Rosa de spinis, tövisbokron nyílt szépséges rózsa, mondja róla életírója, Szent Jeromos. Mert pogány volt a fiú; de annyi természetes ártatlanság, kedvesség, finomság volt benne, hogy sok kereszténynek becsületére válnék. Hát még mikor keresztény lett belőle! Az lett nem sokára. Alexandriában nemcsak a grammatikusok leckéit tanulta meg kitűnően: nyitva tartotta a szemét és észrevette a Krisztus követőit is. Volt ott elég szent és tudós ember, régiek és újak, akikre érdemes volt fölfigyelni. Azután megismerkedett egy keresztény családdal. Könnyen megszerették a fiút, s őt is könnyen meghódította ez az élet, amit náluk látott.

A többiek, a pajtásai már vígan jártak a cirkuszba, izgultak az aréna véres, halálosan komoly küzdelmein, vihogtak a színházak trágárságain. Ő messze elkerülte ezeket a helyeket. Tizenhárom-, tizennégyéves kisdiák volt, de látta, milyen lélekrontás megy ottan. Megvilágosította már az Úr Krisztus.

Annál nagyobb érdeklődéssel figyelt föl a hírekre, amik a pusztából jöttek, Szkétisz, Nitria meg Tébaisz vidékéről. S jól megnézte, amint a puszta emberei meg-megjelentek s kölcsönkért tevéiken hozták eladni kosaraikat. S egyszer utánuk indult. Tizennégyéves korában.

Remete Szent Antalt akarta látni, a puszták legendás hírű hősét. Megtalálta. Végignézte, milyen serényen lát neki az imádságnak s milyen állhatatossággal folytatja. Látta, amint alázatosan fogadja ez a nagy szent a többi remetét vagy az idegeneket, mikor valami ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordulnak. Hallotta szigorú feddő szavait, ha valaki hibázott; de azt is, ha biztatott, buzdított. Megcsodálta, hogy milyen kevéssel beéri ételben, ruhában, alvásban; hogy sem az időjárás szeszélyes váltakozása, sem testi gyöngélkedései miatt nem enged önmegtagadásaiból.

Nézelődött, fülelt vagy két hónapig. Szóltak hozzá a remeték néhanapján egy-egy szót, adtak egy-egy falatot. Látta jönni a zarándokok seregét. Szent Antalt keresték. De azt is meghallotta, hogy a mester nem így kezdte. Nem tanítványok és zarándokok seregével, hanem egészen egyedül. Gondolta hát magában, ő is úgy kezdi majd, magányosan. Szent Antal a férfiú győzelmeinek gyümölcseit aratja az odasereglő, szavára figyelő népben. Neki, a gyermeknek, még nem jár ez ki.

Elindult hazafelé.

Szent Antal útravalónak a vállára terített egy köpönyeget. Azzal indult. Otthon szüleinek halálhíre fogadta. Sírva mesélték a testvérei, hogy s mint volt utolsó órájuk. Hilárion nem siránkozott sokáig. Odaadta nekik öröksége felét. A másik felét pedig szétosztotta a szegények között.
Magának semmit sem tartott meg.

S nekivágott a Majóma pusztaságnak. Ott volt ez Gáza vidékén, de utasember nem merte arra venni az útját, mert rablók tanyáztak benne. Hilárion nem sokat törődött a rablókkal. Egy szál zsákszövetből készült tunikája volt, meg a Szent Antaltól kapott köpönyege. Mit vehetnek el tőle? Eleinte ugyan gyakran változtatta tartózkodási helyét épp a rablók miatt. Szánt-szándékkal mégsem akart a körmük közé kerülni. S könnyen változtathatta. Mindenütt talált egy kis fakérget, egy-két nagyobb falevelet, s hamar összeütötte új hajlékát. De egyszer mégis rátaláltak a zsiványok. És megkérdezték: Mit tenne, ha rablók jönnének?
- Mindenesetre: nem ijednék meg tőlük, mert semmim sincs.
- Hátha megölnének?
- Igaz, megtehetnék. De még akkor sem ijednék meg, mert készen vagyok a halálra!

Ez a beszéd annyira megindította a zsiványokat, hogy fölhagytak eddigi életükkel és jó útra tértek.

Lehetett is abban valami megrendítő, amint ez a tizenöt éves fiú ott állt magában a vadon pusztaságban. Kitéve a déli nap égető hőségének, az éjszakai hidegnek, esőnek, szélnek. Pedig látszott rajta, hogy máshoz szoktatták. Finomak, gyengédek voltak a vonásai, törékeny egész teste. Úgy látszott, hogy az első vihar elijeszti vagy összetöri. De a szemében csodálatos tűz és lelkesedés égett: a hit ragyogása. Ezt ugyan el nem ijeszti a maga választotta életútról senki! Megy rendületlenül a nagyok, a hősök után, akiket Egyiptomban látott. Csinálja utánuk a böjtöket, a virrasztást, a hosszú imádkozást, olvassa a Szentírást. S mikor lenyugodott már a nap, megeszik tizenöt aszalt fügét. Több nem kell neki. A sivatagi vihar nem ijeszti, a lélek viharain még nem ment át. De „már meggyőzte az ördögöt”, mondja róla Szent Jeromos, „mielőtt vétkezni tudott volna”.

Megjöttek azután a lélek viharai is: a serdülő kor veszedelmei. Kényszerült azt gondolni, amit nem ismert és nem is akart. Haragudott magára, verte a mellét, mintha ezzel elűzhetné magától a rosszat. De azután kemény parancsot ad testének: „Majd gondoskodom, te csacsi, mondja neki, hogy ne ficánkolj! Nem kapsz zabot, csak kórót! Éhséggel és szomjúsággal fárasztlak ki. Nagy terhet rakok rád. Kiteszlek hidegnek, melegnek. Majd nem jár akkor tisztátalanságon az eszed, hanem azon, hogy éhes vagy, fáradt vagy!”

Meg is tette, amit mondott. Ezután csak minden harmad-, negyednap evett egy keveset abból, amit a puszta adott. Nekilátott ásni, kosarakat fonni, mert „aki nem dolgozik, ne is egyék”; még az a gyökér és pár szem aszalt füge sem jár neki!

Nem tetszett a Gonoszléleknek ez a hősies Isten-szolgálat. Próbálta hát elrémíteni a szentet ijesztő látomásokkal, bántalmakkal, rettenetes kísértetekkel. Hiába erőlködött. Hilárion meggyőzte már saját magát, elbírt a Gonoszlélekkel is. Sőt nagy hatalmat nyert fölötte. Élete további során sok ördöngöst szabadított meg. Többek közt egy császári főhivatalnokot, Oriont. Ez később meg akarta hálálni a szent jóságát és nagy összeg pénzt adott át neki, hogy ossza ki a szegények között. Hilárion azonban nem fogadta el. „Jobb lesz, ha magad osztod ki, mondotta. Hiszen te a városban laksz és tudod, ki szorul rá. Miért terheljem én magam a más vagyonával, mikor a sajátomat elhagytam? Könnyen a kapzsiság veszedelmébe kerül az ember, mikor alamizsnaosztás címén akar gyűjteni.” Látva Orion szomorúságát, hozzátette még: „Ne szomorkodj, fiam! Magamnak is, neked is csak jót akarok, mikor így cselekszem. Magamnak: mert megsérteném Istent az ajándék elfogadásával. Neked: mert különben egy légió ördög szállna meg ismét és jobban kínozna mint előbb”.

A kapzsiságot egyébként is szigorúan elítélte. És észrevette még akkor is, ha a szegénység vagy remeteség mögött bújt meg. Mikor már tanítványai voltak, s példájára Palesztinában is virágjába szökkent a remeteélet, az egyik tanítványát épen kapzsi kuporgatás miatt kergette el magától. Ez tovább húzódott. De volt még elég hely a pusztában, letelepedett hát egy kissé odább. S ott tovább szorgalmatoskodott. Egyszer nagyon szép borsó termett a kertjében, s gondolta, megengeszteli a szentet, küld neki egy kosárkával. Finom, gyönge zöld borsó volt. Mégis mikor Hilárion elé hozták, az már messziről kiáltott: „Nem érzitek, hogy milyen büdös az a borsó? Fösvénység szagát érzem rajta! Ha az állatok elé teszitek, még azok sem bírják ki!” Pedig nem tudta, hogy honnan jön az ajándék. Szavára az ökrök elé tették. Azok sem bírták. Eltépték a köteleiket és világgá szaladtak.

Hilárion szentségének és csodáinak híre egész Palesztinát bejárta. Akinek csak valami baja, bánata, betegsége volt, aki tanácsot keresett, mind hozzá fordult. Annál is inkább, mert még Remete Szent Antal is visszaküldte az Egyiptomot járó zarándokokat: van otthon is szentjük, menjenek Hilárionhoz! Segített is a majómai remete szívesen, és sokan megtapasztalhatták benne az Isten erejét. Ötvenhat éves korára azonban megsokallotta a nagy dicsőséget s csendesebb vidékre akart költözni. Hívei nem engedték. „Addig pedig sem nem eszem, sem nem iszom, amíg el nem engedtek oda, ahová az Isten híva, mondta az akadékoskodóknak. Útnak indították hát nagy sírások közben.

Először régi mesteréhez ment. De Szent Antal már nem volt az élők sorában. Már csak azt mutogatták Hilárionnak: hogy ezen a helyen szokott zsoltárokat énekelni; ezt a kis tavat is ő ásta ki; amott meg azt a darab földet törte föl; az ásója még itt van, ezzel dolgozott hosszú éveken keresztül. Mikor mind végignézte, tovább ment az Oázisba. Remetéskedett még Szicíliában és Dalmáciában is. De alig tette be valahová a lábát, máris sereglettek köré az emberek. A legkietlenebb helyeken is fölkeresték. Kénytelen volt tovább menni.

Végre Ciprus szigetén talált egy csendes vidéket, ahol békében élhetett, Itt érte a halál. Utolsó betegségében aggodalmak gyötörték. De így bátorította magát: „Költözzél ki csak nyugodtan, lelkem! Miért csüggedsz és remegsz? Hetven évig szolgáltam az Úrnak, miért félnék a haláltól?” Meghalt a 372. esztendő táján. Testét tanítványa, Hesychius Majómába vitte.

Ugyanerre a napra esik: Szent Orsolya és vértanútársai szüzek + 306 k.

Régi írások, kőre és pergamenre róva, beszélnek arról, hogy mikor Kölnben még római világ járta, több szűz ott vérével pecsételte meg hitét; tetemeik fölött templom emelkedett, idővel melléje apácakolostor, mely befogadta többek közt 922-ben a magyarok elől menekülő délnémet apácákat. Amint azonban a századok malmában porladtak a drága ereklyék és omladoztak a templomok, nőtt a jámbor képzeletben az egyébként ismeretlen vértanú szüzek emléke; 1000 körül a legenda úgy tudja, hogy élt Britanniában egy király, Deonotus, kinek egyetlen lányát, Orsolyát, feleségül kérte egy ifjú pogány herceg. Orsolya már régebben szüzességet fogadott, s mert kereken nem utasíthatta el a herceget, föltételeket szabott: meg kell keresztelkednie és három évig várnia. Közben atyját megkérte, készíttessen neki tizenegy hajót, adjon melléje tíz nemes hajadont, s mindegyik mellé ezer kísérőt. A tizenegyezer hajadont hajókázás közben a vihar Tilébe vetette Németalföld partján. Most a Rajnán föl Kölnbe eveztek, innen angyali fölhívásra Rómába zarándokoltak. Bázelig hajón, onnan gyalog. Rómában pápa és nép nagy tisztelettel fogadták. A szent helyek meglátogatása után visszaindultak - Bázeltől megint hajóikon, és éppen akkor értek Kölnbe, mikor azt a hunok ostromolták. Mert nem akartak vad szenvedélyük eszköze lenni, mind kardélre kerültek. Orsolyát, kit a honn fejedelem feleségül akart, nyíl járta át. A vértanúság azonban meghozta Köln szabadulását: megjelent tizenegyezer angyal és futásra kényszerítette a hunokat. Ez Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz legendája, melyet a középkor írásban és képben annyiszor elénk rajzol.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Az emléktábla közelében látni egy kis cellát. Ez volt valamikor János lakása. Itt folyt le a tudós csöndes munkája s itt szállt az ég felé szent imádsága. Ennek a szobácskának falairól különféle fölírások óvták a látogatót a rágalmazástól és a megszólástól. Így például: Diffamare cave: revocare grave, ne bántsd mások hírnevét, mert nehéz a kárt helyrehozni! Itt van most is az a csodálatos Krisztus-kép, amely előtt János annyiszor térdelt, itt a birétuma és egyéb tárgyai, amelyeket az egyetem mai napig kegyelettel őriz. A bölcseleti fakultás nagy szeretettel őrködik doktori köpenye fölött. Dékánjának ma is ez a legünnepélyesebb díszruhája.

Az épülettel szemben van az egyetemi Szent Anna-templom. Itt misézett és prédikált János. Az egyik márványoltár alatt pihennek földi maradványai. Sírfelirata az egyik mondása, amellyel tanítványait szerette buzdítani: „Elég dicsőség számomra, ha követsz engem”.

Vacenga Szaniszlónak hívták atyját és Annának édesanyját. 1397 június 24-én született. Ez a nap Keresztelő Szent János születésének ünnepe, s ezért nyerte el a Jordán-parti nagy prófétának nevét. Születési helye a krakkói egyházmegyében fekvő Kenti vagy Kanti volt. Jámbor szülei gondos nevetésben részesítették, s 16 éves korában a krakkói egyetemre küldték. A nagytehetségű ifjú itt bölcseletet és hittudományt tanult. Négy év alatt mint az egyetem első tanulója elnyerte az elérhető összes fokozatokat, s a hallgatóból mindjárt az egyetem teológiai tanára lett. A fiatal doktort azután pappá szentelték, s megkezdte tudományos és nevelői működését.

Az egyetemi katedráról rövid időre elszólította a lelkipásztorkodás. Krakkó közelében, Olkusban lett plébános. De csakhamar visszatért az egyetemre: volt tanártársain kívül visszahívta a tudomány és az ifjúság szeretete. Ezután megszakítás nélkül évtizedeken át tanította az Úr leendő szolgáit a hit igazságaira, s igyekezett lelkes Isten- és emberszeretetet oltani lelkükbe. Nevelő munkájában mindig emlékezetében tartotta Aranyszájú Szent János intelmét: „Az a tanár, aki példájával erősíti tanítását, Isten dicsőségét szolgálja; aki pedig másképpen cselekszik, mint ahogyan tanít, gyalázza az Istent”.

Krakkóban is ugyanúgy, mint más középkori egyetemeken délutánonként és esténként folytak a skolasztikus vitatkozások. Csattogtak, villogtak a pallérozott ész fegyverei, az érvek és ellenérvek, s bizony nem egyszer különféle érzékenységeken mély sebeket ütöttek. János volt a főirányító. Lelkétől teljesen távol állott a bántó vitatkozás, s nem is igen valószínű, hogy ilyen alkalommal szándékosan megbántott valakit. S mégis egy-egy vita után reggel, mielőtt a szomszéd Anna-templomba szentmiséjére indult volna, a vele egy födél alatt lakó társakhoz és kollégistákhoz bekopogtatott, s alázatosan kérte bocsánatukat, ha a vita hevében netalán megbántotta volna őket.

Igen-igen szerette a szegényeket, akár diák volt, akár más. A kollégiumban, ahol a tanárok egy része közösen étkezett, meghonosított egy nagyon bensőséges szokást. Ha az étkezés alatt szegény kopogtatott be, a legelső tanár, aki észrevette, bejelentette: „Szegény jött közénk”. A kollégium elöljárója pedig, miközben a jövevényt a vendéglátó asztalhoz ültette, ezt válaszolta: „Az Úr Krisztus jött közénk”.

Egy fagyos nap egy aggastyánnal találkozott. A szegény ember mezítláb volt. János gondolkozás nélkül lehúzta cipőjét s odaadta neki. Aztán hazafelé indult, s az egész úton azon ügyeskedett, hogy papi öltönye egészen a földig érjen le, és senki se vegye észre meztelen lábát s ne vegyen tudomást hősi tettéről.

Egyszer télen hajnali misére sietett a hóval takart utcán át. Hirtelen elébe toppant egy lerongyolódott ember és segítséget kért. Azonmód odaajándékozta neki felső köpenyét, s egy szál reverendában elment misézni. Nagy volt a csodálkozás, amikor miséje után a sekrestyében találta az elajándékozott köpenyt. Senki sem tudta, honnan került oda, János azonban ismerte a Példabeszédek könyvének (19,17) szavát: „Az Úrnak ad kölcsön, aki a szegényen könyörül”. Hitte, hogy az Úr most is visszaadta a kölcsönt.

Mélységes áhítattal viseltetett az Úr kínszenvedése iránt. A keresztáldozatra emlékeztető szentmisét nem tudta könnyek nélkül elmondani. Elmélkedéseinek, szentbeszédeinek ez volt leggyakoribb tárgya. Elzarándokolt Jeruzsálembe is, hogy könnyeivel öntözze a keresztutat és a szentsírt. Az utat szárazföldön gyalog tette meg. Leghőbb vágya az volt, hogy az Úr halála helyének közelében lelje vértanul halálát. A megfeszített Krisztust bátran hirdette a mohamedán törökök közt, de az Úr megengedte, hogy épségben térjen haza.

Nagy kegyelet élt benne Szent Péter és Pál sírja iránt. Négyszer zarándokolt el gyalogszerrel Rómába. Az ott tartózkodó honfitársai ezért nagyon megbámulták s kérdezték, miért fordul meg annyiszor az Örökvárosban, holott nem kér sem javadalmat, sem kitüntetést. A kérdezősködésekre ezt válaszolta: „Róma az én tisztítóhelyem: itt vezeklem le bűneimet, hogy aztán minél előbb beléphessek az Úr örömébe, melyet ígért jó és hű szolgáinak”.

Egyik római útja alkalmával történt vele ez a méltán híressé vált eset: Egy vadonban rablók támadták meg, megverték s elszedték mindenét. „Van még valami pénzed?” kérdezték. „Nincs már”, válaszolta. Erre szabadon engedték. Azonban alig ocsúdott föl az első nagy ijedtségből, eszébe jutott, hogy ruhájába bevarrva van még néhány aranya. Azonnal a menekülő rablók után futott, messziről utánuk kiáltott és azután térdre ereszkedve bocsánatukat kérte, hogy az imént becsapta őket, s kijelentette nekik: „Nem akarok csalni, vegyétek el tőlem azt is, amit még magamnál felejtettem”, s a bevarrt pénzre mutatott. Ez a páratlan igazlelkűség, egyenesség és a pénzzel szemben való teljes függetlenség annyira meglepte és meghatotta a gonosztevőket, hogy visszaadták mindenét s térdenállva kértek tőle bocsánatot. A szentek valóban „naiv óriások”!

Igen kemény volt önmagával szemben. Negyvenéves kora után, ebben a legerőteljesebb férfikorban megfogadta, hogy húshoz nem nyúl többé. A fogadást megtartotta haláláig. E 35 évnél hosszabb idő alatt egyszer nagy kísértése támadt. Látta, mint sül nyárson az ízletes pecsenye, s nagy vágy fogra el a hús után. A kísértéssel gyökeresen végzett. Fogta a sistergő húst s teljes erejével arcához szorította. „Testem húsa, húst kívánsz? Nesze, lakj hát jól vele!” kiáltotta, s a kísértés nem ismétlődött többé.

Halála idejét előre megérezte, s csak egy vágy élt benne: Feloszlani és Krisztussal lenni (Fil 1,23). Ez a vágya megérzése szerint 1473 dec. 24-én, karácsony vigíliáján teljesedett be. Nagy csodatevő volt életében, s halála után sírjánál a csodák száma csak gyarapodott. Nemsokára Lengyelország és Litvánia patrónusa gyanánt kezdték tisztelni. 1603-ban nyitották föl sírját, s a király és az országnagyok kérésére Rómában megindult a szentté avatási eljárás. Az Egyház először 1680-ban engedte meg, hogy Lengyelországban szentként tiszteljék, ünnepélyesen pedig 1767-ben iktatta a szentek sorába.

A zsolozsma himnusza méltán ünnepli őt, mint Lengyelország dicsőségét, a papság büszkeségét s a krakkói egyetem díszét és atyját.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A mai szentlecke alkalmával tartsunk lelkiismeret-vizsgálatot: megtesszük-e, amire Szent Pál tanít. Ez a mi menyegzői ruhánk: csak ebben leszünk méltók az Úr asztalához járulni. A szentlecke arra tanít, hogy dolgozzunk. Ezt a tanítást kiegészíti a graduale: Imádkozzunk. A kettő együtt az igazi életszabály: „Ora et labora!" – „Imádkozzál és dolgozzál!"

A liturgiában minden részlet a mi okulásunkra van. Rólunk szól és nekünk szól a mai evangélium, hallgassuk ilyen lélekkel. És oly világos is a tanítása, hogy nem szorul magyarázatra. Isten meghívottja vagyok. Nekem ünneplő ruhában kell lennem!

Szentlecke. Atyámfiai: Öltözzetek új emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben. Annakokáért elhagyván a hazudságot, kiki szóljon igazat felebarátjával; mert egymásnak tagjai vagyunk. Haragudván, ne vétkezzetek; a nap ne szálljon le haragotok fölött. Ne adjatok helyet az ördögnek. A ki lopott, már ne lopjon, hanem inkább munkálkodjék kezeivel, azt dolgozván, a mi jó, hogy legyen miből adni a szűkölködőnek. (Ef 4,23-28)

Evangélium. Abban az időben: Jézus példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a farizeusokhoz, mondván: Hasonló mennyeknek országa egy királyemberhez, ki menyekzőt szerze fiának. És elküldé szolgáit, hogy a hivatalosakat híják meg a menyekzőre; de nem akarának eljőni. Ismét más szolgákat külde, mondván: Mondjátok meg a hivatalosaknak: Ime elkészítettem ebédemet, tulkaim a hizlalt állataim meg vannak ölve, és minden kész; jőjetek a menyekzőre. Azok pedig elmulasztván, elmenének, némelyik majorjába, némelyik pedig keresete után. A többiek pedig megfogák az ő szolgáit, és szidalmakkal illetvén, megölék. Hallván ezt a király, megharaguvék, és elküldvén hadait, elveszté ama gyilkosokat, és azok városát felgyujtá. Akkor mondá szolgáinak: A menyekző kész ugyan, de a hivatalosak nem voltak méltók. Menjetek ki tehát az útfelekre, és a kiket találtok, mind híjátok a menyekzőre. És kimenvén szolgái az utakra, összegyüjték mind a kiket találtak, roszakat és jókat, és betelék a menyekzős ház letelepűltekkel. Beméne pedig a király, hogy lássa a letelepűlteket, és láta ott egy embert, ki nem volt menyekzős ruhába öltözve. És mondá neki: Barátom! hogy jöttél ide be, menyekzős ruhád nem lévén? Amaz pedig elnémúla. Akkor mondá a király a szolgáknak: Megkötözvén kezeit és lábait, vessétek őt a külső sötétségre; ott leszen sírás és fogak csikorgatása. Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. (Mt 22,1-14)