Most még körülötte van a tizenkettő. Bizalmas, édes közelségben. És emlékeznek az elsők, hogy először itt látták meg. itt indultak utána. A nép meg emlegeti, hogy mégis csak igaza volt Jánosnak, Zakariás fiának. Igazán az Isten Báránya ez. Az anyák gyermekeiket hozzák, s a Mester megáldja őket. Csupa szeretet, megértés, békesség, boldogság minden. Nem kell hozzá kincs, városi cifraság. Elég, hogy köztük a Krisztus.

Nem tart sokáig. Hírnök jön Betániából: Lázár beteg. Mi lesz most? Szereti a Mester, bizonnyal látni akarja még ... És ott vannak a zsidók!

Két nap aggódó várakozás. Akkor megmondja az Úr, mit akar: „Menjünk ismét Judeába”. Csendesen, nyugodtan mondja, de akik hallják és szeretik, megremegnek a szóra. Zsongó méhkas, amint tárgyalják az ügyet. „Rabbi! Most akartak téged a zsidók megkövezni, és ismét oda mégy?” Az Úr lezárja a vitát: „Lázár meghalt; és örülök tiértetek, hogy nem voltam ottan, hogy majd higgyetek. De menjünk hozzája”.

Lekonyult fejjel hallgatnak erre, míg Tamás, ki kettősnek mondatik, meg nem szólal: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk vele”.

Szent Tamás apostol.

Most mutatja be őt az evangélista, most a harmadik esztendő végén. Előbb csak a névsorban említi a többi tizenkettővel együtt. De hát az Úr Jézus Krisztus evangéliumát írja. Persze embersorsok is kapcsolódnak ehhez a Krisztushoz, az Emberfiához. Azért jött, hogy mindent magához vonzzon. Tamást is vonzotta, ezt a nagyon emberi galileai halászt, aki most is a halálra gondol, Mestere halálára. Látta ő a jeleket, hallotta Péter vallomását, és az ő szívéből is szólt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. De mégis mintha az ütközéseket, az emberi veszedelmeket érezné jobban. Azt, hogy ellenségei vannak az Úrnak, akik halálra keresik. És náluk a hatalom.

Azonban ez a nagyon emberi aggodalom is még inkább Krisztushoz kapcsolja. Vele akar menni, hogy együtt haljon meg. Fogadkozás ... emberi ... Mi lesz belőle, mikor majd „megverik a pásztort”?! Tamás is elszéled, mint a többi. De talán akkor érzi legjobban, hogy mennyire a Krisztusé, mennyire hozzánőtt lelkének minden rostjával. Éppen mert annyira forrongó, kialakulatlan, tapogatódzó. Csak vele lenni, tőle el nem szakadni! Akkor sem, ha itt vannak a zsidók halálos gyűlöletükkel. És akkor sem, ha itt van a saját ingadozó szíve.

Hogy hallgatja, amint az utolsó vacsorán búcsúzik az Úr! „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, énbennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van ... Megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És ahova én megyek, tudjátok, az utat is tudjátok.” A Mester lát, mert fölülről jött, fölfelé néz. Tamás még lenn van, nem tud tájékozódni. „Uram, mondja, nem tudjuk, hová mégy; miképpen tudhatnók az utat?” Most még nem tudja. És mégis tudja.

Mert hogy mi lesz, azt nem érti. Hogy hová megy az Úr, mit csinálnak vele a zsidók, hogyan végződik a velük való megütközés, hol az Atya háza: mindezt nem tudja. De azt igen, amit tovább hall a Mestertől: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához másképp, mint énáltalam”. Ezt tudja Tamás és az életét teszi rá.

Azért olyan keserű, mikor elveszik tőle Krisztusát. Látja a fára szögezve, halálra válva. Oda van az Élet! Honnét merítsen most az ő lelke? Hol talál útra és vezérlő, fényeskedő igazságra? ... Nem tudta még akkor, hogy ott a fán győzte meg Krisztus a halált. S mikor a többiek már boldog izgalomban tárgyalják, hogy megjelent Magdolnának, meg az emmauszi két tanítványnak, azután az apostoloknak, addig Tamásról ki tudja, merre jár? Szomorú reménytelenségében még a régi bizalmas társakat sem bírja talán elviselni. Hogy azok már látták a Mestert a húsvétvasárnap dicsőségében? Föltámadott?... Neki ugyan beszélhetnek! Neki nem elég a mások látása, még a magáé sem, „Hacsak nem látom az ő kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem bocsátom, és kezemet az ő oldalába nem teszem, én nem hiszem.” Tamás meg akarja tapogatni, mert különben annak a rettenetes halálnak az emlékét nem tudja kiverni a fejéből. Most csak azt érzi, vége mindennek. Mert neki mindene volt az Úr.

De éppen mert mindene volt a Krisztus, azért érezhető még ezen a tamáskodásán keresztül is, hogy mennyire sír utána a lelke. Ha még egyszer láthatná!... Ha igaz lenne, amit a többiek beszélnek!
És meglátta.

Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. És Tamás is velük. Akkor eljött Jézus. A zárt ajtón jött át. Megállt a középen és szólott hozzájuk: „Békesség nektek!” Azután Tamáshoz is szólt: „Tedd ide ujjadat, és nézd kezeimet; és nyújtsd ki kezedet, és tedd az én oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő”.

Minden szó sebet üt az apostol lelkén. Hogy is tudott ő hitetlen lenni? Hogyan gondolhatta, hogy a Krisztust el lehet venni, örökre sírba lehet zárni? ... És minden szó gyógyító balzsam; mert a Mester szájából szól, őt bizonyítja: itt van, él. Van hát, aki fölemeljen, tartson, erőt adjon.
Odaborul elébe. S elmondja vallomását, súlyos tanúbizonyságát: „Én Uram, és én Istenem!”

Az ingadozások, tapogatódzások ideje elmúlt. Tamás is kész apostol. Azzá érlelődött az első találkozások lelkesedésében, a nagypéntek gyötrelmeiben, kétségeiben és a húsvét dicsőséges ragyogásában; de mindig a Krisztus közelében. Most csak a Szentlélek pünkösdi megpecsételése, indítása kell, hogy teljesedésbe menjen mindaz, amire így nevelődött. ]ön is az a Lélek és küldi Tamást, hogy vigye győzelmes hitét azokhoz, akik nem láttak, de mégis szomjasak az igazságra, utat keresnek, s a halálon keresztül is a diadalmas élet kell nekik.

Hogyan járt ebben a küldetésben Tamás, és hogy mi lett apostolkodásának a vége, azt röviden összefoglalja a mai Martirologium: „Kalaminában (India) volt Szent Tamás apostol vértanúsága. Hirdette az evangéliumot a pártusoknál, azután Indiába ment. Mikor itt már sok népet térített a kereszténységre, az egyik király lándzsával agyonszúratta. Földi maradványai először Edesszába jutottak, innen később Ortónába (Itália) vitték”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)