257-ben Rómában Valerianus császár uralkodott, aki a keresztényeket Róma ellenségeinek tekintette, ezért börtönbe vettette és kényszermunkára hurcolta őket. Tarzíciusz, aki igen bátor fiú volt, gyakran belopódzott a bebörtönzött keresztények közé. Vigasztalta őket, élelmet és híreket vitt nekik.

A császár nagy népünnepélyre készült, ezért elküldte a börtönbe egy tisztjét, hogy válogassa ki a fiatal, erős keresztényeket, akiket majd a vadállatok elé vetnek. Ez a hír Tarzíciusz révén eljutott II. Sixtus pápához. Arra nem volt lehetőség, hogy kiszabadítsák a halálraítélteket, ezért a pápa úgy gondolta, jó lenne, ha Krisztus Szent Testével megerősítve indulhatnának utolsó útjukra. Igen ám, de hogyan juthatna el hozzájuk az Eucharisztia? Hiszen az őrséget megkettőzték, senki sem juthat be a börtönbe!

Tarzíciusz felajánlotta, hogy ő elviszi a raboknak az Eucharisztiát. A Szentatya beleegyezett. Tarzíciusz egy bőrzacskóba tette az Oltáriszentséget és a nyakába akasztva a köntöse alá rejtette, majd útnak indult.

Útközben azonban találkozott iskolatársaival.

Egyikük rákiáltott:

-Hová sietsz? Gyere, játsszál velünk!

-Nem lehet – tiltakozott Tarzíciusz -, sürgős dolgom van.

A fiúk körülvették és egyikük megjegyezte:

-Barátunk rejteget valamit a köntöse alatt. Meg kell mutatnod!

Tarzíciusz tovább akart sietni, de társai visszatartották. Erőszakkal próbálták elvenni féltve őrzött kincsét. Már leteperték a földre és keményen ütlegelték. Egyikük felkiáltott:

-Lehet, hogy Tarzíciusz is keresztény, és az Istenüket rejtegeti! El kell vennünk tőle!

Már-már sikerült is, amikor az utolsó pillanatban egy katona lépett közéjük. Ez a katona szintén keresztény volt és ismerte Tarzíciuszt. Elkergette a kegyetlen gyerekeket, és a vérző fiút karjába vitte be egy közeli keresztény házába. Tarzíciusz arcán a fájdalom mellett annak öröme tündökölt, hogy sikerült Jézus Testét megvédenie. Utoljára még megáldozott, és mint az Oltáriszentség vértanúja indult el az örök hazába. (György Attila nyomán)