Most még körülötte van a tizenkettő. Bizalmas, édes közelségben. És emlékeznek az elsők, hogy először itt látták meg. itt indultak utána. A nép meg emlegeti, hogy mégis csak igaza volt Jánosnak, Zakariás fiának. Igazán az Isten Báránya ez. Az anyák gyermekeiket hozzák, s a Mester megáldja őket. Csupa szeretet, megértés, békesség, boldogság minden. Nem kell hozzá kincs, városi cifraság. Elég, hogy köztük a Krisztus.

Nem tart sokáig. Hírnök jön Betániából: Lázár beteg. Mi lesz most? Szereti a Mester, bizonnyal látni akarja még ... És ott vannak a zsidók!

Két nap aggódó várakozás. Akkor megmondja az Úr, mit akar: „Menjünk ismét Judeába”. Csendesen, nyugodtan mondja, de akik hallják és szeretik, megremegnek a szóra. Zsongó méhkas, amint tárgyalják az ügyet. „Rabbi! Most akartak téged a zsidók megkövezni, és ismét oda mégy?” Az Úr lezárja a vitát: „Lázár meghalt; és örülök tiértetek, hogy nem voltam ottan, hogy majd higgyetek. De menjünk hozzája”.

Lekonyult fejjel hallgatnak erre, míg Tamás, ki kettősnek mondatik, meg nem szólal: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele”.

Szent Tamás apostol.

Most mutatja be őt az evangélista, most a harmadik esztendő végén. Előbb csak a névsorban említi a többi tizenkettővel együtt. De hát az Úr Jézus Krisztus evangéliumát írja. Persze embersorsok is kapcsolódnak ehhez a Krisztushoz, az Emberfiához. Azért jött, hogy mindent magához vonzzon. Tamást is vonzotta, ezt a nagyon emberi galileai halászt, aki most is a halálra gondol, Mestere halálára. Látta ő a jeleket, hallotta Péter vallomását, és az ő szívéből is szólt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. De mégis mintha az ütközéseket, az emberi veszedelmeket érezné jobban. Azt, hogy ellenségei vannak az Úrnak, akik halálra keresik. És náluk a hatalom.

Azonban ez a nagyon emberi aggodalom is még inkább Krisztushoz kapcsolja. Vele akar menni, hogy együtt haljon meg. Fogadkozás ... emberi ... Mi lesz belőle, mikor majd „megverik a pásztort”?! Tamás is elszéled, mint a többi. De talán akkor érzi legjobban, hogy mennyire a Krisztusé, mennyire hozzánőtt lelkének minden rostjával. Éppen mert annyira forrongó, kialakulatlan, tapogatódzó. Csak vele lenni, tőle el nem szakadni! Akkor sem, ha itt vannak a zsidók halálos gyűlöletükkel. És akkor sem, ha itt van a saját ingadozó szíve.

Hogy hallgatja, amint az utolsó vacsorán búcsúzik az Úr! „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, énbennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van ... Megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És ahova én megyek, tudjátok, az utat is tudjátok.” A Mester lát, mert fölülről jött, fölfelé néz. Tamás még lenn van, nem tud tájékozódni. „Uram, mondja, nem tudjuk, hová mégy; miképpen tudhatnók az utat?” Most még nem tudja. És mégis tudja.

Mert hogy mi lesz, azt nem érti. Hogy hová megy az Úr, mit csinálnak vele a zsidók, hogyan végződik a velük való megütközés, hol az Atya háza: mindezt nem tudja. De azt igen, amit tovább hall a Mestertől: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához másképp, mint énáltalam”. Ezt tudja Tamás és az életét teszi rá.

Azért olyan keserű, mikor elveszik tőle Krisztusát. Látja a fára szögezve, halálra válva. Oda van az Élet! Honnét merítsen most az ő lelke? Hol talál útra és vezérlő, fényeskedő igazságra? ... Nem tudta még akkor, hogy ott a fán győzte meg Krisztus a halált. S mikor a többiek már boldog izgalomban tárgyalják, hogy megjelent Magdolnának, meg az emmauszi két tanítványnak, azután az apostoloknak, addig Tamásról ki tudja, merre jár? Szomorú reménytelenségében még a régi bizalmas társakat sem bírja talán elviselni. Hogy azok már látták a Mestert a húsvétvasárnap dicsőségében? Föltámadott?... Neki ugyan beszélhetnek! Neki nem elég a mások látása, még a magáé sem, „Hacsak nem látom az ő kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem bocsátom, és kezemet az ő oldalába nem teszem, én nem hiszem.” Tamás meg akarja tapogatni, mert különben annak a rettenetes halálnak az emlékét nem tudja kiverni a fejéből. Most csak azt érzi, vége mindennek. Mert neki mindene volt az Úr.

De éppen mert mindene volt a Krisztus, azért érezhető még ezen a tamáskodásán keresztül is, hogy mennyire sír utána a lelke. Ha még egyszer láthatná!... Ha igaz lenne, amit a többiek beszélnek!
És meglátta.

Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. És Tamás is velük. Akkor eljött Jézus. A zárt ajtón jött át. Megállt a középen és szólott hozzájuk: „Békesség nektek!” Azután Tamáshoz is szólt: „Tedd ide ujjadat, és nézd kezeimet; és nyújtsd ki kezedet, és tedd az én oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő”.

Minden szó sebet üt az apostol lelkén. Hogy is tudott ő hitetlen lenni? Hogyan gondolhatta, hogy a Krisztust el lehet venni, örökre sírba lehet zárni? ... És minden szó gyógyító balzsam; mert a Mester szájából szól, őt bizonyítja: itt van, él. Van hát, aki fölemeljen, tartson, erőt adjon.
Odaborul elébe. S elmondja vallomását, súlyos tanúbizonyságát: „Én Uram, és én Istenem!”

Az ingadozások, tapogatódzások ideje elmúlt. Tamás is kész apostol. Azzá érlelődött az első találkozások lelkesedésében, a nagypéntek gyötrelmeiben, kétségeiben és a húsvét dicsőséges ragyogásában; de mindig a Krisztus közelében. Most csak a Szentlélek pünkösdi megpecsételése, indítása kell, hogy teljesedésbe menjen mindaz, amire így nevelődött. ]ön is az a Lélek és küldi Tamást, hogy vigye győzelmes hitét azokhoz, akik nem láttak, de mégis szomjasak az igazságra, utat keresnek, s a halálon keresztül is a diadalmas élet kell nekik.

Hogyan járt ebben a küldetésben Tamás, és hogy mi lett apostolkodásának a vége, azt röviden összefoglalja a mai Martirologium: „Kalaminában (India) volt Szent Tamás apostol vértanúsága. Hirdette az evangéliumot a pártusoknál, azután Indiába ment. Mikor itt már sok népet térített a kereszténységre, az egyik király lándzsával agyonszúratta. Földi maradványai először Edesszába jutottak, innen később Ortónába (Itália) vitték”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Brúnó a soktemplomú Kölnben született 1032 táján. Mint az előkelő és gazdag Hartefaust-család sarja nagyon gondos és sokoldalú kiképzésben részesült. Tanulmányait szülővárosában a Szent Kunibert-templommal kapcsolatos káptalani iskolában kezdte, majd a híres rheimsi székesegyházi iskolában folytatta, mely híven ápolta egykori büszkeségének, II. Szilveszter pápának tudós hagyományait. Később Párizsba távozott, hogy az ottani nagyhírű teológiai iskolán tegye rá tanulmányaira a koronát. Miután itt is becsülettel megállotta a helyét, hazatért. Első útja Hermann érsek palotájába vezetett; alázattal odaborult a fejedelmi származású főpap lába elé: fogadja be egyházmegyéje papjai közé. Az érsek nagy örömmel hallotta a tudós ifjú ajánlkozását; megfelelő előkészület után feladta neki az egyházi rendet és mindjárt utána kinevezte a Szent Kunibert-egyház kanonokjának.

De Gerváz reimsi érsek már 1057-ben magához vette és rája bízta szemefényének, a székesegyházi iskolának vezetését. Brúnó új munkakörében nem ismert fáradságot. A klasszikus nyelveket éppen olyan buzgósággal tanította, mint a zenét vagy a teológiát és filozófiát. Jeles tanítványok egész raja hagyta el ezekben az években a rheimsi iskolát.

1069-ben a jeles Gerváz érsek meghalt. Örökébe bizonyos Manasszes nevű pap lépett, aki azonban nem egyéni rátermettségének, hanem megvesztegetésnek, mint akkoriban mondották, simoniának köszönhette megválasztását. Brúnó lelkiismerete lázongott ugyan az égbekiáltó bűn ellen, de mivel az új érsek eleinte buzgósággal és hozzáértéssel intézte egyházmegyéje ügyeit, nem vonta meg tőle szolgálatát, sőt 1073-ban a kancellári tisztet is elfogadta kezéből. Mikor azonban Manasszes jellemének alapvonásai, főleg mérhetetlen kapzsisága és könnyelműsége napról-napra szembetűnőbben ütköztek ki, szentünk nyíltan szembefordult vele és erkölcseinek megjobbítását követelte tőle. De jóakaratú igyekezetével éppen az ellenkező hatást érte el. Manasszes nemcsak a kancellári tisztet vonta el tőle, hanem ezenfelül még életére is tört. Brúnó kénytelen volt Radulf nagypréposttal és néhány hasonló gondolkodású kanonokkal idegenbe bujdosni. Egy időre Ebal gróf kastélyában vonta meg magát; majd 1076-ban Clermontba ment, hogy az ott tartott zsinaton vádat emeljen érseke ellen. Egyelőre azonban eredménytelenül. Manasszes annyira biztosnak érezte magát, hogy vádlóinak házait leromboltatta, ingóságaikat elkótyavetyélte, egyházi javadalmaikat pedig eladományozta. De a megtorló igazság nem sokáig váratott magára. VII. Gergely pápa 1080-ban végleg letettnek nyilvánította az elbizakodott főpapot és elrendelte székének betöltését. Most végre Brúnó és társai is hazatérhettek. Sőt a választásnál komoly formában felmerült a gondolat, hogy a megüresedett érseki széket a szentéletű iskolamesterrel kellene betölteni. De mégsem így történt: I. Fülöp király nagy összeg ellenében Helinand laoni püspöknek adományozta az előkelő javadalmat.

Brúnót nagyon bántotta ez a dolog. Nem a mellőzés fájt neki, hanem az a tudat, hogy íme az új érsekkel megint a hivalkodó bűn vonult be az Úr szent csarnokába. Úgy érezte, hogy a történtek után nem maradhat tovább Rheimsben és nem folytathatja eddigi működését. Sőt megérlelődött régen csirázó szándéka: teljesen szakítani a világgal, - melynek hiúságai mély undorral töltötték el becsületes lelkét; 1081-ben lemondott egyházi javadalmairól, elhagyta tanítói székét és egykori tanítványának, Szent Róbert molesmei bencés apátnak (lásd ápr. 29) kolostorába lépett; majd kevéssel utóbb hat hasonló gondolkodású társával a langresi egyházmegye Sêche Fontaine nevű remeteségébe vonult, hogy ott kizárólag Isten szolgálatának szentelje életét. Mivel azonban Sêche Fontaine nem felelt meg céljának, három évvel később Hugó grenoblei püspökhöz fordult alkalmas területért. A szentéletű főpap, aki valamikor maga is Brúnó lábainál szívta magába az isteni tudományokat, készörömest elvezette öreg mesterét hegyes-völgyes egyházmegyéje egyik kietlen és zordon vadonába, melyet a környék népe a környező hegyek után Cartusia, franciásan la Chartreuse néven emlegetett. Itt jelölt ki számára és társai, három avignoni kanonok, egy káplán és két világi férfi számára lakóhelyet.

Brúnót egészen elbűvölte a vidék vad magánossága. Mindjárt ott is maradt és társaival haladéktalanul hozzálátott az építő munkához. Néhány hét leforgása alatt közös erővel egy kis kápolnát és köréje mindegyikük számára egy-egy kunyhót rögtönöztek. Így vetették meg alapját a középkor legszigorúbb szerzetének, a kartauziaknak. Az új rendnek közel száz esztendőn keresztül nem volt írott szabálya. De nem is volt rá szükség, mert Brúnó példája, szigorú önsanyargatása, örök hallgatása és gazdag imádságos élete minden írott szónál hathatósabban világolt a rendtársak előtt; sőt bármennyire rejtőzött, fénye másokat is megigézett. Szent Hugó, a grenoblei püspök annyi időt töltött Kartuziában, hogy Brúnó kénytelen volt lelki hatalmával hazairányítani. Nevers grófja hónapokig ott időzött megtanulni az Isten-szolgálat legjobb módját. Mikor hazatért, észbe vette a szerzetesek hihetetlen szegénységét és gazdag ajándékokat és jóféle ételeket küldött. Brúnó nyomban visszaküldte: nem tudja ő hasznát venni az ilyennek. Erre a gróf nagymennyiségű pergamentet küldött és bőrt. Ezt elfogadták könyvmásolásra. Ezzel szerezték kenyerüket.

De a magány boldogságának hat év múlva vége szakadt. II. Orbán pápa, szintén rheimsi tanítvány, 1090-ben sürgősen magához rendelte Brúnót, hogy az Egyház igazáért vívott nehéz harcai közepett vigasztalást és tanácsot találjon nála. A szent rendalapító csak nehéz lelki tusa után tudta rászánni magát kedves magányának elhagyására. Társai, minthogy nem tudtak tőle elválni, szintén vele mentek. Mivel azonban az Örökváros zaját nem tudtak megszokni, néhány hét múlva visszatértek. Brúnó legszívesebben velük ment volna, de maradnia kellett. Magas tanítványa hiába próbálta őt felvidámítani. Hiába kínálta meg a reggioi érsekséggel is; ő mindegyre úgy érezte magát, mint a szárazra vetett hal; lelke állandóan ott időzött a Jura-Alpok fenyőzúgástól visszhangos völgyeiben. Végre Isten megelégelte hű szolgájának szent sóvárgását, Orbán pápa 1090 őszén ellenségei elől kénytelen volt Dél-olaszországba menekülni. Brúnó vele ment. Így történt, hogy jártában-keltében több helyütt Kartauzra emlékeztető erdős és hegyes tájat talált. Azonnal engedélyt kért a Szentatyától a második kartauzi kolostor megalapítására. Apulia és Kalábria ura, Roger gróf pedig első szóra odaajándékozta neki a squillacei egyházmegye területén fekvő La Torre (Turris eremus) nevű terjedelmes vadont és a legmesszebbmenő módon kezére járt neki a kolostor- és a templomépítés munkájában. 1094 nyarára elkészült a nagyszabású templom. Felszentelését Roger gróf felkérésére Alcherius palermói érsek végezte országra szóló fénnyel. Ettől kezdve La Torréban is ugyanolyan keretek közt folyt az élet, mint Kartauzban. Az alapító ragyogó példája itt is fölöslegessé tett minden írott rendszabályt. De jöttek is jelentkezők olyan nagy számmal, hogy a meglevő remetelakok csakhamar elégteleneknek bizonyultak. Brúnó tehát már 1099-ben kénytelen volt új kolostor építéséről gondoskodni.

Ilyen serény és Istennek tetsző munkában gyorsan teltek az évek. Az állandó kemény böjt és önsanyargatás is megtették hatásukat. Brúnó erőinek fogytán felkészült a nagy útra: nyilvános életgyónást végzett, hangos szóval elmondta az apostoli hitvallást s azután a boldogok halálával örök álomra hunyta szemét. (1101 okt. 6.) Fiai mindjárt halála után szentként kezdték tisztelni; XV. Gergely pápa 1623-ban az egész Egyházra kiterjesztette tiszteletét.

A nagy rendalapító kiválóságának legszebb bizonysága, hogy szellemét olyan gyökeresen és hiánytalanul át tudta plántálni rendjébe, hogy az immár több mint nyolcszáz esztendeje változatlanul meg tudott maradni az általa vetett alapon; az egyetlen szerzet, mely soha semmiféle reformra nem szorult. („Carthusia nunquam reformata, quia nunquam deformata.”)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A szubjákói kolostorok közül három olyan sziklás hegyen épült, ahol nem volt forrás. A szerzeteseknek a tóhoz kellett járniuk vízért. Ez azonban igen fáradságos dolog volt, főleg a nehéz leszállás miatt. Egy napon a három kolostor lakói azzal a kéréssel lepték meg atyjukat, hogy vízhiány miatt helyezze át máshová kolostoraikat. Benedek akkor nem adott nekik választ. Éjjel azonban magához vette a kis Placidust s titokban fölment a sziklás oromra. Egész éjjel imádkozott. Az ártatlan lelkű gyermek jelenlétével és imájával segítette. Az imádság után egy helyütt három követ rakott egymásra. Reggel újra jelentkeztek a szerzetesek. Anélkül, hogy szólt volna éjjeli látogatásáról, kiadta nekik az intézkedést, hogy a három kő helyén ássanak. A szerzetesek visszatérésükkor már szivárgó vízre bukkantak s rövid ásás után bővizű forrást tártak föl. Isten meghallgatta Benedek és tanítványa imáját.

Egyszer meg az ifjú Placidus a szubjákói tóhoz ment vízért. Ugyanúgy meg kellett ezt tennie neki, a római patrícius fiának, mint a barbár gótnak, vagy pedig a rabszolgának. Merítés közben vízbe ejtette a korsót. S a korsó után maga is beleesett a tóba. Benedek cellájában látomás útján észre vette a balesetet. Azonnal utasította Maurust, hogy siessen társa segítségére. Placidus már fuldokolt, s az ár már egy nyíllövésnyire elsodorta a parttól. Maurus azonmód vette atyjának áldását s gondolkozás nélkül vetette bele magát a tóba. Csodák csodája: nem merült el, hanem a víz színén jutott el társához. Hajánál fogva megragadta s kimentette. Placidus hálálkodott; de csodálkozása nem ismert határt. Szentül meg volt győződve, hogy megmentője maga Benedek hisz fuldoklása közben az ő ruháját látta feje fölött.

A gyermekből ifjú s az ifjúból szerzetes lett. Amikor Benedek 529 táján elhagyta Szubjákót, Placidus követte őt az új letelepedés helyére is. Magát Montekasszinót, a bencésrend bölcsőjét is az ő atyja ajándékozta Benedeknek. Sőt maga az atyja, Tertullus is szerzetessé lett, és Montekasszinón élt 536-ban bekövetkezett haláláig. A patrícius halála után Benedek Szicíliába küldötte Placidust. A derék szerzetes ott Merszína melletti családi birtokán, nem messze a tengertől új monostort alapított Keresztelő Szent János tiszteletére. Ő lett az apát. Mindenben Benedek nyomdokaiban igyekezett haladni s a monostort az anyamonostor mintájára rendezte be. Életszentsége és fáradságos munkája következtében rövid időn belül körülbelül harmincra növekedett föl a szerzetesek száma.

543 táján egyik éjjel tengeri rablók támadták meg a merszínai monostort. Akkor éppen látogatóban voltak ott Rómából Placidus testvérei, Eutichus és Viktorinus, úgyszintén Flávia nevű húga. A kalózok a vendégeket és a szerzeteseket mind megkötözték. Mindent elvittek, mindent tönkre tettek. Fláviát csak csoda mentette meg, hogy szüzessége nem lett vad ösztönük martaléka. De mindez nem volt elég. Pogány vezérük, Mamuka az elvitt holmik mellé még hitük legnagyobb kincsét is el szerette volna rabolni s a tönkretett kolostoron kívül még a Szentlélek élő templomait is el akarta pusztítani: hittagadást követelt. De erre senki sem volt kapható. Most lábuknál fogva fölkötötték őket s alattuk tüzet gyújtottak, hogy az így támadt sűrű füstben fulladjanak meg. Majd kezüknél fogva akasztottak föl őket s lábukra nehéz súlyokat kötöttek. Placidusnak még nyelvét is kivágták s fogait kővel tördelték ki. A végén azt tették velük, amit Heródes király tett patrónusukkal, Keresztelő Szent Jánossal: valamennyiüknek fejét vették. Így szenvedett vértanúságot Placidus és három testvére, aztán Donátus és Firmátus diakónusok, végül Fausztusz szerzetes és harminc társa.

A kolostor lakói közül csak Gordiánus szerzetesnek sikerült megmenekülnie. Ő takarította el a vértanúk földi maradványait s az ő buzgólkodására épült újjá a kolostor. Sőt gondoskodott arról is, hogy az egész vértanúság írásban is fennmaradjon az utókorra.

A Placidus gyermekkorára vonatkozó adatokat Nagy Szent Gergely pápa jegyezte föl 593-ban. Ami azonban ezentúl fönnmaradt Placidusra vonatkozólag, az nem történelem, hanem a középkori vallásos költészetnek terméke. Történelmi alapja talán mindössze annak a régi hagyománynak van, hogy Montekasszinó Placidus atyjának ajándéka volt. Érdekes, hogy a Placidus vértanúságával kapcsolatban előforduló nevek az első keresztény századok olyan vértanúinak nevei, akiknek mártíraktái elvesztek. A jámbor kegyelet így akarta őket megmenteni a feledéstől.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)