1214 ápr. 25-én született Poissyban. Atyját, VIII. Lajos királyt már 12 éves korában elveszítette; neveléséről anyja, a kasztíliai királyok véréből eredt Szent Blanka királyné gondoskodott. A szent királyné fiából is szentet iparkodott nevelni. Környezete előtt többször hangoztatta, hogy inkább kívánná fiát holtan látni, mint egyetlen halálos bűntől, beszennyezve. Lajosból csakugyan a hívő keresztény mintaképe lett.

Mint uralkodónak programraja volt: Isten dicsőségének védelme. Törvényt hozott; hogy a káromlónak tüzes vassal kell égetni a nyelvét. Mikor udvari emberei ezt nehezményezték, azt mondta: Szívesen süttetném tüzes vassal a magam ajkát, ha ezzel ki tudnám irtani országomban a káromkodást: Halálra váltan is meghagyta fiának és utódjának: Keményen büntess mindenkit, aki gonoszul szól Isten és az ő szentjei ellen.

Mint magánember olyan szigorú következetességgel alkalmazkodott az egyház előírásaihoz, mint egy szerzetes. Valóságos aszkéta volt. Országos gondjai közt is mindennap elmondta a zsolozsmát, két szentmisét hallgatott; pénteken nemcsak a húseledelektől, hanem még a nevetéstől is tartózkodott. Minden nap 120 szegényt látott vendégül: saját kezűleg szegte nekik a kenyeret. A halálos bűnre nézve édesanyja meghagyása lelkébe égett. A keresztes háborúban megkérdezte bizalmasát, Joinville Jánost, mit választana inkább: halálos bűnt vagy poklosságot. S mikor ez a poklosságra szavazott, felejthetetlen bensőséggel a lelkére beszélt, hogy a halálos bűn utálatosabb, mint száz poklosság.

Lajos már kiskorúsága idején számos jelét adta uralkodói rátermettségének; attól az időtől kezdve pedig, hogy 1236-ban maga vette kezébe a kormányzást, mint korának elismerten legjelesebb fejedelme vitte virágzó birodalmának ügyeit. Bár a békét mindennél többre tartotta, mégis rengeteget kellett harcolnia. Csaknem egyidejűleg kellett küzdenie az albiai eretnekek és pártfogójuk, Raymund toulouse-i gróf, a lázadó poitoui urak, a narbonnei gróf, az aragoniai és angol királyok ellen. Vitézségével és példátlan személyes bátorságával mindenütt diadalra vitte hadait; de győzelmével sohasem élt vissza. Ő csak védő háborút ismert: a fegyveres hódítást és az erőszakos foglalást éppúgy nem tudta összeegyeztetni lelkiismeretével, mint általában a támadást. Sőt ha a béke érdeke úgy kívánta, kész volt elődjeinek egyik-másik nem egészen jogszerű hódításáról le is mondani. Ezzel a bölcs magamérsékléssel aztán elérte, hogy ellenfelei sorra hozzájuhászodtak és készséggel meghajoltak királyi tekintélye előtt. Nangi Vilmos krónikaíró az 1243. évi békekötéssel kapcsolatban ezt a nevezetes megjegyzést teszi: „Ez időtől fogva Franciaország bárói megszűntek királyuk, az Úr felkentje ellen bármit cselekedni, mert világosan látták, hogy az Úr keze vele van”.

Küzdelmei közepett is állandó figyelemmel kísérte a Szentföld sorsát, és Jeruzsálem elestének hírére, még 1245-ben fogadást tett, hogy a legközelebbi alkalommal keresztes hadjáratot vezet Keletre. Szavának ura is maradt: 1248 aug. 25-én, későbbi halálának napján, fényes lovagsereg élén hajóra szállott, hogy Cipruson át egyenesen Egyiptom kulcsa, Damiette alá vonuljon. Damiettet sikerült is hamarosan elfoglalnia. Nemes lelkesedésében meg sem várta, hogy hajója kikössön; vállig a vízben gázolva kezdte a harcot. Vitézsége nem ismert határt. Volt úgy, hogy hat szaracén fogta már körül; mégis kivágta magát. Azonban éhség, betegség, hadi balszerencse megállította a fényesen indult győzelmi útjában. Manzurah falai alatt egész seregével Turansah fogságába került. A fanatikus mohamedánok a közrendű vitézeket azonnal legyilkolták, a királyt és az előkelőket pedig Manzurah falai mögé hurcolták. Lajos megadással viselte a fogság megalázó kínjait s környezetét ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Az Isten Fia még többet szenvedett érettünk. Turansah először a szentföldi városok átengedését követelte tőle, mikor azonban látta, hogy állhatatosságát fenyegetésekkel sem tudja megingatni, megelégedett Damiette visszaadásával és nyolcszázezer arany váltságdíj lefizetésével. Általában ebben a háborúban Lajos minden helyzetben, harcban és a táborban, győztesen és fogságban a legelső lovagnak bizonyult. Ádáz ellenségei is megérezték ezt. Egyszer beosont hozzá egy emír és véres tőrt forgatott előtte: az imént húzta ki a szultán átszúrt szívéből, most pedig az ő mellébe mártja, ha nyomban lovaggá nem avatja. A fogoly király rendületlenül felelte Hitetlent nem lehet lovaggá ütni.

Lajos kiszabadulása után azonnal a Szentföldre sietett, ott helyreállította a keresztények egyetértését és Szidom Jaffa és Akkon erődítményeit jobb karba hozta. Már a hatodik évet töltötte messze idegenben, mikor anyjának és távollétében helyettesének, Blanka királynénak elhunytáról értesült. A szomorú hír vétele után első szava ez volt „Köszönöm neked, Uram Istenem, hogy anyámat ily sokáig életben tartottad”. Azután összevonta seregének maradványait és 1254 tavaszán visszaindult rég nem látott hazájába.

Most ideje nagy részét országa belügyeinek rendezésére fordította. Különösen az igazságszolgáltatást igyekezett megjavítani. Hogy a hűbéri bíráskodás fonákságainak véget vessen, saját bírói illetékességét az egész országra és minden lakójára kiterjesztette, a magánharcot és a perdöntő párbajt szigorúan megtiltotta és az igazságszolgáltatás legfőbb fórumául megszervezte a párizsi parlamentet. Nem kevésbé fontos intézkedéseket foganatosított az anyagi jólét előmozdítására. A pénz egységesítésével, a monopóliumok megszüntetésével, a közlekedési útvonalak javításával, s mindenekfölött a vagyonbiztonság megszilárdításával föllendítette az ipar és kereskedelem fejlődését. Ugyanilyen gonddal és szeretettel karolta fel országának szellemi érdekeit. A toulousei egyetemet egészen újjászervezte, a párizsit pedig, benső viszályainak elsimításával és új kollégiumok, köztük a később oly nagy hírre jutott Sorbonne alapításával az akkori világ legelső tudományos intézményévé fejlesztette; Párizsban nyilvános könyvtárt alapított, s ezreket és ezreket költött ritka könyvek felkutatására és lemásoltatására; a királyi temetkező helyül szolgáló saint-denysi apátsági templomot átalakíttatta és a Balduin konstantinápolyi császártól megszerzett drága ereklyék befogadására a gyönyörű Sainte-Chapelle-t emeltette.

Még nagyobb szeretettel gondozta az egyház érdekeit. Ha egy-egy püspöki vagy apáti szék megüresedett, szorgalmas utánjárás és a legkiválóbb főpapok és szerzetesek tanácsának kikérése után mindig a legméltóbb egyénekkel igyekezett azokat betölteni.

A világiaktól lefoglalt vagy bérbe vett tizedeket visszaadatta az egyháznak s e tekintetben maga adta a legjobb példát. Legbizalmasabb tanácsadóit, hivatalnokait és diplomatáit egyháziak; főleg a ferencesek és dominikánusok közül választotta. Annyira szerette ezt a két kolduló rendet, hogy egyszer többek füle hallatára kijelentette, hogy ha módjában volna testét két részre osztani, egyik felét Szent Ferenc, a másikat pedig Szent Domonkos fiainak adná. Sőt visszatérése után sokáig komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy maga is szerzetessé lesz és csak feleségének, Provencei Margitnak könnyei tartották vissza tervének keresztülvitelétől. Abban azonban már senki sem tudta megakadályozni, hogy Szent Ferenc harmadrendjének tagjai közé ne lépjen.

Bőkezűen gondoskodott Lajos az emberbaráti intézményekről, főleg a kórházakról is. Életírója, Joínville szerint „naponként oly dús alamizsnát osztott ki a szegény kolostorok, kórházak és más jótékony intézetek, valamint elszegényedett nemesek, kisasszonyok, úrnők, özvegyek, betegágyások, munkaképtelen aggok közt, hogy lehetetlen volna feljegyezni azok számát”.

A jámbor király már régen megérett a mennyország számára. Régi szent szerelme azonban nem hagyta nyugodni. Híre járt, hogy a Szentföldön a keresztényeket üldözik és városaikat egymásután elveszik a hitetlenek. Ezt nem nézhette tétlenül. Pedig még első hadjárata bajait viselte. Olyan beteg volt, hogy nem bírt sokáig lóháton ülni, sem nehéz fegyverzetet hordani. 1270-ben mégis fölvette a keresztet. Sőt magával vitte harcosnak három fiát is, kik közül a legidősebb 22 éves volt. Ez alkalommal öccsének, Anjou Károly nápolyi királynak rábeszélésére Kelet helyett a közeli Tunisz alá szállott. De a hiányosan előkészített vállalat nem sikerült. A perzselő hőség és a hiányos élelmezés következtében már néhány hét múlva súlyos járvány lépett fel a táborban. Magát a királyt is ágynak döntötte. Hős lélekkel viselte a még ennél is mérhetetlenül súlyosabb csapást, kedvenc fiának, Trisztánnak halálát. Isten hős lovagja utolsó harcát vívta. Augusztus 14-én fölvette az utolsó útravalót. Betegségtől egészen legyöngülve is leszállt tábori ágyáról és térdelve fogadta az Urat. Aztán húsz órán keresztül nem szűnt meg dicsérni Jézus Krisztust. Még álmában is azt suttogta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megyünk Jeruzsálembe!” Mikor érezte, hogy közeledik halála, hamuval telehintett zsákra fektette magát, mellén összetette kezét, szemét az égre emelte és így jelent meg mennyei királya előtt a középkor legjobb lovagja 1270 aug. 25-én.

Hívei utolsó akaratának megfelelően Saint-Denysbe vitték csontjait. X. Gergely pápa már három évvel halála után megindította szentté avatási perét, hivatalos szentté nyilvánítása 1297 aug. 6-án, VIII. Bonifác pápa uralkodása idején következett be.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

1556 szept. 11-én született a navarrai tartomány Peralta de la Sal nevű városkájában a főnemes Kalazanca-családból. Mivel szüleitől nemcsak előkelő nevet és nagy vagyont, hanem mély vallásosságot is örökölt, már gügyögő gyermek korában különös áhítattal mondogatta az Úr imádságát, az angyali üdvözletet és a szentolvasót. Ahogy kissé nagyobbra nőtt, apró ajándékokkal magához édesgette játszópajtásait és szinte észrevétlenül rákapatta őket a Boldogságos Szűz és az Oltáriszentség officiumának rendszeres végzésére. Korán hadat üzent a bűnnek, illetve konkrét megszemélyesítőjének, a sátánnak. Életírói elbeszélése szerint még nem volt ötéves, mikor egy nap tőrrel felfegyverkezve nekivágott a városból kivezető útnak, hogy felkeresse és megölje a sátánt, Isten és az emberi nem legnagyobb ellenségét. A közeli erdőbe érve hangos nagy szóval kiállásra szólította fel ellenfelét, és mikor az egyik fa lombja közt sűrű sötét árnyékot vett észre, abban a hiszemben, hogy az maga a Gonoszlélek, habozás nélkül megmászta a magas fát.

Magasabb tanulmányainak végzése Estadillába, majd innét Leridába, később pedig Valenciába, illetve Alcala de Henaresba szólította őt. De a helyváltozás nem jelentett egyúttal lélekváltozást. Az ifjú Kalazanci József mindenütt hű maradt önmagához. Estadillában a „kis szent”, Leridában pedig „az ifjúság tükre” lett a neve. Sőt itt az ifjúság hivatalosan vezérévé és mintaképévé választotta. Emellett nem hanyagolta el a tudományokat sem. Még nem haladta túl huszadik életévét, mikor mindkét jogból fényes sikerű szigorlatot tett. Utána a hittudomány tanulmányozására vetette magát és ebből is olyan feltűnő sikerrel állotta ki a szigorlatot, hogy széltében-hosszában csak doktor Kalazancius néven emlegették.

Atyja, az öreg Kalazanca Péter érthető örömmel és büszkeséggel fogadta a nagyszerű sikerekről szóló híreket. Családjának folytatását és új fényre hozását várta fiától. Az egyetemi évek befejezése után tehát sürgetni kezdte Józsefet, hogy most már térjen haza, nősüljön meg és keressen magának megfelelő hivatalt. József, aki lélekben már régen eljegyezte ínagát az Úr szolgálatára, vérző szívvel engedett atyja unszolásának, hazatért, de minden világias tervezgetést elutasított magától. A kínos helyzet megoldását végre egy súlyos betegség hozta meg, mely szinte a halál örvényéig sodorta az imént még életerős ifjút. A fia elvesztésétől rettegő atya most már megengedte, hogy ez felgyógyulása esetén pappá szenteltethesse magát. József az urgeli püspök kezéből már 1583 dec. 17-én fölvette az egyházi rend szentségét. Utána néhány esztendeig lelkipásztorkodással foglalkozott. Ahol csak megfordult, mindenütt szemlátomást áldás fakadt a nyomán. Különösen szembetűnő eredményt ért el az urgeli egyházmegye pirenei részében. A hegyvidék eldurvult lakosságát egy pár év alatt sikerült annyira megszelídítenie, hogy szinte nem is lehetett ráismerni. Püspöke hálából már 34 éves korában általános helynökéül nevezte ki, II. Fülöp király pedig püspöki széket helyezett számára kilátásba.

De bármily odaadással merült a fiatal pap a lélekgondozás munkájába, nem volt nyugta. Úgy érezte, hogy a lelkipásztorkodás nem igazi hivatása. Egy benső hang szüntelenül Rómába ösztönözte őt. Egy ideig ellenállott a bíztatásnak, de végre meghajolt előtte s 1592 elején az örökvárosba indult. Rómában először Colonna Márk Antal bíboros házában vett szállást, s mint a nagytekintélyű főpap házi teológusa és unokaöccsének nevelője a legszigorúbb erénygyakorlatoknak és a legkiterjedtebb szamaritánus munkának szentelte életét. Már ebben az időben megnyilvánult nála az idő felhasználásának az a csodálatos tudománya, mely későbbi életében oly kiválóan jellemezte. De benső nyugtalansága csak nem akart elcsitulni. Érezte, hogy még mindig nem talált rá igazi hivatására. Még buzgóbb imádságban esedezett tehát Isten megvilágosító kegyelméért. Töprengése közben figyelme egyre gyakrabban terelődött a Róma utcáin csatangoló gyermekekre, akik tanítás és nevelés nélkül nőttek fel mint a vadócok, és önhibájukon kívül, áldozatául estek a lelki és erkölcsi eldurvulásnak.

Megesett rajtuk a szíve, és eltökélte, hogy gondoskodik ingyenes iskolázásukról. De bárhová fordult kérésével, mindenütt visszautasításra talált. Ez a kudarc mélyen elszomorította. De nem csüggedt el. Tovább elmélkedett és töprengett. 1597 egyik őszi napján is ilyen gondolatokkal vívódva rótta az Örökváros utcáit, mikor a körülötte haszontalankodó gyermekek lármájának hallatára egyszerre felcsendült fülében a zsoltáros szava: „Reád van hagyva a szegény, az árvának te leszel segítője” (Zsolt. 9.14).

József lelkében a szózat nyomán egyszerre fény derült. Most már világosan látta, hogy az elhagyatott gyermekek megmentésére Isten őt szemelte ki. Egy pillanatig sem habozott tovább. Azonnal munkatársak és alkalmas helyiség után nézett és három jólelkű pap támogatásával még ugyanazon év szeptemberében megnyitotta az első „kegyes iskolát”. Vállalkozása úgy hatott Rómában, mint a nagy szárazságot követő eső a kitikkadt földre. Tanítványainak száma már az első hét végén meghaladta a százat és azontúl is olyan rohamosan növekedett, hogy befogadásukra úgyszólván évről évre újabb és tágasabb helyiségről kellett gondoskodni. A tanulók számának arányában természetesen növelni kellett a tanítók számát is. József nagy alázatosságában sokáig húzódozott a vezetői állástól, de mikor 1600-ban VIII. Kelemen pápa ösztönzésére papi szövetkezetté, kongregációvá szervezte tanítótársait, végre elfogadta a szerény prefektusi címet.

De a szövetkezet megalakulásától a végleges rendalapításig még nagyon hosszú volt az út. Józsefnek odáig még rengeteg küzdelmet kellett kiállnia. Az ingyenes iskola fenntartása temérdek gondba és utánjárásba került. Társainak vissza-visszatérő kicsinyhitűsége csak növelte gondjait. Amellett állandóan küzdenie kellett az emberek rosszakarata és irigysége ellen. De ugyanígy küzdenie kellett tisztelőinek szeretete ellen. Többízben csak nagy utánjárással tudta megakadályozni tervbe vett bíborosi kinevezését. Egészen és kizárólag az iskoláé és szeretett kicsiny barátaié akart maradni. Mivel azonban alázatosságában méltatlannak érezte magát a megkezdett nagy mű folytatására és befejezésére, 1614-ben a Leonardi Szent János által alapított kongregációval egyesítette iskoláját.. Csak mikor a gyakorlat életképtelennek bizonyította ezt az egyesítést, barátkozott meg a külön rend alapításának gondolatával. A szentszék teljesítette óhaját s V. Pál pápa már 1617-ben egyszerű fogadalmas kongregációvá, XV. Gergely pedig 1621-ben ünnepélyes fogadalmú szerzetesrenddé emelte társulatát: „pauperes Matris Dei scholarum Piarum, kegyes iskolákat tartó Szűz Mária szegényei”, népiesen „piaristák” címmel.

Józsefet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el titkos vágyának teljesülése. Rendjének tüneményes gyors terjedése és meggyökerezése Nápolyban, Genovában, Szicíliában, Szardíniában, Morva-, Cseh- és Lengyelországban és Magyarországon csak fokozta örömét. Boldog zsörtölődéssel írta, hogy ha minden szerzetese tíz emberszámba menne, akkor sem lennének elegen. A munkás kezek hiányát a meglevők munkájának fokozásával igyekezett pótolni. E tekintetben maga adta a legjobb példát: a rend vezetése mellett továbbra is kivette részét az iskola munkájából, aminthogy a legkisebb csökkentés nélkül folytatta korábban szokásba vett szamaritánus tevékenységét is. Annyit dolgozott, mintha az ő napja nem 24, hanem 48 órából állott volna.

De az öröm kelyhébe nemsokára keserű ürömcseppek vegyültek. A rendi elöljárók ugyanis, hogy a nagy keresletnek eleget tudjanak tenni, kénytelenek voltak nem áldozópapokat, ún. kisegítő testvéreket is alkalmazni a tanításra. Ebből aztán nagy bajok támadtak. Mert a tanító kisegítő testvérek egy része az áldozópapokkal való egyenjogúsítást, sőt áldozópapságot kezdett követelni és e célja elérésére a legnemtelenebb eszközöktől sem riadt vissza. Külső beavatkozások még jobban összekuszálták a helyzetet. Az angyali szelídségű és jóságú szent fájó szívvel látta a készülő veszedelmet, de semmit sem tudott ellene tenni, mert gonosz ellenségei áskálódására az inkvizíció 1643-ban felfüggesztette őt generálisi hivatalától és a rend vezetését azok kezébe tette le, akik titokban vesztére törtek. A sok ármánykodásnak az lett a vége, hogy X. Ince pápa 1646-ban feloszlatta, illetve egyszerű fogadalmas kongregációvá fokozta a piarista rendet.

A kilencvenéves aggastyán, akit nagy tűrő lelkéért már kortársai a „keresztény Jób” névvel illettek, Isten akaratában való megnyugvással fogadta a rettentő csapást, mely pusztulásra kárhoztatta hosszú munkás életének alkotását. Továbbra is az iskola maradt legfőbb gondja. Mivel kora miatt nem mehetett többé szeretett kicsiny barátai közé, tavaszi és őszi napsütéskor kiült az iskola előtti padra és ott szeretettel elbeszélgetett a jövőmenő gyermekekkel. Így érlelődött lelke az örökkévalóságra, bízó hitben és meg nem fogyatkozott szeretetben. 1648 aug. 25-én kilencvenkét éves korában jobblétre szenderült. Tetemeit a Szent Pantaleonról nevezett rendi templom főoltára közelében temették el. Boldoggá avatása száz évvel halála után, 1748-ban, szentté avatása pedig 1767-ben ment végbe. Azóta teteme a főoltáron nyugszik, míg épségben megmaradt szíve és nyelve gazdag ereklyegyűjteményében látható.

Legszebb emléke azonban az a bő erekben forrásozó inspiráció, mely rendje működésében immár több mint háromszáz éve terjeszti a jámborság szellemét.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)