SZENT BOËTHIUS vértanú
*Róma, 480 körül. +Pávia, 524.
Boëthius, aki római patrícius létére konzul lett a barbár, keleti gót Teoderik császár udvarában, a görög-római műveltség egyik kimagasló alakja. Személyében és műveiben összekapcsolta a pogány ókor klasszikus örökségét a kereszténységgel, s ezáltal hatott erősen az egész középkori filozófiára.
Boëthius az Aniciusok nemzetségéből származott, amely már a Krisztus előtti 2. évszázad óta a római nemességhez, a későbbi császári időkben pedig Róma legelőkelőbbjeihez tartozott. (A Kr. u. 5. század második felében egy császár és egy pápa is került ki belőle.) Boëthius apja mint praefectus praetorio a birodalom nyugati felében a törvénykezés és az igazgatás élén állott. Kétszer volt Róma város prefektusa, 487-ben pedig Odoaker alatt a konzuli hivatalt töltötte be. Amikor Boëthius még ifjúkorában elvesztette apját, későbbi apósa, Quintus Aurelius Memmius Symmachus vette át neveltetését. Symmachus is az Aniciusok házából származott, a szenátus elnöke, valamint ismert történetíró és filozófus volt.
A platóni, arisztotelészi és sztoikus írások tanulmányozása az Alexandriában tanuló ifjú Boëthiust elvezette a korában elérhető filozófiai tudás magaslatára. A keleti gótok uralkodója, Nagy Teoderik (493--526) a legmagasabb méltóságokra és tisztségekre hívta meg a tudóst. Boëthius patríciusi címet kapott, 510-ben társak nélküli konzul, magister officiorum (kb. a miniszterelnökségnek megfelelő tisztség) lett Teoderik ravennai udvarában. Boëthiust és Symmachust az 522. évre konzullá nevezték ki.
Teoderik életének utolsó éveit aggodalom és gyanakvás árnyékolta be. Mind erőteljesebben megmutatkoztak azok a jelek, amelyek birodalma közeli szétesésére utaltak. Politikájának lényeges feltétele szűnt meg, amikor 519-ben I. Jusztinusz császár (518--527) és Hormisdas pápa (514- -523) véget vetett az akakiánus skizmának, amely a kalkedoni zsinat tanítása körüli vitákból fakadva, 484 óta a görög egyházat elválasztotta Rómától. Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (472--489) ugyanis a monofizita alexandriai pátriárka elismerése miatt került ellentétbe Rómával annyira, hogy a 484. évi római zsinat letette hivatalából és kiközösítette. Ő erre elszakadt a katolikus egyháztól, ez az úgynevezett akakiánus skizma.
Amíg Róma és Bizánc az egyházszakadás következtében egymás ellenségévé vált, Teoderiknek nem kellett attól félnie, hogy a római arisztokrácia szövetségre lép a bizánci császárral a keleti gótok ellen. Ezért nyugodtan átengedhette a római nemességnek Itália polgári közigazgatását, szabadságot nyújthatott a katolikus Egyháznak, ezenfelül pedig, hogy római alattvalói szemében ne tűnjék bitorlónak, tűrhetően jó viszonyt tartott fenn a bizánci udvarral. Az 519. évi egyesülés óta viszont az ariánus gót Teoderik ellenséget látott a katolikus Egyházban, és gyanakvással szemlélte a római arisztokrácia lojalitását, s ehhez járult még, hogy Jusztinusznak a birodalom keleti részén levő ariánusok elleni fellépése feszültséget teremtett Ravenna és Bizánc között. Veje, Eutrik halála, akit Teoderik utódjául szemelt ki a trónra, és ehhez elnyerte már Jusztinusz hozzájárulását is, az vregedő uralkodót utódlását illetően aggodalommal töltötte el. A germán törzsekkel való szövetség, amelyet Teoderik okos körültekintéssel családi kötelék által hozott létre, szertefoszlott, amikor a burgundok királya, Sigismund a fiát, Sigrichet, Teoderik unokáját megölte, a vandálok fejedelme, Thrasamund, Teoderik sógora pedig meghalt.
Boëthius viszont -- Boldog Cassiodorusszal (lásd: 650. o.) ellentétben -- nem tanúsította a szükséges hajlékonyságot, hogy az öregedő Teoderiket körülvevő bizalmatlanság és fondorlatok légkörében magát fenntartsa. Az udvari viszonyokat tekintetbe nem vevő, nyílt fellépése a jogért és igazságosságért ellenségeket szerzett neki: ,,Te magad (ó Filozófia), s Isten, ki téged a bölcsek szívébe olt, vagytok a tanúi, hogy csak a közjó szolgálatáért vállaltam tisztséget. Ebből fakadt a gonoszokkal a kiengesztelhetetlen ellentét, mert amit a szabad lelkiismeret a jog védelmére fontosnak tart, azt a hatalmasok ellenségeskedésnek tartják. Hányszor szálltam szembe Conigastus bírvágyával, ki mások tulajdonát támadta! Hányszor tiltakoztam Triguilla, a király háznagyának készülő, vagy végrehajtott jogtiprásai ellen! Hányszor védelmeztem a szerencsétlen sokaságot -- megvetve minden veszélyt -- a barbárok (ti. a gótok) büntetlen zsarolásaival szemben! Soha senki nem tántorított el a jogtól, hogy igazságtalan legyek'' -- írta élete végén.
Boëthius gótokkal való ellentéteit bizonyára kiélezték azok a támadások is, amelyeket teológiai írásaiban az arianizmus ellen intézett. A rejtett feszültségek nyíltan felszínre törtek, amikor 522- ben Ciprián, Teoderik egyik titkára megvádolta Albinus szenátort és patríciust, a 493. év konzulát I. Jusztinusz császárral történt levélváltása miatt, amely Teoderik uralma ellen irányult. Perre került sor Veronában. Boëthius kezeskedett Albinus ártatlanságáról, s Teoderiknek a saját és az egész szenátus ügyeként magyarázta: ,,Ciprián vádaskodása hamis. De ha Albinus mégis elkövette volna azt, akkor én is és az egész szenátus is bűnösök vagyunk, mert közös megállapodással tettük. Hamis vád ez, uram, király!'' Boëthius tehát, ahelyett, hogy a vádat elhallgattatta volna, magára és az egész szenátusra vállalta azt.
Amikor nem törődve a veszéllyel, kiállt a szenátus ártatlansága mellett, Ciprián hamis tanúkkal ellene fordult. Azzal vádolta Boëthiust, hogy megakadályozott egy feljelentőt olyan dokumentumok bemutatásában, amelyek alapján a szenátust felségsértésben kellene elmarasztalni. Hamisított levelekkel próbálták Boëthius kapcsolatait árulónak bélyegezni. Teoderik bizalmatlanságában hitelt adott a római arisztokraták elleni hamis vádaknak. Albinust és Boëthiust fogságba vetették Pavia északi részében, Borgo Calvenzano templomának keresztelőkápolnájában. Teoderik anélkül, hogy meghallgatta volna Boëthiust, a páviai prefektussal halálra és vagyonelkobzásra ítéltette. A szenátus félelmében sorsára hagyta Boëthiust, és megerősítette az ítéletet, talán éppen Symmachus elnökletével, aki egy évvel a veje után szintén áldozatul esett a gótok gyanakvásának. 524-ben Boëthiust páviai fogságában borzasztó kegyetlenkedések után doronggal agyonverték.
Teoderik halála (526. augusztus 30.) után a San Pietro in Ciel d'Oro templomban temették el. 1799-ben átvitték a székesegyházba. 1923-ban visszavitték a San Pietro altemplomába. Ugyanebben a templomban a főoltár felett van Szent Ágoston püspök (lásd: A szentek élete, 503. o.) sírja is! Boëthiust a páviai egyházmegyében vértanúként tisztelik, ünnepét október 23-án ülik.
Boëthius korai halála miatt filozófiai munkássága torzó maradt. Amint ő maga közli, le akarta fordítani Platón és Arisztotelész írásait, s meg akarta mutatni, hogy a két filozófus lényeges tanításai megegyeznek. Boëthius írásai közül fennmaradtak a zenéről és az aritmetikáról szólók. Az egész középkor számára legnagyobb jelentőségűek az ún. Organonnak, Arisztotelész logikai írásainak fordításai és kommentárjai. Boëthius volt az, aki az arisztotelészi logika és metafizika alapvető fogalmait közvetítette a latin Nyugatnak és vele a középkori filozófiának. S így a 13. század előtti középkori arisztotelizmusnak csaknem kizárólagos forrása lett. Emellett továbbadta Platón alapvető fogalmait és felismeréseit. Teológiai írásai, amelyek a szentháromságtan, a krisztológia és a teremtés kérdéseivel foglalkoznak, azért lettek a korai középkor csodált mintaképei, mert a dogmatikus kérdéseket filozófiai fogalmak segítségével magyarázta.
Boëthius legérettebb, a középkorban szerte elterjedt műve a Borgo Calvenzano fogságában írt öt könyv: A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae): a Filozófia egy tiszteletre méltó nő alakjában felkeresi fogságban levő tanítványát. Boëthius feltárja neki sorsát, és megkérdezi tőle: az emberi élet igazságos világi rendjében hogyan győzedelmeskedhetnek a rosszak a jókon? A Filozófia feltárja neki a mulandóságot és a földi boldogság javainak ki nem elégítő voltát, amelyek nem képesek a valódi boldogságot nyújtani számunkra. Isten a legfőbb Jó és Boldogság. Ő kormányozza a világot, mindenhatóságát nem korlátozza a rossz, hiszen annak még csak önálló léte sincs. Másképpen mint a rosszak, a jók mindig erősek, mert bizonyosan elérik céljukat, amelyet amazok elvétenek. Isten gondviselése irányítja ennek a világnak minden történését anélkül, hogy eközben akár csak érintené is az ember szabadságát.
Filozófia az embernek Isten, az állandóan jelenlevő Bíró előtti felelősségére való utalással zárja vigasztalásait: ,,A halandók akaratszabadsága érintetlen marad, s nem jogtalanul helyeznek kilátásba a törvények jutalmat és büntetést, mert az akarat mentes minden szükségszerűségtől. De él az Isten, aki előre tud és felülről szemlél mindent, örök látása jövendő dolgainkat is követi, s a jókat jutalmazza, a rosszakat megbünteti. És nem hiábavaló sem az imádság, sem az Istenbe vetett remény, mert ha jók, nem maradhatnak hatástalanok. Kerüljétek hát a viciumokat, gyakoroljátok az erényeket, emeljétek föl lelketeket jó reménységgel, és alázatos imákat küldjetek az ég felé. Javatokra válik, ha nem veszitek tudatlanba; jónak kell lennetek, hiszen a mindent látó Bíró szeme előtt éltek.''
Meg kell jegyezni, hogy Boëthius a halállal szemben a filozófiában kereste vigasztalását. A ,,Consolatio'' nem Isten kegyelméről és a megváltás művéről szól, amelyekhez a keresztény életének döntő óráiban menekül. Ezt az ellentmondást gyakran megjegyezték, és egészen addig jutottak, hogy a ,,Consolatio'' szerzőjének valami pogányt tekintettek. Amióta azonban a Boëthius neve alatt fennmaradt teológiai írások valódiságát bebizonyították, keresztény voltához nem férhet kétség. Sokkal inkább láthatjuk a ,,Consolatio''-ban a keresztény filozófia olyan művét, amelyet a kinyilatkoztatáshoz való lényeges viszonya jellemez, de amely nem lépi át a természetes ismeret határait. Boëthius az ókori filozófiából semmit nem vett bele a ,,Consolatio''-ba, ami feloldhatatlan ellentétben állna a keresztény tanítással. Legmélyebb alapjában, az igazságban számára a keresztény kinyilatkoztatás és a pogány filozófia világa mélységesen összekapcsolódik egymással. A kereszténységen kívüli gondolkodás valódi gazdagsága iránti nyitottságában és az egyetlen igazságba vetett hitében Boëthius a középkor nagy teológusainak tanítómestere lett.
Boëthius, aki római patrícius létére konzul lett a barbár, keleti gót Teoderik császár udvarában, a görög-római műveltség egyik kimagasló alakja. Személyében és műveiben összekapcsolta a pogány ókor klasszikus örökségét a kereszténységgel, s ezáltal hatott erősen az egész középkori filozófiára.
Boëthius az Aniciusok nemzetségéből származott, amely már a Krisztus előtti 2. évszázad óta a római nemességhez, a későbbi császári időkben pedig Róma legelőkelőbbjeihez tartozott. (A Kr. u. 5. század második felében egy császár és egy pápa is került ki belőle.) Boëthius apja mint praefectus praetorio a birodalom nyugati felében a törvénykezés és az igazgatás élén állott. Kétszer volt Róma város prefektusa, 487-ben pedig Odoaker alatt a konzuli hivatalt töltötte be. Amikor Boëthius még ifjúkorában elvesztette apját, későbbi apósa, Quintus Aurelius Memmius Symmachus vette át neveltetését. Symmachus is az Aniciusok házából származott, a szenátus elnöke, valamint ismert történetíró és filozófus volt.
A platóni, arisztotelészi és sztoikus írások tanulmányozása az Alexandriában tanuló ifjú Boëthiust elvezette a korában elérhető filozófiai tudás magaslatára. A keleti gótok uralkodója, Nagy Teoderik (493--526) a legmagasabb méltóságokra és tisztségekre hívta meg a tudóst. Boëthius patríciusi címet kapott, 510-ben társak nélküli konzul, magister officiorum (kb. a miniszterelnökségnek megfelelő tisztség) lett Teoderik ravennai udvarában. Boëthiust és Symmachust az 522. évre konzullá nevezték ki.
Teoderik életének utolsó éveit aggodalom és gyanakvás árnyékolta be. Mind erőteljesebben megmutatkoztak azok a jelek, amelyek birodalma közeli szétesésére utaltak. Politikájának lényeges feltétele szűnt meg, amikor 519-ben I. Jusztinusz császár (518--527) és Hormisdas pápa (514- -523) véget vetett az akakiánus skizmának, amely a kalkedoni zsinat tanítása körüli vitákból fakadva, 484 óta a görög egyházat elválasztotta Rómától. Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (472--489) ugyanis a monofizita alexandriai pátriárka elismerése miatt került ellentétbe Rómával annyira, hogy a 484. évi római zsinat letette hivatalából és kiközösítette. Ő erre elszakadt a katolikus egyháztól, ez az úgynevezett akakiánus skizma.
Amíg Róma és Bizánc az egyházszakadás következtében egymás ellenségévé vált, Teoderiknek nem kellett attól félnie, hogy a római arisztokrácia szövetségre lép a bizánci császárral a keleti gótok ellen. Ezért nyugodtan átengedhette a római nemességnek Itália polgári közigazgatását, szabadságot nyújthatott a katolikus Egyháznak, ezenfelül pedig, hogy római alattvalói szemében ne tűnjék bitorlónak, tűrhetően jó viszonyt tartott fenn a bizánci udvarral. Az 519. évi egyesülés óta viszont az ariánus gót Teoderik ellenséget látott a katolikus Egyházban, és gyanakvással szemlélte a római arisztokrácia lojalitását, s ehhez járult még, hogy Jusztinusznak a birodalom keleti részén levő ariánusok elleni fellépése feszültséget teremtett Ravenna és Bizánc között. Veje, Eutrik halála, akit Teoderik utódjául szemelt ki a trónra, és ehhez elnyerte már Jusztinusz hozzájárulását is, az vregedő uralkodót utódlását illetően aggodalommal töltötte el. A germán törzsekkel való szövetség, amelyet Teoderik okos körültekintéssel családi kötelék által hozott létre, szertefoszlott, amikor a burgundok királya, Sigismund a fiát, Sigrichet, Teoderik unokáját megölte, a vandálok fejedelme, Thrasamund, Teoderik sógora pedig meghalt.
Boëthius viszont -- Boldog Cassiodorusszal (lásd: 650. o.) ellentétben -- nem tanúsította a szükséges hajlékonyságot, hogy az öregedő Teoderiket körülvevő bizalmatlanság és fondorlatok légkörében magát fenntartsa. Az udvari viszonyokat tekintetbe nem vevő, nyílt fellépése a jogért és igazságosságért ellenségeket szerzett neki: ,,Te magad (ó Filozófia), s Isten, ki téged a bölcsek szívébe olt, vagytok a tanúi, hogy csak a közjó szolgálatáért vállaltam tisztséget. Ebből fakadt a gonoszokkal a kiengesztelhetetlen ellentét, mert amit a szabad lelkiismeret a jog védelmére fontosnak tart, azt a hatalmasok ellenségeskedésnek tartják. Hányszor szálltam szembe Conigastus bírvágyával, ki mások tulajdonát támadta! Hányszor tiltakoztam Triguilla, a király háznagyának készülő, vagy végrehajtott jogtiprásai ellen! Hányszor védelmeztem a szerencsétlen sokaságot -- megvetve minden veszélyt -- a barbárok (ti. a gótok) büntetlen zsarolásaival szemben! Soha senki nem tántorított el a jogtól, hogy igazságtalan legyek'' -- írta élete végén.
Boëthius gótokkal való ellentéteit bizonyára kiélezték azok a támadások is, amelyeket teológiai írásaiban az arianizmus ellen intézett. A rejtett feszültségek nyíltan felszínre törtek, amikor 522- ben Ciprián, Teoderik egyik titkára megvádolta Albinus szenátort és patríciust, a 493. év konzulát I. Jusztinusz császárral történt levélváltása miatt, amely Teoderik uralma ellen irányult. Perre került sor Veronában. Boëthius kezeskedett Albinus ártatlanságáról, s Teoderiknek a saját és az egész szenátus ügyeként magyarázta: ,,Ciprián vádaskodása hamis. De ha Albinus mégis elkövette volna azt, akkor én is és az egész szenátus is bűnösök vagyunk, mert közös megállapodással tettük. Hamis vád ez, uram, király!'' Boëthius tehát, ahelyett, hogy a vádat elhallgattatta volna, magára és az egész szenátusra vállalta azt.
Amikor nem törődve a veszéllyel, kiállt a szenátus ártatlansága mellett, Ciprián hamis tanúkkal ellene fordult. Azzal vádolta Boëthiust, hogy megakadályozott egy feljelentőt olyan dokumentumok bemutatásában, amelyek alapján a szenátust felségsértésben kellene elmarasztalni. Hamisított levelekkel próbálták Boëthius kapcsolatait árulónak bélyegezni. Teoderik bizalmatlanságában hitelt adott a római arisztokraták elleni hamis vádaknak. Albinust és Boëthiust fogságba vetették Pavia északi részében, Borgo Calvenzano templomának keresztelőkápolnájában. Teoderik anélkül, hogy meghallgatta volna Boëthiust, a páviai prefektussal halálra és vagyonelkobzásra ítéltette. A szenátus félelmében sorsára hagyta Boëthiust, és megerősítette az ítéletet, talán éppen Symmachus elnökletével, aki egy évvel a veje után szintén áldozatul esett a gótok gyanakvásának. 524-ben Boëthiust páviai fogságában borzasztó kegyetlenkedések után doronggal agyonverték.
Teoderik halála (526. augusztus 30.) után a San Pietro in Ciel d'Oro templomban temették el. 1799-ben átvitték a székesegyházba. 1923-ban visszavitték a San Pietro altemplomába. Ugyanebben a templomban a főoltár felett van Szent Ágoston püspök (lásd: A szentek élete, 503. o.) sírja is! Boëthiust a páviai egyházmegyében vértanúként tisztelik, ünnepét október 23-án ülik.
Boëthius korai halála miatt filozófiai munkássága torzó maradt. Amint ő maga közli, le akarta fordítani Platón és Arisztotelész írásait, s meg akarta mutatni, hogy a két filozófus lényeges tanításai megegyeznek. Boëthius írásai közül fennmaradtak a zenéről és az aritmetikáról szólók. Az egész középkor számára legnagyobb jelentőségűek az ún. Organonnak, Arisztotelész logikai írásainak fordításai és kommentárjai. Boëthius volt az, aki az arisztotelészi logika és metafizika alapvető fogalmait közvetítette a latin Nyugatnak és vele a középkori filozófiának. S így a 13. század előtti középkori arisztotelizmusnak csaknem kizárólagos forrása lett. Emellett továbbadta Platón alapvető fogalmait és felismeréseit. Teológiai írásai, amelyek a szentháromságtan, a krisztológia és a teremtés kérdéseivel foglalkoznak, azért lettek a korai középkor csodált mintaképei, mert a dogmatikus kérdéseket filozófiai fogalmak segítségével magyarázta.
Boëthius legérettebb, a középkorban szerte elterjedt műve a Borgo Calvenzano fogságában írt öt könyv: A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae): a Filozófia egy tiszteletre méltó nő alakjában felkeresi fogságban levő tanítványát. Boëthius feltárja neki sorsát, és megkérdezi tőle: az emberi élet igazságos világi rendjében hogyan győzedelmeskedhetnek a rosszak a jókon? A Filozófia feltárja neki a mulandóságot és a földi boldogság javainak ki nem elégítő voltát, amelyek nem képesek a valódi boldogságot nyújtani számunkra. Isten a legfőbb Jó és Boldogság. Ő kormányozza a világot, mindenhatóságát nem korlátozza a rossz, hiszen annak még csak önálló léte sincs. Másképpen mint a rosszak, a jók mindig erősek, mert bizonyosan elérik céljukat, amelyet amazok elvétenek. Isten gondviselése irányítja ennek a világnak minden történését anélkül, hogy eközben akár csak érintené is az ember szabadságát.
Filozófia az embernek Isten, az állandóan jelenlevő Bíró előtti felelősségére való utalással zárja vigasztalásait: ,,A halandók akaratszabadsága érintetlen marad, s nem jogtalanul helyeznek kilátásba a törvények jutalmat és büntetést, mert az akarat mentes minden szükségszerűségtől. De él az Isten, aki előre tud és felülről szemlél mindent, örök látása jövendő dolgainkat is követi, s a jókat jutalmazza, a rosszakat megbünteti. És nem hiábavaló sem az imádság, sem az Istenbe vetett remény, mert ha jók, nem maradhatnak hatástalanok. Kerüljétek hát a viciumokat, gyakoroljátok az erényeket, emeljétek föl lelketeket jó reménységgel, és alázatos imákat küldjetek az ég felé. Javatokra válik, ha nem veszitek tudatlanba; jónak kell lennetek, hiszen a mindent látó Bíró szeme előtt éltek.''
Meg kell jegyezni, hogy Boëthius a halállal szemben a filozófiában kereste vigasztalását. A ,,Consolatio'' nem Isten kegyelméről és a megváltás művéről szól, amelyekhez a keresztény életének döntő óráiban menekül. Ezt az ellentmondást gyakran megjegyezték, és egészen addig jutottak, hogy a ,,Consolatio'' szerzőjének valami pogányt tekintettek. Amióta azonban a Boëthius neve alatt fennmaradt teológiai írások valódiságát bebizonyították, keresztény voltához nem férhet kétség. Sokkal inkább láthatjuk a ,,Consolatio''-ban a keresztény filozófia olyan művét, amelyet a kinyilatkoztatáshoz való lényeges viszonya jellemez, de amely nem lépi át a természetes ismeret határait. Boëthius az ókori filozófiából semmit nem vett bele a ,,Consolatio''-ba, ami feloldhatatlan ellentétben állna a keresztény tanítással. Legmélyebb alapjában, az igazságban számára a keresztény kinyilatkoztatás és a pogány filozófia világa mélységesen összekapcsolódik egymással. A kereszténységen kívüli gondolkodás valódi gazdagsága iránti nyitottságában és az egyetlen igazságba vetett hitében Boëthius a középkor nagy teológusainak tanítómestere lett.
