A Szentírásban vannak utalások Mária belső életére, szívére (Lk 1,46; Jn 19,27; Zsid 4,10). A misztikusok számára Mária Szíve a Jézus iránti szeretet példaképe (Szent Mechtild, Helftai Szent Gertrúd, Svéd Szent Brigitta, Szalézi Szent Ferenc). Isten Anyja Fatimában megígérte a végső máriás győzelmet: "Végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodik."

Ünnepét Eudes Szent János kérte kongregációja számára 1646 október 20-ra, 1647-ben február 8-ra saját officiummal. 1672-ben már sok francia egyházmegye átvette az ünnepet (annak ellenére, hogy 1669. június 8-án a Rítuskongregáció betiltotta). VII. Pius pápa (ur. 1800-23) egy szerzetesközösségnek a Pünkösd utáni 3. vasárnapra, Szent X. Pius 1907-ben a kapucinusoknak és az ágostonos remetéknek a Nagyboldogasszony oktáváját követő vasárnapra engedélyezte. XI. Pius pápa a külön kérelmezőknek engedélyezte az officium végzését. Végül XII. Pius pápa 1942-ben fölajánlotta az emberiséget Mária Szeplőtelen Szívének, majd 1944-ben általánossá tette az ünnepet aug. 22-én.

Ima Mária Szent Szívéhez. – Ó Szent Szív! Máriának, az Isten anyjának és a mi anyánknak szeretetre legméltóbb Szíve! melyben a teljes Szentháromság kedvét találja és a mely kiválasztott tárgya vagy az angyalok és emberek tiszteletének, szeretetének. – Ó Szent Szív! Te Jézus Szívének tökéletes képmása, mely jósággal és benső részvéttel tekintesz nyomorainkra; kérünk, olvaszd fel szívünk jegét, hogy az is isteni Megváltónk Szívéhez legyen hasonlóvá. – Öntsd belé erényeid szeretetét és gyullaszd föl ama mennyei lánggal, mely magadat emészt. Vedd pártfogásodba és oltalmazd anyaszentegyházunkat, légy menedéke és legyőzhetetlen vára minden ellenségei ellenében. Te légy az út, amely minket Jézushoz vezet és az ég kegyelmeit hozza számunkra. Légy segedelmünk a szükségben, enyhületünk a nyomorúságban, erősségünk a kísértetben, menedékünk az üldözésben és szabadulásunk a veszedelemben, különösen pedig végső halálos küzdelmeinkben. Ó Szűzanyánk! ama rettentő pillanatban, melytől örökkévalóságunk függ, éreztesd kiváltképpen velünk anyai szíved kegyességét, pártfogásod hathatóságát és szabadító irgalmadat ; hogy élő hittel, erős reménységgel, forró szeretettel és bűnbánó szívvel juthassunk a mennybe és dicsérhessük az Istent.

(Sík Sándor, Schütz Antal: Imádságoskönyv. Szent István Társulat, Budapest, 1913. 440-441 old.)

Ugyanerre a napra esik: Szent Timót, Ipoly és Szimforián vértanúk

Szent Szimforián vértanú + 180 k. Autun francia város volt a hazája. Akkor ott még kevesen voltak a keresztények, de annál öntudatosabbak és elszántabbak. Köztük Szimforián, aki akkor még alig serdült ifjúvá. Arcán a megőrzött keresztény ártatlanság titkos jegye ragyogott, mikor a város feje elé került - merthogy a pogány Ceres ünnepét nem tartotta meg, úgy, mint tették más római polgárok. A városkapitány azt hitte, könnyű dolga lesz a gyermek ifjúval. Fölolvastatta előtte a római törvényt, mely ellen vétett. Szimforián egyszerű feleletet adott: Nekem teljesítenem kell a királyok királyának törvényét. Különben adj kalapácsot, egy-kettőre összetöröm a ti bálványisteneiteket. Börtönbe vitték. Hosszú napok múlva újra elővezették: lesoványodott, ifjúságának rózsái lehervadtak arcáról, de kigyúltak rajta a Szentlélek pünkösdi rózsái. Ígérhettek neki jólétet, jövőt; fenyegethették. „Félem a Mindenható Istent, aki megteremtett, és csak neki szolgálok.” És hű maradt Urához akkor is, mikor a hóhér kardja alá hajtotta ifjú fürtős fejét. Az Úr megadta neki az élet koronáját és megdicsőítette a földön. Szűkebb hazájában és azontúl, kivált a középkorban, nagy tiszteletben volt mindig. 

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Egyházmegyéje a legelhanyagoltabbak közé tartozott, szinte egy század viszontagságait érezte: a régi osztrák uralom jozefinizmusát, a napóleoni idők gazdátlanságát, a nemzeti forradalom zavarait; értelmisége szabadkőműves volt, kispolgársága liberális és különösen az ipari várossá lett Mantua egyik fészke volt az olasz szocializmusnak. A hívők élete külsőleg is elszakadt az Egyháztól, legnagyobb részük már nem járt templomba sem, ünnepeken dolgoztak s a jegyespárok megelégedtek a világi házasságkötéssel. Giuseppe Sarto munkáján meglátszott, hogy kilenc évig káplán, kilenc évig plébános volt s kilenc évig egyházmegyei középpontban tevékenykedett. Egy frontban hozta rendbe egyházmegyéjét, a püspöki hivatal tevékenységének megszervezése mellett a papképzést a papság lelki életének átformálásával és a hívők felé való fordulással; mindjárt kezdetben kétszer járta végig egyházmegyéjét, miközben vizsgált, gyóntatott, áldoztatott és bérmált, sőt katekizmusra is oktatott. 1888-ban egyházmegyei zsinatot tartott. A mantuai egyházmegye valóságos mintaegyházmegyévé emelkedett. Ekkor már előrelátható volt számára a bíborosi kalap.

XIII. Leó 1893. június 12-én a S. Bernardo alle Terme di Diocleziano-templom bíborosává nevezte ki, majd ugyanennek a hónapnak a 15-én a velencei pátriárka méltóságával tüntette ki. Az olasz kormány ugyan megtagadta a kinevezés elismerését, mert magának igényelte a kinevezés jogát, de mégsem tiltakozott. Amikor I. Umberto király 1895-ben Velencébe jött, Sarto kihallgatáson jelent meg nála s kifejtette, hogy az állam e magatartásának milyen káros következményei vannak mind az államra, mind az Egyházra nézve. A király igazat adott neki és ő is úgy megszerette a püspököt, hogy nem győzte azután eléggé dicsérni mások előtt. Végül is, amikor a Vatikán az eritreai apostoli prefektúrára francia helyett olaszt nevezett ki, a kormány Sarto kinevezését elismerte. Később pedig a pátriárka sikeresen közvetített egy viszályban az egyházi közigazgatás és a királyi ház között

A majdnem hatvanéves új főpap, akinek életútja apró kis lombardiai faluból vezetett Velencének súlyos történelmi emléket árasztó pátriárkai székéig s pályafutása itt bevégződni látszott: ugyanolyan energikus kezekkel, mint püspök-korában, nyúlt bele egyházi tartományának életében. Emelte a papság helyzetének és kultúrájának színvonalát, szigorúbb életfegyelmet tartatott, lelkigyakorlatokat rendezett, a szemináriumot kánonjogi fakultással bővítette, az istentiszteleteket megtisztította a liturgiai kinövésektől és a templomokban elrendelte a gregorián egyházi ének fokozottabb ápolását. Itt is két vizitációt tartott és 1898-ban tartományi zsinatot hívott össze. Határtalan volt jószívűsége és a szegények iránt való szeretete. Huszonháromezer líra jövedelme és feltűnően szerény háztartása ellenére sohasem volt pénze, mert mindenét a szegényeknek adta.

Bármekkora volt Rampolla bíboros feltétlen tekintélye s bármekkora propagandát teremtettek annak a gondolatnak, hogy csak kuriális bíboros kerülhet a modern időkben az Egyház trónjára, olyan, aki belülről ismeri az egyházkormányzás bonyolult technikáját és feladatait, mégis a század utolsó éveitől kezdve már nyíltan a papabilek között emlegették. Egyáltalában nem volt véletlen, hogy neve XIII. Leó utáni pápaválasztáson felmerült.

Az új pápára váró feladatok semmiképpen sem voltak könnyűek; XIII. Leó után egész csomó egyházpolitikai és egyházkormányzati ideje előtt mindenekelőtt maga az új korszak, a büszke 20. század, a maga új lendületet kapott technikai kultúrájával, az osztályai között kiélezedő ellentétekkel, politikai problémákkal; magának az Egyháznak ott voltak mint újonnan nyílt és a pápai állam által el nem intézett tények: a római kérdés, a francia egyházüldözés, a hitéletben a szorosan vett kegyelmi élet mellett jelentkező hitbuzgalmi és közéleti szervezkedés kérdése. Mindezekkel szemben mint az uralkodás összefoglaló elve jelenik meg az új pápa állásfoglalása, az „E supremi apostolatus cathedra” kezdetű, 1903. október 4-én kiadott trónralépési enciklikájában a „Mindent megújítani Krisztusban – Instaurare omnia in Christo” – gondolata.

Ha összegezzük mindazokat az intézkedéseket, melyeket X. Pius tett, nyilvánvaló működésének és gondoskodásának iránya: ezek az intézkedések nem kifelé fordulnak, hanem majdnem kizárólag az Egyház belső élete felé. Egy rendszernek, ha nem is egymásután való, de mindenesetre majdnem hiánytalan teljességében vonulnak át az egész egyházi életen; olyan pápa intézkedései ezek, aki mint káplán és plébános a pap minden funkcióját végezte, a hitoktatást éppúgy, mint a szentségek kiszolgáltatását, akinek sokszor volt alkalma hívei oldaláról, mintegy hívei felől szemlélni azt, hogy az Egyház feladatai milyen módon illenek együvé a modern élettel; hogy a papság életében, tanulmányaiban és gondolatvilágában s egyúttal a hívők gondolatvilágában, mik azok a tényezők, amelyek az adott helyzetnek megfelelően irányításra szorulnak. A pápai trónusra jutott plébános olyan gonddal rendezte az Egyháznak ezeket a kérdéseit, mintha csak egy egész világra kiterjedő óriás plébániáról lenne szó. Pápaságának ebben van legfőbb jellege és ez a jelleg kétségtelenül megragadóan nagyszabású.

Reformintézkedései felölelnek úgyszólván mindent, ami a hitélet és az Egyház belső életének szempontjából csak kérdéses lehet.

A római kúria reformja már régóta esedékes volt. Az illetékességi határok elmosódtak, némelyik kongregáció erősen túl volt terhelve, mások feleslegesek voltak. A reform csökkentette a kongregációk számát, arányosan elosztotta a munkafeladatokat, mindenütt elválasztotta az igazságszolgáltatást a törvényhozástól, rendezte a hivatalnokok helyzetét. Rendezett azonkívül egy régóta visszás kérdést is, az okirati illetékekét. Ezek mint a kúriai hivatalok fő jövedelme, elég magasan voltak megszabva s korszerűtlenné váltak, amióta a híveknek aránylag szegényebb rétegéből is sokak ügyei kerültek római döntés alá. Ezért X. Pius reformja most kétféle illetéket szabott meg — nagyobbat a gazdagoknak és lényegesen kedvezőbbet a szegényeknek.

A pápai hivatalok ügymenetének modernizálásához lényegesen hozzájárult egy kúriai hivatalos lap kiadása; az első „Acta Apostolicae Sedis” — megjelent 1909. január 1-én — a pápai konstitúciókat és a kúriai hatóságok engedélyét hozza.

Fejlesztette, az időkhöz alkalmazta a liturgiát. Az 1904. április 25-én kiadott motuproprióban elrendelte a liturgiai könyvek új kiadását s az énekrész szerkesztését a solesmesi francia bencésekre bízta. Azonkívül egyházzenei főiskolát is alapított.

Egy motupropriójában s a „Divino afflatu" kezdetű bullájával a breviáriumba hozott mélyreható változtatásokat. A parancsolt ünnepnapok száma korlátozódott, a hosszú vasárnapi és ünnepi officiumok rövidebbek lettek, a zsoltárok az egyes napokra úgy oszlottak el, hogy egy hét alatt mind a százötven sorra került. A breviárium és a misekönyv vasárnapi officiumai az egyházi évben ismét uralkodó helyet kaptak, szentek ünnepei a jövőben csak „commemoráltatnak", kivéve Isten Anyjának főünnepeit, az apostolokét s a templom és a rend patrónusainak ünnepeit. Mindez az Egyház belső ügyeinek egy új christocentrális rendezése volt.

A „Quisnam in re biblica" kezdetű apostoli levélben (1906. március 27.) a Szentírás tanulmányozásának fontosságára hívja fel a figyelmet s tizennyolc cikkelyben hasznos utasításokat ad a szemináriumoknak és az egyetemeknek. 1909. május 7-én megalapítja a pápai Szentíráskutató Intézetet.

Nagy gondja volt a klérus fegyelmére és hivatásbeli kötelességteljesítőjére, a papi egyéniség kialakítására. (A világ összes papjaihoz intézett „Haerenti animo" kezdetű pásztorlevél.)

A vallásoktatás kérdésével az „Acerbo nimis" kezdetű pásztorlevél foglalkozik. (1905. április 15)

Lelkipásztori tapasztalatai alapján a gyakori és mindennapi szentáldozástól az erkölcsös élet erősödését várta és a janzenista szemlélet végleges megdöntését látta benne. A pápának ebbéli tevékenységét a Congregatio Sacramentorum, 1910. augusztus 8-án kiadott dekrétuma tartalmazza, amelyben gyermekeket is enged első szentáldozáshoz. Ez összhangban volt a régi gyakorlattal, vagyis hogy „a gyermekek körülbelül hétéves korukban áldozzanak, bizonyos körülmények között előbb vagy később”: most a gyermekeknek az egyes vidékeken való fejlődését is számításba kellett venni.

X. Pius a vallási élet ápolása mellett legfőbb feladatának látta megvédeni a hit tisztaságát a külső támadások ellen. A modernizmus ellen való megnyilatkozása főpapságának leghevesebb harcait adja. Egy 1907. április 17-én történt allokúciójában mindenki figyelmét felhívja a „modernizmus” elleni harcra. A modernizmus nemcsak egy herezis (eretnekség), hanem minden herezisnek foglalata és egyben mérge, és a párizsi katolikus egyetem püspöki protektorait május 6-án a skolasztikához való csatlakozásra utasította. Tehát a „Lamentabili"- dekrétum az új Syllabus-sal 65 vallási tévedést tartalmaz. És augusztus 28-án az inkvizíció elrendeli, hogy azok a lelkészek, akik ezekhez a tévedésekhez ragaszkodnak, hivatalaikból eltávolítandók. A híres és közismert „Pascendi”-enciklika a modernizmus ellen szeptember 8-án kelt. A november 18-i Motuproprio megismétli és megerősíti a Syllabust és az enciklikát, hozzátette a kiközösítést mint büntetési lehetőséget és figyelmeztette a püspököket az óvatossági rendszabályok betartására.

A Syllabus első nyolc tétele összefoglal egy csomó támadást az egyházi tanítói hivatal és tanainak kötelező ereje ellen. A 9-19-ig terjedő pontok a modern bibliai exegézisnek azok az állításai, amelyek a Szentírás isteni eredetét tagadják, 20-26-ig ennek következményei, vagyis a kinyilatkoztatásszerűség kétségbevonása, 27-38-ig a legfontosabb dogmák tagadása, mint Krisztus istenségének, természetfölötti tudásának, megváltói tudatának, szenvedése és halála engesztelő jellegének s testi feltámadásának tagadása; a 39-51-ig tagadják a szentségeknek isteni eredetét és hatását, az 52-63-ig pedig kétségbe vonják az Egyháznak és a pápaságnak Krisztus által történt alapítását s küzdenek az Egyház irányítása és tevékenysége ellen. Az utolsó két pont végül azt követeli, hogy az Egyház reformálja meg az Istenről való keresztény tant: a teremtés, a kinyilatkoztató, a testté lett Ige és a megváltás fogalmait s hogy a katolicizmus egy dogmátlan kereszténységben egyesüljön az igazi tudománnyal. Ezek a tételek legnagyobbrészt Loisy és más francia szerzők 1903-ban indexre tett írásaiból valók.

A Pascendi-enciklika nagyobbrészt kommentár a Syllabushoz, de túl is megy rajta, amennyiben tudományosan analizálja a modernizmust és törvényhozóilag le akarja győzni. Az enciklika két részből áll. Egy elméleti részből, amely a modernisztikus rendszert vázolja és kritizálja, és az ellenrendszabályokból.

A modernizmus, miként az agnoszticizmus is, kizárja a hitet a megismerés eszközei közül. Azt tartja, hogy az emberi értelem a természetfölöttiből semmit sem ismerhet meg, és a vallás nem egyéb, mint az ember érzelmi szükséglete. És az értelem ezeknek az érzelmi szükségleteknek megfelelően hozta létre az Egyház tanítóhivatalától megerősített dogmákat. A modernizmus szerint a hit, dogma, szentségek, istentisztelet és Egyház, a valóságtól és igazságtól eltérően csak az érzelem szüleményei, így például különbséget tesz a történelem Krisztusa és a hit Krisztusa között. Tagadja Krisztus feltámadását, minthogy ez nem egyeztethető össze a tudományossággal, Krisztus csak az emberek hitében támadt fel és az emberek hitében él tovább. Az enciklika sorra veszi a modernisztikus hit, a modernisztikus teológia, történelmi felfogás, kritika és apologetika állításait és kritika alá veszi.

Az enciklika második fele éles rendszabályokat tartalmaz: gyanús tanárok elmozdítása az egyházi intézmények katedráiról, a pappászenteléstől gyanús egyének visszautasítása és a tilalom, hogy az egyházi főiskolák és egyetemek növendékei teológiai és filozófiai tárgyú előadásokat hallgassanak világi egyetemeken, továbbá az egyházi cenzúra kiépítése s minden egyházmegyében consilium vigilantiae felállítása, amelynek az a feladata, hogy a modernizmus nyomait kutassa az egyes könyveknek még az újranyomtatásában is, a papi kongresszusok korlátozása és végül a püspököknek periodikus és esküvel megerősített beszámolói az apostoli székhez.

Olaszországban energikusan eljártak a modernizmus ellen. Sajtóorgánumuk, a Rinovamento elnémult s Mannucci római teológiai tanár 1909-ben már azt mondotta, hogy teológiai modernizmusról már nem lehet beszélni. A mozgalom vezetői, Murrie és Mincchi kiléptek az Egyházból s egy egész csomó pap és szerzetes is követte őket. A Civilta Cattolica egy híradásában azonban a modernizmusnak egy újabb áramáról beszél és a Corriere della Sera egy titkos modernista szervezetről ír, amely néhány szemináriumban kézinyomású könyveket állít elő. A pápa „Sacrorum Antistitum” kezdetű motupropriójában (1910. szeptember 1.) radikális rendszabályokat hozott ez ellen a titkos propaganda ellen. Szószerint megismételte a Pascendi-enciklika diszciplináris előírásait, a szemináriumi növendékeknek és papjelölteknek pedig néhány új utasítást mellékelt. A püspököknek és a szemináriumi vezetőknek szigorúan kell felügyelniük a papjelöltek tanulmányaira s hogy „idejüket ne vesztegessék olyan elfoglaltságokkal, amelyek figyelmüket papi stúdiumuktól elvonják", megtiltja, hogy a papnövendékek újságokat és folyóiratokat bármilyen jók is azok, olvassanak. Az egyházi iskolák tanárainak a püspökkel meg kell beszélniük előadásaik tárgyát s a püspöknek szigorúan kell felügyelnie a tanításra. Ha valamelyik tanár az Egyház tanításától eltér, azonnal el kell mozdítani, s a püspököknek előírta, hogy a modernisztikus tévedések ellen való küzdelmet esküvel fogadják meg. Ugyanígy esküt kellett tenniük az összes lelkipásztoroknak is, akik vezetőállásban voltak.

A pápának a modernizmus ellen való küzdelmében nagyobb feltűnést az Editae saepe kezdetű Borromaeus-enciklika (1910. május 26.) keltette, amely részben a modernistákról, mint hamis reformátorokról beszélt. Az enciklikát Borromei Szent Károly emlékezetének szentelte, aki fáradhatatlan előharcosa és híve volt az igazi reformoknak, amelyek Krisztus országát megújították. A pápa különbséget tesz benne igazi és hamis reformátorok között és különösen a hit tisztaságának megőrzésére figyelmeztet és kiemeli a keresztény oktatás és az ú.n. semleges laikus iskola közti különbség fontosságát, az Egyház tanítói hatalmának érvényességét és megemlíti a Katolikus Akciót, amely a keresztény irgalmasság minden cselekedetét felöleli.

Ugyanúgy, mint Olaszországban, Franciaországban is jelentkeztek olyan irányok, amelyek katolikus érdekekért, de katolikus mivoltukat be nem vallva, polgári, tisztán világi alapelvekből elindulva kívántak katolikus mozgalmat teremteni. Még 1900-ban megalakult a Syllon-egyesület azzal a célkitűzéssel, hogy különösen az értelmiségi ifjúságot a kereszténység szellemében demokratikus politikai tevékenységre neveli. X. Pius elismerte kétségtelen jóindulatukat, de elítélendőknek találta frazeológiájukban az öntudatlanul naturalista és protestáns behatásokat, elvi alapvetésük tisztázatlanságát, a filozófiai és teológiai iskolázatlanságokat. Utal arra, hogy a Syllon elképzelései mögött olyan egyház dereng, amely tartalmazza ugyan az Egyház minden igazságát, azonban tulajdonképpen esztétikai és gyakorlati indítóokokból gyűlnek körébe a Syllon hívei s egyháznak nem mondható, egy természetfeletti küldetést, hierarchiát és kegyelemközlést nélkülöző egyház. Ezért úgy rendelkezett, hogy a Syllon központja szűnjék meg és egyesületei helyezkedjenek a helyi püspök vezetése alatt.

1914 végzetes júliusának és augusztusának napjaiban kitört az a harc, amelyet ez a nem politikus pápa olyan megdöbbentően éles előrelátással előrelátott és annyiszor megjövendölt. Magánbeszélgetéseiben nem egyszer hangoztatta ennek a háborúnak eljövetelét és felvázolta körülményeit. Mégis a háború kitörése lelke mélyéig megrendítette őt és 1914. augusztus 2-án kelt apostoli iratában a földkerekség minden kereszténye előtt hangoztatta megilletődöttségét és a szívüket Krisztus felé irányította, mint aki a leghatalmasabb közvetítő Isten és az emberek között. „Szívesen áldozom fel életemet is, ha Európa békéjét meg tudom ezzel vásárolni" — mondta Machi grófnak.

1914. augusztus 20-án rövid betegség után a tüdőgyulladás végzett vele. „Szegényen születtem, — írta testamentumában — szegényen éltem és szegényen haltam meg!" Kifejezte még azt a kívánságát, hogy ne balzsamozzák be és nem akart díszes sírkövet szoborral; sírja, amely valóban a legegyszerűbbek közé tartozik, nem visel más feliratot, mint nevét, — „X. Pius pápa" — ott áll a vatikáni grottákban és egyike azoknak a síroknak, amelyek legközelebb vannak Szent Péter sírjához. Éjjel-nappal égő gyertyatenger övezi, mert halála napja óta a szentség hírében áll és különösen a római asszonyok keresik fel, a leendő fiatal anyák vagy azok, akik gyermeket szeretnének; a békesség és a szeretet és az egyházi élet bensőségének pápája körül egész sereg asszony imádkozik egész napon át, míg csak a Szent Péter-templom nyitva van; ahhoz a programhoz, amelyet X. Pius pápai trónusra való léptekor bejelentett, az egyházi élet, a hitélet, a szeretet bensőséges elmélyítésének programjául, szinte még halála után is hűséges maradt. Életrajzírói közül többen kísérelték meg pusztán az életrajzírót elragadó hév panegyrisei kapcsán egy új korszakot nyitó pápának tenni meg, de az előzményekből látható, hogy noha valóban sorra jelentkeznek X. Pius pápa alatt az egyházi élet új hatásai a társadalom felé, ezek azonban mind bizonyos fejlődés eredményei. Azonban ettől is eltekintve X. Pius pápaságának ideje az az évtized, amit közvetlenül a világháború kitörése előtt ő jegyez nevével: az egyháztörténet legjelentékenyebb és legdöntőbb időszakai közé tartozik s vele egy végtelenül egyszerű, végtelenül szeretetreméltó emberi egyéniség szerepét jelenti a pápai trónon. (XII. Pius pápa 1951-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatta. – A szerk. megj.)

(A keresztény Egyház története. VIII. kötet - A jelenkor egyháztörténete. Szerk.: Bangha Béla és Ijjas Antal. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1941. 196-221. old. (rövidített változat))

Az özvegy 1572 január 28-án született Dijonban. Születési napja a vidék egyik szentjének, réomei Jánosnak ünnepe s ezért a Janka (Johanna) névre keresztelték. A bérmálásban római Szent Franciska (márc. 9) nevét nyerte. Anyja harmadik gyermekének, Andrásnak születése után gyermekágyi lázban halt meg. Janka akkor mindössze 18 hónapos volt. Neveltetése így buzgó és nagyműveltségű atyjára hárult, aki ennek a feladatnak a legteljesebb mértékben meg is felelt. Az élénk leányka igen szép, szellemes és jámbor hajadonná serdült. Húszéves korában férjhez ment Chantal Kristóf báróhoz s vele kilenc évig a legpéldásabb házasságban élt. A bárónak sok időt kellett töltenie IV. Henrik francia király udvarában. „Ha az udvarban tartózkodott - írja egy régi írás -, Janka egészen Istennek szentelte életét, ha pedig a bourbilly-i kastélyába tért, egészen neki élt.” A boldog házasságot Isten hat gyermekkel áldotta meg, akik közül azonban az első kettő mindjárt születése után meghalt.

1601-ben a bárót végzetes baleset érte. Egy vadászat alkalmával legjobb barátja véletlenül oly súlyosan meglőtte, hogy sebeibe felesége karjai közt belehalt. Ez súlyos csapás volt az asszony számára; de még közelebb vitte lelkét Istenhez. Négy gyermekével apósának mentheloni kastélyába vonult, ahol sok türelemmel gondozta a szeszélyes öreg bárót, élt férje emlékének és gyermekei nevelésének. Hallani sem akart újabb férjhezmenetelről, noha erre két ízben is lett volna módja. Amikor 1604-ben a genfi püspök beszédeire sietett szülővárosába, elég sok súlyos kereszt nehezedett már fiatal vállaira, bánata azonban csak egy volt: nem volt megfelelő lelki atyja.

A nagyböjt első péntekjén érkezett meg s még aznap résztvett a püspök szentbeszédjén. Alig hogy megpillantotta a szónokot, szent megdöbbenéssel ismerte föl benne azt a lelki atyát, aki még özvegysége elején egyik látomásában megjelent előtte. S a püspök is - így folytatja Janka legrégibb életírása - a szószékről meglepetéssel látta, hogy a szavait annyira leső nő azonos azzal, aki neki már megjelent egyszer a salesi várban mint szerzetalapító tervének végrehajtója. A beszéd után azonnal odafordult az érsekhez s kérdezte: „Kérem; nem tudná megmondani, kicsoda az a barnahajú fiatal nő, aki a beszéd alatt özvegyi ruhában a szószékkel szemben ült s oly odaadóan figyelt?” Az érsek mosolyogva felelte, hogy az az ő testvérnénje. A bárónő a nagyböjt folyamán többször találkozott a szent főpappal: lelki leánya lett s a legteljesebb engedelmességgel vetette magát alá vezetésének.

Ezzel kezdetét vette az a szent barátság, mellyel legfeljebb Assisi Szent Ferencnek Szent Klárához és Keresztes Szent Jánosnak Szent Terézhez való lelki kapcsolatát lehet párhuzamba tenni. Az Isten kegyelmét Ferenc közvetítette „nőtestvére” számára, s e közvetítés alatt az amúgy is komoly keresztény életű és rendkívül tehetséges nő nagy szentté lett. Lelki atyja kérésére már Dijonban eltüntette ruhájáról a fölösleges cicomát. A büszkeség, erőszakosság és szomorúság, természetének e kedvezőtlen tulajdonságai, amelyek ellen eddig is állhatatosan küzdött, lassan-lassan helyet engedtek lelkiatyja alázatos szelídségének, tetterejének és vidámságának. A püspök irányítása mellett a vár úrnője a környék szegényeinek anyja lett. Egész észrevétlenül haladt a szerzetesi hivatás felé s egyszer csak teljes erővel érezte, hogy el kell szakítania mindazokat a kötelékeket, amelyek a világhoz fűzik. Ekkor (1607) Szent Ferenc már előállhatott az ő bölcs és szelíd lelkében megérett új szerzet gondolatával. Apácákat akart, de olyanokat, akiknél a szigorú vezeklést bensőség, önfeláldozás, szelíd jóság, jóindulat, egyszerűség, szegények és betegek szolgálata váltja föl, s akiknek épp ezért a világgal való érintkezése szabadabb lenne. Szerette volna, hogy az ő leányai annak a Szent Szűznek nyomdokaiban járjanak, aki ott tudta hagyni a magábavonulásnak csendes názáreti otthonát s Júda sziklás hegyein át sietett Erzsébethez (Luk. 1,39), mert annak szüksége volt gondozó szeretetére. Nem nehéz észrevenni itt azokat a gondolatokat és indításokat, amelyek alig két-három évtized múlva Páli Szent Vince (júl. 19) leányainak adtak létet. A jámbor özvegy örömmel vállalkozott lelki atyja munkatársának és tervei végrehajtójának.

A végrehajtás útját még nagy nehézségek zárták el. Élt még szeretett atyja és apósa; s ott volt négy kiskorú gyermeke. Isten segítsége, lelki atyja bölcsessége és saját lelki ereje ezeken a nehézségeken diadalmaskodott. 1606 őszén legidősebb lánya férjhez ment Szalézi Ferenc öccséhez, Thorens báróhoz. Utána Menthelonban összeült a családi tanács, hogy döntsön az ő további sorsáról. A tanácsban részt vett atyja, András öccse és lelki atyja. Amíg a három férfi tanácskozott, ő a kápolna oltára előtt térdelt s buzgón könyörgött Istenhez, világosítsa föl lelki atyját, hogy bölcsen képviselje lelkének érdekeit és indítsa meg hozzátartozóit a beleegyezés megadására.

Egy idő múlva behívták őt is s kérdéseket intéztek hozzá hivatására vonatkozólag.

Feleleteiből lehetetlen volt föl nem ismerni Isten hívását. A határozat az lett, hogy a következő tavasszal Ferenc püspöki székhelyére, Annecyba mehet leányaival együtt, az apóst majd ők értesítik a helyzetről s kis fia nevelését apja folytatja Dijonban. Mielőtt elindult volna életének döntő útjára, legkisebb lányát magához szólította a Mindenható. Ezzel az újabb sebbel lelkében 1610. nagyböjt első vasárnapján búcsút vett Menthelontól. A falu népe hosszú kocsisorban jó messzire kísérte ki úrnőjét. Fájdalmasabb volt a búcsúzás Dijonban. Kisfia még akkor is rá akarta venni, hogy ne menjen el. Az anyának vérzett a szíve, amikor nyakába kapaszkodott a gyerek. A fiú a küszöbre vetette magát és sírva mondotta „Anyám, csak testemen keresztül távozhatsz”. Az anya szerette fiát, de még jobban az Istent és átlépte fia testét. Amikor végül könnyező atyja elé térdelt, az a következő szavakkal adta meg utolsó áldását: „Nem szabad meghiusítanom Isten akaratát: saját kezemmel áldozom föl egyetlen leányomat, aki nekem ugyanolyan drága, mint Izsák volt Ábrahámnak”.

1610 június 6-án két társnőjével együtt 38 éves korában fölvette Annecyban a Boldogságos Szűz látogatásáról („Visitatio”) nevezett egyszerű fogadalmas szerzet ruháját. Az új intézmény nagyon szépen nekizsendült. Igen nagy kegyelem volt Janka és leányai számára, hogy püspök-atyjuk nagy lelkének és irodalmi működésének legjavát nekik szánta. A püspök legtökéletesebb műve, az isteni szeretetről írt Teotimus (1616) is az ő irányításukra készült. A főnöknő az alapítóval együtt azonban csakhamar kénytelen volt meggyőződni, hogy az egyházi hatóságok csak akkor nézik majd jó szemmel az ifjú szerzetet, ha ünnepélyes fogadalmas renddé alakul át. Ez meg is történt, s V. Pál pápa 1618-ban csakugyan a rend fokozatára emelte a Vizitációt. Ezzel megnyílt a rohamos terjedés útja. 1619-ben már Párizsban is alapított házat Janka s 1622-ig maga vezette azt Páli Szent Vince lelki irányítása mellett. Szent Ferenc halála (1622 dec. 28) előtt őrömmel látta, hogy szellemének szent tüze már 13 házban lobog Szavojában és Franciaországban. S a főnöknő egyénisége biztosíték volt számára, hogy élete legkedvesebb műve nem omlik össze.

Lelki leánya a legnagyobb reményekre jogosította. Hiszen a teljes valóságot mondta, mikor így írt róla: „Sohasem találtam együtt több tisztaságot a gondolkozásban, nagyobb megadást az engedelmességben, tökéletesebb függetlenséget a földiekkel szemben, teljesebb ráhagyatkozást az Isten akaratára, bensőségesebb áhítatot az imádságban. Nem igen lehet találni lelket, amelyben oly összhangban egyesülne a nagy tehetség a legmélyebb alázattal. Egyszerű és kegyeletes, mint egy gyermek, emellett azonban meglepően biztos az ítélete. Nagy lélek, aki szent vállalkozásaiban olyan bátorságot tanúsít; aminővel a nők általában nem rendelkeznek. Egyszóval: sohasem olvasom a Példabeszédek könyvének jellemzését az erős asszonyról (31,10-30), hogy ne gondolnék Chantal anyára.”

Janka nagy lelki vezérének reményeit beváltotta. Igazán erős asszonyként folytatta a lelki atyja halálával nehezebbé vált munkát. A hűséges lelki leány kegyeletével őrködött a püspök lelki hagyatéka fölött s az anyának lelkiismeretes gondosságával és gyöngéd szeretetével vezette leányait. Kiadatta Szent Ferenc munkáit, megíratta életrajzát s megtette az első lépéseket szentté avatása érdekében. Külső tevékenységében különösen az 1629/30. évi szavojai döghalál idejében bizonyult nagynak.

Fáradhatatlanul utazott, írt és terjesztette rendjét. Mielőtt lehunyta szemét, már 87 házból áradt ki Szavojában, Olaszországban, Svájcban és Franciaországban a szegényekre, a betegekre és a nevelőintézetek leányifjúságára a Vizitáció szalézi szelleme.

És nagylelkűen tovább viselte keresztjét. Sokat betegeskedett. Egymásután haltak meg rokonai és apácái közül azok, akik legközelebb állottak hozzá. A legnagyobb sebet vitéz fiának hősi halála ütötte a lelkén: 1627-ben a francia kálvinisták elleni küzdelemben 27 lándzsasebtől vérzett el. De nem kis keresztet jelentettek számára lelki küzdelmei. Páli Szent Vince, aki Szent Ferenc halála után lett lelkivezetője, így ír ezekről: „Látszólag annak a békességnek és nyugalomnak volt a részese, amelyet az erények magas fokán álló lelkek élveznek. Lélekben azonban sokat szenvedett. Többször közölte velem szóban és írásban, hogy lelke tele van kísértésekkel és utálatos gondolatokkal; állandóan arra kell törekednie, hogy ne kelljen rendezetlen lelke mélyébe tekintenie, mert az számára valóságos pokolnak tűnik föl. Ennek ellenére külsőleg mindig megőrizte vidámságát”.

Nagy tetterejének, hősies keresztviselésének, egész lelki nagyságának titka nagy hite volt. A vérével leírt trienti hitvallást állandóan a keblén viselte. A szentmisében a Credo volt legkedveltebb éneke. A szentek közül a hívők atyját, Ábrahámot különös melegséggel tisztelte. A szentírás könyvei közül az Apostoli Cselekedeteket olvasta leggyakrabban, onnan sugárzik legelevenebben Szent Péter és Pál hite. A hitigazságok közül az Oltáriszentség, mint a „”hitnek titka” állt szívéhez legközelebb. Az Oltáriszentség előtt Aquinói Szent Tamásnak Adoro kezdetű himnuszát („Rejtőző Istenség ...”) zengte legszívesebben. Szobája legkedvesebb dísze azok a virágok voltak, amelyek a tabernakulum előtt hervadtak el. Nagyon szerette t. i. a virágokat. Az oltárra mindig került friss virág a kolostor kertjéből. Mikor elhervadt, szobájában a feszület lábához tette. Mikor egyszer egyik lánya megkérdezte, miért nem tesz soha a feszület elé friss virágot, hosszas faggatás után azt felelte: „Lányom, a virág élete illat és szín. Ha az oltárra teszik, lassan kileheli ezt az életét és meghal. Így vágyom én, hogy életem lassan elszálljon, egyedül Isten előtt és az ő szent titkai tiszteletére.”

Így történt. 1640-ben visszavonult a kormányzástól s a következő év nyarán ellátogatott Franciaországba. Osztrák Anna anyakirályné meghívására megfordult a királyi udvarban is, ahol a legnagyobb tiszteletben volt része. Nagy öröm volt a számára, hogy több rendházban viszontláthatta leányait s élete alkonyán Párizsban újra találkozhatott Páli Szent Vincével. Amikor az év őszén hazafelé tartott, a moulinsi rendházban megbetegedett, tüdőgyulladásba esett s 1641 dec. 13-án a szentek halálával halt meg. Földi maradványait Annecyba vitték. 1751-ben avatták boldoggá, 1767-ben pedig szentté. Életét tüzetesen meg lehet olvasni Bougaud életrajzában; fordították a budapesti kispapok 1903-ban.

Genfből, Lyonból vagy a Mont Blane környékéről érdemes elzarándokolni a felsőszavojai Annecyba is. Égbenyúló hegyek koronázzák, festői tó mellett fekszik, s lakossága igen rokonszenves. Mintha a kis város most is Szent Ferenc és Chantal anya vezetése alatti állana! A főpiacot a Vizitáció legrégibb háza előtt a szent püspök szobra díszíti. A város fölött az a domb uralkodik, amelyen a Vizitáció nagyszabású anyaháza és temploma áll. A templom kriptájában nyugszik a két szent. A két koporsót oltár köti össze, tabernákulummal és Jézus szentséges szívének szobrával.

Így kapcsolta össze őket már földi életükben a legtisztább testvéri szeretet, és minden tiszta, termékeny szeretet kútfője és záloga: az Úr Jézus Krisztus szeretete.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)