A szubjákói kolostorok közül három olyan sziklás hegyen épült, ahol nem volt forrás. A szerzeteseknek a tóhoz kellett járniuk vízért. Ez azonban igen fáradságos dolog volt, főleg a nehéz leszállás miatt. Egy napon a három kolostor lakói azzal a kéréssel lepték meg atyjukat, hogy vízhiány miatt helyezze át máshová kolostoraikat. Benedek akkor nem adott nekik választ. Éjjel azonban magához vette a kis Placidust s titokban fölment a sziklás oromra. Egész éjjel imádkozott. Az ártatlan lelkű gyermek jelenlétével és imájával segítette. Az imádság után egy helyütt három követ rakott egymásra. Reggel újra jelentkeztek a szerzetesek. Anélkül, hogy szólt volna éjjeli látogatásáról, kiadta nekik az intézkedést, hogy a három kő helyén ássanak. A szerzetesek visszatérésükkor már szivárgó vízre bukkantak s rövid ásás után bővizű forrást tártak föl. Isten meghallgatta Benedek és tanítványa imáját.

Egyszer meg az ifjú Placidus a szubjákói tóhoz ment vízért. Ugyanúgy meg kellett ezt tennie neki, a római patrícius fiának, mint a barbár gótnak, vagy pedig a rabszolgának. Merítés közben vízbe ejtette a korsót. S a korsó után maga is beleesett a tóba. Benedek cellájában látomás útján észre vette a balesetet. Azonnal utasította Maurust, hogy siessen társa segítségére. Placidus már fuldokolt, s az ár már egy nyíllövésnyire elsodorta a parttól. Maurus azonmód vette atyjának áldását s gondolkozás nélkül vetette bele magát a tóba. Csodák csodája: nem merült el, hanem a víz színén jutott el társához. Hajánál fogva megragadta s kimentette. Placidus hálálkodott; de csodálkozása nem ismert határt. Szentül meg volt győződve, hogy megmentője maga Benedek hisz fuldoklása közben az ő ruháját látta feje fölött.

A gyermekből ifjú s az ifjúból szerzetes lett. Amikor Benedek 529 táján elhagyta Szubjákót, Placidus követte őt az új letelepedés helyére is. Magát Montekasszinót, a bencésrend bölcsőjét is az ő atyja ajándékozta Benedeknek. Sőt maga az atyja, Tertullus is szerzetessé lett, és Montekasszinón élt 536-ban bekövetkezett haláláig. A patrícius halála után Benedek Szicíliába küldötte Placidust. A derék szerzetes ott Merszína melletti családi birtokán, nem messze a tengertől új monostort alapított Keresztelő Szent János tiszteletére. Ő lett az apát. Mindenben Benedek nyomdokaiban igyekezett haladni s a monostort az anyamonostor mintájára rendezte be. Életszentsége és fáradságos munkája következtében rövid időn belül körülbelül harmincra növekedett föl a szerzetesek száma.

543 táján egyik éjjel tengeri rablók támadták meg a merszínai monostort. Akkor éppen látogatóban voltak ott Rómából Placidus testvérei, Eutichus és Viktorinus, úgyszintén Flávia nevű húga. A kalózok a vendégeket és a szerzeteseket mind megkötözték. Mindent elvittek, mindent tönkre tettek. Fláviát csak csoda mentette meg, hogy szüzessége nem lett vad ösztönük martaléka. De mindez nem volt elég. Pogány vezérük, Mamuka az elvitt holmik mellé még hitük legnagyobb kincsét is el szerette volna rabolni s a tönkretett kolostoron kívül még a Szentlélek élő templomait is el akarta pusztítani: hittagadást követelt. De erre senki sem volt kapható. Most lábuknál fogva fölkötötték őket s alattuk tüzet gyújtottak, hogy az így támadt sűrű füstben fulladjanak meg. Majd kezüknél fogva akasztottak föl őket s lábukra nehéz súlyokat kötöttek. Placidusnak még nyelvét is kivágták s fogait kővel tördelték ki. A végén azt tették velük, amit Heródes király tett patrónusukkal, Keresztelő Szent Jánossal: valamennyiüknek fejét vették. Így szenvedett vértanúságot Placidus és három testvére, aztán Donátus és Firmátus diakónusok, végül Fausztusz szerzetes és harminc társa.

A kolostor lakói közül csak Gordiánus szerzetesnek sikerült megmenekülnie. Ő takarította el a vértanúk földi maradványait s az ő buzgólkodására épült újjá a kolostor. Sőt gondoskodott arról is, hogy az egész vértanúság írásban is fennmaradjon az utókorra.

A Placidus gyermekkorára vonatkozó adatokat Nagy Szent Gergely pápa jegyezte föl 593-ban. Ami azonban ezentúl fönnmaradt Placidusra vonatkozólag, az nem történelem, hanem a középkori vallásos költészetnek terméke. Történelmi alapja talán mindössze annak a régi hagyománynak van, hogy Montekasszinó Placidus atyjának ajándéka volt. Érdekes, hogy a Placidus vértanúságával kapcsolatban előforduló nevek az első keresztény századok olyan vértanúinak nevei, akiknek mártíraktái elvesztek. A jámbor kegyelet így akarta őket megmenteni a feledéstől.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)