Kőrösy Márk volt a legfiatalabb. 1588-ban született a horvátországi Kőrösön. Gimnáziumi tanulmányait a bécsi jezsuita kollégiumban végezte; azután a gráci egyetemre ment s miután ott kitüntetéssel megszerezte a bölcsészeti doktorátust, a zágrábi egyházmegye kispapjaként a római Collegium Germanico-Hungarícum kötelékébe lépett. Az Örökvárosból 1615-ben tért vissza s mindjárt hazaérkezése után a római kollégium szelleméhez híven lángoló buzgalommal látott hozzá a lelkek üdvösségének munkálásához. A nagy Pázmány Péter érsekprímás azonnal felismerte az ifjú pap értékét és már 1616-ban egyházmegyéje kötelékébe fogadta. Először Nagyszombatba küldte gimnáziumi igazgatónak, majd két évre rá esztergomi kanonokká és komáromi főesperessé nevezte ki. Mint kanonok társainak bizalmából mindjárt kinevezése után a Kassa közelében fekvő széplaki uradalom élére került kormányzónak. De a sok vesződséggel járó gazdálkodás nem elégítette ki a lelkes pap ambícióját; titokban visszasóvárgott a lélekmentő munkához. Már éppen a lemondás gondolatával foglalkozott, mikor az események alakulása Kassára sodorta őt és alig harmincegyénes korában meghozta számára a vértanúi koronát.

Kőrösyt korban Grodecz atya követte. Ő idegen földön, a sziléziai Teschenben született 1584-ben, galíciai, grodeki eredetű lengyel családból. Középiskolai tanulmányait vértanútársához hasonlóan szintén a bécsi jezsuitáknál végezte. 1603-ban a brünni újoncnevelő intézet tagja lett; a két évig tartó próbaidő leteltével pedig Prágába ment magasabb tanulmányokra. Prágában kezdte meg áldozópapi tevékenységét is, mint az ottani árvaház lelkésze. 1618-ban a kassai helyőrség német és szláv nyelvű legénységéhez osztották be katonapapnak. Ebben a minőségében szelídségével igen mély hatást gyakorolt szilaj híveire és puszta megjelenésével vissza tudta őket tartani minden nagyobb kihágástól. A hagyomány különben azt tartja róla, hogy feltűnő módon rendelkezett a nyelvek adományával: szláv hallgatói akadálytalanul megértették német beszédét és fordítva német hallgatói minden fennakadás nélkül tudták végig hallgatni szláv beszédét.

A vértanútriászban a horvát Kőrösy és a lengyel Grodecz mellett Pongrácz atya képviselte a törzsökös magyar elemet. Az ősi szentmiklósi és óvári Pongrácz-családból származott, mely már a 13. században nagy szerepet játszott a Felvidék történetében. 1582-ben született az erdélyi Alvincen s kiképzését a kolozsvári jezsuita kollégiumban nyerte. Itten annyira megkedvelte mestereinek életét, hogy 1602-ben szülei és rokonai tanácsa ellenére maga is közéjük lépett. A próbaidőt Brünnben töltötte el; utána Prágában, Laibachban, Klagenfurtban és Grácban tanult, illetve tanított. 1615-ben a hatalmas Homonnay Drugeth György eszközlésére Homonnára küldötték elöljárói hitszónoknak és tanárnak. Rövidesen számos eretneket visszavezérelt az Egyház kebelébe: úgy hogy a híres kassai kálvinista pap, Alvinczy Péter váltig panaszkodott, hogy ameddig ez az egy jezsuita él, sem ő, sem felekezete nem remélhet nyugtot. Bethlen támadása nem Homonnán, hanem Sárosban találta Pongráczot, ahol Péchy Zsigmondot vigasztalta súlyos betegségében. A veszedelem hírére azonban késedelem nélkül Kassára sietett az ottani katolikusok bátorítására, s Kőrösyvel és Grodecczel együtt a kassai katolikusok főpártfogójának, Dóczy András főkapitánynak házában vonta meg magát.

Bethlen Gábor vezére, Rákóczi György 1619 szept. 3-án érkezett protestáns hajdúival Kassa alá és azonnal erélyesen követelte a város átadását és a bentrekedt Dóczy főkapitány kiszolgáltatását. A protestáns városi tanács nem emelt kifogást e követelések ellen; mivel azonban a hajdúk nagyon fenyegetően léptek fel, nem merte feltétel nélkül feladni a várost. Alkudozást kezdett tehát Rákóczival és csak akkor nyitotta meg előtte a kapukat, mikor megígérte, hogy a város jogait s lakóínak személy- és vagyonbiztonságát tiszteletben fogja tartani. A szerződés szept. 4-én jött létre, és Rákóczi már a következő nap bevonult kétszáz gyaloghajdúval. Első dolga Dóczy őrizetbe vétele volt. De ugyanakkor megparancsolta, hogy a főkapitány házában, a mostani premontrei rendházban tartózkodó három papot is tartóztassák le és se kimenni ne engedjék őket, se senkit hozzájuk be ne bocsássanak, és se ételt, se italt, se levelet vagy üzenetet ne engedjenek bevinni hozzájuk. A durva hajdúk szóról-szóra teljesítették ezt az embertelen parancsot és két napon át étlen-szomjan tartották a halálra szánt papokat; sőt mikor ezek másnap, pénteken legalább egy falat kenyeret kértek tőlük, durván egy darab húst vetettek eléjük ezekkel a szavakkal: „Nesztek, barmok, faljátok fel ezt”. A szenvedők azonban természetesen óvakodtak ilyen áron csillapítani éhségüket.

Szept. 6-án estefelé egy csapat hajdú tört a szállásukra, föltörte a kápolnát és onnét minden elmozdíthatót elvitt vagy összetört; azután a foglyokra támadt és pénzt követelt tőlük. De a két jezsuita szegénységi fogadalmára, Kőrösy pedig pénztelenségére való hivatkozással csak ígéretet tudott tenni arra, hogy kiszabadulása után megfizeti a követelt váltságdíjat. A martalócokat azonban nem elégítette ki az ígéret. „Úgy hát készüljetek a halálra”, ordították minden felől, „De hát miért kell meghalnunk?” kérdezték az üldözöttek. „Mert pápisták vagytok”, hangzott a lakonikus válasz. „Jó, ezért a szent ügyért készek vagyunk azonnal meghalni”, felelt bátran Pongrácz atya és egyúttal odanyújtotta nyakát. A jelenlévők közül azonban egyik sem mert a bakó szerepére vállalkozni, hanem ehelyett nagy dérrel-dúrral elvonultak.

Utána jódarabig semmi sem történt. Hajnal felé azonban magának Bay Zsigmondnak, a gyaloghajdúk kapitányának vezetésével újabb fegyveres csoport jelent meg a vértanúk háza előtt és nagy lármával dörömbölni kezdett. Pongrácz atya azonnal ajtót nyitott, mire az egyik benyomuló hajdú buzogányával leütötte őt; utána többen rávetették magukat, megfosztották ruháitól és kezénél, lábánál fogva erősen megkötözték. Ugyanígy tettek Grodecz atyával is. Utolsónak Kőrösyre támadtak.

Miután szép szóval nem tudták őt hittagadásra bírni, kezénél fogva a szoba gerendájára akasztották s mezítelen testét égő fáklyákkal, sütögették és bárdokkal vagdosták, úgyhogy a hús cafatokban lógott le róla és megpörkölt bordái közt szabadon lehetett látni belső részeit. A fiatal kanonok azonban egyetlen panaszszó nélkül állotta a rettentő kínokat és mindegyre csak Jézus és Mária szent nevét hajtogatta. Végre maguk a bakók is megelégelték a kínzást; egyetlen vágással a fejét vették a hős vértanúnak és testét a szennygödörbe vetették.

Kőrösy után ismét Pongráczot vették sorra, aki mindhármuk közt a legbátrabb és legszókimondóbb volt. Az ő testét is össze-vissza hasogatták és égették; azután vastag kötéllel olyan erősen összeszorították fejét, hogy koponyája ropogni kezdett, szemei kidülledtek s halántékából kiserkedt a vér. Mivel pedig ilyen helyzetben nem tudták lefejezni, két mély sebet ütöttek rajta és azután azon félholt állapotban őt is a szennygödörbe lökték. Még kegyetlenebbül bántak el Grodecz atyával. Előbb késekkel össze-vissza szurkálták; azután kardokkal és bárdokkal támadtak rája, fáklyákkal égették s végül őt is két társa mellé taszítatták. Pongrácz és Grodecz esetében tehát csak félmunkát végeztek a hóhérok; a szennygödörből egész nap hallható volt megtört sóhajtozásuk. Egy hű katolikus, Eperjessy István, a kápolna gondozója, aki különben az egész jelenetnek szem- és fültanúja volt, végre megemberelte magát és óvatosan odakúszott a 18 gödör szélére. Pongrácz atya, aki még mindig eszméleténél volt, azonnal megismerte őt és kérte, hogy figyelmeztesse Hoffmann Kristóf kamarai tanácsost szomorú helyzetükre. Mikor azonban megtudta, hogy a martalócok Hoffmannt is legyilkolták, így sóhajtott fel: „Jól van tehát, legyen meg Isten akarata. Mi innét nemsokára az égbe költözünk az édes Jézus látására: te is az ő bajnoka vagy; tehát jól harcolj egész a halálig, hogy elnyerd a hervadhatatlan koszorút”. Ezekkel a szavakkal kilehelte lelkét a hős hitvalló.

A katolikus hívek, mikor a megrendítő eseményről értesültek, azonnal lépéseket tettek a szent vértanúk tetemeinek megszerzésére. A bíró azonban, akihez kérésükkel fordultak, durván elutasította őket. „Örüljetek, támadt rájuk, hogy nem lakoltatok ti is úgy, mint papjaitok. Takarodjatok innét és amint titeket nem zaklat senki, úgy ti is maradjatok veszteg.” Mikor azonban Gadóczy Bálint özvegye vette kezébe az ügyet, a városi tanács mégis megtett annyit, hogy a hóhérral kihúzatta és szárazabb helyen takaríttatta el a tiszteletreméltó hamvakat. Sőt Bethlen Gábor Forgách Zsigmond nádor nejének, Pálffy Katalinnak sürgetésére 1620-ban megengedte a tetemek felemelését és elszállítását. A buzgó matróna először a sebesi templomba, majd a hertneki várba vitette az illő módon megtisztított és felékesített ereklyéket; 15 évvel később pedig ólomkoporsóba zárva a nagyszombati klarissza szüzeknél helyezte el az egybegyűjtött csontmaradványokat. A klarisszáktól 1784-ben az orsolya szüzekhez kerültek át s jelenleg is ezeknek nagyszombati templomában nyugosznak. Szent X. Pius pápa 1905-ben hivatalosan is boldogoknak nyilvánította a „szentéletű és keserű halálú” vértanúkat, II. János Pál pedig felvidéki látogatása alkalmával 1995-ben szentté avatta őket.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Velencében született 1381-ben. Atyját Justiniani (Giustiniani) Bernátnak hívták, anyja pedig az előkelő Querini család sarja volt. A Giustinianiak akkor a köztársaság legelső főnemesi nemzetségéhez tartoztak. Két büszke palotájuk a 15. századból most is megérezteti a Canal Granden gondolázó idegennel a család egykori hatalmát. Lőrinc korán elvesztette atyját s testvéreivel együtt jámbor anyja áldott keze alatt nevelkedett.

Gyermek- és ifjúkora a lagúnák városának új virágzási korszakának kezdetére esik. A tengerek Királynője 1380-ban legyőzte legnagyobb vetélytársát, Genovát s néhány évtizeden belül újra azzal a hatalommal és gazdagsággal rendelkezett, mint a keresztes hadjáratok alatt. A velencei szigetek akkor nem a szentek szigetei voltak, s ha Lőrinc rajtuk szentté lett, érdeme annál nagyobb.

Tizenkilenc éves korában különös nyugtalanság szállta meg lelkét. Nagy dolgokról ábrándozott, s mégsem tudta, mihez kezdjen. Hirtelen mintha elhomályosult volna tüzes szeme előtt a gyermekkori cél is. Egyszer csak látomása volt. Egy tiszteletet parancsoló, ragyogó fényességű női alak jelent meg előtte. Hallotta szózatát: „Miért keresed lelked békéjét rajtam kívül? Miért csapongsz szerteszét? Csak nálam találod meg azt, ami után szíved vágyik. Sőt az óhajtva óhajtott dolog kezeid közt van. Én vagyok az isteni Bölcsesség. Ha engem választasz menyasszonyul és örökségül, végtelen értékű kincs birtokába jutsz”. Ezt a látomást úgy magyarázta, hogy Isten a szerzetespapi életre hívja.

Átcsónakázott a várostól délnyugatra fekvő Alga szigetére. Itt emelkedett a Szent Györgyről nevezett közösségben élő kanonokoknak 1404-ben alapított háza. Lakói közt ott volt anyai nagybátyja, Querini Marián is. A pályaválasztás nehéz kérdésében tőle kért tanácsot. A szentéletű és tudós kanonok előtt nem volt kétséges, hogy öccsét az Úristen hívja. Egyelőre azonban csak azt ajánlotta neki, hagy menjen haza s fokozatos önmegtagadásokkal készítse elő magát Isten szolgálatára. Lőrinc megfogadta a tanácsot. Miközben a jó anya terveket szövögetett fia házasságára vonatkozólag, az ifjú ágy helyett kemény földön kezdett aludni, s vánkosa egy hasábfa lett. Sőt olyan erős vezekléssel sanyargatta testét, hogy hozzátartozói és barátai kezdték félteni egészségét. Gyengédségükben és aggódó kérlelésükben a világ tőrvetéseit vélte fölismerni: gondolkozás nélkül elhagyta a szülői házat s titokban az algai kanonokok közé ment.

A káptalanban nem volt áhítatgyakorlat és önmegtagadás, amelyet el nem végzett volna, s nem akadt társ, aki mindezt nálánál lelkiismeretesebb buzgósággal gyakorolta volna. De legerőteljesebben a mértékletességben gyakorolta magát. A legnagyobb hőség évadján sem nyúlt semmiféle italhoz az étkezés idején kívül. „Ha nem tudjuk elviselni a szomjúságot, hogyan bírjuk majd ki a tisztítótűz kínjait?” kérdezte. Kedvelt önmegtagadása révén sok más erényt sajátított el.

Növendék korában torkát kellett megoperáltatnia Az akkori orvostudomány érzéstelenítés nélkül szúrt, vágott, égetett. Az operáció előtt társai aggódtak; ő pedig teljes nyugalommal kérdezte: „Azt hiszitek, hogy nem kapom meg a szükséges erőt Attól, aki a tüzes kemencében égő három ifjút nemcsak megvigasztalni, hanem a lángokból kimenteni is tudta?” S szemrebbenés nélkül állta a fájdalmas műtétet. Egy másik operációjánál meg így biztatta a sebészt: „Csak bátran! A te késed távolról sem oly kegyetlen, mint voltak valamikor a vértanukat marcangoló vaskampók”.

Örömmel viselte el a megalázást. Ebben különösen az alamizsnagyűjtésnél volt bőségesen része. Akkor is akadt kővel dobálódzó vásott gyerkőc és a kéregetésre szitokkal felelő szívtelen gazdag. Egyszer egy ilyen alkalommal kísérője azt ajánlotta, hogy ne menjenek el egy helyre, ahol biztosan csak szidalom vár rájuk. Lőrincnek azonban ez volt a válasza: „Bátran eltűrjük majd a megalázást. Hisz semmit sem tettünk, ha a világról csak szóval mondtunk le. Nekünk ma zsákunkkal és keresztünkkel győznünk kell a világ fölött”. S elszántan és szelíden elment a félelmetes helyre.

Csodálatos volt benne az engedelmesség. A szabály nem engedte meg pl., hogy hazajárjon. Nem is ment soha. Csak a halálos ágyon fekvő édesanyját látogatta meg. Egyébként pedig alamizsnagyűjtés közben házuk előtt is csak úgy állott meg az utcán, mint másutt. Ha édesanyja meleg szeretettel nagyobb alamizsnát akart adni, tőle is csak legföljebb két kenyeret fogadott el, mint mástól. Aztán áldást mondott a szülői házra s nagy összeszedettséggel tovább ment.

Egyszer egyik volt jóbarátja duhaj jókedvében zenekarral állított be hozzá. Az előkelő ifjú a köztársaság egyik keleti tartományából jött haza, ahol magas állás várta. Tele volt életörömmel a lelke. Amikor megtudta, hogy Lőrinc Alga szigetén van, elhatározta, hogy visszacsalja a világba. Találkozásukkor nem sajnálta a szót és ígéretet s a legélénkebb színekkel festette le a világ örömeit. Mindez Lőrincet hidegen hagyta. Ő a halálról beszélt. S az eredmény az lett, hogy a vidám fiatalember oda vonult be, ahonnan ki akarta csalni barátját.

Tanulmányai elvégzése után pappá szentelték. Sőt alig 25 éves korában (1406) már a káptalan priorja, nemsokára pedig, amikor a káptalan a Szent Ágoston szabályzata szerint élő szerzeteskanonokok rendjévé alakult, az egész kanonokszerzet főnöke lett. Ő írta az új szabályokat s ezért őt tekintették alapítónak is. Elöljárói működésére jellemző a következő kis eset. Prior korában egy közös összejövetelen egyik alattvalója igazságtalanul szabálysértéssel vádolta meg. Lőrinc szó nélkül letérdelt, bocsánatot kért társaitól s valami büntetésért esedezett. Ez az alázat annyira megszégyenítette a hamis vádlót, hogy elöljárója lábaihoz borult s bocsánatért könyörgött.

Kiváló bölcsessége és életszentsége nem kerülte el a Szentszék figyelmét, IV. Jenő pápa 1433-ban kinevezte szülővárosa püspökének. Szerénységében szabadulni akart a méltóságtól, a pápa azonban nem tágított. Lőrinc kénytelen volt bevonulni székesegyházába, a S. Pietro di Castello-ba. Igaz, hogy ezt is titokban és minden feltűnés nélkül tette.

Püspök korában is szerzetesi módon imádkozott s ugyanolyan áldozatos szeretettel és sikerrel kormányozta a sokszigetű egyházmegyét, mint előbb szerzetét.

Igénytelensége nem ismert határt: a világ egyik leghatalmasabb országának volt főpapja, s egész udvartartása mégis mindössze öt emberből állott. Vagyona az egyház ősi fölfogása szerint a templom és a szegények vagyona volt. Székesegyháza és sok más templom restaurálásával, a káptalan helyreállításával, a templomi énekkar megszervezésével emelte az istentisztelet fényét. Főpásztorsága alatt 15 kolostort s tíz új plébániát alapított. Szeretettel és eréllyel megreformálta a világi és a szerzetes papságot. Egyszerű és egyenes szava, önzetlensége és fölséges nyugalma mondhatatlan hatással volt a különféle szenvedelmes pártok kibékítése érdekében.

Minden kicsinyes gúnyolódás ellenére tiszta lénye egész bensőségével küzdött a frivol színház és a kereszténytelen női ruházkodás ellen.

Kora egyházi életének nagy sebe volt az úgynevezett nepotizmus, vagyis a rokonoknak az egyháziak részéről történő túlzott és törvénytelen támogatása. Velence szent püspöke egész lelkével küzdött e betegség ellen. Meg volt győződve, hogy a püspöknek csak egy családot kell ismernie: „egyházmegyéje szegényeit”. Amikor egyik rokona eladó lánya számára nagyobb hozományt kért tőle, ezekkel a szavakkal utasította el: „Ha keveset adok, az neked nem elég; ha sokat adok, megrablom a szegényeket”.

Méltán üdvözölhette őt IV. Jenő Bolognában ezekkel a szavakkal: „Üdvözlégy, püspökök dísze és dicsősége!” S joggal írhatta róla Cave, a 18. századbeli protestáns történetíró: „Ez a férfiú valóban a legnagyobb dicséretre méltó Isten iránt őszinte áhítat, a szegények iránt bőkezű szeretet, az egyházi ügyek iránt pedig fáradhatatlan buzgóság jellemezte”.

Apostoli működése dicsőséget szerzett neki egész Itáliában s csak megerősítette nagy tekintélyét az Örökvárosban. A római kúria annyira bízott bölcsességében és lelkiismeretességében, hogy fellebbezések alkalmával a tőle megoldott eseteket sohasem változtatta meg. Innen is magyarázható, hogy V. Miklós pápa 1451 okt. 8-án a gradói patriarka címét átruházta a hatalma tetőfokán álló Velence püspökére s Lőrincet nevezte ki első patriarkának. Az alázatos főpap kénytelen volt meghajolni a legfőbb egyházi akarat előtt. Velence főpásztorai azóta viselik a patriarkai címet.

Hetvennégy éves korában „A tökéletesség lépcsői” című lelki könyvével befejezte nem jelentéktelen irodalmi működését. Nemsokára magas láz támadta meg. Szolgái pihés ágyba akarták fektetni. Hallani sem akart róla, „Mit vesztegetitek az időt? mondotta. Az én Üdvözítőm a kereszten halt meg. Elfelejtitek, mit mondott Szent Márton haláltusájában a kereszténynek hamu fölött, bűnbánati ruhában kell meghalnia?” Földre szórt szalmára tették. Életének körét ezzel befejezte. Gyermekkori célkitűzéséhez híven a szó legteljesebb értelmében kiérett szent volt s újra a puszta földön feküdt, mint a szentség iskolájába való komoly járása kezdetén. Földi életének mécsese 1455 január 8-án aludt el. Végrendeletében nem volt miről rendelkeznie. Csak buzdította benne híveit s azt kérte, hogy a legegyszerűbb módon temessék el régi kolostorában. A velencei szenátus első patriarkájának ezt a kérését nem teljesítette: a legnagyobb pompával kísérte utolsó útján.

1524.-ben avatták boldoggá, 1690-ben pedig szentté. Szeptember 5-e püspökszentelésének napja.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)