*Tagaste, 354. november 13. +Hippo, 430. augusztus 28.
Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínűnek látszik, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.

Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának, aki talpig keresztény asszony volt.

Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta.

Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthagóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Deodatusnak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthagóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát ,,dajkamesének'' tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.

Nem sokkal ezután a manicheus tanítás hálójába került. A manicheusok a világban tapasztalható sok rosszat azzal magyarázták, hogy két alapvető elve van mindennek: egy jó és egy rossz, és ez a két elv magyarázza az egész világot. Ez a Közép-Ázsiából származó, vallásos színezetű filozófia kétszáz évvel korábban szivárgott be a Földközi- tenger medencéjébe, és súlyos összecsapások történtek képviselői és a kereszténység között. Ágoston eleinte lelkesedett a manicheizmusért, aztán egyre inkább szabadulni próbált belőle, mert hamarosan észrevette a manicheus elméletek mágikus homályosságát és erkölcsi romlottságát. Nyugtalan szelleme sokkal igényesebb volt és az emberi létre vonatkozó kérdései sokkal inkább a lényegre irányultak, semhogy egy ilyen mitikus elgondolásban hosszasan megnyugvást lelt volna. Közben tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis provinciabeli városból előbb Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai. Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Rómában már azért kilincselt, hogy valahol kormányzói hivatalt kapjon. De mindezek ellenére sem nyugalmat, sem megelégedettséget nem érzett, csak hányódott titokzatos vágyai és várakozásai, a test és a lélek között. ,,Két ember van bennem...''

Milánó lett Istenhez vezető útjának döntő állomása. Mónika utánajött és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Deodatus anyjával. Vajon Ágoston valóban szerette ezt az asszonyt? Vallomásaiban sehol nem ejt róla egy gyengéd szót -- ámbár ez még nem bizonyít semmit. Úgy tűnik azonban, hogy a férfi és a nő kapcsolatában csak a testi oldalt látta, s ez mindvégig képtelenné tette arra, hogy a házasság teológiájával részletesen foglalkozzék, és megadja az igaz szerelemnek azt az értékelést, amelyet megérdemel. A szerelemről csak saját ifjúkorának tapasztalatai alapján tudott szólni.

Akkoriban Ambrus püspök (lásd december 7-én) Milánóban naponta prédikált. Ez a római arisztokrata, aki a kicsinyek és szegények pásztora lett, magával ragadó szónoki képességét és kiemelkedő műveltségét püspökként is megőrizte, és ezzel nagy hatással volt Ágostonra. A rétor-tanár Ágostont először a püspök nyelvezete ragadta meg, emiatt kezdte rendszeresen hallgatni. Micsoda szónok! Ám a szónok szavai által az evangélium szólt, és behatolt az ifjú afrikai szívébe. Lelki-szellemi fejlődésére végül Plotinosz olvasása volt még nagy hatással, de egyelőre a siker, a pénz és a házasság még mindig erősebben vonzotta.

Közben egyre szaporodtak a jelzések, amelyek Isten felé terelték lépéseit. Mélyen megrendítette Remete Szent Antal élete (lásd január 17-én), amelyet Szent Atanáztól olvasott, és meglátta benne a szerzetesség ideálját. Egyre inkább érlelődött benne a megtérés gondolata, de az utolsó lépést Istennek kellett megtennie. Ágoston ezt soha nem felejtette el, akkor sem, amikor később püspökként a pelagiánusokkal vitatkozott.

A Vallomásokban így olvashatjuk a jelenetet: Kereste a magányt, ezért egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza. Sírt, mert a szívét egymással ellentétes erők feszítették, és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: ,,Meddig még, Uram?'' A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: ,,Tolle-lege, tolle- lege'', azaz ,,Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd''. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: ,,Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen'' (Róm 13,13).

Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének: ,,Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.'' Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. Hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: ,,Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.''

Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. Egyik barátjának volt ott birtoka. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök megkeresztelte.

Édesanyja, Mónika a hazafelé vivő úton meghalt Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott (388--391). Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa tovább az életét, s olyan jelet kapott, amit nem várt.

Egy napon Hippóban (a mai Bone) a templomban volt. A város öreg püspöke, Valerius éppen arról beszélt a híveknek, hogy válasszanak ki maguk közül egy férfit, aki papként a segítőtársa legyen, főként a prédikálásban. A jelenlévők észrevették Ágostont, s egyszer csak felhangzott és egyre erősebben zengett a szó a hívek körében: ,,Ágoston legyen a pap!'' A jelölt tiltakozott, mentegetőzött, sírt, de hiába, a szentelése eldöntött kérdés volt.

Ezzel az aszkézisnek egy olyan formája jelent meg az életében, amelyre a sokféle lehetőség között töprengve egyedül nem vágyott. Azt jelentette ugyanis a papsága, hogy fel kellett adnia kedvelt tanulmányait, a szemlélődő életet, el kellett búcsúznia a barátaitól - - mindezt egy nagyon fáradságos szolgálat kedvéért. De éppen ez a lemondás tette számára lehetővé, hogy a testvérek szolgálatában mélyebben megértse Krisztus misztériumát, Krisztusét, aki ezzel a kicsi, lármás hippói emberekből álló egyházzal is egy testet alkot.

Új feladata arra ösztökélte, hogy szemlélődését és tanulmányait a Szentírásra, a Hagyományra, teológiai és lelkipásztori kérdésekre irányítsa. Harmincöt éves volt ekkor.

Öt évvel később meghalt Valerius püspök, és Ágoston követte őt a püspökségben. Hippó akkor Észak-Afrika második legjelentősebb városa volt. Ágoston hatása pedig messze túlsugárzott a város határán: hamarosan ő lett az egész észak-afrikai püspökkollégium feje, sőt, az egész Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete. De azért mindenekelőtt a hippói egyház szolgálatában élő püspök volt. ,,Nem elnökölni, hanem szolgálni'' -- így határozta meg többször is a püspöki hivatalt. Papjaival, diákonusaival és klerikusaival szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben élt. A szerzetesi élet mindvégig a szeme előtt lebegett, ez az életmód pedig bizonyos aszkézist, szegénységet és elzártságot követelt. Ezért mindazok, akik vele együtt éltek, vagyonukról lemondtak, és átadták a közösségnek.

Napról napra végezte a liturgiát és szolgáltatta ki a szentségeket. Vasárnaponként és ünnepeken prédikált, gyakran naponta kétszer is. Közel ezer ilyen beszéde maradt ránk, és valamennyi arról tanúskodik, hogy Ágoston rendkívüli módon ismerte a Szentírást. Emellett a katechumenokat fel kellett készítenie a keresztségre, gondoskodnia kellett a hippói egyház javainak kormányzásáról, igazságot is kellett szolgáltatnia peres kérdésekben, foglalkoznia kellett a szegények és árvák gondjaival, és meg kellett szerveznie a városban a karitatív tevékenységet. Gyakran emlegette, hogy ,,összeroskad a püspökség gondjai alatt''.

A püspöki teendők ellátása mellett nem hanyagolta el a teológiát sem. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. Ezekben az írásokban követni lehet az egyetemes és az afrikai egyház összes korabeli vitáját. Különösen sok nyomot hagyott bennük a donatista szakadás és a pelagianizmus eretneksége. Az előbbi az afrikai egyház egységét bontotta meg, az utóbbi a kegyelemtan területén hirdetett tévtanításokat. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő Egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak.

426-ban Ágoston segédpüspököt vett maga mellé. A vandálok már három hónapja ostromolták Hippót, amikor meghalt 430. augusztus 28-án. A város eleste után holttestét először Szardínia szigetére vitték, majd Luitprand 722-ben átvitette Páviába.

Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, aki annyira ismerős lehetne számunkra, mint a Vallomások szerzője, Szent Ágoston. Ennek magyarázata az, hogy ritka a világirodalomban az olyan mű, amely annyira hűséges képet rajzol alkotójáról, mint a Vallomások.

Későbbi aszketikus szigorát és jámborságának néhány kevésbé érthető megnyilvánulását az a hosszú út magyarázza, amellyel rátalált az Igazságra. Ifjúkorának szerelmi kapcsolata magyarázza szinte haragos indulatát, amellyel haláláig szembefordult az érzékiséggel és a testtel. Utolérhetetlen módon írta le Istenhez vezető útját. Vázolja Istennek azt a felfedezését, amely ,,abban a mélységben történik, amely mélyebb, mint minden bennem lévő mélység, és magasabb, mint minden bennem lévő magasság.''

Misztikus tapasztalatait olyan formulába foglalta össze, amely később Pascalnál visszhangzik: ,,Isten és a lélek! Más semmi? Igen, más semmi!''

Gondolkodásának és jámborságának végső gyökerei személyes tapasztalatába mélyednek. Isten iránti szeretete abban a finom szeretetben fejeződik ki, amellyel ,,Krisztusnak szolgál a tagjaiban'', de e tagokat azzal a szeretettel szereti, amellyel Krisztus szerette őt. Mindeneket Istenért szeret, aki maga a szeretet. Önmagát úgy írja le, mint aki Isten sátorában áll, ,,magával ragadja egy belső muzsika és annak csodálatos összhangja'', amelytől a test és a vér háborgása elcsendesül, és ,,az Isten házába vivő útra vezérli''. Azt azonban tudja, hogy az elragadtatás csak egy pillanatig tart, ezért sóhajtozik törékeny testének terhe alatt, és mégis szárnyal a remény. Gyakran mondta: ,,Menj és énekelj, mert Isten áll ennek az útnak a végén!''

Ezek ennek a rendkívüli embernek a lényeges vonásai, akiről tudnunk kell, hogy lehetetlen formulákba szorítani, mert sokkal gazdagabb minden formulánál; túlságosan őszinte és lebilincselő ahhoz, hogy meg ne bocsátanánk neki korlátait és túlzásait.

Victorius Vitensis az 5. század végén tanúskodik arról, hogy Szent Ágostont Hippóban augusztus 28-án temették el. Rómában legkésőbb a 8. század óta ezen a napon ülik ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

A keresztény ókor kimagasló egyháztanítója különösen akkor válik vonzóvá, amikor felfedezzük, hogy milyen sokban hasonlítunk hozzá mi, mai emberek. Személyének varázsa: fáradhatatlanul kutató és töprengő elméje, boldogságvágya és az igazság utáni szomjúsága főleg a Vallomásokban mutatkozik meg.

Ő, aki megfogalmazta a sokszor idézett tételt: ,,Nyugtalan a mi szívünk, mert csak Istenben talál nyugodalmat'', a megtérése előtti időről így ír: ,,Mindig lázadoztam, sóhajtoztam és sírtam, indulatba jöttem, és nem találtam sem békét, sem megoldást. Megtépett, vérző szívet hordoztam a keblemben, amely nem talált nyugalmat, de még helyet sem leltem, ahol nyugodtan lehajthattam volna a fejemet. A testi gyönyör, a játékok, az ének, a feldíszített termek és lakomák, az éjszaka örömei, de még a könyvek és a versek sem tudtak megnyugtatni. Minden ijesztett, még a világosság is. Mindent, ami hamis volt, iszonyatosnak találtam. Csak a sóhajtozás és a könnyek hoztak egy kis időre enyhülést. Ó, Uram, hozzád kellett volna emelnem a lelkemet!''

A híres tanárt egyszer felkereste egyik honfitársa, a keresztény Ponticianus. Miközben beszélgettek, megakadt a szeme egy könyvön, amely ott hevert Ágoston asztalán: Szent Pál levelei voltak. Ponticianus szerencsét kívánt e levelek olvasásához, majd szemmel látható lelkesedéssel mesélte Ágostonnak, hogy két trieri barátja hogyan tért meg a kereszténységre Szent Antal életrajzának olvasásától. Ágoston lelkében felviharzott az indulat. Alighogy a látogató elhagyta a házat, megragadta barátjának, Alypiusnak a karját és azt mondta neki: ,,Hallottad ezt, Alypius? A tanulatlan szerzetesek a pusztában fölkelnek, és belépnek a mennyek országába, mi pedig a tudományunkkal egyetemben nyomorult szenvedélyeinkben fetrengünk!'' Azzal kirohant a kertbe, levetette magát a földre egy fügefa alatt... és ekkor hallotta meg azt a gyermekhangot, amely elindította a megtérését.

Egyszer -- mondja a legenda -- a tudós Ágoston a tengerparton sétált föl és alá, és azon töprengett, hogyan tudná megragadni az Isten lényegét. Egyszer csak meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóval merte a tenger vizét a mélyedésbe, amelyet a fövenybe ásott. ,,Mit csinálsz?'' -- kérdezte Ágoston. ,,Kimerem a tengert'' -- válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést. ,,És gondolod, hogy sikerülni fog?'' -- kérdezte nevetve a szent. ,,Nekem ez biztosan előbb fog sikerülni, mint neked az, hogy megragadd az Isten lényegét!'' -- felelt a gyermek, és ezzel eltűnt.

Egy beszéde, amelyet a püspökké szentelése évfordulóján mondott, elárulja, hogy mennyi gondja volt, és mi mindent kellett tennie a pásztornak a nyájáért: ,,A lázítókat dorgálni, a kislelkűeket vigasztalni, a gyengéket ölbe venni, az ellenfelekkel megküzdeni, a rágalmazóktól óvakodni, a tudatlanokat tanítani, a resteket serkenteni, a vitatkozó kedvűeket fékezni, a beképzelteket kijózanítani, a kötekedőket megbékíteni, a szegényeken segíteni, az elnyomottakat kiszabadítani, a jókat bátorítani, a rosszakat elviselni, és -- ó -- mindenkit szeretni... Újra meg újra prédikálni, vitatkozni, inteni, építeni, mindenki számára készen állni -- nagy teher, nyomasztó és fáradságos munka. Senki nem kívánhatja annyira a gondoktól és fáradalmaktól való szabadulást, mint én. Hiszen nincs annál szebb és kívánatosabb, mint távol minden lármától Isten titkait kutatni... Mondhatom: Mi hasznom abból, hogy untatom az embereket, és figyelmeztetem a rosszakat: ezt ne tedd, azt jól tedd, hagyd abba ezt!? Mire jó, hogy mindenkiért felelősnek érzem magam? De ez az evangélium, amely engem megrettent.''

Egyszer a püspök prédikáció közben hirtelen elvesztette a gondolatmenet fonalát, és egész más irányban folytatta beszédét, mint eredetileg tervezte. Mikor az asztalnál ez szóba került, Ágoston úgy vélte, az Úr azért engedte meg ezt az emlékezetkihagyást, hogy az előre meg nem fogalmazott mondatok valakinek különösen szóljanak a hallgatóságban. És valóban: nem sokkal később jött valaki, egy kereskedő, leborult Ágoston előtt, és megvallotta, hogy eddig ő a donatisták hitét vallotta, de az előbb elhangzott prédikáció második fele úgy meggyőzte, hogy visszatér a katolikus hitre.

Apró dolgokban is megnyilvánult, hogy milyen jó gyakorlati érzéke volt a lelkipásztorkodáshoz. Közös asztaluk lapjára ráíratta a következőt: ,,Ha valakinek a nyelve szívesen köszörülődik távollévők életén, az tudja meg, hogy ez az asztal nem neki való!'' Amikor pedig Hippóban éhínség volt, beolvasztatta a templom arany felszerelési tárgyait, a kelyheket is, és eladva az aranyat az árával segítette a nyomorúságban lévőket, az oltárnál pedig fából készült kehellyel misézett, mondván: ,,az Úr vére is fán ontatott értünk!''

Ágoston kora történelmileg nyugtalan korszak volt: hanyatlása korát élte a római birodalom, az Egyházat pedig különféle tévtanítások osztották meg. Amikor Marinus hadvezér diktatúrát vezetett be Észak- Afrikában, Ágoston kihirdette, hogy az Egyház újra az üldözés állapotába került. Ő maga így írta le a helyzetet: ,,Akkoriban könnyen lehetett embert találni a rágalmazásra. Könnyen akadt valaki, aki bármit bizonyított, amit parancsoltak neki, ha megígérték, hogy ezzel megmentheti az életét. És egyetlen tanú vallomása alapján úgy távolítottak el embereket az útból, mintha közönséges gonosztevők lettek volna.''

Ágoston a maga igaz tanításával különösen a donatisták szemében volt szálka. Fennen hirdették a szószékeiken, hogy üssék agyon Ágostont, mint egy farkast, mert zavarja a nyájat. Néhányszor útja közben rá is támadtak, hogy megöljék, de mindannyiszor sikerült megmenekülnie. Mikor azonban a donatisták zsinatra jöttek Karthagóba, alaptételének megfelelően -- gyűlöld a tévedést, de a tévedő embert szeresd! -- mérsékletre intette híveit: ,,Betegekkel van dolgotok! Begyulladt a szemük, ezért nagyon óvatos és gondos ápolásra szorulnak. Most senki nem keresheti a vitát, még csak nem is védheti a maga hitét vitatkozással, mert abból szikra pattanhat ki. Lehet, hogy azt mondjátok: ťAttól tartunk, hogy egyáltalán nem lehet segíteni ezen a bajon.Ť Megengeditek, hogy javasoljak valamit? Mi (a zsinati atyák) tárgyalunk értetek, ti pedig imádkozzatok értünk!''

Amikor 410-ben Alarich gót katonái elfoglalták Rómát, Észak- Afrikában is rémület tört ki. A keresztények azon keseregtek, Isten hogyan engedhette ezt megtörténni; a pogányok pedig elkeseredve mondták, hogy mindaddig, amíg Róma a maga isteneit imádta, nagy és sebezhetetlen volt, most pedig a keresztények miatt romlásnak indult. Ezek a panaszok arra indították Ágostont, hogy megírja De civitate Dei, 'Az Isten városáról' című művét. De ahelyett, hogy általános panaszba kezdett volna Róma pusztulása miatt, a hódítók iránti elismerésével indítja a művet: a régi háborús szokásoktól eltérően ezek az észak felől jött barbárok emberségesen bántak a keresztényekkel, és nem bántották azokat, akik a templomokban kerestek menedéket. De vajon a római kultúra, a római birodalom valóban olyan értékes, hogy vigasztalhatatlannak kell lenni a pusztulása miatt? A hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Károly szívesen hallgatta, ha a De civitate Deiből olvastak fel neki, és a szerző iránti elismeréstől indítva egyszer elragadtatással így kiáltott: ,,Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalomban!'' Alcuin pedig, a császár lelki tanácsadója, így válaszolt: ,,Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és föld Ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen!''


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, újítsd meg Egyházadban azt a szellemet, amellyel Szent Ágoston püspököt eltöltötted, hogy mi is csak téged szomjazzunk, aki a bölcsesség forrása vagy, és téged keressünk, akitől az égi szeretet származik!

Példája:
Jó gyónás után csapj át a másik végletbe: légy erős!


Szent Hermesz vértanú, † 2.szd.

Libérius 352-ben került a pápai székbe. Kezdettől fogva, mint az igazhitűség harcosa és az igaz hit védelmezője védte az Egyházat az ariánus tévtanítással szemben. Ezért Thrákiába száműzték. Szabadulása után folytatta buzgó tevékenységét az igaz hit javára. Békében hunyt el 366-ban.


SZENT MÓNIKA
*Tagaste, 332. +Ostia, 387.
Szent Ágoston De Ordine c. művének vége felé leír egy jelenetet: Néhány barátjával e munka kérdéseiről vitatkoztak, amikor belépett az édesanyja, Mónika asszony, és érdeklődött a könyv alakulása felől. Ágoston akkor utasította az írnokot, hogy Mónika megjelenését és érdeklődését is jegyezzék fel a könyvbe. Mónika kiáltva tiltakozott: ,,Micsoda? Soha nem hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket ti olvastok, asszonyok is szerephez jutottak volna!'' Méltánytalannak érezte, hogy egy tudományos, filozófiai munkában előforduljon az ő neve. Ágoston azonban azzal nyugtatta meg, hogy a filozófia szó a bölcsesség szeretetét jelenti: ,,Figyelmen kívül hagytalak volna ebben a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te pedig szereted, jobban, mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire szeretsz. Annyira előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a halál előtt sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem kellene-e a te tanítványoddá lennem?''

Mónika életének titka az Isteni Bölcsesség, a megtestesült Ige iránti szeretet, amelyet a szent könyvekből szívott magába. Már a szülői házban, Tagastéban szívébe plántálódott az Isten iránti szeretet, nem annyira az édesanyjától, mint egy öreg szolgálótól, aki már Mónika apját is az ölében hordozta, és szent komolysággal, józan, gyakorlati bölcsességgel megáldott lélek volt.

Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták feleségül. Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, de nem szavakkal, hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az Urat. Férje hűtlenségeit és féktelen dühkitöréseit hallgatag türelemmel viselte, s a szeretetnek az a nyelve, amelyben a bölcsesség és a kereszt szeretete nyilvánult meg, végül meghódította a férjét. Patricius élete vége felé katechumen lett, és a halálos ágyán megkeresztelkedett.

Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte. Erejét az oltárból merítette: egyetlen napot nem mulasztott el szentmise nélkül, esténként is a templomba sietett az imádság órájában.

Rendíthetetlen hite és erős szeretete mégis főleg Ágostonnal kapcsolatban mutatkozott meg. Nem sokkal azután, hogy a világra hozta, kereszttel jelölte meg az újszülött homlokát és sót tett a szájába, s ezzel -- a kor szokásainak megfelelően -- katechumennak tekintette a fiát. Maga Ágoston is úgy emlékezett erre később, hogy már kora gyermekségében megfogant az Egyház méhében. De e lelki fogantatás és a születés között hosszú évtizedek teltek el, melyek során Mónika sokat gyötrődött érte, s szinte másodszor is, sokkal keservesebb vajúdások közepette mint először, megszülte őt, most már az örök életre. Könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta neki: ,,lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen'', erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna.

Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni. Határozott szándéka volt, hogy vagy visszatartja az utazástól, vagy maga is vele megy. Ágostonnak azonban egyelőre elege volt a gondoskodásból, ki akart szabadulni az anyai szárnyak alól. Mónika egészen a karthagói kikötőig követte a fiát, s akkor Ágoston becsapta őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Mónika az egész éjszakát végigimádkozta Szent Ciprián (lásd szeptember 16-án) sírjánál, hogy Isten ne engedje elindulni a fiát, de a hajó Ágostonnal együtt kifutott a kikötőből. Reggel Mónika felfedezte, hogy egyedül maradt, és ,,eszét vesztve a fájdalomtól, jajgatással és sóhajtozásokkal töltötte meg Isten fülét''. Isten az egész éjszaka ismételgetett kérést nem hallgatta meg, hogy a másikat, azt, amelyik sokkal fontosabb volt és Ágoston megtérésére vonatkozott, teljesítse.

Mindenesetre Mónika a karthagói kikötőben mérhetetlen magára hagyottságot érzett, mert mint az anyák általában, ,,sőt, a többi édesanyánál sokkal jobban'' magánál és magának akarta tartani a fiát. Mindabból azonban, amit átszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére bízza a gyermekét, s végül egészen odaajándékozza Istennek.

Bizonyos idő elteltével mégis követte Ágostont, de ő akkor már Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt. Mónika egyszerre megérezte, hogy mennyire megragadta és át is formálta a fiát a szent püspök szava. Ezért úgy szerette Ambrust, mint ,,Isten angyalát'', és úgy csüngött az ajkán, mint szomjas ember az élő vizek forrásán. Milánóban kapta meg a választ régi-régi kérésére: 387 nagyszombat éjszakáján Ágoston, annak fia, Deodatus és barátja, Alypius együtt vette fel a keresztséget. Mónika pedig boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek.

A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre valamennyien visszavonultak Cassiacumba, majd elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába. Mónika azonban még útközben, mielőtt tengerre szállhattak volna, a kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága szerint ott, Ostiában temették el.

Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét: ,,Nyugodjék békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly forrón vágyakozik.''

Az ágostonos remeték a 15. században május 5-én ünnepelték Ágoston megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük. 1550 körül a római naptárba is felvették az ünnepet. 1969-ben Szent Agoston ünnepnapja elé, augusztus 27-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez a csodálatos feleség és édesanya ,,ruházata szerint asszony, a hitére nézve férfi volt; olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a szívében'' -- mondja róla Ágoston.

A Vallomásokban elbeszél egy esetet Mónika fiatal korából, valószínűleg úgy, ahogy magától édesanyjától hallotta. Szülei Mónikát gyakran küldték le a pincébe, hogy a nagy amforákból bort hozzon az asztalra. ,,Ő pedig, mielőtt kisebb kancsókba szétöntötte volna a bort, pajkosságból mindig megnyalta a nagy kanna szélét, mert a bor igazában nem ízlett neki. Csakhogy a napról napra ismétlődő játék közben egyre gyakrabban nyelt is a borból, annyira, hogy egyszer csak élvezettel húzott le egy kisebb kancsónyit is. Mikor ezt az egyik öreg szolgáló meglátta, megdorgálta érte. A dorgáló szóra a leány fölényesen odavágott valamit, mire a szolgáló iszákos nőnek bélyegezte. Ettől Mónika magára eszmélt, s a szolgáló szava úgy maradt benne, mint valami nagy tövis, és kigyógyította hibájából.''

Ágoston azt is leírja, milyen volt Mónika mint feleség: ,,Ha a férje hűtlen volt hozzá, nyugodt maradt, soha nem volt közöttük emiatt veszekedés. Azt is tudta, ha a férje haragos, nem szállhat vele szembe sem szóval, sem tettel. Hanem amikor már lecsillapodott a mérge, ha jónak látta, számon kérte a haragjában elkövetett tettet. Sok asszony élt a környéken, akiknek a férje közel sem volt olyan indulatos, mint Patricius, az arcukon mégis gyakran lehetett durva ütések nyomát látni. S ha barátnőjüknek arról panaszkodtak, hogy ez a férjük bűne, akkor Mónika csak annyit mondott, hogy nem, ez a te nyelved bűne. Amikor más asszonyok, akik jól ismerték a férjét, és azon csodálkoztak, miként lehetséges, hogy Mónikát nem veri meg, vagy hogy egy napig sem volt közöttük harag, -- ha valóban jószándékúan kérdezték -- elmondta, hogyan bánik ő a férjével.''

A legtöbb gondot és bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta neki. Diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához csatlakozott. Akkor a fájdalmában elmerült Mónika álmot látott: egy nagy útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába öltözött ifjú közeledik feléje. Derűs mosollyal kérdezte tőle, miért sír. Mónika azt felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú erre azzal biztatta, hogy ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az irányban halad, mint ő. Akkor hirtelen megpillantotta Ágostont ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte ezt az álmát a fiának, s az úgy értelmezte, hogy anyja meg akarja téríteni a katolikus hitre. Ennek pedig ellene mondott: ,,Ez nem történhet meg, mert az angyal nem azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te fogsz ugyanoda érkezni, ahova én!'' Miután Ágoston megszökött előle és Rómába utazott, egyszer csak levelet kapott tőle Mónika, melyben arról értesítette, hogy megbetegedett. Azonnal útra kelt, hogy betegségében mellette lehessen. Meg volt róla győződve, hogy ezzel a lépésével Isten akaratát teljesíti. Ezért nem félt akkor sem, amikor a hajó, alighogy elhagyták a kikötőt, félelmetes viharba került. A legénység elbújt a hajó gyomrába, a kapitány pedig megkötöztette magát a fedélzeten, hogy a hullámok le ne sodorják, vagy a hánykódó hajóról bele ne csússzon a vízbe. A villámok cikázó, fehér fényében egyszer csak meglátott maga mellett egy fehér nőalakot. Mónika volt az, aki a hajón lévő összes utas és hajós között egyedül nem félt. Bátorítani akarta a kapitányt, az pedig ezt kiáltotta neki: ,,Ki vagy te?'' Ő visszakiáltotta: ,,Egy anya vagyok, aki a fiához utazik, mert az sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.'' ,,Honnan van ehhez bátorságod?'' -- kérdezte a kapitány. ,,Attól, aki ezt a vihart reánk bocsátotta -- hangzott a válasz --, s aki majd ismét elcsitítja a hullámokat, hogy megérkezhessünk Itáliába.'' E szavakkal eltűnt a kapitány szeme elől, aki a vihar elültével nem akarta elhinni, hogy az utasok között lévő Mónika ugyanaz, mint akivel beszélt a viharban.

Édesanyja halálát Ágoston így beszéli el: ,,Akkor hirtelen visszanyerte öntudatát, ránk nézett, akik ott álltunk mellette, reám és a testvéremre, és azt kérdezte tőlünk: ťHol voltam?Ť Amikor látta, hogy a fájdalom teljesen lesújtott minket, így szólt: ťItt temessétek el anyátokatŤ. Én hallgattam és a sírással küszködtem. A testvérem valami olyasmit mondott, hogy ő sokkal szívesebben venné, ha hazai földben nyugodna. Anyánk rám nézett, és mondta: ťNézd csak, mit mond!Ť, majd mindkettőnkhöz intézve szavait, folytatta: ťTemessétek csak el a testet ott, ahol van, és ne legyen miatta semmi gondotok. Csak arra az egyre kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek.Ť Mikor ezt kimondta, elhallgatott, és állapota súlyosabbra fordult. Én fogtam le a szemét. Akkor mérhetetlen szomorúság áradt a szívembe, és könnyekben akartam kitörni, de akaratom visszatartotta a könnyeket, és a szemem száraz maradt... Arra is gondoltunk, nem volna illő, hogy hangos jajgatás és zokogás közepette temessük el halottunkat, úgy, ahogy a gonosz halál után az örökre megholtakat szokás siratni, hiszen az ő halála nem volt gonosz, és nem is halt meg örökre. Ennek tiszta élete volt a bizonysága.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, szomorúak vigasztalója, ki Ágoston megtérése által megmutattad, hogy irgalmasan elfogadtad Szent Mónika fiáért ontott könnyeit, közbenjárására kérünk add meg, hogy bűneinket megsirassuk, és kegyelmedből bocsánatot nyerjünk!

Példája:
    Az oly parányi vízcsepp is - állandóan csepegve - átfúrja a kemény sziklát!


Pásztor     atya


Szent Pimen atya

Pimén atya Egyiptomból származott. Két bátyjával együtt angyali életet élni kívántak, azért elmentek az egyik egyiptomi kolostorba és ott szerzetesek lettek. Szigorú életet éltek ott. Egy alkalommal, az anyja felkereste, mert látni akarta őt. Elrejtőzött cellájába és nem ment ki. Hosszú várakozás után megüzente, hogy az örökkévalóságban fogják egymást látni, nem itt, azért ne keresse őt a földön. Életében az erények olyan magasságát érte el, hogy megízlelte a teljes szenvedélymentességet. Viselkedésében nagyon alázatos volt. Kerülte a hiúságot, és semmiért nem kívánta hallgatag életét megszakítani. Eközben életének híre egyre terjedt. Hogy kikerülje az emberek tiszteletét, elment a kolostorból és évekig különböző helyeken vezekelt. Később, visszatérve kolostorába, egészen haláláig folytatta szigorú életét. Sokan kerestek fel a szerzetesek közül jó tanácsért, irányításért. Ezeknek rövid szavakban adott utasítást. Szavainak gyűjteménye a mai napig megmaradt. Bölcsen, szentül eltöltve életét a nagy pusztalakó 450 korul hunyt el.


Szent Pimen atya

Szentünk Galáciából származott. Palesztinában, Ruf pusztában élte vezeklő életét Mauritius császár idején. Egy barlangban élve, nagyon egyszerűen táplálkozott, és állandóan ruhátlan volt. A VI. században hunyt el úgy, hogy a vadállatok ették meg. Erről kinyilatkoztatást kapott előbb Istentől.

Hispánia Kordoba városából származott. Az ottani püspökséget kormányozta 60 éven keresztül. Egyik tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak hogy hívja össze az első egyetemes zsinatot. Azon elnökölve elsőnek írta alá a zsinati határozatokat. Konstantius császár alatt az igaz hit és szent Atanáz védelmezése miatt Szirmiumba száműzték. Onnan kiszabadulva és visszatérve békében kormányozta nyáját 359-ben bekövetkezett haláláig.

Krisztusban való hitének megvallása miatt egy kútba dobták. Életének és halálának többi adata nem ismert.


(BOLDOG) BLANKA királynő III. r. (+1252)
A „boldog” jelzot a hagyományos tisztelet adta neki, az egyház hivatalosan nem avatta boldoggá. 26 éven át élt férjével, VIII. Lajos francia királlyal harmonikus házasságban. Két gyermekét emelte az oltárra az egyház: fiát, Lajost és leányát, Izabellát. Az evangéliumban áll: „Gyümölcseikrol ismeritek meg oket.” Blankának mindenképpen érdeme gyermekeinek életszentsége. Intelme, melyet fiához intézett, minden vallásos nevelés alapelve lehet: „Inkább lássalak a koporsóban, mint halálos bunben.” Fiával együtt belépett Szent Ferenc III. rendjébe, leánya pedig Szent Klára rendjébe. Amikor férje, VIII. Lajos meghalt, Lajos fia még 12 éves sem volt. Ezért öt évig helyette anyja uralkodott. O gondoskodott fia számára menyasszonyról. Provence-i Margit még csak 13 éves volt, amikor házasságra lépett a 15 éves Lajossal, de Blanka úgy intézte, hogy még hat évig távol éljenek egymástól, csak utána kelhettek egybe. Utána is beleszólt a fiatalok életébe, akik ezt csak nagy önuralommal tudták elviselni. Ettol eltekintve Blanka királyno okosan tudott uralkodni, nemcsak fia kiskorúsága idején, hanem 1249-52-ig, amíg fia keresztes háborút viselt a Szentföldért. Amikor Lajos meghallotta anyja halálhírét, visszatért a Szentföldrol és átvette az uralkodást. Anyja a ciszterci apácák között hunyt el, de a ferences III.rend ruhájában temették el nagy tisztességgel annak a kolostornak a templomában, melyet maga építtetett.
IX. Szent Lajos király intelmei fiához:
„Orizd meg, fiam, magad mindentol, amirol tudod, hogy nem tetszik Istennek. Tudniillik minden halálos buntol. Annyira, hogy inkább szakadjon rád a vértanúság minden kínja, minthogy beleegyezzél a súlyos bunbe... Ezen felül, ha az Úr megengedi, hogy valami megpróbáltatás érjen, jó szívvel viseld el és adj hálát érte. Gondolj arra, hogy mindez javadra történik, amire talán rá is szolgáltál.” (Blanka neveloi elvei hasonlók.)

Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Blanka királynot arra segítetted, hogy gyermekeit életszentségre nevelje, add meg nekünk, hogy a btínt mint legnagyobb roszszat kerüljük és szeretetedben gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


ARLES-I SZENT CAESARIUS püspök
*Chalon-sur-Saőne vidékén, 470/71 +Arles, 542. augusztus 27.
Vannak emberek, akik híd módján két világ, két kultúra, két korszak között állnak; azok az emberek ők, akik összekötik a múltat és a születő jövőt, akik mindkét világhoz tartoznak, mindkettőt szeretik, s a kettő harcát és megbékélését saját szívükben élik át.

Ilyen volt Szent Caesarius is. Ebben a burgundiai nemesből lett rómaiban találkozott az ókor hanyatló városi kultúrája és a germanizálódás által magára ébredő műveletlen vidék; a szerzetesség, amely annyira döntően meghatározta az eljövendő középkor bensőségét, és a püspöki hivatal, amely viszont a Nyugat politikai sorsára nézve volt meghatározó jellegű; a katolikum, amely a népvándorlás zűrzavaraiban Rómához igazodott, és az egyházias lelkület, amely megbecsülte és magába olvasztotta a germán sajátosságot; továbbá a bibliai hit, amely nyugodtan tudta tisztelni a kegyelem titkát, és egy olyan teológia, amely a patrisztikus, mindenekelőtt ágostoni hagyomány legjavát közvetítette Nyugatnak; végül annak tudata, hogy felelős ezért a világért, és az akarat, hogy ne hasonuljon hozzá. Mivel Caesarius mindezeket az ellentéteket össze tudta egyeztetni önmagában, szent volt.

Amikor Caesarius, feltehetően egy Chalon-sur-Saőne melletti földbirtokon megszületett, már letűnt az ott ötszáz év óta megtelepedett rómaiak politikai uralma: a burgundok uralkodtak Savoyában és a Rhőne vidékén. Ők is, mint a gótok, frankok és germánok valamennyien, kulturált barbárok voltak, vallási szempontból még pogányok, vagy ha keresztények, akkor ariánusok, tehát eretnekek. Mindez éppen elég ok volt arra, hogy a katolikus rómaiak megvessék ezeket a betolakodókat, és megkettőzött erővel forduljanak azok felé a területek felé, amelyek még megmaradtak nekik, hogy hagyományukat, az ókori műveltséget és a római Egyházat ápolhassák. Mivel Caesarius tizennyolcadik életévéig apja birtokán nevelkedett, semmiféle rétori vagy kolostori iskolában nem ismerhette meg a klasszikus irodalmat; ugyanakkor Chalon vidékén nagyon elevenen élt a Marcus Aurelius alatt üldözött vértanúk emléke, s az emberekben az a meggyőződés élt, hogy az egyházi szolgálat, a papi vagy püspöki, mindenekelőtt pedig a szerzetesi élet vértelen mártírium. Érthető, ha a fennkölt lelkű fiatal római arisztokrata arra gondolt, hogy Nolai Szent Paulinushoz (lásd: A szentek élete, 278. o.) vagy Tours-i Szent Mártonhoz (lásd: A szentek élete, 650. o.) válik buzgóságban hasonlóvá.

Így hát egy napon elment Chalon-sur-Saőne püspökéhez, Szilveszterhez, aki fel is vette klerikusai közé. Mindez a szülők tudta nélkül történt, amint a krónika közli, hogy kiemelje: a családnak más volt a terve. Caesarius azonban nem maradt Chalonban: szerzetesi eszménye nem hagyta nyugton. Két évvel később, kb. 489-ben Lérins szigetének híres kolostorában (ma: Szent Honoratus, a Földközi-tenger Cannes melletti részén) találjuk. Először a kolostor szakácsa lett, és buzgón fáradozott azon, hogy jó szerzetes váljék belőle. Kolostori tapasztalatai nemcsak arra képesítették, hogy később mint püspök iskolát teremtő szerzetes- és nővérregulát szerkesszen, hanem hogy az alája rendelt szerzeteseknek erőteljesen a lelkére beszélhessen: ,,Azzal szoktunk hízelegni magunknak, hogy testünket gyakran vetjük alá éjszakai virrasztásoknak; de ha a vigília végeztével a zsoltárénekesek kórusától elosonunk tisztességtelen lakomákhoz és titkos ivászatokhoz, akkor inkább jobb lenne józannak maradni és átaludni az éjszakát.''

Caesarius szakácsként megtanulta az ügyintézés művészetét, gyakorolta a szegények iránti szeretetet, és megsejtette, milyen fájdalmas lehet az éhség. Ezért később mint püspök mindig a szenvedő nép mellett állt, prédikációiban hevesen követelte a gazdagok alamizsnáját a szűkölködők számára. Még fontosabb volt azonban az a szellemi és lelki távlat, amely Lérins-ben -- ahol Afrika és Kisázsia találkozik Európával -- nyílt meg Caesarius előtt: olvasta a Bibliát, és szerinte is élt; tanulmányozta az ,,atyákat'': Origenészt, Szent Ambrust (lásd: A szentek élete, 696. o.), Szent Eucheriust, Arles-i Hiláriust; foglalkozott a szemipelagianizmussal, amellyel később püspökként szembefordult, és érzéket szerzett a liturgia iránt, amely alkalmas arra, hogy újból Istenhez és egymáshoz kapcsolja a lelkeket. Amikor Caesariust kilencévi lérins-i tartózkodás után Arles-ba küldték, hogy ott helyreállítsa megromlott egészségét, még nem tudta, hogy nem tér vissza többé a kolostorba.

Arles abban az időben nem csupán Gallia déli részének egyik városa volt, hanem dicsőséges múltja alapján (császári székhely) egyházi igazgatási központként még mindig ,,a gall Rómának'' tekintették. A római módon gondolkodó arles-iek ugyanis (477 óta) a nyugati gótok uralma alatt megkísérelték, hogy politikai elszigeteltségüket az ókori kultúra buzgó ápolásával egyenlítsék ki, s a papság is ösztönözte őket erre. Firminus és felesége, akik a beteg szerzetest otthonukba fogadták, nemcsak a legjobb orvosokat hozták neki, hanem bevezették irodalmi köreikbe is. Itt Caesarius Julianus Pomeriusban, aki rétor, filozófus és teológus volt egy személyben, kiváló tanítóra talált. Hogy Caesarius a keresztény ókor egyik legnagyobb népszónoka lett, Pomeriusnak és Szent Aeoniusnak, Arles püspökének köszönhette. Mindketten hamar felismerték a szerzetes rendkívüli adottságait, és Aeonius számára, aki érsek, a pápa bizalmasa és a nyugati gótok birodalmának egyik legtekintélyesebb férfia volt, könnyen ment, hogy megszerezze Lérins apátjától az engedélyt, hogy Caesarius egyházmegyei szolgálatba lépjen. Amikor kiderült, hogy Caesarius távolról még rokona is a püspöknek, ez nem habozott tovább: pappá szentelte, és egy Rhőne- szigeten levő kolostor apátjává tette azzal a szándékkal, hogy ily módon egyben saját utódját is kijelöli. Ennek a kolostornak Caesarius olyan regulát szerkesztett, amelyben lerögzítette alapvetően fontos szerzetesi tapasztalatait: a kolostor önállóságát, mindenféle javakról való maradéktalan lemondást, a teljesen közös életet és annak tilalmát, hogy bármit is bezárva tartsanak.

Amikor Aeonius 503 körül meghalt, utódlásának kérdését már rendezte a nyugati gót hatóságokkal, papságával és a néppel egyaránt. A műveltek és a képzetlen nép egyaránt saját emberének tartotta Caesariust, ő pedig megértette, hogy mindenkinek mindenévé kell lennie. Prédikációival, melyeket a későbbi hagyomány Szent Ágostonnak tulajdonított, a vidék plébániáiról való gondoskodásával és a tovább parázsló pogányság elleni harcával Caesarius a középkor számára a néphez közel álló püspök mintaképe lett.

Abban a kényes helyzetben azonban, amelyben az arles-i püspök élt akkoriban, nem maradhattak el a politikai, egyházpolitikai, személyes és hitviták sem. A nyugati gót Arles kezdetben a burgundok uralmi területével volt határos, Caesarius fájlalta, hogy egyházkerületének egy része más politikai beállítottságú volt, egyházpolitikailag pedig Szent Avitus, Vienne püspöke, a burgundiai egyház érseke idővel magához csatolta. A két egyházfejedelemnek eme viszálya végül átterjedt egész Provance-ra, sőt egész Galliára és Hispániára is, mivel ,,a gall Rómáról'' volt szó. Mindketten igyekeztek megnyerni maguknak Rómát és politikai uralmát. Ez az egyházpolitikai tevékenység Caesariust 505-ben abba a gyanúba keverte, hogy Arles-nek Burgundiához való csatlakoztatására törekszik, s ezért igazolnia kellett magát Bordeaux- ban II. Alarik előtt. Miután fényes elégtételt kapott, 506-ban az agde- i zsinattal megnyitotta annak az 55 zsinatnak sorát, amelyeket a következő 88 évben gall földön tartottak, és amelyek közül Caesarius maga hatot vezetett. Köztük volt az 529. évi orange-i zsinat, amelyen Caesariusnak meg kellett védenie igazhitűségét, -- s ez volt a legjelentősebb, mert utána az úgynevezett lérins-i iskola (lérins-i Vince, reji Faustus) szemipelagianizmusát véglegesen legyőzték saját tanítványai. Ettől kezdve általánossá vált a bibliai és ágostoni meggyőződés, ,,hogy egyetlen jó cselekedetben sem mi vagyunk azok, akik kezdeményezünk, hanem Isten önti belénk előzetesen a hitet és szeretetet minden megelőző érdemünk nélkül''.

Az 507-től 510-ig tartó dél-galliai háború alatt hosszú ostrom után (amely Caesarius számára nem csupán a szegények szeretetét, hanem a hazaárulás gyanúját is magával hozta), Arles a keleti gót Teoderik uralma alá került. Teoderik hatalmának megnövekedése Arles püspökének is kapóra jött, de csak miután a bizalmatlankodó Teoderiknek Ravennában letette a hűségesküt, Rómában pedig megmagyarázta eljárását a pápának. Ezután már semmi sem állt az első nyugati palliumadományozás útjában (átvevője akkoriban a pápa személyes képviselőjének számított). A palliummal együtt Caesarius Gallia prímási méltóságát is megkapta Szent Symmachus pápától (513). Egyúttal megkezdődött Caesarius messzeható befolyása a gall egyházi alkotmányra, s ez a befolyás csak húsz évvel később csökkent. 537-ben ugyanis a frank királyok felosztották egymás közt Provance-ot, Arles a párizsi I. Childeberté lett, s ezzel az egyházpolitikai fejlődés a frank államegyháziságnak kedvezett, többnyire északon lévő központokkal.

Caesarius utolsó éveit a szegénygondozás kiépítésének szentelte; kórházat alapított Arles-ban (az elsőt Galliában!), és nővérkolostort, amelyben nővére, Szent Caesaria lett az apátnő; a püspök később megszerkesztette sokáig ható reguláját a nővérek részére. Ez tartalmazta a rendek történetében elsőként az exemptio gondolatát (a kolostor nem a püspöknek, hanem közvetlenül a pápának van alárendelve), s okos rendelkezéseket foglalt magába a klauzúrára, a felvételre és minden hasonló eljárásra vonatkozóan. Caesarius hetvenkét éves korában, püspökségének negyvenedik évében halt meg.

,,Örömömre szolgált volna -- így végződik egy prédikációja --, ha még többet mondhatok nektek Szent Józsefről; de a szegények miatt, akiknek munkába kell menniök, jobb lesz, ha holnapra halasztjuk. Forduljunk azért az Úrhoz, és kérjük, szüntelenül növelje és tartsa meg vágyunkat Isten igéjének hallgatására, hiszen ő ültette ezt belénk megbékítő kegyelmével, ő, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön-örökké. Amen.''

Aquila környékén Montecchio*-ban (latinosan Monticulo*) született. Fiatalon lépett be a ferencesek közé. A róla szóló zsolozsma szövege szerzetbe lépése indítékául felhozza: kerülni akarta a világ bunre vivo alkalmait és Isten szolgálatára akarta szentelni életét. Feltételezhetjük, hogy a szentek példája is szerepet játszott hivatása keletkezésében. Különösen Sienai Szent Bernardin példája. Timóteusz abban az évben, 1444-ben született, amikor Bernardin Aquilában meghalt. Rá hat évre már szentté is avatták. Talán o is ott volt gyermekként Aquilában a nagy ünnepségen. Késobb díszes templomot is emeltek a szent tiszteletére. Bizonyára ebben is megfordult. Bernardin hatása más vonatkozásban is kimutatható: Az Aquila körzetében élo ferencesek a 15. században mind lelkes hívei voltak az obszerváns eszmének. Timóteusz is. A Breviárium szerint „a Regula szerinti élet következetes muveloje” volt. Szerzetesi erényei közül kiemelik alázatát, önmegtagadását, türelmét. Igehirdetésérol nem szólnak az életrajzok, inkább a benso életnek, imának, szemlélodésnek volt a muveloje. Külön kiemeli a Breviárium, hogy szentmiséi közben Isten látomásokkal tüntette ki. Nagyon buzgón és összeszedetten misézett. - Egyszer a szentmisében nagyon kérte egyik novíciusa számára az állhatatosság kegyelmét. Úrfelmutatáskor látomása volt, ebbol megtudta, hogy kérése meghallgattatást nyert. - Más alkalommal egy elokelo no azt kérte tole, imádkozzék a szentmisében az o egészségéért. Timóteusznák tudtára adta Jézus, hogy az illeto akkor gyógyul meg, ha lemond az öltözködésben való hiúságáról. Timóteusz hatvan éves korában az Aquilához közeli Ocra* rendházában halt meg, a kolostor templomában temették el. Évszázados tiszteletét IX. Piusz hagyta jóvá.

„Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,23-24.)

„Ha kértek, nem kaptok, mert helytelenül kértek, hiszen bunös kívánságaitok kielégítésére akarjátok fordítani.” (Jak 4, 3)

Imádság:

Adorján és Natália házastársak voltak. Adorján először Nikomédiában volt városparancsnok. Látva, hogy a keresztények a kínzások alatt milyen bátorságot tanúsítanak, ő maga is Krisztus híve lett. Amikor összeírták a halálraítélt keresztények neveit, Adorján, kérte őket, hogy a jegyzők az ő nevét is írják a többi közé. A jegyzők jelentették ezt a császárnak, aki magához hivatta Adorjánt. Mivel állhatatosán kitartott keresztény volta mellett, bilincsekbe veretve, a börtönbe záratta. Egyik szolgája jelentette feleségének Natáliának, hogy férje a börtönbe került. Natália, aki titkos keresztény volt, felkereste férjét a börtönben, beszélgetett férjével végül megcsókolta minden keresztény rab bilincsét és hazatért. Ezután a császár parancsára Adorjánnak is, és rabtársainak is Összetörték lábszárait, ami után mindnyájan meghaltak. Ez a IV. században történt. Natália, aki hűségesen szolgálta férjet és vértanútársait, özvegységében Bizáncban, férje sírjánál békében hunyt el.