Halála évének nagyböjtjén minden este egy kis madár látogatta meg őt. A szent leány kis kunyhójában tartózkodott szülei kertjének egy zugában. A madárka egy faágon türelmesen várt. Róza egy magaköltötte dicsőítő énekbe fogott; magasztalta az ember és a madár közös Teremtőjét. Amikor elhallgatott, a madár gyönyörű hangon folytatta a dicsőítést. Azután Róza újra kezdte a dalt s a kis látogató újra válaszolt reá. S így tartott ez a Teremtő tiszteletére rendezett antifónás (váltakozó énekű) vecsernye-verseny esténként egy-egy óra hosszat.

De jó barátságban élt a szúnyogokkal is. Meleg évszakokban a delelő nap tüze és az est hűvössége a remetelakásba terelte őket. Róza békén hagyta őket; azok sem bántották. Bezzeg nem kímélték látogatóit! Egyszer egy domonkos harmad-rendi nővér a kunyhóban a kezevérét szívó szúnyogot agyoncsapta. „Miért ölöd meg kis vendégemet?” kérdezte Róza. „Nem látod, hogy véremet szívja”, volt a válasz. „Mi az, sóhajtott föl Róza, hogy egy ilyen kis teremtmény a vérünkből táplálkozik, mikor a mi Urunk annyiszor táplál minket saját vérével.” És reggelenként a lugasba jövet mindig fölszólította a pihenő szúnyograjt: „Föl, föl barátim az Isten dicsőítésére!” A sok száz szúnyog pedig ilyenkor valósággal énekkarba tömörült, engedelmesen zümmögött Isten dicsőségére s csak úgy indult el napi munkájára.

Legrégibb életrajza még csodálatosabb esetről is tesz említést. Egyszer hajnalban benyitott a kertbe s maga előtt látta a fákat, a bokrokat, a virágokat és a növényeket. Szeretettel kérte őket: „Fák és füvek, dicsérjétek az Urat!” S csodák csodája: a legnagyobb szélcsendben a falevelek halk zizegésbe kezdtek, a virágok fejecskéi alázatosan lekonyultak, minden növény izgett-mozgott; a maga módján mind dicsőítette Istent.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Rózának igen egészséges lelke volt. Csak az egészséges érzésű ember érintkezhetik ilyen közvetlenségben az Úristen „leányával”, a természettel. És még egy dolog válik világossá előttünk. Kevés szent sanyargatta magát annyira, kevés szenvedett annyit, mint ez a gyönge délamerikai lány. Ennek ellenére mennyi szépség és báj ömlik el lelkén! Az önmegtagadás és a fájdalom nem ellenségei a kedvességnek és örömnek; sőt a lelki szépség legigazibb forrása a kereszt tövében fakad.

1586 ápr. 20-án született Peru fővárosában, Limában. Szülei jómódú spanyolok voltak, de később elszegényedtek. Izabella névre keresztelték. A bölcsőben alvó kisleány gyönyörű arcocskája fölött édesanyja egyszer pompás rózsát látott s ezért Rózsának nevezte el. Ő maga később a Szent Szűz fölszólítására fölvette a Mária nevet is. Csodálatos egy gyermek volt! Mindig mosolygott, és sohasem Lehetett hallani sírását.

Hároméves korában egy ládafödél becsípte és összezúzta jobb hüvelykujját s orvossal kellett leszedetni a körmét. Az egész idő alatt egy zokszót nem ejtett. Nem volt még hatéves sem, amikor bátyja játék alkalmával besározta gyönyörű arany haját. Irtózott a piszoktól, s bátyja pajkossága nem tetszett neki. A lurkó erre hirtelen erkölcsi prédikátornak csapott föl: „Mit érzékenykedel? A lányok szép haja az ördög tőre, mely a fiúkat a pokol számára fogja!” Ez a szó gondolkodóba ejtette. Nemsokára aztán jegyezte magát az Úr Jézussal és levágta hosszú haját.

Anyja mindenáron a világ számára akarta nevelni s azt kívánta tőle; hogy gondozza ritka szépségét, öltözködjék csinosan, járjon társaságokba. A leány - maga a megtestesült engedelmesség - sohasem ellenkezett világias anyjával; de viszont minden ügyeskedést és szent fortélyt fölhasznált, hogy szépségét elrejtse, s magát egyenesen elcsúfítsa. Erőnek erejével férjhez akarták adni. Elszenvedte inkább anyjától a. szemrehányásokat, testvéreitől pedig a verést és rugdosást, de hű maradt isteni vőlegényéhez. Hogy a sok unszolásnak véget vessen, húszéves korában fölvette Szent Domonkos harmadrendjének ruháját. Már gyermekkorától kezdve példaképül választotta Sziénai Szent Katalint (ápr. 30) s a harmadrendbe való belépéssel is az ő nyomdokán akart járni. Nem lett olyan történelemmozgató, oly nagyarányú, messzire kiható egyéniséggé, mint példaképe; mindamellett lelkületben s főleg önmegtagadásban és keresztviselésben közel jutott hozzá. Olykor mintha arcban is teljesen Katalinhoz hasonlóvá alakult volna!

Mint harmadrendi testvér könnyebben élhette a maga csodálatos egyéni életét. Hosszú éveken keresztül naponként tizenkét órát szentelt az áhítatnak, tízet a munkának és kettőt a pihenésnek. Fő tartózkodási helye kora reggeltől késő estig kis remetelakása volt. Csak akkor hagyta azt el, ha templomba ment vagy pihenni tért, ha otthon beteg szüleit vagy tíz testvére közül valakit kellett ápolnia, vagy pedig ha betegeit látogatta. Kezében égett a munka, s vele sokat használt elszegényedő családjának, szegényeinek és az Isten házának. Életének utolsó három évét, valószínűleg szüleinek hirtelen elszegényedése miatt, Gundiszalvi nevű királyi hivatalnok családjánál töltötte anélkül, hogy búcsút mondott volna kedves kerti kunyhójának.

Hihetetlen önmegtagadásokra vállalkozott. A böjt, a vezeklő öv és az ostor mindennapos benső barátai voltak. Ha nem járult a szentáldozáshoz, kora reggel epével kente be száját s csak a nap lemente után vett magához kevés vizet és kenyeret. Arra gondolt, hogy az Urat is epével itatták a keresztfán. Fátyla alatt éveken át hármas érckoszorút hordott. Minden kör alján az Úr éveinek emlékére 33 éles tövis volt. Ha kísértése támadt, vagy valami helytelenségen kapta magát rajta, jobban a fejére nyomta a koszorút. Nyugvóhelyén a derékalj helyét hét csomós fahasáb pótolta, a köztük lévő hézagot pedig cserépdarabok töltötték ki.

De az önként vállalt önsanyargatásokon kívül gyermekkora óta bőségesen kijutott neki a reátett keresztből is. A betegség, az üldözés, embertelenség összefogtak ellene. Hősies és derült lélekkel mondogatta: „Uram, sokasítsd szenvedéseimet, csak gyarapítsd velük szeretetemet!” Életének legkínosabb megpróbáltatása a körülbelül a 5 évig tartó rettenetes lelki kínlódás volt. Az abban állott, hogy naponként legkevesebb egy óra hosszat ráborult lelkére valami leírhatatlan nyomás. Pillanatok alatt ott találta magát; ahol nem emlékezett Isten szeretetére, nem érezte Isten jelenlétét; nyoma sem volt örömnek és vigasztalódásnak. Sivár pusztaságban, a halál árnyékában, az elhagyatottság éjjelében és a siralom legszomorúbb szurdokában járt. Mintha a pokol legfenekén szenvedett volna. Minden erejével kiáltozott Isten után, de mintha hívására semmi segítség sem érkezett volna: Ez állapot szinte a kétségbeesésbe kergette. A testi kínokat nyugodtan elviselte, de ezeknél a szenvedéseknél egész lelkével kívánta: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem e poharat!” De mindjárt hozzá tette az Úrral: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tied” (Luk. 22,42).

Vezekléseinek és nagylelkű szenvedéseinek indítója és erőforrása is az Úr keresztje volt. A keresztben fekvő szalmaszál, az ablakráma vagy a fa ágai üdvösségünk drága fájára emlékeztették. A rozmaringot kertjében kereszt alakban ültette; ha az úton két forgács keresztben feküdt, serényen félretette, nehogy valaki rátaposson a szent jelre; s halálos ágyán is kereszt alakban járták át testét a fájdalmak. Áldozataiért jutalma is az Úr volt: megáldotta őt a legrendkívülibb kegyelmekkel, s ezek közt ott voltak a gyakori szent látomások.

A madárral való versenyének után nemsokára előre megmondotta barátnéjának, Gundiszalvi asszonynak; hogy augusztus elsején vértanúsággal határos betegségbe esik, s alázatosan kérte segítségét. Július végén a kerti lakásban édes hangján elénekelte búcsúdalát. A következő napon valóban a legsúlyosabban megbetegedett. Az orvosok tehetetlenek voltak a bajjal szemben. Amikor két hét múlva kissé magához tért, ilyen részleteket mondott el betegségéről: „Mintha izzó vasgolyó gurulna fejemben az egyik halántéktól a másikig; s mintha tüzes nyárs járna át fejemtől a talpamig. Mintha lángoló karddal szúrnák át szívemet jobbról-balra és felülről lefelé.

Mintha izzó sisak nyomná fejemet, s mintha kalapácsokkal ütnének mindenfelől. Mintha porrá őrölnék csontjaimat s mintha hamuvá száradna bennük a velő. Jól tudta, hogy betegsége ellen csak egy orvosság van: Jób türelme. Hogyan bántak az Úrral, a zöldellő fával! Miért ne lehetne része mindebben neki, a száraz, érdemetlen gallynak? Ezután baloldali szélütés érte s egyéb bajok is ránehezedtek. A legnagyobb kínok közt a legnagyobb örömmel készült a halálra. Több, mint három hetes haláltusa után 1617 aug. 24-én föltárultak előtte az örök kapuk s „Jézus; Jézus, Jézus, légy velem” szavakkal a mennyei Bárány lakomájára távozhatott.

Olyan hatalmas tömegek zarándokoltak koporsójához, hogy a temetést többször el kellett halasztani. Halála után félszázadra, 1668-ban már a boldogok s három évre rá a 1671-ben a szentek sorába iktatták. Földi maradványai a limai domonkosoknál nyugszanak.

A zsolozsmás könyv ezekkel a szavakkal kezdi életének történetét: „Az első virág, amelyet Dél-Amerika tettetett a szentek kertjébe”. Valóban: a virágok királynőjétől vette nevét; életében olyan rózsa volt, mely töviseit befelé fordította, kifelé csak szépségét mutatta. Most ott ékeskedik a küzdő és a diadalmas Egyház előtt, mint Krisztus kertjének egyik legszebb rózsája; s szépséges életével és vértanúsággal fölérő szenvedésével a legszebb vérpiros rózsára emlékeztet.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

1233 aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján született Firenzében, az nap, mikor a hét szent férfiú megalapította a szervitarendet. Előkelő származásának megfelelően, igen gondos és sokoldalú kiképzésben részesült. Éveket töltött a párizsi és pádovai egyetemeken és alapos jártasságot szerzett az orvosi és bölcseleti tudományokban.

Tanulmányai bevégeztével szülővárosában egyrészt a politikai pártok összebékéltetésén, másrészt meg a mindjobban eláradó hitetlenség és erkölcstelenség feltartóztatásán fáradozott. De csakhamar ráeszmélt, hogy mint magánember alig tehet valamit. Arra gondolt tehát, hogy legjobb volna valamilyen szerzetesrendbe lépnie. De hogy melyikbe, azt sehogyan sem tudta eldönteni. Pedig sokat töprengett rajta. 1252 ápr. 4-én, a húsvétutáni csütörtökön is ezzel a gondolattal lépte át a szerviták kicsiny templomának küszöbét. Mikor belépett, a pap éppen a Kandaké etiópiai királyné kincstartójának megtéréséről szóló szentleckét olvasta. A gondolataiba mélyedt Fülöp megdöbbenve figyelt föl a fülébe csengő szavakra. Úgy érezte, mintha a Fülöp apostolhoz intézett felszólítás: „Menj oda Fülöp, és szegődjél ahhoz a kocsihoz”, egyenesen neki szólna. „Íme, töprengett magában, Isten nyilvánvalóan azt kívánja tőlem, hogy kövessem ezt a kocsit; azt akarja, hogy a Boldogságos Szűz különös oltalma alatt álló szervitarendhez kössem életemet.” A rákövetkező éjszakán álmában úgy tetszett neki, mintha egy minden oldalról meredek sziklafalaktól, mély szakadékokból és járhatatlan bozótoktól körülvett vadonba tévedt volna. Bármerre próbált menekülni, minden oldalról leküzdhetetlen természeti akadályok és fenevadak állották útját. Végső kétségbeesésében az égre emelte tekintetét és Istenhez esedezett segítségért. És íme egyszer csak megnyílt előtte a mennybolt és feltűnt a Boldogságos Szűz napsugaras alakja: Megszámlálhatatlan angyalsereg közepett fényes szekéren ült, és kezében a szervitarend ruháját tartva így szólt a szorongatott ifjához: „Fülöp, menekülj az én rendembe”.

Mikor fölébredt, késedelem nélkül jelentkezett a szent alapítók egyikénél, Monaldi Bonfilionál, aki akkor a camarzai kolostor perjele volt, és fölvételért esedezett. De alázatosságból elhallgatta főiskolai tanulmányait és szerényen beérte a laikus vagyis az egyszerűbb és közönségesebb munkát végző testvér állásával. Fogadalma után 1253 szept. a Monte Senario kietlen magányába húzódott és ott a legszigorúbb vezeklő életmódot folytatta. De elöljáróinak akarata már három év múlva a sienai újoncnevelő intézet élére állította. Mint novíciusmester az egyetemes káptalan megbízásából egy mély lélekismeretről és élettapasztalatról tanúskodó tervezetet dolgozott ki a szerzetesjelöltek kiképzésére, mely később a rendi konstitúcióknak is alapjául szolgai.

A rend vezetőségének természetesen feltűnt a laikus testvér nagyszabású munkálata és ezért fokozottabb figyelemmel kezdte kísérni minden lépését. Egy kevéssel utóbb lejátszódott epizód még gyanúsabbá tette az alázatos testvér színlelt tudatlanságát. Történt ugyanis, hogy a sienai laikus testvérek közt valamilyen okból meghasonlás támadt. A generális néhány értelmes rendtagot bízott meg a viszály elsimításával. A bizottság természetesen Fülöpöt is maga elé idézte, és ő vallomásában olyan mély emberismeretet, annyi gyakorlati bölcsességet és olyan elragadó ékesszólást árult el, hogy a kihallgatást végző atyák magukon kívül voltak az ámulattól. Most már nem lehetett tovább titkolni a dolgot; Fülöpnek akarva nem akarva be kellett ismernie, hogy annakidején egyetemi végzettséggel lépett be a rendbe. Elöljárói a laikus testvérek sorából nyomban átiktatták őt a paptestvérek közé. Fülöp ugyan eleinte húzódozott. Nagy alázatosságában méltatlannak érezte magát az áldozópapi méltóságra; de meghajolt a magasabb akarat előtt és 1259-ben fölvette az egyházi rend szentségét.

A felszentelés nagy forduló lett Fülöp életében. A volt laikus testvér rövid idő alatt a kor vezető egyéniségei közé emelkedett. IV. Kelemen papa (+ 1268) „apostoli igehirdetővé” nevezte ki és felhatalmazta, hogy az egész földkerekségen olyan tekintéllyel hirdesse az evangéliumot, aminő egyébként csak Krisztus földi helytartóját illette meg. A II. lyoni egyetemes zsinaton úgy volt az egybegyűlt különböző nyelvű főpapok előtt, hogy megismétlődni látszott az első pünkösd nyelvcsodája. Sőt néhány évre rá a Viterbóban összegyűlt bíborosok egyenesen a pápai trónra szánták, és ő csak gyors futással tudott menekülni a nagy méltóságtól, melybe beleborzadt mélységes alázata.

Mint pápai legátus nagy befolyást gyakorolt korának politikai eseményeire is. Így pl. jelentékenyen közreműködött az olasz városok (Bologna, Firenze, Pistoia) pártviszályainak lecsendesítésében, és mindenki másnál hathatósabban segítette Habsburgi Rudolfot trónjának megszilárdításában. A német fejedelmek, lovagok és városok ugyanis elsősorban az ő szavára fogtak fegyvert és segítették Rudolfot a sorsdöntő morvamezei győzelem kivívásában (1278). A császár azzal, hálálta meg az értékes támogatást, hogy feleségével, Hohenbergi Annával együtt felöltötte a szervita harmadrend ruháját.

A legnagyobb szolgálatokat azonban mégis tulajdon rendjének tette. Rendtársai bizalmából már 1267-ben generálissá lett és az is maradt holta napjáig. Mindenekelőtt elhallgattatta azokat a rosszakaratú embereket, akik a negyedik lateráni és az első lyoni zsinat határozataira való hivatkozással lépten-nyomon a rend eltörlését sürgették. Azután a régóta nélkülözött konstitúciók elkészítésével betetőzte a hét szent alapító művét és hosszú századokra biztos alapot vetett az addig még mindig ingatag intézménynek. Végül a szerzetesi fegyelem megszilárdításával megszerezte számára a további terjeszkedés lehetőségét. Magyarországon, ahol különben személyesen is megfordult, úgyszintén Lengyelországban és a távoli Indiában az ő generálissága alatt és az ő közreműködésével létesültek az első szervita kolostorok. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a rend női ágának és harmadrendjének megszervezése is.

Ennyi munkába belefáradva Fülöp a bongói rendi nagykáptalanon le akart mondani hivataláról, de rendtársainak könyörgésére elállott szándékától és tovább dolgozott: szervezett, buzdított, prédikált és hirdette a bűnbánattartás halaszthatatlan sürgősségét. Szava általában termékeny talajra talált, de olykor-olykor ellentmondással is találkozott. Forliban pl. egy prédikáció végeztével néhány elvetemült ember megtámadta és félholtra verte. Ő azonban szenthez illően most sem tett mást, mint hogy ellenségeinek megtéréséért imádkozott. És hamarosan meg lett az az elégtétele, hogy legnagyobb ellensége maga is szervita és idővel a rend egyik legtiszteltebb szentje lett. (Szent Peregrin, máj. 1.)

Élete utolsó éveit jórészben magános remeteségben töltötte. Mintha csak kezdő szerzeteskorának szent ihlete kelt volna benne új életre. Aránylag fiatalon, 52 éves korában szenderült jobblétre, Szűz Mária fiához méltóan: Nagyboldogasszony nyolcadán, mikor az Úrangyalát imádkozták. Teljes életében a bűnbánat hőse volt.

Jóllehet halálos bűn soha nem szennyezte be lelkét, nem győzött bánkódni bűnein. A hét bűnbánati zsoltárt tízéves kora óta mindennap elmondta és halálos ágyán is könnyek közt imádkozta az 50. zsoltárt, a Miserere-t. Haláltusája alatt még egy súlyos lelki tusát vívott: kegyetlen aggodalom szállotta meg, hogy elkárhozik. De állhatatos bűnbánata diadalmaskodott. Halála előtt rövid idővel megnyugodott, bízó hangon felelt a haldoklók egyházi imádságait, mondó rendtársainak; aztán újra megjelent neki Szűz Mária sugárzó anyai kegyességben, mint annyiszor életében. Ő feléje tárta karjait és egy szelíd sóhajjal átadta lelkét mennyei Anyjának.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)