*Sallent (Katalónia), 1807. december 23. +Fontfroide, 1870. október 24.
Claret Antal a spanyol egyház legnagyobb alakja volt a 19. században. A napóleoni idők viharai közepette született Barcelona közelében, Sallentban. Egész kicsi korától nagy buzgósággal imádkozott a papi hivatás kegyelméért: ,,Teljesen kilátástalan dolog számomra, de Istenem, te mindenható vagy!'' Azért látszott valószínűtlennek a papsága, mert testvérével együtt apja szövőműhelyében kellett segítenie. Amikor tizenhét éves lett, apja Barcelonába küldte, hogy tovább tökéletesítse magát a takács szakmában. Antalnak pedig olyan jó gyakorlati érzéke volt, és olyan szövési módokat és mintákat talált ki, hogy huszonegy éves korában rábízták egy nagy szövőüzem technikai irányítását. Ő azonban hamarosan lemondott a csábító megbízásról, mert egészen Istennek akarta szentelni az életét.

A katalóniai Vich püspöke 1835-ben szentelte pappá. Mivel akkoriban Spanyolországban igen sok volt a pap, Antal elindult Rómába, hogy felajánlja szolgálatait a missziókat irányító Propaganda Fide vezetőinek. A római jezsuitáknál lelkigyakorlatot tartott, és felvételét kérte a rendbe. Meg is kezdte a novíciátust, de lábában olyan reumatikus fájdalmak jelentkeztek, hogy néhány hónap múlva elbocsátották a rendből.

A jezsuita generális, Roothan páter tanácsára visszatért Spanyolországba. Nem kapott plébániai beosztást, hanem missziós prédikátorként, ,,mint az esőfelhő, amelyet csak a Szentlélek fuvallata irányít, vitte Isten igéjének harmatát és esőjét a szomjazó lelkekhez''. Mindig gyalog járt, pénzt vagy ajándékot soha el nem fogadott, csak ennivalót adhattak neki.

Azok az évek veszedelmesek voltak Spanyolországban. Polgárháború folyt és a politikai szenvedélyek elszabadultak. Antal bárhová érkezett, mindenütt felajzott kedélyek fogadták. Mindegyik párt úgy tekintette, hogy biztosan a másik bérence, akit kémkedni küldtek. Ő ennek ellenére prédikálni kezdett (hat-nyolc óra hosszan!), majd beült a gyóntatószékbe és rendkívüli megtérések sora jelezte hatását. Szárnyra kapott a hír, hogy egy szent jött a nép közé, és seregestül kezdtek özönleni hozzá az emberek. Mikor aztán elbúcsúzott valahonnan, kimondhatatlan szomorúság szállta meg a népet. Ezt a szomorúságot -- amely éppen olyan rendszeres volt, mint az ellenséges fogadtatás, a rágalmak és életszentségének híresztelése -- a Sátán kísértéseként fogadta. A rendkívüli jelek, amelyekkel Isten kísérte, bizonyságot adtak a vele találkozó lelkeknek, hogy a kegyelem eszközeként van közöttük.

Antal egyike a legtermékenyebb spanyol lelki íróknak, és korának legolvasottabb szerzője volt. Életre hívott egy vallásos könyvek kiadásával foglalkozó társulatot, amely könyvek millióit juttatta el a néphez. Írásaival azt akarta elérni, hogy prédikációinak és alapításainak gyümölcse maradandóvá váljék. Hétéves katalóniai működése alatt az egész tartomány ismét keresztény lett.

Hasonló eredményeket ért el a Kanári-szigeteken, ahová püspöke mentette ki, amikor Spanyolországban életveszélyessé vált számára a helyzet. A forradalmak nagy esztendejében, 1848-ban távoli misszióba ment. Mindjárt az első esztendőben megszületett nagy gondolata: missziós rendet alapít, amelynek tagjai világszerte megteszik majd azt, amit ő maga csak nagyon korlátozottan tudott tenni. Amikor visszatért a szigetekről, öt pappal 1849. július 16-án Vichben megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Fiainak Missziós Társaságát.

Álma megvalósulásának boldogságában -- mint derült égből a villámcsapás -- érte a hír, hogy a Kuba szigetén lévő Santiago érsekévé nevezték ki. Teljes erejével tiltakozott, de mindazok, akikhez tanácsért fordult, azt javasolták neki, hogy fogadja csak el a kinevezést. A santiagói érsekség akkor már tizennégy éve üresen állt - - ez a spanyol államegyháziság következménye volt --, a városok több milliós lakossága már évtizedek óta nem látott püspököt, s az egyházmegyének mindössze negyven plébániája volt.

Antalt püspökké szentelték és útnak indult. 1851. február 16-án kötött ki Santiagóban. Azonnal lelkigyakorlatra hívta össze a papságot. A papok pedig, ámbár hihetetlenül zilált állapotok között éltek, örömmel fogadták és remélték, hogy új életet támaszt a szigeten. Azután az érsek hamarosan megkezdte a népmissziókat.

Mindenütt, ahol főpásztori ellenőrzést tartott, először a népet misszionálta. Eredménye ugyanaz volt, mint Katalóniában. De nagyon sok ellensége is támadt: titkos szövetségek, pártok, de mindenekelőtt az a több százezer férj, akik ágyast tartottak és sem házasságot kötni, sem kapcsolatukat felszámolni nem voltak hajlandók.

Ebben az időben sokszor meg is támadták, az életére törtek. Az egyik férfi, akit az érsek szavának hatására elhagyott az ágyasa, borotvával támadt rá és az arcán megsebezte, úgy, hogy átvágta a nyálmirigy csatornáját. Az orvosok azonnal próbáltak segíteni rajta egy kínos műtéttel, de hasztalanul. Egy csoda azonban meggyógyította.

Ez a merénylet szinte vezényszó volt, amelyre elszabadult a rágalmazás áradata. Miközben tombolt körülötte a gyűlölet, 1857 márciusában kapta meg II. Izabella királynő levelét, amellyel azonnali hatállyal visszahívta Spanyolországba, Madridba. Antal azt remélte, hogy a sok rágalom és meg nem értés hatására lemondatják az érsekségről.

Mielőtt a királynő elé járult, megjegyezte: ,,Ha valaki elveszi tőlem ezt a hivatalt, örömömben az égig fogok ugrani!'' De legnagyobb megrökönyödésére a királynő nem lemondatta, hanem gyóntatójává tette. Izabella súlyos csalódások következtében nagy vallási krízisen esett át, és most azt kívánta, hogy Antal legyen a gyóntatója, és leányának kendőzetlenül tárja fel a teljes igazságot, kerül amibe kerül. Antal elfogadta a megbízást, de feltételül szabta, hogy a politikába ne kelljen beavatkoznia, a palotában végzett dolga után visszavonulhasson és ne kelljen soha várakoznia. A királyi udvarban felajánlottak neki egy lakosztályt, de elutasította.

Hamarosan kényes feladattal kellett szembenéznie. Rá kellett vennie a királynőt kedvese elbocsátására és házasságának helyreállítására. Nagy ellenkezések után a királynő engedett, Antal vezetésével lelkigyakorlatot tartott és új életet kezdett. Ezzel a királyi udvar erkölcsi élete is megváltozott. Egy anarchista megállapítása szerint a forradalom szempontjából katasztrófa volt Antal Madridba jövetele, s különösen az, hogy távol tartotta magát a politikától.

A madridi évek alatt Antal elérte, hogy csak erényes, kifogástalan és jól képzett papokat szenteltek püspökké. Ha a királyi pár utazott valahova, velük ment és mindenütt népmissziót tartott. A rágalomhadjárat most is megindult ellene: újságokban, könyvekben, színházakban, gúnyrajzos postai levelezőlapokon s még a gyufaskatulyákon is.

Az érseknek az volt a meggyőződése, hogy ,,korunkban Isten akarata szerint a világban élő embereknek nagy szerepe van a lelkek megmentésében''. Ezért szerette nagyon rendje mellett (melynek 1980- ban közel háromezer tagja volt!) azokat az egyesületeket és társulatokat, melyeknek tagjai fogadalmat tettek ugyan -- némelyek a cölibátust is megfogadták --, de a világban maradtak, és főleg a gyermekek nevelésével és a rászorulók gondozásával foglalkoztak.

Antal püspök számtalan prédikációjával és írásával a nép apostola és lelki tanítója lett. A lelki életet hirdette és tanította minden rendű és rangú hívőnek. Sürgette a laikusok apostolkodását és hiteles keresztény lelkületét. Fő műve, Az egyenes út mintegy kétmillió példányban jelent meg. Tanítása olyan egyszerű és gyakorlati, evangéliumi és apostoli, hogy mindenki számára érthető; abból indult ki, hogy bármilyen állapotban él is valaki, hivatása az életszentségre szól.

1868-ban, amikor a forradalom Spanyolországban is kitört, a királyi családdal együtt Franciaországba menekült. Mikor pedig ellenségei a száműzetésben is ártani akartak neki, visszavonult a fontfroide-i ciszterci kolostorba. Fájdalmas betegség után itt halt meg 1870. október 24-én.

XII. Pius pápa 1950-ben avatta szentté. Ünnepét 1960-ban vették fel a római naptárba, október 23-ra. 1969-ben áttették az ünnepet halála napjára, október 24-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Abból az időből, amikor lemondott a szakmai karrierről, és hozzálátott a tanuláshoz, hogy pap lehessen, feljegyezte: ,,Leginkább a Szentírás olvasása indított meg, melyet egyre jobban szerettem. Voltak olyan helyek benne, amelyek úgy szólaltak meg, mintha egyenesen nekem írták volna. S nemcsak olvastam, hanem hallottam ezeket a helyeket, mintha a fülembe mondanák.'' Önéletrajzában fel is sorol ilyen helyeket.

Apostoli működését rendkívüli jelek kísérték. Ezek közül való az a képessége, amely már 1842-ben megmutatkozott: bárkiről meg tudta mondani, hogy halálos bűn állapotában van-e. ,,Az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy úgy olvassak emberek bensőjében, mint egy nyitott könyvben.'' Betegeket gyógyított, és ismerte a jövendőt. Kortársai sok ilyen csodát feljegyeztek róla.

Amikor Kubában az említett merénylet történt és az orvosok nem tudtak segíteni, kimondhatatlan örömöt érzett: ,,Nem tudom elmondani azt a belső örömet és boldogságot, amely betöltötte a lelkemet amiatt, hogy elértem azt, amire annyira vágytam, tudniillik, hogy véremet onthassam Krisztusért. A Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam magamat, és egészen ráhagyatkoztam Isten akaratára, és úgy vártam a másnapot (az orvosok ugyanis feladták a harcot, és úgy határoztak, hogy várnak egy napot, és akkor megismétlik a műtétet). És csodálatosan meggyógyultam, úgyhogy másnap az orvosoknak már semmi dolga nem volt velem.''

Egy anarchista ezt írta róla 1861-ben: ,,Ha Claret páter nem lett volna, Katalónia megértette volna a forradalom üzenetét. De ez az ember elképzelhetetlen aktivitásával és több ezer prédikációjával újra kereszténnyé tette Katalóniát. Miután egész országunk vallásos arculatát megváltoztatta, ugyanezt tette a Kanári-szigeteken, majd hamarosan Kubában is, ahol pedig a vallásos élet már egészen tönkrement. De a legrosszabb nem is ez volt, hanem a madridi tartózkodása, amely valóságos katasztrófa volt a spanyol forradalmi mozgalomra nézve.


--------------------------------------------------------------------------------

Példája:
    Mindég a napi feladatodat végezd, de azt teljesen!


Boldog Armella     szűz, † 1671.       


Szent Arétász vértanú és társai.

Amikor görög földön az igazhitű Jusztin császár uralkodott, Dél-Arábia földjén a keresztényeket gyűlölő és üldöző Dunaan császár kezdett uralkodni. Minden igyekezetével ki akarta birodalmában a keresztényeket irtani. Birodalmában sehol nem merték nyíltan megvallani Krisztust, csak a soklakosú városban Nagránban. A városban nem tűrtek meg máshitű embereket, csak keresztényeket. Dunaan uralkodó ellenük fordult és bement katonáival a városba. Magához kérette a város tekintélyes embereit. Közöttük volt Arétász, egy 95 éves bölcs keresztény. Az ellenséges uralkodó bilincsbe verette mindnyájukat, őrizet alá helyezte és vagyonukat elkobozta. Hízelgésekkel és kínzásokkal próbálta őket Krisztustól eltéríteni, de nem ért el köztük semmi eredményt. Arétászt ezért karddal lefejeztette. Ugyanígy halt vértanúhalált vele együtt a város sok polgára, papja, szerzetese és Istennek szentelt szűze, mintegy 4000 vértanú. Ez 523-ban történt.

Rangabé Mihály bizánci császár fia volt. 15 éves korában Örmény Leó császár kolostorba záratta. Kolostorfőnök is lett. Erényes életéért konstantinápolyi pátriárka választották. Tizenegy és fél év után azonban trónjáról elűzték. Terebint szigetén volt száműzetésben. Visszahívása után 10 évig kormányozta egyházát. Utána kolostorba vonult, és 89 éves korában békében hunyt el 877-ben.


Szent Jakab apostol, az Úr testvére.

A Szentírás szerint Kleofás és Mária fia. Egyike volt a Jézus által kiválasztott 70 apostolnak. Egy Keleten keletkezett hagyomány szerint Szent József első házasságából származott. Mivel az általános vélekedés Jézust József fiának tartotta, így lett Jakabból is, József fiából „az Úr testvére”. A feltámadt Jézus külön megjelenéssel tisztelte meg. (I. Kor. 15,7.) Valószínűnek tartják, hogy ekkor tért meg. Miután Péter apostol elmenekült Jeruzsálemből (Apcs. 12,17.) ő állt a jeruzsálemi egyházközség élére. A Jeruzsálembe összeült apostoli zsinaton vezető szerepet töltött be. (Apcs. 15,13). Ő fogalmazta meg azt a határozatot, amit a zsinat elfogadott a pogányok kereszténnyé levésével kapcsolatban. A mózesi törvény megtartásával kapcsolatban elismerte a keresztények szabadságát.(Gal. 2,1) Tőle származik a Szentírásban található „katolikus levél”, amelyben többek között a hit és cselekedetek kapcsolatát tárgyalja. Nevével utoljára az (Apcs. 21,18.) versében találkozunk. A hagyomány szerint a zsidók előtt is mint igaz ember szerepelt. Közülük sokakat térített meg a keresztény hitre. Nagy tekintélynek örvendett. A zsidó főpap felbujtására a templom ormáról a mélységbe taszították, mivel még akkor is ellenségeiért imádkozott, egy közülük szétzúzta fejét. Így lett vértanú 62-ben. Nevéhez fűződik a legrégebbi liturgiák egyikének a „Jakab liturgiának” összeállítása.



KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS (1386-1456)
*Capestrano, 1386. június 24. +Újlak, 1456. október 23.
János Dél-Itáliában, Aquila közelében, Capestranóban született. Atyja ,,északi báró'', minden valószínűség szerint német származású, mert a család később Tedeschinek, azaz Németnek nevezte magát. Az Anjou uralkodókkal költözött délre, és végül a nápolyi király hűbérese lett. A Nápolyi Johanna körüli bajok miatt sokat szenvedett a környék, és bizakodva tekintettek a határozott idegen úrra, azt remélték tőle, hogy megvédi a népet. De hamarosan életét vesztette, s ellenségei könyörtelenek voltak. János gyermekkorának egyik szörnyű élménye: a szeme láttára égették fel atyja várát.

János rendkívüli tehetségekkel volt megáldva, ezért egész fiatalon Perugiába küldték tanulni kora leghíresebb jogi karára. Közel tíz évig tanult. Tanulmányai befejezése után Nápolyi László rövidesen kinevezte a Nápolyi Vicaria, a királyság legfőbb bírósága elnökévé. Ezt a tisztet nem sokáig töltötte be, mert egy perben igazságtalan ítélet meghozatalára kényszerítették, s ez egy ember életébe került. Ekkor lemondott tisztéről, a király pedig Perugiába küldte bíráskodni. Huszonhat éves volt. Két év múlva egy kis időre a város kormányzója is lett.

Gyors karrierje és ragyogó állása birtokában eljegyzett magának egy nápolyi grófi családból való leányt, és ekkor fordulat következett be az életében:

A Perugia és Malatesta közti háborúban elfogták és börtönbe vetették. Megkísérelte a szökést, de ismét elfogták, és ekkor változott meg a lelke úgy, hogy később a megtérését látta benne. Teljesen szakított a világgal, felbontotta az eljegyzést, s belépett a ferences rendbe, mégpedig az akkor újonnan induló obszervánsok közé.

Minden tehetségét és erejét Krisztus ügyének és a ferences rend megújításának szentelte. Ezekben az évtizedekben ugyanis komoly küzdelem folyt azért, hogy a ferences rendnek legalább egy része a Szent Ferenc által adott szigorú regula szellemében éljen, és el ne veszítse minden hitelét az Egyház és a hívők előtt. János először személy szerint élte az ősi ferences életformát, majd törvényhozója lett az obszerváns irányzatnak. IV. Jenő pápával ő alkotta meg az obszerváns szabályzatot, és mindent megtett annak érdekében, hogy egész Európában meghonosítsa. Ahol csak megfordult, megreformálta a kolostorokat vagy új konventokat alapított, amelyek aztán az obszerváns szellemben éltek. S éppen ez az obszerváns mozgalom volt az, amely a hívők körében feléledő vallásos érdeklődést újra az Egyház hatáskörébe tudta vonni.

A konstanzi zsinat (1414--1418) végre megszüntette az 1378 óta tartó nyugati egyházszakadást, melynek következtében Európa -- legalábbis erkölcsi szempontból -- romhalmazzá vált. Senki sem tudta, mit is kell hinnie, melyik pápának kell engedelmeskednie, hisz harminc éven át legalább két pápát tudtak maguk felett az emberek. Ebbe a zűrzavarba a Sziénai Szent Bernardin (lásd május 20-án) és Kapisztrán Szent János által újra életre hívott vándorprédikátorság hozott megoldást. Itáliában feltűntek a kolduló és prédikáló barátok, és Kapisztrán János vitte ezt az életformát az Alpokon túlra. Az igehirdetésnek ebben a formájában szinte a semmiből, elölről kellett kezdeni mindent: a kereszténységet csak az ismerheti, aki maga hiteles formájában éli (ezért volt olyan fontos az obszervancia, a ferences ősi regula); enélkül minden teljesen hiábavaló, még a legszebb prédikáció is. Ez a felismerés és misszió volt a Kapisztrán-féle obszerváns reform lényege.

János negyven éven át prédikált, naponta legalább egyszer, s néha három óra hosszat. Ha valahol megjelent, eseményszámba ment. Városok és fejedelmek hívták meg. 1442-ben IV. Jenő megbízásából Burgundiába és Flandriába, 1451-ben Európa középső területeire ment, s mindig tizenkét testvér kísérte (név szerint ismerjük őket!), akik részben tolmácsai voltak, hiszen János mindig latinul beszélt, részben az írnok szerepét töltötték be. Olykor röplapokat is készített a husziták ellen Csehországban. Járt Olmützben, Passauban, Augsburgban, Würzburgban, Nürnbergben, Erfurtban, Jénában, Magdeburgban, Lipcsében, Boroszlóban, Krakkóban. Beszélt birodalmi gyűléseken Regensburgban és Frankfurtban. Magyarországi szerepéről később bővebben is szó lesz. S miközben inkvizítorként a hit tisztaságáért harcolt, vitatkozott és prédikált, állandóan keresték mint szentéletű tanácsadót is. Mindemellett összeszedett imádságos életet élt, amely alapot adott roppant széles körű tevékenységéhez.

Prédikációi egy része írásban ránk maradt, részben a hallgatók feljegyzéseiben, részben tőle magától. Állandóan a keresztény dogmatika lényeges témáiról beszélt, amelyek körül annyi zűrzavar volt a lelkekben. Stílusa egyszerű, de képekben nagyon gazdag.

Csodálatra méltó, hogy vándorprédikátor élete során honnan volt ideje az íráshoz. Egy 17. században összeállított római kéziratgyűjteményben írásai tizenkilenc kötetet töltenek meg! Írt a pápa főségéről és teljhatalmáról, a házasságról; magyarázta a ferences regulát, kommentárokat írt jogi szabályokhoz. Közben levelezett is, és e levelekből hétszáz meg is maradt.

A nép nemcsak prédikációit hallgatta, hanem csodálatos gyógyító erejét is felfedezte. Nincs is olyan szent, akinek még az életében oly sok csodájáról készült volna jegyzőkönyvszerű feljegyzés, mint Kapisztrán Szent János esetében. E csodatételei barátja, Sziénai Bernardin szentté avatása után kezdődtek Észak-Itáliában. Bernardin- ereklyéket hordott magánál, és ezeket helyezte a betegekre, akik meggyógyultak. János pedig a gyógyulást mindig Bernardin javára írta! Egy párizsi kódex közel kétezer ilyen gyógyulást sorol fel hely, személy, dátum és tanúk adataival!

E sokoldalú apostoli munka mellett különböző rendkívüli megbízásoknak is eleget tett, melyeket pápák és bíborosok bíztak rá. Így inkvizítorként kellett fellépnie a fraticellik ellen, akik jóhiszemű vallásos rajongók voltak, és nem vették észre, hogy a nemesség csoportjai eszközként használják fel őket hatalmi harcaikban.

János nagyon határozottan harcolt kora gazdasági életének rákfenéje, az uzsorakamat ellen. Gyakori volt ugyanis, hogy a kölcsön után hatvan százalékos kamatot követeltek, ami lehetetlenné tette a szegényebbek számára az életet, s falvak és városok váltak miatta polgárháború áldozatává. Mivel a plébániák alig tudták ellátni a hívők lelkipásztori gondozását, maguk a hívők alakítottak különböző testvérületeket. János a ferences harmadrendben Szeretetszövetséget és több kórházat is alapított.

Élete utolsó szakasza és hősies önfeláldozása Magyarországhoz kapcsolja. ,,A magyar rendek először 1452-ben hívták Kapisztránt Magyarországra Isten igéjének hirdetése végett. Mikor a frankfurti birodalmi gyűlésen Magyarország megsegítéséért küzdött, ígéretet tett, hogy személyesen is eljön hozzánk. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Írt a burgundi fejedelemnek, a pápának és a császárnak, hogy késztessék összefogásra az uralkodókat. Ő maga pedig elindult, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a magyarokat a harcra, és megakadályozza egy magyar-török szövetség létrejöttét.''

,,1455 májusában a Zala megyei Lendva közelében lépte át a határt, és július elsején érkezett Győrbe, az országgyűlésre. Itt kapta kézhez az új pápa, III. Callistus levelét, amelyben megbízta, hogy hirdesse Magyarországon a török elleni hadjáratot. A spanyol származású pápa trónra lépésekor megesküdött arra, hogy kiűzi a törököt Európából, s ehhez Kapisztrán Jánosban és Hunyadi Jánosban megfelelő társakat talált. Július végén Kapisztrán János már egy szövetséges hadsereg tervét küldhette a pápának, amelyet Hunyadi javasolt. Ez sajnos csak terv maradt, de Kapisztrán János tovább fáradozott a minél szélesebb összefogás érdekében. Részt vett a budai országgyűlésen, majd augusztus végén Székesfehérvárra ment, innen Szegedre indult, hogy Hunyadival találkozhasson. Hunyadi azonban nem várta meg, mert ügyei Erdélybe szólították, ezért Kapisztrán utánament, s az esztendő hátralévő részét -- ekkor már hetven éves! -- ő is Erdélyben tölti, ahol az ortodoxok térítésén fáradozik.

Január végén a pápai követ, Carvajal bíboros Budára kérette, és február 15-én a budai vár templomában átadta neki a pápától küldött keresztet és a megbízást, melynek birtokában keresztes háborút kell hirdetnie a törökök ellen.''

Márciusban összehívták az országgyűlést, de a rendek csak április folyamán mozdultak meg, amikor híre jött, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik. Az ország főurai nem értették az idők jelét, csak Hunyadi, Carvajal és Kapisztrán fogta fel a helyzet súlyosságát.

Kapisztrán csak április 15-én indult el Budáról, hogy országszerte meghirdesse a keresztes hadat. Július másodikán már huszonkétezer fős sereg gyűlt össze, majd tíz nap leforgása alatt a száma hatvanezerre nőtt. Valamennyien János gyújtó szava és hite hatására indultak hadba. A kíséretében lévő Giovanni da Tagliacozzo megállapította: ,,Valóban ő volt az összes keresztesek igazgatója, vezére, bírája, kapitánya és parancsnoka''.

Nemcsak a sereg összegyűjtésében volt fáradhatatlan, hanem a harcban is. ,,Szent Magdolna vigíliájának estéjén már négy órája küzd a török sereg, hogy betörjön a várba. A harc kimenetele kétséges, hol az egyik fél szorul hátra, hol a másik kénytelen a nagyobb tömeg erejének engedni. A keresztesek önfeláldozása megzavarja a török hadrendet, kénytelenek csoportokra oszolva harcolni. De amikor a szultán pihent seregeket vet a harcba, a törököknek végre sikerül benyomulniuk a vár külső udvarába. Hunyadi katonái kétszer verik vissza őket, éjfél körül harmadszor is benyomulnak. Szilágyi Mihály már kétségbeesik, előkészületeket tesz a vár kiürítésére. Kapisztrán ekkor új kereszteseket hoz a várba, s a megerősödött magyar védők újra támadnak: kénbe mártott lángoló rőzsét és venyigét szórnak a törökökre, könnyen gyulladó anyagokat vetnek a sáncokba. A tűz a törökök ruháin rettenetes gyorsasággal terjed, rémületet kelt, zavart okoz, a török roham megáll, sőt megfordul, visszahömpölyög. Rövid időn belül elmenekül a várfalak alól az utolsó élő török is. A támadás meghiúsult, de azért Nándorfehérvár még nem szabadult fel; a török sereg nagyobbik része eddig még nem avatkozott be a harcba.

Másnap a Száva túlsó oldalán táborozó kereszteseket annyira feltüzelte az esti török támadás sikertelensége, hogy alig lehet féken tartani őket. Gúnyolni, átkozni kezdik a törököket. Sőt a délután közepe táján Kapisztrán, aki a szávai táborban tartózkodott, észrevette, hogy a keresztesek át-átszöknek a folyón, és nyilakkal támadják a török lovasságot. Kapisztrán attól tart, hogy meggondolatlanságukkal kockára teszik a tegnapi eredményt, ezért hívja őket vissza, integet, kiabál, de hiába. Ekkor csónakba száll és utánuk megy. A keresztesek pedig hozzáfutnak és kérik, vezesse őket harcba. Ekkor már nem lehetett tétovázni, mert csata alakult ki, és Kapisztrán határoz: ťKi a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni!Ť -- kiált fel, és most már ő buzdítja támadásra a katonákat: ťEz a győzelemnek ama nagy napja, amelyet vártunk! Menjünk ellenük!Ť És merészsége megszerzi a legnagyobb győzelmet a magyaroknak.

A keresztesek legázolták a török hadállás balszárnyát, elfoglalták az ágyútelepeket. Visszaverésükre maga a szultán, Mohamed vezeti testőreit ellenük, de most már Hunyadi is a keresztesek segítségére jön. A törökök háromszor tettek kísérletet a támadás megállítására, Kapisztrán azonban lángoló arccal siet előre, s amikor óvatosságra intik, így kiált: ťAki fél, meneküljön, én negyven évig szomjaztam, vártam és kerestem ezt az alkalmat!Ť

A szultán maga is harcol, de a keresztesekkel szemben most nem tudnak ellenállni. Elesnek legkedveltebb vezérei, elhull a janicsárok színe-java, maga a szultán is sebet kap, és katonái félholtan viszik magukkal.

Mikor másnap hírül hozták Kapisztránnak, hogy a török sereg elmenekült, könnyezett, és így kiáltott fel örömében: ťEz az a nap, melyet az Úr adott nékünk, örvendjünk és vigadjunk rajta!Ť'' (Az idézetek Lovass Gyula: Kapisztrán Szent János c. életrajzából valók a Hősök és szentek c. kötetből, Bp., 1941).

Amikor e győzelem híre Rómába ért, a pápa örök emlékezetül elrendelte Urunk színeváltozása ünnepét, augusztus 6-ra, és szokássá tette a déli harangszót.

Három héttel később meghalt Hunyadi, és október végén az újlaki kolostorban visszaadta lelkét Urának Kapisztrán János is. Testét itt őrizték mindaddig, míg a török hódoltság idején ismeretlen körülmények között nyoma nem veszett. 1690-ben avatták szentté. Ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ra. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-ben az ünnepet áthelyezték halála napjára, október 23-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

A megtérést jelentő fogságát ő maga beszéli el: ,,Mérlegeltem, milyen magas a torony. Véletlenül volt éjjeli takaróm, s mivel késem nem volt, a fogaimmal hasogattam szalagokra. E szalagokból, bár hozzáadtam doktori jelvényemet is, annyi hiányzott a földig, amekkora a régi Szent István-szobor... Kezdtem leszállni ezen a szalagkötélen, de doktori jelvényem elszakadt, és én a földre estem, miközben a lábamon lévő bilincsekkel nagy zajt csaptam, és mivel a lábam is eltört, meg sem mozdulhattam. Észrevettek, elfogtak, s ugyanannak a toronynak a fenekére vittek, ahol lábszáram közepéig ért a víz. Derekamnál fogva lánccal a falhoz kötöttek, úgyhogy mindig lábon kellett állnom. Napi élelmem egy kis darab kenyérből és egy pohár vízből állt. Ilyen állapotban a harmadik nap éjjelén a természet nem tudott több ellenállást kifejteni. Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. Láttam a nap egy sugarát, amely a torony egész belsejét megvilágosította. Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak.''

Alighogy jelentkezett a monteripidói kolostorban felvételre, kegyetlen próbára tették. A guardián azt kívánta tőle, hogy Perugiában, ahol oly sok sikerben volt része, alázza meg magát. Ismét csak ő maga mondja el: ,,Perugiába visszatérve püspöksüveget tettem a fejemre, amelyre felírtam életem összes bűnét és háttal ültem fel egy szamár hátára, hogy ezt a nyomorult, csalárd világot szégyenbe hozzam. Ily módon lovagoltam végig Perugia utcáin keresztül-kasul. A gyermekek versenyt dobáltak sárral és kővel, és valamennyien bolondnak tartottak.''

A guardián nem is járt messze az igazságtól, mert később a szent így vallott magáról: ,,Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam megfékezni magamat. Büszkeségem legyőzésére, amióta Perugiában időzöm, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat. Visszaemlékszem ugyanis, hogy büszke nyakamat csak akkor tudtam megalázni, amikor napjában hétszer korbácsoltam meg magamat.''

Mint vándorprédikátor nem annyira a szónak mesterfogásaival, mint életszentsége erejével vonzotta maga köré az embereket. Följegyezték, hogy Bresciában a városi hatóság ,,a polgárság nagy kísérete mellett lehozta őt a Szent Apollinarisról nevezett kolostorból a térre, ahol ötven közszolga állt őrségül mellette az előkelőségek tagjaival -- volt közöttük négy aranysarkantyús lovag is! --, hogy a nép agyon ne nyomja. Útközben ugyanis mindenki érinteni akarta, és próbálták habitusának legalább egy csücskét levágni, mintha csak Szent Péter lett volna''.

Az obszervánsoknak szóló szabályzat utolsó fejezetében így ír: ,,Fel tehát, harcosaim és testvéreim! Akár a hitetlenek földjén buzgólkodtok, akár a katolikusok országaiban szolgáltok az Úrnak, megvetvén a világ gyönyöreit, szent vággyal vágyódjatok az örök dicsőség babérjai után. Krisztus keresztjét átkarolva feszítsétek meg magatokat a világnak és a világot magatoknak. Vessetek le minden terhet és körülöttünk álló bűnt, az apostollal rohanjunk át az elénk állított harcon, szemünket csak hitünk szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra szegezvén!''

Egy nürnbergi polgár feljegyezte a szent napirendjét: ,,Hajnal előtt kel. Elmondja a matutinumot, a laudest, a primát és a terciát, ezután misézik. Ennek végeztével latinul beszédet intéz a néphez. Utána a tolmács, amennyire képes volt, lefordította a népnek, amit mondott. A beszéd végeztével visszatért rendjének kolostorába. A szexta és a nóna elvégzése után betegeket látogatott. Sokáig tartózkodott náluk, mindegyik fejére rátette a kezét, és hozzájuk érintette Szent Bernardin birétumát és vérét, s könyörögve imádkozott valamennyiért. Ezután ebédel. Végül fogadja azok látogatását, akik hozzá jönnek. Ezután elmondja a vesperást, és visszatér a betegekhez, ezeknél marad késő estig. Végül a kompletórium és más kedves imádságai elvégzése után nyugalomra tér. Nyugalma rendkívül rövid, mivel az álomra csak kevés időt szán. A Szentírás könyveinek tanulmányozására még szakít egy kis időt.''

Életrajzírói elmondják, hogy gyalog és mezítláb tette meg hosszú útjait. Ha aludt, ágya a puszta föld, vánkosa egy kő vagy egy darab fa volt. Három-négy órát aludt mindössze. Napjában csak egyszer étkezett, s akkor is oly keveset, mint egy gyermek. Húst harminchat éven át nem vett magához. Állandóan vezeklőövet viselt, s még pápai nuncius korában is térden állva szolgálta ki testvéreit.

A zimonyi táborba gyűlt keresztesekhez a következő beszédet intézte: ,,Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. Könnyen legyőznek minket, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket a törökök, ha zsákmányért üldözzük őket. Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! Ha őket legyőzzük, mindaz, amit ellenünk idehordtak, a birtokunkba kerül. Legyetek bátrak a harcban, küzdjetek meg az ősi kígyóval, és megnyeritek az örök boldogságot! Gyónjátok meg bűneiteket, és a római pápa teljes bűnbocsánatot ad nektek! Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!!!''

A győzelem után, az újlaki kolostorban betegen, tudván, hogy nagy barátja és társa, Hunyadi már eltávozott az élők közül az Úrhoz, így kesergett: ,,Jaj nekem, mert hosszúra nyúlik zarándokságom ideje és megfosztattam minden reménytől... Miért tagadta meg tőlem Isten azt, hogy érte meghalhassak? Annyiszor voltam háborúban, a hitetlenek között kitéve a halálnak, és megmenekültem, s most tétlenül az ágyban, az ellenség kardcsapása nélkül halok meg!''


--------------------------------------------------------------------------------

Imádság:

Példája:

*Róma, 480 körül. +Pávia, 524.
Boëthius, aki római patrícius létére konzul lett a barbár, keleti gót Teoderik császár udvarában, a görög-római műveltség egyik kimagasló alakja. Személyében és műveiben összekapcsolta a pogány ókor klasszikus örökségét a kereszténységgel, s ezáltal hatott erősen az egész középkori filozófiára.

Boëthius az Aniciusok nemzetségéből származott, amely már a Krisztus előtti 2. évszázad óta a római nemességhez, a későbbi császári időkben pedig Róma legelőkelőbbjeihez tartozott. (A Kr. u. 5. század második felében egy császár és egy pápa is került ki belőle.) Boëthius apja mint praefectus praetorio a birodalom nyugati felében a törvénykezés és az igazgatás élén állott. Kétszer volt Róma város prefektusa, 487-ben pedig Odoaker alatt a konzuli hivatalt töltötte be. Amikor Boëthius még ifjúkorában elvesztette apját, későbbi apósa, Quintus Aurelius Memmius Symmachus vette át neveltetését. Symmachus is az Aniciusok házából származott, a szenátus elnöke, valamint ismert történetíró és filozófus volt.

A platóni, arisztotelészi és sztoikus írások tanulmányozása az Alexandriában tanuló ifjú Boëthiust elvezette a korában elérhető filozófiai tudás magaslatára. A keleti gótok uralkodója, Nagy Teoderik (493--526) a legmagasabb méltóságokra és tisztségekre hívta meg a tudóst. Boëthius patríciusi címet kapott, 510-ben társak nélküli konzul, magister officiorum (kb. a miniszterelnökségnek megfelelő tisztség) lett Teoderik ravennai udvarában. Boëthiust és Symmachust az 522. évre konzullá nevezték ki.

Teoderik életének utolsó éveit aggodalom és gyanakvás árnyékolta be. Mind erőteljesebben megmutatkoztak azok a jelek, amelyek birodalma közeli szétesésére utaltak. Politikájának lényeges feltétele szűnt meg, amikor 519-ben I. Jusztinusz császár (518--527) és Hormisdas pápa (514- -523) véget vetett az akakiánus skizmának, amely a kalkedoni zsinat tanítása körüli vitákból fakadva, 484 óta a görög egyházat elválasztotta Rómától. Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (472--489) ugyanis a monofizita alexandriai pátriárka elismerése miatt került ellentétbe Rómával annyira, hogy a 484. évi római zsinat letette hivatalából és kiközösítette. Ő erre elszakadt a katolikus egyháztól, ez az úgynevezett akakiánus skizma.

Amíg Róma és Bizánc az egyházszakadás következtében egymás ellenségévé vált, Teoderiknek nem kellett attól félnie, hogy a római arisztokrácia szövetségre lép a bizánci császárral a keleti gótok ellen. Ezért nyugodtan átengedhette a római nemességnek Itália polgári közigazgatását, szabadságot nyújthatott a katolikus Egyháznak, ezenfelül pedig, hogy római alattvalói szemében ne tűnjék bitorlónak, tűrhetően jó viszonyt tartott fenn a bizánci udvarral. Az 519. évi egyesülés óta viszont az ariánus gót Teoderik ellenséget látott a katolikus Egyházban, és gyanakvással szemlélte a római arisztokrácia lojalitását, s ehhez járult még, hogy Jusztinusznak a birodalom keleti részén levő ariánusok elleni fellépése feszültséget teremtett Ravenna és Bizánc között. Veje, Eutrik halála, akit Teoderik utódjául szemelt ki a trónra, és ehhez elnyerte már Jusztinusz hozzájárulását is, az vregedő uralkodót utódlását illetően aggodalommal töltötte el. A germán törzsekkel való szövetség, amelyet Teoderik okos körültekintéssel családi kötelék által hozott létre, szertefoszlott, amikor a burgundok királya, Sigismund a fiát, Sigrichet, Teoderik unokáját megölte, a vandálok fejedelme, Thrasamund, Teoderik sógora pedig meghalt.

Boëthius viszont -- Boldog Cassiodorusszal (lásd: 650. o.) ellentétben -- nem tanúsította a szükséges hajlékonyságot, hogy az öregedő Teoderiket körülvevő bizalmatlanság és fondorlatok légkörében magát fenntartsa. Az udvari viszonyokat tekintetbe nem vevő, nyílt fellépése a jogért és igazságosságért ellenségeket szerzett neki: ,,Te magad (ó Filozófia), s Isten, ki téged a bölcsek szívébe olt, vagytok a tanúi, hogy csak a közjó szolgálatáért vállaltam tisztséget. Ebből fakadt a gonoszokkal a kiengesztelhetetlen ellentét, mert amit a szabad lelkiismeret a jog védelmére fontosnak tart, azt a hatalmasok ellenségeskedésnek tartják. Hányszor szálltam szembe Conigastus bírvágyával, ki mások tulajdonát támadta! Hányszor tiltakoztam Triguilla, a király háznagyának készülő, vagy végrehajtott jogtiprásai ellen! Hányszor védelmeztem a szerencsétlen sokaságot -- megvetve minden veszélyt -- a barbárok (ti. a gótok) büntetlen zsarolásaival szemben! Soha senki nem tántorított el a jogtól, hogy igazságtalan legyek'' -- írta élete végén.

Boëthius gótokkal való ellentéteit bizonyára kiélezték azok a támadások is, amelyeket teológiai írásaiban az arianizmus ellen intézett. A rejtett feszültségek nyíltan felszínre törtek, amikor 522- ben Ciprián, Teoderik egyik titkára megvádolta Albinus szenátort és patríciust, a 493. év konzulát I. Jusztinusz császárral történt levélváltása miatt, amely Teoderik uralma ellen irányult. Perre került sor Veronában. Boëthius kezeskedett Albinus ártatlanságáról, s Teoderiknek a saját és az egész szenátus ügyeként magyarázta: ,,Ciprián vádaskodása hamis. De ha Albinus mégis elkövette volna azt, akkor én is és az egész szenátus is bűnösök vagyunk, mert közös megállapodással tettük. Hamis vád ez, uram, király!'' Boëthius tehát, ahelyett, hogy a vádat elhallgattatta volna, magára és az egész szenátusra vállalta azt.

Amikor nem törődve a veszéllyel, kiállt a szenátus ártatlansága mellett, Ciprián hamis tanúkkal ellene fordult. Azzal vádolta Boëthiust, hogy megakadályozott egy feljelentőt olyan dokumentumok bemutatásában, amelyek alapján a szenátust felségsértésben kellene elmarasztalni. Hamisított levelekkel próbálták Boëthius kapcsolatait árulónak bélyegezni. Teoderik bizalmatlanságában hitelt adott a római arisztokraták elleni hamis vádaknak. Albinust és Boëthiust fogságba vetették Pavia északi részében, Borgo Calvenzano templomának keresztelőkápolnájában. Teoderik anélkül, hogy meghallgatta volna Boëthiust, a páviai prefektussal halálra és vagyonelkobzásra ítéltette. A szenátus félelmében sorsára hagyta Boëthiust, és megerősítette az ítéletet, talán éppen Symmachus elnökletével, aki egy évvel a veje után szintén áldozatul esett a gótok gyanakvásának. 524-ben Boëthiust páviai fogságában borzasztó kegyetlenkedések után doronggal agyonverték.

Teoderik halála (526. augusztus 30.) után a San Pietro in Ciel d'Oro templomban temették el. 1799-ben átvitték a székesegyházba. 1923-ban visszavitték a San Pietro altemplomába. Ugyanebben a templomban a főoltár felett van Szent Ágoston püspök (lásd: A szentek élete, 503. o.) sírja is! Boëthiust a páviai egyházmegyében vértanúként tisztelik, ünnepét október 23-án ülik.

Boëthius korai halála miatt filozófiai munkássága torzó maradt. Amint ő maga közli, le akarta fordítani Platón és Arisztotelész írásait, s meg akarta mutatni, hogy a két filozófus lényeges tanításai megegyeznek. Boëthius írásai közül fennmaradtak a zenéről és az aritmetikáról szólók. Az egész középkor számára legnagyobb jelentőségűek az ún. Organonnak, Arisztotelész logikai írásainak fordításai és kommentárjai. Boëthius volt az, aki az arisztotelészi logika és metafizika alapvető fogalmait közvetítette a latin Nyugatnak és vele a középkori filozófiának. S így a 13. század előtti középkori arisztotelizmusnak csaknem kizárólagos forrása lett. Emellett továbbadta Platón alapvető fogalmait és felismeréseit. Teológiai írásai, amelyek a szentháromságtan, a krisztológia és a teremtés kérdéseivel foglalkoznak, azért lettek a korai középkor csodált mintaképei, mert a dogmatikus kérdéseket filozófiai fogalmak segítségével magyarázta.

Boëthius legérettebb, a középkorban szerte elterjedt műve a Borgo Calvenzano fogságában írt öt könyv: A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae): a Filozófia egy tiszteletre méltó nő alakjában felkeresi fogságban levő tanítványát. Boëthius feltárja neki sorsát, és megkérdezi tőle: az emberi élet igazságos világi rendjében hogyan győzedelmeskedhetnek a rosszak a jókon? A Filozófia feltárja neki a mulandóságot és a földi boldogság javainak ki nem elégítő voltát, amelyek nem képesek a valódi boldogságot nyújtani számunkra. Isten a legfőbb Jó és Boldogság. Ő kormányozza a világot, mindenhatóságát nem korlátozza a rossz, hiszen annak még csak önálló léte sincs. Másképpen mint a rosszak, a jók mindig erősek, mert bizonyosan elérik céljukat, amelyet amazok elvétenek. Isten gondviselése irányítja ennek a világnak minden történését anélkül, hogy eközben akár csak érintené is az ember szabadságát.

Filozófia az embernek Isten, az állandóan jelenlevő Bíró előtti felelősségére való utalással zárja vigasztalásait: ,,A halandók akaratszabadsága érintetlen marad, s nem jogtalanul helyeznek kilátásba a törvények jutalmat és büntetést, mert az akarat mentes minden szükségszerűségtől. De él az Isten, aki előre tud és felülről szemlél mindent, örök látása jövendő dolgainkat is követi, s a jókat jutalmazza, a rosszakat megbünteti. És nem hiábavaló sem az imádság, sem az Istenbe vetett remény, mert ha jók, nem maradhatnak hatástalanok. Kerüljétek hát a viciumokat, gyakoroljátok az erényeket, emeljétek föl lelketeket jó reménységgel, és alázatos imákat küldjetek az ég felé. Javatokra válik, ha nem veszitek tudatlanba; jónak kell lennetek, hiszen a mindent látó Bíró szeme előtt éltek.''

Meg kell jegyezni, hogy Boëthius a halállal szemben a filozófiában kereste vigasztalását. A ,,Consolatio'' nem Isten kegyelméről és a megváltás művéről szól, amelyekhez a keresztény életének döntő óráiban menekül. Ezt az ellentmondást gyakran megjegyezték, és egészen addig jutottak, hogy a ,,Consolatio'' szerzőjének valami pogányt tekintettek. Amióta azonban a Boëthius neve alatt fennmaradt teológiai írások valódiságát bebizonyították, keresztény voltához nem férhet kétség. Sokkal inkább láthatjuk a ,,Consolatio''-ban a keresztény filozófia olyan művét, amelyet a kinyilatkoztatáshoz való lényeges viszonya jellemez, de amely nem lépi át a természetes ismeret határait. Boëthius az ókori filozófiából semmit nem vett bele a ,,Consolatio''-ba, ami feloldhatatlan ellentétben állna a keresztény tanítással. Legmélyebb alapjában, az igazságban számára a keresztény kinyilatkoztatás és a pogány filozófia világa mélységesen összekapcsolódik egymással. A kereszténységen kívüli gondolkodás valódi gazdagsága iránti nyitottságában és az egyetlen igazságba vetett hitében Boëthius a középkor nagy teológusainak tanítómestere lett.

Szent Sándor püspök volt. Sokakat térített meg a hitre és megkeresztelte őket. Nem akarva a pogány isteneknek áldozni sok kínt szenvedett el. Látva Sándor türelmét, Hierakliusz katona Krisztus híve lett, ezért karddal lefejezték. Szent Sándort Isten ereje hirtelen meggyógyította sebeiből. Ezek után a keresztény hitre térített 4 asszonyt: Annát, Erzsébetet, Teodotiát és Glikériát. A helytartó őket is kardhalálra ítélte. Utánuk Szent Sándor is kard által nyerte el a vértanúságot. Ez Adrianopoliszban történt a III. században.

Észak-Franciaországban született, keresztneve Anna-Jozéfa. 23 éves korában lépett be a klarisszákhoz Valenciennes*-ben. Ebben az idoben zajlottak a francia forradalom véres évei. 1790-ben a forradalmi nemzetgyulés feloszlatta a szerzetesrendeket, kivéve a betegápoló és tanító rendeket. De két év múlva azokat is megszuntette. Így Jozefinának is el kellett hagynia kolostorát. Egy ideig szüleinél tartózkodott, de a közös életre vágyott, ezért, amikor erre lehetoség nyílt, Valenciennes-ben az orsolyitákhoz csatlakozott, akik visszakapták rendházukat. A város ugyanis ebben az idoben osztrák uralom alatt állt. Nem lépett az orsolyita rendbe, csak velük együtt élt. Itt lakott ugyanis húga, Mária Skolasztika mint orsolyita novér. Azonban nem sokáig élhetett közös életet, mert egy év múlva, a várost visszafoglalták a francia csapatok. Az orsolyitákkal együtt neki is el kellett hagynia a kolostort. Nemsokára elfogták oket. Az elfogására jött csapat vezérének mondotta: „Nincs szükség egy gyenge no elfogására ennyi katonára!” Sot megkínálta oket frissítovel, majd amikor megbilincselték nyugodtan követte oket az orzohelyre. Halálra ítélték az öt orsolyita novérrel együtt, mivel háború idején elhagyták Galliát és a köztársaság törvénye ellenére szerzetesi közös életet éltek. Jozefina nyugodtan fogadta a halálos ítéletet. A kivégzés elotti éjszaka meg tudott áldozni, majd húgával és a többi négy orsolyita novérrel együtt „örvendezo arccal ment a vesztohelyre, szent énekeket énekelve, s örvendezve, hogy méltóvá lett katolikus hitéért a halált elszenvedni. Fölkiáltott: Félhet-e az ember, ha megszabadul a számkivetésbol s a mennyország szépségére gondol?” Hálája jeléül kezet csókolt a hóhérnak, s kifejezte, hogy megbocsát üldözoinek- így szenvedte el a vértanú halált (lefejezést) az öt orsolyita novérrel együtt 47 évesen 1794. okt. 23-án. XV. Benedek pápa avatta oket boldoggá.

E szüzed kettos koronával ékes:

testének vágyát hogy igába törte,

s testében szerzett diadalt a véres, büszke világon.

Se halált nem félt, se halál követjét:

hóhér-kínzások ezer új alakját,

s vérét hullatván mehetett az égnek szent örömébe.

A vértanú szuz zsolozsmájából

Imádság:

Marcus Aurelius császár uralkodása alatt a főként pogányok által lakott Hierapoliszban, Aberk volt a püspök. Egy napon, a pogányok ünnepén, látva a bálványimádók áldozatait, imádságban fordult Istenhez értük. Látomásában egy ifjú vesszőt adott a kezébe, hogy azzal rombolja szét a bálványokat. Másnap Aberk így is cselekedett. A pogányok ezért halálát kívánták. Az összegyűlt tömeghez kiment a szent főpap és kiűzte a két ifjúból az ördögöt, felemelte őket a földről. Az egész város kérte a püspököt, hogy oktassa őket és keresztelje meg. Aberk ezt meg is tette. Ezek után meg Szíriában, Mezopotámiában és Kis-Ázsiában hirdette az Evangéliumot. Mindenütt rombolta a bálványtemplomokat, felvilágosította a sötétségben élőket, gyógyította a betegeket és sok csodát tett. Végül ismét Hierapoliszba tért vissza, és éveken át gondozta szellemi nyáját. Halálának idejét jó előre megtudva, elbúcsúzott híveitől. Életének 73. évében, 167 körül békében hunyt el hívei között.