Az özvegy 1572 január 28-án született Dijonban. Születési napja a vidék egyik szentjének, réomei Jánosnak ünnepe s ezért a Janka (Johanna) névre keresztelték. A bérmálásban római Szent Franciska (márc. 9) nevét nyerte. Anyja harmadik gyermekének, Andrásnak születése után gyermekágyi lázban halt meg. Janka akkor mindössze 18 hónapos volt. Neveltetése így buzgó és nagyműveltségű atyjára hárult, aki ennek a feladatnak a legteljesebb mértékben meg is felelt. Az élénk leányka igen szép, szellemes és jámbor hajadonná serdült. Húszéves korában férjhez ment Chantal Kristóf báróhoz s vele kilenc évig a legpéldásabb házasságban élt. A bárónak sok időt kellett töltenie IV. Henrik francia király udvarában. „Ha az udvarban tartózkodott - írja egy régi írás -, Janka egészen Istennek szentelte életét, ha pedig a bourbilly-i kastélyába tért, egészen neki élt.” A boldog házasságot Isten hat gyermekkel áldotta meg, akik közül azonban az első kettő mindjárt születése után meghalt.

1601-ben a bárót végzetes baleset érte. Egy vadászat alkalmával legjobb barátja véletlenül oly súlyosan meglőtte, hogy sebeibe felesége karjai közt belehalt. Ez súlyos csapás volt az asszony számára; de még közelebb vitte lelkét Istenhez. Négy gyermekével apósának mentheloni kastélyába vonult, ahol sok türelemmel gondozta a szeszélyes öreg bárót, élt férje emlékének és gyermekei nevelésének. Hallani sem akart újabb férjhezmenetelről, noha erre két ízben is lett volna módja. Amikor 1604-ben a genfi püspök beszédeire sietett szülővárosába, elég sok súlyos kereszt nehezedett már fiatal vállaira, bánata azonban csak egy volt: nem volt megfelelő lelki atyja.

A nagyböjt első péntekjén érkezett meg s még aznap résztvett a püspök szentbeszédjén. Alig hogy megpillantotta a szónokot, szent megdöbbenéssel ismerte föl benne azt a lelki atyát, aki még özvegysége elején egyik látomásában megjelent előtte. S a püspök is - így folytatja Janka legrégibb életírása - a szószékről meglepetéssel látta, hogy a szavait annyira leső nő azonos azzal, aki neki már megjelent egyszer a salesi várban mint szerzetalapító tervének végrehajtója. A beszéd után azonnal odafordult az érsekhez s kérdezte: „Kérem; nem tudná megmondani, kicsoda az a barnahajú fiatal nő, aki a beszéd alatt özvegyi ruhában a szószékkel szemben ült s oly odaadóan figyelt?” Az érsek mosolyogva felelte, hogy az az ő testvérnénje. A bárónő a nagyböjt folyamán többször találkozott a szent főpappal: lelki leánya lett s a legteljesebb engedelmességgel vetette magát alá vezetésének.

Ezzel kezdetét vette az a szent barátság, mellyel legfeljebb Assisi Szent Ferencnek Szent Klárához és Keresztes Szent Jánosnak Szent Terézhez való lelki kapcsolatát lehet párhuzamba tenni. Az Isten kegyelmét Ferenc közvetítette „nőtestvére” számára, s e közvetítés alatt az amúgy is komoly keresztény életű és rendkívül tehetséges nő nagy szentté lett. Lelki atyja kérésére már Dijonban eltüntette ruhájáról a fölösleges cicomát. A büszkeség, erőszakosság és szomorúság, természetének e kedvezőtlen tulajdonságai, amelyek ellen eddig is állhatatosan küzdött, lassan-lassan helyet engedtek lelkiatyja alázatos szelídségének, tetterejének és vidámságának. A püspök irányítása mellett a vár úrnője a környék szegényeinek anyja lett. Egész észrevétlenül haladt a szerzetesi hivatás felé s egyszer csak teljes erővel érezte, hogy el kell szakítania mindazokat a kötelékeket, amelyek a világhoz fűzik. Ekkor (1607) Szent Ferenc már előállhatott az ő bölcs és szelíd lelkében megérett új szerzet gondolatával. Apácákat akart, de olyanokat, akiknél a szigorú vezeklést bensőség, önfeláldozás, szelíd jóság, jóindulat, egyszerűség, szegények és betegek szolgálata váltja föl, s akiknek épp ezért a világgal való érintkezése szabadabb lenne. Szerette volna, hogy az ő leányai annak a Szent Szűznek nyomdokaiban járjanak, aki ott tudta hagyni a magábavonulásnak csendes názáreti otthonát s Júda sziklás hegyein át sietett Erzsébethez (Luk. 1,39), mert annak szüksége volt gondozó szeretetére. Nem nehéz észrevenni itt azokat a gondolatokat és indításokat, amelyek alig két-három évtized múlva Páli Szent Vince (júl. 19) leányainak adtak létet. A jámbor özvegy örömmel vállalkozott lelki atyja munkatársának és tervei végrehajtójának.

A végrehajtás útját még nagy nehézségek zárták el. Élt még szeretett atyja és apósa; s ott volt négy kiskorú gyermeke. Isten segítsége, lelki atyja bölcsessége és saját lelki ereje ezeken a nehézségeken diadalmaskodott. 1606 őszén legidősebb lánya férjhez ment Szalézi Ferenc öccséhez, Thorens báróhoz. Utána Menthelonban összeült a családi tanács, hogy döntsön az ő további sorsáról. A tanácsban részt vett atyja, András öccse és lelki atyja. Amíg a három férfi tanácskozott, ő a kápolna oltára előtt térdelt s buzgón könyörgött Istenhez, világosítsa föl lelki atyját, hogy bölcsen képviselje lelkének érdekeit és indítsa meg hozzátartozóit a beleegyezés megadására.

Egy idő múlva behívták őt is s kérdéseket intéztek hozzá hivatására vonatkozólag.

Feleleteiből lehetetlen volt föl nem ismerni Isten hívását. A határozat az lett, hogy a következő tavasszal Ferenc püspöki székhelyére, Annecyba mehet leányaival együtt, az apóst majd ők értesítik a helyzetről s kis fia nevelését apja folytatja Dijonban. Mielőtt elindult volna életének döntő útjára, legkisebb lányát magához szólította a Mindenható. Ezzel az újabb sebbel lelkében 1610. nagyböjt első vasárnapján búcsút vett Menthelontól. A falu népe hosszú kocsisorban jó messzire kísérte ki úrnőjét. Fájdalmasabb volt a búcsúzás Dijonban. Kisfia még akkor is rá akarta venni, hogy ne menjen el. Az anyának vérzett a szíve, amikor nyakába kapaszkodott a gyerek. A fiú a küszöbre vetette magát és sírva mondotta „Anyám, csak testemen keresztül távozhatsz”. Az anya szerette fiát, de még jobban az Istent és átlépte fia testét. Amikor végül könnyező atyja elé térdelt, az a következő szavakkal adta meg utolsó áldását: „Nem szabad meghiusítanom Isten akaratát: saját kezemmel áldozom föl egyetlen leányomat, aki nekem ugyanolyan drága, mint Izsák volt Ábrahámnak”.

1610 június 6-án két társnőjével együtt 38 éves korában fölvette Annecyban a Boldogságos Szűz látogatásáról („Visitatio”) nevezett egyszerű fogadalmas szerzet ruháját. Az új intézmény nagyon szépen nekizsendült. Igen nagy kegyelem volt Janka és leányai számára, hogy püspök-atyjuk nagy lelkének és irodalmi működésének legjavát nekik szánta. A püspök legtökéletesebb műve, az isteni szeretetről írt Teotimus (1616) is az ő irányításukra készült. A főnöknő az alapítóval együtt azonban csakhamar kénytelen volt meggyőződni, hogy az egyházi hatóságok csak akkor nézik majd jó szemmel az ifjú szerzetet, ha ünnepélyes fogadalmas renddé alakul át. Ez meg is történt, s V. Pál pápa 1618-ban csakugyan a rend fokozatára emelte a Vizitációt. Ezzel megnyílt a rohamos terjedés útja. 1619-ben már Párizsban is alapított házat Janka s 1622-ig maga vezette azt Páli Szent Vince lelki irányítása mellett. Szent Ferenc halála (1622 dec. 28) előtt őrömmel látta, hogy szellemének szent tüze már 13 házban lobog Szavojában és Franciaországban. S a főnöknő egyénisége biztosíték volt számára, hogy élete legkedvesebb műve nem omlik össze.

Lelki leánya a legnagyobb reményekre jogosította. Hiszen a teljes valóságot mondta, mikor így írt róla: „Sohasem találtam együtt több tisztaságot a gondolkozásban, nagyobb megadást az engedelmességben, tökéletesebb függetlenséget a földiekkel szemben, teljesebb ráhagyatkozást az Isten akaratára, bensőségesebb áhítatot az imádságban. Nem igen lehet találni lelket, amelyben oly összhangban egyesülne a nagy tehetség a legmélyebb alázattal. Egyszerű és kegyeletes, mint egy gyermek, emellett azonban meglepően biztos az ítélete. Nagy lélek, aki szent vállalkozásaiban olyan bátorságot tanúsít; aminővel a nők általában nem rendelkeznek. Egyszóval: sohasem olvasom a Példabeszédek könyvének jellemzését az erős asszonyról (31,10-30), hogy ne gondolnék Chantal anyára.”

Janka nagy lelki vezérének reményeit beváltotta. Igazán erős asszonyként folytatta a lelki atyja halálával nehezebbé vált munkát. A hűséges lelki leány kegyeletével őrködött a püspök lelki hagyatéka fölött s az anyának lelkiismeretes gondosságával és gyöngéd szeretetével vezette leányait. Kiadatta Szent Ferenc munkáit, megíratta életrajzát s megtette az első lépéseket szentté avatása érdekében. Külső tevékenységében különösen az 1629/30. évi szavojai döghalál idejében bizonyult nagynak.

Fáradhatatlanul utazott, írt és terjesztette rendjét. Mielőtt lehunyta szemét, már 87 házból áradt ki Szavojában, Olaszországban, Svájcban és Franciaországban a szegényekre, a betegekre és a nevelőintézetek leányifjúságára a Vizitáció szalézi szelleme.

És nagylelkűen tovább viselte keresztjét. Sokat betegeskedett. Egymásután haltak meg rokonai és apácái közül azok, akik legközelebb állottak hozzá. A legnagyobb sebet vitéz fiának hősi halála ütötte a lelkén: 1627-ben a francia kálvinisták elleni küzdelemben 27 lándzsasebtől vérzett el. De nem kis keresztet jelentettek számára lelki küzdelmei. Páli Szent Vince, aki Szent Ferenc halála után lett lelkivezetője, így ír ezekről: „Látszólag annak a békességnek és nyugalomnak volt a részese, amelyet az erények magas fokán álló lelkek élveznek. Lélekben azonban sokat szenvedett. Többször közölte velem szóban és írásban, hogy lelke tele van kísértésekkel és utálatos gondolatokkal; állandóan arra kell törekednie, hogy ne kelljen rendezetlen lelke mélyébe tekintenie, mert az számára valóságos pokolnak tűnik föl. Ennek ellenére külsőleg mindig megőrizte vidámságát”.

Nagy tetterejének, hősies keresztviselésének, egész lelki nagyságának titka nagy hite volt. A vérével leírt trienti hitvallást állandóan a keblén viselte. A szentmisében a Credo volt legkedveltebb éneke. A szentek közül a hívők atyját, Ábrahámot különös melegséggel tisztelte. A szentírás könyvei közül az Apostoli Cselekedeteket olvasta leggyakrabban, onnan sugárzik legelevenebben Szent Péter és Pál hite. A hitigazságok közül az Oltáriszentség, mint a „”hitnek titka” állt szívéhez legközelebb. Az Oltáriszentség előtt Aquinói Szent Tamásnak Adoro kezdetű himnuszát („Rejtőző Istenség ...”) zengte legszívesebben. Szobája legkedvesebb dísze azok a virágok voltak, amelyek a tabernakulum előtt hervadtak el. Nagyon szerette t. i. a virágokat. Az oltárra mindig került friss virág a kolostor kertjéből. Mikor elhervadt, szobájában a feszület lábához tette. Mikor egyszer egyik lánya megkérdezte, miért nem tesz soha a feszület elé friss virágot, hosszas faggatás után azt felelte: „Lányom, a virág élete illat és szín. Ha az oltárra teszik, lassan kileheli ezt az életét és meghal. Így vágyom én, hogy életem lassan elszálljon, egyedül Isten előtt és az ő szent titkai tiszteletére.”

Így történt. 1640-ben visszavonult a kormányzástól s a következő év nyarán ellátogatott Franciaországba. Osztrák Anna anyakirályné meghívására megfordult a királyi udvarban is, ahol a legnagyobb tiszteletben volt része. Nagy öröm volt a számára, hogy több rendházban viszontláthatta leányait s élete alkonyán Párizsban újra találkozhatott Páli Szent Vincével. Amikor az év őszén hazafelé tartott, a moulinsi rendházban megbetegedett, tüdőgyulladásba esett s 1641 dec. 13-án a szentek halálával halt meg. Földi maradványait Annecyba vitték. 1751-ben avatták boldoggá, 1767-ben pedig szentté. Életét tüzetesen meg lehet olvasni Bougaud életrajzában; fordították a budapesti kispapok 1903-ban.

Genfből, Lyonból vagy a Mont Blane környékéről érdemes elzarándokolni a felsőszavojai Annecyba is. Égbenyúló hegyek koronázzák, festői tó mellett fekszik, s lakossága igen rokonszenves. Mintha a kis város most is Szent Ferenc és Chantal anya vezetése alatti állana! A főpiacot a Vizitáció legrégibb háza előtt a szent püspök szobra díszíti. A város fölött az a domb uralkodik, amelyen a Vizitáció nagyszabású anyaháza és temploma áll. A templom kriptájában nyugszik a két szent. A két koporsót oltár köti össze, tabernákulummal és Jézus szentséges szívének szobrával.

Így kapcsolta össze őket már földi életükben a legtisztább testvéri szeretet, és minden tiszta, termékeny szeretet kútfője és záloga: az Úr Jézus Krisztus szeretete.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)