1233 aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján született Firenzében, az nap, mikor a hét szent férfiú megalapította a szervitarendet. Előkelő származásának megfelelően, igen gondos és sokoldalú kiképzésben részesült. Éveket töltött a párizsi és pádovai egyetemeken és alapos jártasságot szerzett az orvosi és bölcseleti tudományokban.

Tanulmányai bevégeztével szülővárosában egyrészt a politikai pártok összebékéltetésén, másrészt meg a mindjobban eláradó hitetlenség és erkölcstelenség feltartóztatásán fáradozott. De csakhamar ráeszmélt, hogy mint magánember alig tehet valamit. Arra gondolt tehát, hogy legjobb volna valamilyen szerzetesrendbe lépnie. De hogy melyikbe, azt sehogyan sem tudta eldönteni. Pedig sokat töprengett rajta. 1252 ápr. 4-én, a húsvétutáni csütörtökön is ezzel a gondolattal lépte át a szerviták kicsiny templomának küszöbét. Mikor belépett, a pap éppen a Kandaké etiópiai királyné kincstartójának megtéréséről szóló szentleckét olvasta. A gondolataiba mélyedt Fülöp megdöbbenve figyelt föl a fülébe csengő szavakra. Úgy érezte, mintha a Fülöp apostolhoz intézett felszólítás: „Menj oda Fülöp, és szegődjél ahhoz a kocsihoz”, egyenesen neki szólna. „Íme, töprengett magában, Isten nyilvánvalóan azt kívánja tőlem, hogy kövessem ezt a kocsit; azt akarja, hogy a Boldogságos Szűz különös oltalma alatt álló szervitarendhez kössem életemet.” A rákövetkező éjszakán álmában úgy tetszett neki, mintha egy minden oldalról meredek sziklafalaktól, mély szakadékokból és járhatatlan bozótoktól körülvett vadonba tévedt volna. Bármerre próbált menekülni, minden oldalról leküzdhetetlen természeti akadályok és fenevadak állották útját. Végső kétségbeesésében az égre emelte tekintetét és Istenhez esedezett segítségért. És íme egyszer csak megnyílt előtte a mennybolt és feltűnt a Boldogságos Szűz napsugaras alakja: Megszámlálhatatlan angyalsereg közepett fényes szekéren ült, és kezében a szervitarend ruháját tartva így szólt a szorongatott ifjához: „Fülöp, menekülj az én rendembe”.

Mikor fölébredt, késedelem nélkül jelentkezett a szent alapítók egyikénél, Monaldi Bonfilionál, aki akkor a camarzai kolostor perjele volt, és fölvételért esedezett. De alázatosságból elhallgatta főiskolai tanulmányait és szerényen beérte a laikus vagyis az egyszerűbb és közönségesebb munkát végző testvér állásával. Fogadalma után 1253 szept. a Monte Senario kietlen magányába húzódott és ott a legszigorúbb vezeklő életmódot folytatta. De elöljáróinak akarata már három év múlva a sienai újoncnevelő intézet élére állította. Mint novíciusmester az egyetemes káptalan megbízásából egy mély lélekismeretről és élettapasztalatról tanúskodó tervezetet dolgozott ki a szerzetesjelöltek kiképzésére, mely később a rendi konstitúcióknak is alapjául szolgai.

A rend vezetőségének természetesen feltűnt a laikus testvér nagyszabású munkálata és ezért fokozottabb figyelemmel kezdte kísérni minden lépését. Egy kevéssel utóbb lejátszódott epizód még gyanúsabbá tette az alázatos testvér színlelt tudatlanságát. Történt ugyanis, hogy a sienai laikus testvérek közt valamilyen okból meghasonlás támadt. A generális néhány értelmes rendtagot bízott meg a viszály elsimításával. A bizottság természetesen Fülöpöt is maga elé idézte, és ő vallomásában olyan mély emberismeretet, annyi gyakorlati bölcsességet és olyan elragadó ékesszólást árult el, hogy a kihallgatást végző atyák magukon kívül voltak az ámulattól. Most már nem lehetett tovább titkolni a dolgot; Fülöpnek akarva nem akarva be kellett ismernie, hogy annakidején egyetemi végzettséggel lépett be a rendbe. Elöljárói a laikus testvérek sorából nyomban átiktatták őt a paptestvérek közé. Fülöp ugyan eleinte húzódozott. Nagy alázatosságában méltatlannak érezte magát az áldozópapi méltóságra; de meghajolt a magasabb akarat előtt és 1259-ben fölvette az egyházi rend szentségét.

A felszentelés nagy forduló lett Fülöp életében. A volt laikus testvér rövid idő alatt a kor vezető egyéniségei közé emelkedett. IV. Kelemen papa (+ 1268) „apostoli igehirdetővé” nevezte ki és felhatalmazta, hogy az egész földkerekségen olyan tekintéllyel hirdesse az evangéliumot, aminő egyébként csak Krisztus földi helytartóját illette meg. A II. lyoni egyetemes zsinaton úgy volt az egybegyűlt különböző nyelvű főpapok előtt, hogy megismétlődni látszott az első pünkösd nyelvcsodája. Sőt néhány évre rá a Viterbóban összegyűlt bíborosok egyenesen a pápai trónra szánták, és ő csak gyors futással tudott menekülni a nagy méltóságtól, melybe beleborzadt mélységes alázata.

Mint pápai legátus nagy befolyást gyakorolt korának politikai eseményeire is. Így pl. jelentékenyen közreműködött az olasz városok (Bologna, Firenze, Pistoia) pártviszályainak lecsendesítésében, és mindenki másnál hathatósabban segítette Habsburgi Rudolfot trónjának megszilárdításában. A német fejedelmek, lovagok és városok ugyanis elsősorban az ő szavára fogtak fegyvert és segítették Rudolfot a sorsdöntő morvamezei győzelem kivívásában (1278). A császár azzal, hálálta meg az értékes támogatást, hogy feleségével, Hohenbergi Annával együtt felöltötte a szervita harmadrend ruháját.

A legnagyobb szolgálatokat azonban mégis tulajdon rendjének tette. Rendtársai bizalmából már 1267-ben generálissá lett és az is maradt holta napjáig. Mindenekelőtt elhallgattatta azokat a rosszakaratú embereket, akik a negyedik lateráni és az első lyoni zsinat határozataira való hivatkozással lépten-nyomon a rend eltörlését sürgették. Azután a régóta nélkülözött konstitúciók elkészítésével betetőzte a hét szent alapító művét és hosszú századokra biztos alapot vetett az addig még mindig ingatag intézménynek. Végül a szerzetesi fegyelem megszilárdításával megszerezte számára a további terjeszkedés lehetőségét. Magyarországon, ahol különben személyesen is megfordult, úgyszintén Lengyelországban és a távoli Indiában az ő generálissága alatt és az ő közreműködésével létesültek az első szervita kolostorok. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a rend női ágának és harmadrendjének megszervezése is.

Ennyi munkába belefáradva Fülöp a bongói rendi nagykáptalanon le akart mondani hivataláról, de rendtársainak könyörgésére elállott szándékától és tovább dolgozott: szervezett, buzdított, prédikált és hirdette a bűnbánattartás halaszthatatlan sürgősségét. Szava általában termékeny talajra talált, de olykor-olykor ellentmondással is találkozott. Forliban pl. egy prédikáció végeztével néhány elvetemült ember megtámadta és félholtra verte. Ő azonban szenthez illően most sem tett mást, mint hogy ellenségeinek megtéréséért imádkozott. És hamarosan meg lett az az elégtétele, hogy legnagyobb ellensége maga is szervita és idővel a rend egyik legtiszteltebb szentje lett. (Szent Peregrin, máj. 1.)

Élete utolsó éveit jórészben magános remeteségben töltötte. Mintha csak kezdő szerzeteskorának szent ihlete kelt volna benne új életre. Aránylag fiatalon, 52 éves korában szenderült jobblétre, Szűz Mária fiához méltóan: Nagyboldogasszony nyolcadán, mikor az Úrangyalát imádkozták. Teljes életében a bűnbánat hőse volt.

Jóllehet halálos bűn soha nem szennyezte be lelkét, nem győzött bánkódni bűnein. A hét bűnbánati zsoltárt tízéves kora óta mindennap elmondta és halálos ágyán is könnyek közt imádkozta az 50. zsoltárt, a Miserere-t. Haláltusája alatt még egy súlyos lelki tusát vívott: kegyetlen aggodalom szállotta meg, hogy elkárhozik. De állhatatos bűnbánata diadalmaskodott. Halála előtt rövid idővel megnyugodott, bízó hangon felelt a haldoklók egyházi imádságait, mondó rendtársainak; aztán újra megjelent neki Szűz Mária sugárzó anyai kegyességben, mint annyiszor életében. Ő feléje tárta karjait és egy szelíd sóhajjal átadta lelkét mennyei Anyjának.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)