Teréz anya 1910. augusztus 27-én született, Agnes Gonxha Bojaxhiu néven, albán szülőktől, Üszküb városában (ma Skopje, a Macedón Köztársaság fővárosa). Macedónia akkoriban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott. Agnes édesapja, Kolle Bojaxhiu albán nacionalista volt, építési vállalkozó, édesanyja, Drana, otthon nevelte a gyerekeket. Agnesnek két testvére volt, Aga és Lázár. A család az oszmán környezetben is ragaszkodott katolikus hitéhez. Agnes 9 éves volt, amikor édesapja meghalt. Fivére, Lázár bizonyos volt abban, hogy édesapjuk politikai bűntény áldozata lett. A magára maradt özvegy ezután kézimunka-üzlettel tartotta fenn magát és három gyermekét. Teréz anya később úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, hogy a mély katolikus hitből származó szeretet segített enyhíteni a fájdalmukat, az apa halála még jobban összeforrasztotta az amúgy is összetartó családot. Édesanyja jelentős szerepet töltött be a Szent Szív egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nálánál szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, s felhívta gyermekei figyelmét: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült, amelyet egyrészt otthon az édesanya, másrészt a Szent Szív parókiájának katekizmus óráin oktattak. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték. Onnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregistáknak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Érintkezésbe hozták az írországi Loreto nővérekkel, mivel ők a kalkuttai főegyházmegyében működtek.

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével és barátnőjével, Betikával együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Innen hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Darjeelingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat, 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott kis Thérése Martin de Lisieux iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Szent Thérése de Lisieux, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929-1948. között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én Teréz anya vonattal indult Darjeelingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen kezdte úgy érezni, hogy nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban és érez a kedves és jómódú lányok tanítása, nevelése közben. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja.”

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Pius pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948. augusztusában Teréz anya levette a Loreto nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedi iskolájának megnyitására.

1950. októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965. februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk, és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, a rengeteg kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásának irányvonalában helyezkednek el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a szentatya között. II. János Pál 1979. decemberében lelkesülten tiszteletét fejezte ki Teréz anya iránt, akinek munkáját csodálattal követte nyomon. 1986. február 3-án, Kalkuttában a pápa meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte ezt a látogatást. A szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hriday-ban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. Azt, hogy áldozatos tevékenységét mennyire elismerték a más valláson lévők is, jelzi, hogy az indiai kormány állami temetésben részesítette. 2003. októberében II. János Pál pápa boldoggá avatta.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik, gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére.”

Teréz anya munkásságának lényegét talán Monseigneur Jean Michel di Falco fogalmazta meg a Teréz anya, a hit csodái című könyvében: „Teréz anya egyedülvalóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás, és ennek a legértékesebb dolognak a mércéjével mérve kell őt megítélni és megérteni. Hiszen nem elegendő csodálni Teréz anya emberi kvalitásait. Annyi és annyi mindenféle megtisztelő díjat és kitüntetést kapott, hogy személyes megbecsülésünk vagy egyéni jóváhagyásunk keveset jelent. Jóval inkább, mint a művei iránti támogatást, Teréz anya az ügyével való azonosulást igényli, vagyis annak az elfogadását, hogy Isten mindegyikünkben munkálkodik, és vezet minket, hogy beteljesítsük az Ő igazságát.” (343.o.)

A két szent édestestvér vértanú mindenki előtt bátran hirdette, hogy Krisztus az igaz Isten, Ő a teremtője és gondviselője mindennek. Vele szemben a bálványok csak süket szobrok. Tanításukra sok ember lett Krisztus hitének követője. Emiatt a pogányok megkötözték őket és sokat kínozták. Végül Tifailt fára függesztették, és fűrésszel kettéfűrészelték. Testvérét Tibeát lándzsával nyakon döfték. Dicsőítő énekekkel ajkukon adták vissza lelküket Isten kezébe. Ez a II. században történt Traján császár uralkodása idején.

Valens császár uralkodása alatt Konstantinápolyban az ariánus tévtanítás nagyon megerősödött. A császár is segített ebben. Az igazhitű keresztényeket az ariánusoktól sok bántalom érte. Egyeseket megvertek, másokat börtönbe juttattak, ismét mások büntetése a vagyonelkobzás volt. A hívek titokban követséget a császárhoz meneszteni, hogy segítsen nehéz helyzetükben. 70 jóhírű, értelmes embert választottak ki maguk közül. Vezetőjüknek Urbánt, Teodort és Medimnomot jelölték ki.

Nikomédiában megtalálták a császárt, eléje járultak és elő adták panaszukat. A császár haragra gerjedt, de nem mutatta ki. Elküldte őket Modesztosz helytartóhoz. Azt parancsolta a helytartónak, hogy fogja el és ölje meg a küldötteket. A helytartó így is tett. Hajóra ültette mindnyájukat, majd a tenger közepén felgyújttatta a hajót. Az erős szélben a hajó gyorsan elégett. Így haltak meg testileg mindnyájan 370-ben. Lelkük Isten elé került, hogy beteljesedjék a zsoltár szava: „tűzön és vízen kellett áthaladnunk, de végül mégis megkönnyebbülést adtál.” (65,12)

Zakariás, aki 1Keresztelő Szent János előhírnök atyja. Ezzel a címmel lehet őt megkülönböztetni a Bibliában szereplő többi Zakariástól. Életéről annyi a biztos, hogy Heródes király uralkodása alatt élt. Ábia papi osztályába tartozott. A papok felosztását 24 osztályra Dávid királynak tulajdonították. Ábia osztálya a 8. papi osztály volt. A jeruzsálemi szent templomnál teljesített papi szolgálatot. Egy hagyomány szerint ő volt az a Zakariás, aki a hároméves Máriát fogadta a templomnál, és bevezette a Szentek Szentjébe. Felesége, Erzsébet Áron családjából származott. Valamilyen rokonságban voltak Szűz Máriával. Mindketten még az Ószövetségi Törvény idejében éltek. Életükre a legszebb jellemzést így olvassuk Szent Lukácsnál: „mindketten igazak voltak az Isten előtt, szentül éltek az Úr parancsai, és rendelkezései szerint.” Házaséletüket ez szomorította meg: „nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt és már mindketten életük alkonya felé jártak.” (1,6)

Amikor egy délután osztályának rendje szerint Zakariásra esett a sorsvetés, hogy a templomban elvégezze a tömjénáldozatot, megjelent a tömjénoltár jobboldalán Gábor főangyal. Üzenetet hozott számára Istentől, hogy János nevű fia fog születni. Ő fogja elkészíteni az eljövendő Megváltó előtt az utat. Mivel Zakariás kételkedett az angyal szavában, Isten büntetéséből néma maradt fia megszületéséig. Szolgálatának letelte után hazament Hebronba. Hat hónap múlva meglátogatta az öreg, de már a megígért fiúgyermeket váró házaspárt rokonuk: Mária Názáretből. Ő is szíve alatt hordozta fiát a Megváltót. Az angyal híradása igaznak bizonyult, mert a mondott időben megszületett fiúk, János. Jézus Krisztus születése után a betlehemi gyermekgyilkosságban a kis Jánost nem ölték meg. A hagyomány szerint az anyát és fiát egy megnyílt hegy fogadta magába. Zakariás életéről több biztosat nem tudunk. A hagyomány szerint Jézus őmiatta dorgálta a farizeusokat, hogy Zakariást, Barakiás fiát megölték a templom és oltár között. (Mt. 23,35.) Ez azonban a Szentírást másolók elírása.

Kb. 1275-ben született az Ancona (Marche tartomány) közelében fekvo Matelica* városkában a Finiguerra nemesi családból. Kiváló képességu, buzgó papként pályája gyorsan ívelt a tartományfonökségig, utána az alvernai kolostor gvárdiánja lett. Majd elöljárói engedélyével Keletre, misszióba ment. Kairóban az arab nyelv tanulása igen nehezen ment neki, ezért visszaindult hazájába. Útközben - ahogy életrajza írja -, találkozott egy ismeretlen ifjúval, aki kérdezte, miért megy hazájába. Megmondta, miért. Az ifjú azt felelte: „Fordulj csak vissza, az Úr nevében biztosítlak, fogsz tudni beszélni arabul.” Valóban, attól kezdve csodálatos módon elsajátította a nyelv ismeretét. Egy másik csodálatos eseményt egy velencei ismerose, akibol késobb dozse lett, Marco Cornaro* beszél el: Zarándokútján (a Sinai hegy felé) vele volt Gentilisz atya is. Egyszer azt mondja neki: Marco, isteni sugallatból megtudtam, hogy szüleim utolsó órájukat élik. Nekem el kell mennem haza, hogy még meglássam oket és ott legyek temetésükön. Holnap estefelé itt leszek. Akkor Gentilisz eltunt. Másnap a jelzett órában újra ott termett. Késobb Marco a helyszínen, Matilicában ellenorizte, vajon ott volt-e Gentilisz szülei temetésén. Meggyozodött róla, hogy ott volt. Utóbb Gentilisz Perzsiában fejtett ki missziós tevékenységet, s a zsolozsmáskönyv szerint több mint tízezer embert keresztelt meg. Taurus-ban (ma Tebriz), Salmastro-ban (Tebriz kozelében) tartózkodott hosszabb ideig. Tebrizben halt meg 1340-ben. Egy velencei kereskedo késobb holttestét Velencébe vitte, a feje Marco Cornarohoz került. Nagy tisztelettel illették, körmenetet is tartottak a szent ereklyékkel. A körmenet alatt egy ifjú háborgott: hogy lehet szentként tisztelni valakit, akinek ki sem vizsgálták életszentségét? Erre a szája szétnyílott a két füléig. Amikor megígérte, hogy elmegy a szent sírjához tiszteletét tenni, meggyógyult. A breviárium vértanúnak nevezi, de vértanúsága egy téves elíráson alapszik. (Legrégibb életrajzai nem tudnak vértanúságáról, viszont egyik késobbi életrajza kimutathatóan a „minister Marchiae” szavakat „martyr Marchiae”-re írta át tévesen.) Gentiliszt VI. Piusz avatta boldoggá.

Imádság:

Mindketten katonák voltak a hitehagyott Julián császár hadseregében. Katonai feladatuk a pajzshordozás volt. Egy alkalommal Julián Antiochiába jött. Gonosz módra a bálványoknak áldozott vízzel meghintetett minden ennivalót és innivalót, amit a piacon árultak. Így akarta a keresztényeket szennyes áldozatainak részeseivé tenni. Ebben az időben a két szent katona több katona társával egy étkezésen vett részt. Szomorúan beszélgettek a császár tettéről. Megismételték a babiloni három ifjú szavait: „Kiszolgáltattál minket gonosz ellenségeinknek és gyűlölködő árulóinknak, egy igazságtalan királynak, a leggonoszabbnak az egész földön.” (Dn. 3,32.) Egy áruló közülük jelentette ezt a császárnak. Másnap Julián kérdőre vonta őket szavaik miatt. Ők elmondták az igazat, megfeddték a császárt gonoszságai és hitehagyása miatt. A haragos császár megverette, és börtönbe záratta őket. Éjszaka hóhért küldött a börtönbe, aki az éj sötétjében megölte a szent vértanúkat.

Szent Péter apostol ünneplése Athirában

Szent Péter apostol athirai templomáról Eutyches konstantinápolyi pátriárka tesz említést. Azt mondja, hogy az apostol 552-ben megjelent Jusztinián császárnak álmában. A császár Szent Péter athirai templomában látta magát. Az apostol rámutatott Eutyohesre és ezt mondta: Őt válasszátok meg magatoknak püspökké!

Ez a szent vértanú Perzsiában élt és szenvedett. Keresztény tanításaival sok embert vezetett el Krisztus hitére. A pogány mágusok vezére megparancsolta, hogy fogják el őt és kényszerítsék a Nap és a tűz imádására, és tagadja meg Krisztust. Mivel ezeket megtagadta, ágyékát tövises botokkal ütötték. Az igaz Isten megvallásában szenvedései között is állhatatos maradt. Négy katona olyan hosszasan ütlegelte, hogy félholtan vitték házába. Ott nemsokára visszaadta szent és boldog lelkét Istennek, örvendezve, hogy Krisztusért szenvedésben részesülhetett. Mindez Izdigerd perzsa király uralkodása alatt történt. (408-20.)

Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24.

Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

A szent vértanúk Kandavlja városából valók voltak és Mazimián császár uralkodása alatt éltek. Krisztus megvallásáért megkötözték és különféle kínzások alá vetették őket. Testüket először úgy megszaggatatták, hogy csontjaik kilátszottak. Ezután bezárták őket egy igen felhevített fürdőbe. Ajtaját királyi pecséttel látták el, hogy a vértanúk ki ne jöhessenek. Isten angyala azonban kihívta őket és a lepecsételt ajtón át sértetlenül jöttek ki. A katonák megfogták őket és kivezették a városból. Ott, kérésükre időt adtak nekik az imádságra. Hosszasan imádkozva hálát adtak Istennek, hogy Krisztusért kínokat szenvedhetnek. Ezután a katonák testüket darabokra vagdalták, térdüket összetörték, és végül mindnyájukat a tűzbe vetették. A tűzben örömest adták vissza lelküket Istennek 305-11 között.

Az Istenlátó Mózes Egyiptomban született. Mivel a fáraó parancsára szülei nem akarták vízbe fojtani, három hónapig rejtegették. Végülis egy kosárban a Nílus folyóra tették, de a fáraó leánya magához vette és felneveltette. Mózes, a fáraó udvarában az egyiptomiak minden bölcsességét megtanulta. Felnőtt korában menekülnie kellett. Egy alkalommal, apósa nyáját legeltetve, parancsot kapott Istentől az égő csipkebokorból. Az lett a feladata, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból és vezesse be az Ígéret földjére. Mózes, bátyjával Áronnal együtt elment a fáraóhoz, hogy Isten parancsát hirdessék neki. A fáraó eleinte hallani sem akart a zsidó nép elengedéséről. Miután azonban Mózes szavára Isten 10 fájdalmas csapással verte meg Egyiptomot, a 10. után a fáraó elengedte a népet.

Mózes vezetésével csodálatosan keltek át a Vörös-tengeren, majd elindultak az Ígéret földje felé. 40 napi böjtölés után a Sínai hegyen Mózes meglátta a fényességben Istent, amennyire ember Istent képes meglátni. Ugyanakkor Istentől két kőtáblát kapott. A rajta isteni kézzel írt parancsokat ki kellett hirdetni a népnek. A vándorlás közben Isten népe sokszor került nehéz helyzetbe. Mindannyiszor Mózeshez fordultak. Ő közbenjárt értük Istennél és a problémák megoldódtak. Mózes imájára a nép az ellenséges törzsek támadásait is legyőzte. A vándorló nép olykor Mózes ellen, de Isten ellen is fellázadt. Isten büntetését kellett érte elviselniük. Mózes 40 évig vezette népét a pusztai vándorlásban. A nép lázadó tagjai nem mehettek be az Ígéret földjére. Isten erejében való kételkedése miatt, Mózesnek is ez lett a büntetése. Isten rendelkezéséből fel kellett mennie a Nébó hegyére. Onnan megláthatta az Ígéret földjét. Ugyanott halt meg 120 éves korában. Sírját máig sem ismeri senki. Életét és tetteit az ószövetségi Szentírás „Mózes 5 könyvében” olvashatjuk.


Szent Notburga     szűz † 1313


VITERBÓI SZENT RÓZA szűz, III. r. (kb. 1230-1252)
Nevét az 1166-ban elhunyt Palermói Szent Rózától kapta. Születési éve bizonytalan. Már gyermekkorában böjtölt, vezekloinget viselt, buzgón imádkozott s állítólag imájára halott nagynénje újraéledt. Megjelenése tisztaságot sugárzott. Kertjükben remetelakot rendezett be, oda vonult imádkozni. Az o életében is szerepel a rózsacsoda-legenda, akárcsak a XIII. század másik két ferences III. rendi szentjénél: Árpádházi Szent Erzsébetnél és Szent Zitánál. Súlyos betegségében meglátogatta a Szuzanya és az o buzdítására ferences III. rendi ruhát öltött. Rövidesen rá megjelent neki a Megfeszített Krisztus. „Ó Jézusom, - kiáltott fel - miért vagy ilyen állapotban?” Az Úr válasza: „Az emberek iránti nagy szeretetem miatt.” - És ki kínzott meg ilyen rettenetesen? - A bun - hangzott a felelet. Róza erre magára ütött, miközben ismételte: A bun, a bun... Majd kereszttel a kezében végigjárta Viterbo utcáit, s a keresztre feszített Úr Jézusról és a bunrol mondott megindult szavakat. Isten a bunbánat hirdetése mellett azt a feladatot is bízta Rózára, hogy az embereket a pápához való huségben megerosítse. Abban az idoben Itália nagy részét megosztotta II. Frigyes császár harca a pápa ellen. Az egyes városállamok is hadakoztak egymás ellen, a pápapárti welfek a császárpárti ghibellinek ellen. IV. Ince pápa idejében az I. Lyoni (és XIII. Egyetemes) Zsinat 1245-ben kiközösítette a császárt esküszegés, szentségtörés, eretnekgyanússág és az Egyház elnyomása miatt. Frigyes azonban annál hevesebben támadott. Az egyházi állam meghódítására törekedett. Viterbo is uralma alá tartozott. Róza sokat imádkozott az Egyház békéjéért, ugyanakkor a pápa iránti huségre buzdította a lakosságot. II. Frigyes katonái ezért eluzték a városból, rokonait is számuzték Sorianoba. (Egyes beszámolók arról szólnak, hogy itt, Sorianoban Rózát eretnekséggel vádolták, s o, hogy igazát bizonyítsa, kész volt máglyára menni, ahol három órán át volt a tuzben, de épségben maradt.) Megjövendölte a császár közeli halálát, ami 1250-ben következett be. Ezután visszatért Viterboba, ahol mint a város szabadsághosét fogadták. Szeretett volna bejutni a Rózsákról nevezett Szuz Mária monostorba, (egyes szerzok klarisszákat emlegetnek), de szegénysége miatt nem vették föl. Megjövendölte, hogy halála után mégis be fog jutni a rendházba. Két évig élt még kerti remeteházában, 1252. márc. 6-án halt meg. Holttestét, mely kellemes illatot árasztott, csodás fényesség ragyogta be. Két és fél év múlva testét felvették sírjából s épségben találták. Abba a Szuz Mária templomban temették el, ahova jövendölése szerint be kellett jutnia. A templom azóta az o nevét viseli. A város lakói ettol kezdve ünnepét zsolozsmával és szentmisével ünnepelték, de évszázadok óta fennálló tiszteletét végül is XI. Ince pápa (1680 körül) terjesztette ki az egész Egyházra.
Imádság:
Istenünk, te Szent Rózát megajándékoztad a lelki erosség és a ragyogó ártatlanság ajándékával. Add nekünk, hogy erényeit követve itt a földön, egykor vele együtt az örökkévaló örömökben részesülhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Lukács elbeszélése szerint, az etiópiai főembert megkeresztelő Fülöp apostolnak 4 lánya volt. Szüzek voltak és prófétáltak. (Apcs. 21,9.) Hermioniának hívták. Ő, testvérével együtt elutazott Ázsiába, és ott, Szent Pál apostol tanítványának Petroniusnak lett a tanítványa. Értett a gyógyítás mesterségéhez. Ezért sokan felkeresték, ő pedig gyógyította őket testi és lelki betegségeikben Jézus neve segítségül hívásával. Akkoriban Traján római császár a perzsákkal háborúskodott. Jelentették neki, hogy Hermionia keresztény nő. Magához hivatta azért kihallgatásra.

Először igyekezett hittagadásra bírni. Mivel ez nem ért célt, megverette a leányt. Szenvedéseiben látomása volt: Jézus erősítette meg szenvedéseiben. A császár ezek után szabadon engedte. Hermionia vendégfogadót létesített. Ott fogadta a betegeket és testileg-lelkileg gyógyította őket. Traján császár utóda Hadrián, újra maga elé idézte a szent leányt. Bátor hitvallásáért kegyetlenül megverette. A kifáradt ütlegelőket újak váltották fel. Ezután forró olajjal telt üstbe dobták. Imádságára a tűz kialudt, az olaj szétfolyt, Hermionia pedig sértetlenül jött ki az üstből. A császár parancsára még forróbbra hevítették fel az üstöt. A vértanúnő úgy érezte magát benne, mintha harmatban ülne. Végül, ruhátlanul megtüzesített vastepsire fektették. Isten angyala a tüzet kioltotta alóla, de előbb a tűz sokakat megégetett a körülállók közül. A szent leány, mintha zöld füvön állna, dicséretet mondott Istennek. Ezután a vértanúnő úgy tett, mintha áldozni akarna Herkulesnek. A császár örömmel kísérte a pogány templomba. A vértanúnő imájára Isten nagy vihart támasztott. A pogány templom minden bálványa leesett és összetört. A haragvó császár lefejezésre ítélte a leányt. A vesztőhelyre két katona kísérte, akik erőszakoskodni akartak vele. Büntetésből kezük elszáradt. Ekkorra már hittek Krisztusban. Kérték Hermionia imáját, hogy Isten vegye őket Magához még a vértanúnő előtt. Ez meg is történt, utána a vértanúnő saját magáért imádkozott. Eközben békességben meghalt azon a helyen. Néhány istenfélő keresztény elvitte bolttestüket, és Efezusban tisztességes helyen eltemették, dicsérve Istent.

A szent és istenfélő Babilász az antiochiai egyház főpapja volt. Szellemi nyáját jól kormányozta, a híveknek példaképe volt minden jóban. Egy pogány ünnepen Babilász összegyűjtötte az antiochiai keresztényeket a templomba, hogy vérontásnélküli áldozatot mutassanak be Istennek. Ugyanakkor tanította a híveket az igaz hitre, buzdította őket az egyház melletti hűséges kitartásra. Déciusz császár, visszatérve a pogány ünnepségről, a keresztények temploma felé vette útját. Szeretett volna ott kíváncsiságból szétnézni, szerette volna a szent templomot beszennyezni. Babilász főpap a templom ajtójában várta és nem engedte meg, hogy Isten házába belépjen. Egyben megrótta a császárt bálványimádása miatt. A császár, látva a jelenlevő keresztényeket, nem akart erőszakosan a templomba lépni. Kísérői előtt megszégyenítve, palotájába ment.

Bosszújában megparancsolta, hogy másnap gyújtsák fel a keresztények templomát. Katonái megtették ezt. Babilász főpapot is magához hivatta. Szemrehányást tett neki előző napi viselkedéséért. Kíváncsi kérdéseket is feltett a keresztény hitről. Ezután következett a szokásos módszer. Először hízelgésekkel és ígéretekkel akarta rávenni a szent főpapot a bálványimádásra. Nem ért el vele semmi eredményt. Súlyos láncokat tétetett utána a főpap nyakára és lábaira, így akarta a városon körülvezetni. A főpap mellett volt három édestestvér fiú: Urbán, Prilidián és Apolloniosz. Babilász tanította őket, és úgy tartotta, mint saját fiait. A császár a főpapot börtönbe záratta, a három fiút magához hivatta, majd anyjukat Krisztodulát is. Hízelgéssel próbálta a gyermekeket bálványimádásra bírni. Mivel ezt megtagadták, anyjukkal együtt megverette őket. Kínzásul a főpapot és gyermekeket fára függesztették és tűzzel égették. A súlyos kínzások után a főpap és a gyermekek karddal lefejezve haltak meg. Az anyát szabadon engedték, ő ezután békében fejezte be életét. A szent főpap testét, kívánsága szerint, a keresztények azokkal a láncokkal temették el, amit a testén viselt. Vele temették el a három vértanú gyermeket is. Mindezek 251-ben történtek.


A másik Babilász vértanú és 84 gyermek vértanú

Mazimián császár Nikomédiában lakott, hogy ott üldözze a keresztényeket. Az üldözések idején a keresztények közül sokan elrejtőztek. Nem tartották magukat erősnek a kínzások elviselésére. Egy napon a császárnak jelentették, hogy az egyik rejtekhelyen egy idős, Babilász nevű keresztény ember tartózkodik. Azzal vádolták, hogy a gyermekeket a bálványok megvetésére tanítja, és arra, hogy ismerjék meg az igaz Istent. Az idős embert elfogták és tanítványaival együtt a császár elé kísérték.

Mazimián kérdőre vonta Babilászt tanításai miatt. Keresztény okossággal tele válasza miatt a császár 4 katonának megparancsolta, hogy verjék meg Babilászt. Utána kövekkel verték testét. Végül, súlyos terhet akasztva nyakába, börtönbe vetették. Ezek után a császár elé vezették Babilász 84 gyermektanítványát. Először hízelgésekkel próbálta őket rávenni, hogy imádják a bálványokat. A gyermekek nem válaszoltak szavára semmit, hanem sűrűn egymásra néztek. Megvallották aztán keresztény hitüket és kijelentették, hogy nem akarnak a bálványoknak áldozatot bemutatni. A császár, látva, hogy nem megy velük semmire, a gyermekeket is börtönbe vetette. Tanítójukat, Babilászt felfüggeszttette és vasvesszővel verette. Miután látta, hogy keresztény hit megvallásában állhatatosak, mindnyájukat halálra ítélte. A vesztőhelyen először Babilásznak vették fejét. Utána lefejezték mind a 84 gyermektanítványt. A keresztények az éjszaka folyamán eljöttek, és csónakba helyezték a szent vértanúk földi maradványait. Kivitték őket Bizáncba, eltemetve három ládában, dicsérvén és áldván Istent.