Keresztes Szent János egyike azoknak a csillagoknak, kik oly nagy számmal és oly bűvös fénnyel ragyognak a 16. századi spanyol szellemi élet egén. A szerzetestörténet úgy ismeri, mint Avilai Szent Teréznek hűséges munkatársát Kármel rendjének megújításában. Azt akarta Isten, mondja megható egyszerűséggel a rendnek krónikása, hogy miként Kármelnek születésében volt atyja (Krisztus) és anyja (Szűz Mária), úgy újjászületésében is legyen anyja: Terézia, és atyja: János. A lelkiélet emberei pedig úgy ünneplik, mint a misztika nagy tanítóját, ki Szent Teréz mellett a misztikai magasságba törő lelkiéletnek legavatottabb mestere, sőt egyházdoktora (1926).
A misztikai magaslatra följutott lélek semmit nem gondol, nem akar, nem szeret, csak Istent, kit nem a hit távlatában sejt, hanem lelkében közvetlenül jelenlevőnek tud és érez. Ennek az Isten-szövetségnek áldásait ecseteli János az „Élő szeretetláng” c. munkájában. Az Istennel való misztikai egyesülés magaslatára két út visz. Az egyiken az ember maga törtet előre, természetesen a kegyelem segítségével: igyekszik lelkét következetesen megtisztítani a teremtményekhez való minden ragaszkodástól. Erről tanít a „Kármelhegy útja”. A másik úton Isten maga viszi az embert: szenvedéseken, lelki szárazságon, nagy szellemi sötétségeken keresztül. Erről szól „A lélek sötét éjjele”.
Ezek a munkák, melyeket Ernő kármelita atya magyarra fordított, azért olyan értékesek és hatásosak, mert bennük Szent János voltaképpen csak a maga életét írja le: miként igyekezett fölfelé a Kármel útján az élő Szeretetláng közvetlen közelébe, s miként vezette el ide Isten a lelki sötétségnek döbbenetes, rettenetes éjszakáján át.
János atyja, Yepes Gonzáló nemes, gazdag kereskedő család tagja volt Toledóban. Mint fiatal ember üzleti ügyekben többször megfordult Hontiverosban, Avila (Szent Terézia szülővárosa) közelében egy jámbor özvegynél. Megtetszett neki ennek erényes, ügyes, szemrevaló szobalánya, Alvarez Katalin, szegény árva. El is vette feleségül, hozzátartozói ellenkezése dacára. Erre a büszke patrícius család kitagadta: hogy ilyen, rangjához nem illő házasságot kötött. Gonzáló azonban Isten akaratában való rendületlen megnyugvással tűrte a szeretetlen kitagadást, megtanulta a selyemtakács mesterséget és megtelepedett Hontiveros-ban. Itt három fia született. Kettő maradt életben: János és bátyja Ferenc, aki szegény napszámos maradt, de szentül élt. A gyerekek még egészen kicsinyek voltak, mikor Gonzáló meghalt. Hogy Katalin, mint a bibliai erős asszony (Péld. 31), egyszerű származása dacára is milyen lélek volt, annak legcsattanóbb bizonysága, hogy Szent Terézia bizalmas barátságába fogadta - akkor a maga két kezével keresett fiaira, s hogy erre jobb alkalma legyen, a kis faluból a közeli városba, Medina del Campóba költözött.
Itt János már mint kis gyerek megmutatta, milyen lélek lakozik benne. A szentnek egyik fővonása: a szűzi tisztaságnak szenvedélyes szeretete, melyet élete folyamán soha semmiféle bűn nem homályosított el, már ekkor megható módon nyilvánult meg: Pajtásaival egy tócsa partján pigézett. Amint egyszer jobban előrenyúlt, hogy a vízbe dobott pigéjét megfogja, beleesett a mocsaras vízbe. Társai természetesen ijedtükben elszaladtak; s ő fuldokolt. Akkor megjelent előtte egy ragyogón tiszta, szép nő - még akkor nem tudta, hogy az Szűz Mária, aki később annyiszor meglátogatta szorongatottságában. Feléje nyújtotta jobbját és biztatta: fogja meg, ő majd kihózza. A kis gyerek azonban átallotta bepiszkítani azt a ragyogó tiszta kezet, és visszahúzta a maga sáros kacsóját. Ez megismétlődött néhányszor kész lett volna inkább megfulladni, mint bepiszkítani azt a tiszta kezet. Így tett élete egész folyamán: sohasem nézte, mi jó neki; előbbre való volt neki a más érdeke. - Végre egy arra vetődő munkás szabadította ki.
Ugyancsak jelentkezett már akkor életének egy másik nagy vonása: az önsanyargatás szenvedélyes szeretete. Anyja rajtakapta, amint ágyába venyigét rakott és arra feküdt. Az Isten akaratában való megnyugvás édesatyjától eredő öröksége volt; a szegénységet, nélkülözést könnyen, bízó gyermeki hittel viselni - erre meg édesanyja tanította.
De nyilvánvalóvá lett egy fogyatékossága is: nagy ügyetlensége. Anyja a nagy szegénységben természetesen azt akarta, hogy fiai is jókor szokjanak hozzá megélni a maguk keze munkájából. Jánost mesterségre adta. Először ácsnak. Megvolt benne az igyekezet; de nem ment a dolog; igaz, kistermetű, vézna emberke volt; az is maradt teljes életében. A mester hazaküldte. Most szabóhoz került; ugyanígy járt. Próbálkozott még festőnél és szobrásznál is. Látnivaló volt, nem neki találták ki a mesterségeket. Tanulni lett volna kedve, s anyja jól sejtette: tehetsége is. De szegénységétől nem tellett más, mint hogy szegény gyerekek számára alapított intézetbe küldte, hol a betű- és számvetés elemeire tanították és a keresztény életben gyakorolták a kis fiúkat. Itt módja volt Jánosnak sokat ministrálni. Semmit sem szeretett annyira. S olyan összeszedettséggel és áhítattal csinálta, hogy föltűnt a templomjáróknak. Többek közt egy Alvarez Alonzo nevű úrnak úgy megnyerte tetszését és bizalmát, hogy a kórházában alkalmazta betegápolónak; közben meg magánúton tovább tanulhatott. Így lehet szegény fiúnak is pártfogója - a tulajdon erénye és értéke.
János ekkor 13 éves volt. Végre megnyílt számára az ő tehetségének való tér. Neki is látott alaposan. Nappal betegeit gondozta olyan gyöngédséggel és odaadással, hogy csakhamar a kórház angyala lett. Éjjel pedig tanult és imádkozott. Ami kevés időt szánt az alvásnak, azt sem engedte veszendőbe az önmegtagadás számára: most is rőzsét rakott derékaljnak, azon hált. Virrasztás és böjt mindennapos társai voltak. Ilyen körülmények közt jókor megérlelődött elhatározása: szerzetessé lesz. Jótevője világi papnak szánta: idővel az ő kórházának igazgatója és papja lehet; nem bízhatná jobb kezekre az ő alapítását. A jezsuiták is szívesen látták volna szerzetükben. Hisz ők megengedték a pénztelen fiúnak, hogy ellátogasson iskolájukba; s itt hamar kitűnt, milyen fényes tehetsége van a tudományokra. János azonban már akkor annyira az imádság embere volt, hogy melléktekintet nélkül Isten akaratát nyomozta. S ez őt a kármelitákhoz hívta, kik csak nemrég nyitottak házat Medinában.
Be is lépett 21 éves korában (1563). Nemsokára megvált, miért hívta ide Isten titkos szava. Abban az időben ugyanis a spanyol kármeliták - férfi és nő ágon egyaránt - egy pápailag jóváhagyott enyhébb szabály szerint éltek. A régi szigorú vezeklő és imádságos szellemből nem sok maradt. János élt a káptalani rendelkezések nyújtotta lehetőséggel s elöljárói engedelmével az eredeti szigorú szabályt követte: míg társai húst ettek, ő beérte kis levessel meg főzelékkel; nyolc hónapig böjtölt, szigorú szilenciumot tartott, szívesen végezte a legalacsonyabb dolgokat is, s hogy henyélésen ne találtassék, a pihenés idejében feszületeket és vezeklőostorokat készített.
Egy év múlva fogadalmat tett és elöljárói magasabb tanulmányokra Salamancába küldték. Itt, a világnak akkor legkiválóbb egyetemén három év alatt alapos képzettséget szerzett a hittudományban és bölcseletben. Különösen a Szentírásba és a lélekismeretbe hatolt bele. Azután papszentelésre kellett készülnie - megint elöljárói parancsra; maga nem tartotta méltónak magát. Mikor 1567-ben Medinában bemutatta első szentmiséjét, Istentől titkos biztosítást kapott: „Mindent megadok neked, amit kérsz”.
Most kettőzött buzgósággal vetette magát a szigorú szerzetesi életre: Lakásul a kolostor legkényelmetlenebb szobáját választotta, közvetlenül a tető alatt, hol sokat szenvedhetett hidegtől, melegtől. Olyan sötét volt, hogy ha olvasni akart, néhány fedőpalát ki kellett emelnie. De kis résen át a tabernákulumra láthatott. Ágya három deszka volt, vánkosa egy kivájt tuskó. Bútora egy breviárium meg Szentírás.
Most azonban már világosabban látó lelkére reánehezedett rendjének állapota. Sehogyan se talált bele a lazaságba, mely környezte. Azon volt, hogy otthagyja és kartauzi lesz; akadt volna egy társa is, a jóval idősebb Antal atya. Akkor vezette Isten az útjába Szent Terézt (okt. 15), ki már régebben megkezdte a kármelita apácák reformját, és engedélyt kapott két reformált férfi-kolostor alapítására is. Éppen alkalmas embereket keresett erre. Éles szeme Jánosban nyomban fölismerte a Gondviselés emberét, egy-kettőre meggyőzte őt és társát, hogy az eredeti Kármelben is megtalálják azt, amit Kartúziában készültek keresni. Nemsokára eldicsekedhetett testvéreinek, hogy a férfi Kármelben van már „másfél” barátja. Aranyos humora János kicsiny termetére célzott, mely a nagyszál Antal atya mellett még jobban kiütközött. Rendkívül tisztelte és anyailag szerette Jánost, akit - megint az ő szent huncutkodásával - szeretett kis Senecának nevezni (Senequino), mint aki nagyon értett nemcsak a misztikai lelkiélethez, hanem a filozófiához is.
A két szerzetes Medina közelében Durvelo falucskában hihetetlenül szegényen és keményen kezdte egy kis viskóban. Szegénységükről fogalmat ad „ebédlői” fölszerelésük: egy gyalulatlan deszka volt az asztaluk, csorbult kancsó, néhány lopótök az edényük. De „bőven el voltak látva halálfejekkel”, amint Szent Teréz konstatálta, megint páratlanul finom humorral. A leghidegebb télben is mezítláb jártak, és pedig étlen egész napestig. Terézia ezt a túlzó szigorúságot bölcsen mérsékelte, s János csakhamar magáévá tette szellemét mint elöljáró másoktól sohasem kívánta azt a szigorúságot, amit önmagával szemben gyakorolt.
Mikor fölvette az eredeti szabály szerinti, sarutlan kármeliták ruháját, elhagyta eddigi szerzetes nevét (Szent Mátyás-i), és újat vett föl: Keresztes, Keresztről nevezett. Sejtette-e, mennyire jövőbe mutató jel volt itt is a név (nomen est omen)? Egyelőre nem. Hisz minden kitűnően ment. A sarutlan kolostorok egymásután nyíltak és népesedtek, s ő mint perjel biztosíthatta az egészséges új szellemet. Mikor Teréziát megbízták az avilai Megtestesülés-kolostor vezetésével, csak úgy vállalkozott, ha a lelkivezetést sarutlan atyára bízzák. egy került János is Avilába. Az az öt esztendő, amit itt töltött, mint lelkiatya, a békés építésnek és épülésnek áldott ideje volt. A Megtestesülés-zárda a szerzetesi fegyelem mintája lett, János az imádságos élet legmagasabb magaslataira jutott. Elragadtatások, belső szózatok, sőt lebegések és ragyogások nála napirenden voltak. A nép szentnek tisztelte és törte magát vezetéséért és tanácsáért.
Azonban közben mások már ácsolták keresztjét. Hogy meg ne ütközzünk azon, ami itt következik, tartsuk szem előtt, hogy robusztusabb időben vagyunk, és spanyolok között, kiknél akár szent, akár nem szent szenvedélyek izzó tüzekben tudnak föllobogni. Meg aztán arról sem szabad elfeledkezni, amit Kempis mond: a „ruha” még nem teszi a szerzetest. Ha pedig a „lélek” mindenestül meglett volna, akkor Teréz és János reformjára szükség sem lett volna.
Elég az hozzá, hogy a sarus kárrneliták nagyon fölbőszültek a reform ellen, és mikor folytonos mesterkedésükkel befolyásos egyházi embereket is megnyertek, akcióba léptek. Tudjuk, Terézt letiltották a reformról és internálták. Jánosra keményebb sors várt. 1577 dec. 4-én éjszaka fegyveres zsoldosok odalopóztak a házikó elé, hol János egy laikus testvérrel lakott, föltörték az ajtót és Jánost bilincsekbe verten az „enyhe” kármeliták kolostorába vitték. Itt kemény megvesszőzés várta, aztán bezárták.
Másnap mégis talált alkalmat hazaszaladni, és megsemmisíteni írásait. Utána önként jelentkezett. Újra megvesszőzték, és mert féltek az avilai nép zendülésétől, titkon Toledóba vitték. Itt egy sötét kamrába csukták, mely csak fölülről kapott kis világosságot a szomszéd szobából; ha breviáriumozni akart, padon kellett állnia. Itt teljes piszokban hagyták, alsóruhát nem adtak neki a fogság egész nyolc hónapja alatt, száraz hulladék kenyéren és vízen tartották, eleinte minden este, később hetenként kétszer a gyülekezet előtt megkorbácsolták, majdnem naponként megjelentek a szomszédos szobában, és hangosan szidalmazták, szapulták, rágalmazták, gyalázták füle hallatára a saratlanokat, főként Teréziát.
Mindezzel puhítani akarták: hagyja ott a sarutlanokat, és vonja vissza a reformot. Ő azonban hajthatatlan maradt. Pedig egyre megnehezült a helyzete. A szenvedéseket készséggel, sőt örömmel viselte, hisz a szenvedő Üdvözítőhöz hozták közelebb. Azonban, aki szorosan az Üdvözítő nyomán jár, annak ki kell üríteni az ő kelyhét fenékig, egészen a lélek sötét éjszakájáig, mikor már csak egy szava van az űzött-gyötört léleknek: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! Elhagyták a belső vigasztalások; marcangoló kétségek szállták meg. De állhatatos maradt. S Isten megjutalmazta állhatatosságát. Visszaadta neki a belső vigasztalások kegyelmét, sőt egy fölséges költeményt sugalmazott neki, a Szellemi páros éneket, melyhez később nagyszerű magyarázatot írt, úgyhogy ez lett egész misztikájának mesteri egybefoglalása. De visszanyerte akaratának rugalmasságát is.
Nagyboldogasszony előestéjén kérte a perjelt, engedje misézni másnap - egész fogsága alatt az erről való lemondás volt számára a legfájdalmasabb áldozat. A perjel kijelentette: Ebben az életben már nem misézik. Ezzel betelt a mérték. János számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ő Nagyboldogasszonykor ne misézhessen. Ráeszmélt, hogy a börtönével szomszédos szoba, ahová az őrző laikus fráter néha titkon kiengedte levegőzni, a folyosóra nyílik, annak ablaka meg a kertre. Szálakra tépte hát durva takaróját, kötelet kötött s azon leereszkedett. A kötél rövidnek bizonyult; s jóllehet néhány métert esett, s még hozzá kőrakásra, nem történt baja. Átjutott a kert magas kőfalán is, és csodálatos világosság elvezette a teljesen ismeretlen városban egyenesen a sarutlan kármelita apácákhoz. Ezek a csakhamar megjelenő üldözők elől a klauzúrába rejtették azon a jogos címen, hogy ott súlyos beteg apácát gyóntat, másnap reggel egy ismerős kanonok zárt kocsin elvitte Almodovarba, ahol éppen együtt volt a sarutlanok káptalanja.
Hogy az üldözők köréből egyszer s mindenkorra eltávolítsák, Andaluziába küldték. Több mint tíz éven keresztül működött itt mint perjel, provinciális, alapított több házat, írta nagyszerű műveit és fáradhatatlanul terjesztette Kármel szellemét. Mégis megadatott neki, amiért imádkozott: megvetetten és ismeretlenül halhatott meg. Keresztútjának utolsó állomásához ért.
T. i. a sarutlan kármeliták között is irányváltozás történt. A kormányzat olyan ember kezébe került, aki Szent János szellemét, a szigorú vezeklésimádság, elvonultság szellemét nem helyeselte (Gracián). Neki és híveinek János szálka volt a szemében. Megfosztották elöljáróságától - alázata ezért Te Deumot mondott; rágalmakat gyűjtöttek ellene, sőt ki akarták túrni a szerzetből. Mikor egy híve ezért kifejezte előtte aggodalmát, azt felelte: „Sose féltsen engem. A szerzetből csak olyant lehet kitenni, aki nem hajlandó megjavulni és nem akarja viselni bűneiért a megérdemelt büntetést. Már pedig én mindkettőre kész vagyok”.
A hegyek közé, magános kolostorba küldték. Itt rájött az utolsó nagy betegsége. Rendi szabályok szerint városi rendházba kellett vinni, hogy gyógyíthassák. Választása volt: Baezában a perjel nagy tisztelője volt, Ubeda perjele pedig ellenfele; itt tehát új gyötrelmek várhatták. Épp ezért ezt választotta. S csakugyan az ubidai perjel a legrosszabb cellát adta neki, mindenért ráförmedt, a gyöngédebb ápolótestvért otromba morcos alakkal cserélte ki. Persze, mikor Antal atya, első társa, tartományi főnök minőségében odalátogatott, és fölvilágosította a perjelt, kivel van dolga, az bűnbánó lélekkel javított a helyzeten. Most az ellenkező végletbe estek. Mindenáron zenészeket hozattak, hadd vigasztalják János atyát, aki legtöbbet az orvosoktól szenvedett; ezek ugyanis a kor brutális módszerei szerint vagdalták lábának gennyező nyílt sebeit. Ő tűrte, sőt üdvözölte ezeket a szenvedéseket is; s dehogy kellettek neki a muzsikusok. A buzgólkodó testvérek nem tágítottak. De mikor aztán megkérdezték: „Hogy tetszett a zene?” - ő megvallotta, hogy nem hallotta, „mással” volt elfoglalva. T. i. egyikébe esett azoknak az elragadtatásoknak, melyek oly sokszor meglátogatták, kivált ha Isten szeretetére gondolt.
Ilyen lelkületben fogadta a halált is. 1591 dec. 13-án, pénteki napon délben megmondta, hogy a szombati matutinumot már Szűz Máriával együtt a mennyben mondja. Megáldotta testvéreit, fölvette az utolsó kenetet, fölolvastatta magának legkedvesebb szentírási könyvét, az Énekek énekét; mikor érdemeit emlegették, ő Krisztus érdemeiben és irgalmában való egyetlen bizodalmát hangoztatta. Testvéreit annyira lekötötte a szentségnek ez a fölséges képe, hogy már éjfélre járt az idő, és még nem harangoztak matutinumra. A szent erre maga figyelmeztette őket; az egyik fráter ment harangozni. Ebben a pillanatban fénygömb világította meg a cellát, a szent arca szeráfi fényben ragyogott föl, s mikor megszólalt a harang, ő ezt mondta: „Megyek a mennyországba elmondani a matutinumot”. Majd ajkához szorította feszületét és e szavakkal: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet”, csöndesen meghalt.
Halála után csodálatosan megszépült. Kint éjszaka volt, jeges förgeteg dúlt, mégis nyomban megindult a zarándoklás. A nép szentnek tartotta, s a rengeteg csoda, mely állandóan történt azóta sírjánál (Segoviában), megpecsételte a néphitet. Keresztes Szent János azok közül való, kik a lelkekben állandóan mérhetetlenül több csodát művelnek. Róla is mondja az Úr „ismerem szorongásodat és szegénységedet, noha gazdag vagy” (Jel. 2,7).
Ugyanerre a napra esik:
Szent Krizogonus vértanú (+ 304 k.)
Szent Krizogonus életéről az őskeresztény írók oly keveset írnak s az a kevés is oly homályos és bizonytalan, hogy csak jámbor legendának tarthatjuk. Azt olvassuk, hogy Rómában Szent Anasztázia tanítója volt, sok pogányt megtérített. Dioclecián császár Aquileiába száműzte. Ott sokat kellett szenvednie, míg végre ugyanott hősiesen megvallott keresztény hitéért 304 körül lefejezték. A következő századokban úgy Rómában, mint Aquileiában nagy tiszteletnek örvendett. Rómában tiszteletére már az V. században gyönyörű bazilikát építettek, melynek a romjait nemrégiben kezdték kiásni. A San Crisogono ma is Rómának egyik kedvelt temploma. Már régente is nov. 24-én ülték meg az emlékét, valószínűleg ez a vértanúságának a napja.
Szent Flóra szűz és vértanú (+ 854.)
Mohamedán atyától és keresztény anyától született az arab uralom alatt Spanyolországban. Maga bátyja jelentette föl a kordovai kádinál. Ez megvesszőztette és visszaadta bátyjának, hogy bírja hithagyásra. Ő húgához menekült, majd mikor egy hozzá hasonló hitvalló szűzzel, Máriával találkozott a templomban, vele együtt újra jelentkezett a kádinál és Szent Eulógius (márc. 11) lelki támogatásával mindketten hős vértanúságot tettek Krisztusról.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
