Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod
Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek
Vízkereszt (Háromkirályok napja) - Epiphania Domini = Az Úr megjelenése I. oszt. duplex ünnep II. rendű kiváltságolt nyolcaddal. Parancsolt ünnep.
Alexandriai Kelemen idézett helyén kívül az Epiphania legrégibb nyoma szent Fülöp heracleai (Thrácia) püspök passiójában van (304 körül Diocletian császár üldözése alatt).[1] A IV. században keleten már általánosan elterjedt ez az ünnep, de ugyanakkor már nyugaton, is sokfelé találkozunk vele. Már 361-ben Vienneben oly nagy ünnep volt, hogy még a hitehagyó Julián császár sem mert elmaradni az istentiszteletről (Ammianus Marcellinus).[2] Ugyanezt állítja nazianzi szent Gergely az ariánus Valens császárról.[3] Spanyolországban pedig már a 380.-i saragossai zsinat (4. can.) említi. Afrikában szent Ágoston idejében honosodott meg.[4] A donatisták keleti újításnak tartván, elvetették.Úrjelenés napja - URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT)
Úrjelenés napja
Amikor Jézus 30 esztendős lett, elhagyta názáreti lakóhelyét. A Jordán folyóhoz ment rokonához, Jánoshoz, aki ott a bűnbánatot és az eljövendő megváltót hirdette, és a folyóban megkeresztelte a bűnüket megbánó embereket. Jézus is beállt a bűnbánók sorába. János előbb ellenszegült, de Jézus szavára mégis megmerítette őt is a Jordán folyóban. Az eseményt a szent Evangéliumok így írják le. A mai ünnepet Úrjelenés, vagy Istenjelenés ünnepének, görögül Theofániánek nevezzük. Szintén az evangéliumokból tudjuk, hogy ekkor meghasadt az ég, a Szentlélek galamb képében rászállt Jézus fejére, a mennyből pedig az Atyaisten hangja tett tanúságot Fia mellett. A teljes Szentháromság megnyilatkozott a Jordán folyónál.
Jézus megkeresztelésének hatását szent énekeink válogatott szavakkal fejezik ki. A. vízszentelési imából ezeket halljuk 5.: Ma az emberi nem vétkeit a Jordán folyó habjai lemossák. 6.: Ma az emberiség számára megnyílik a Paradicsom, s az igazság Napja felragyog nekünk 3.: Ma az Úr keresztségre száll alá, hogy emberi nemünket a magasságba emelje. 7.: Ma megszereztük a mennyek országát és az Úr országának soha nem lesz vége. 4.: Ma a Teremtő fölött saját teremtménye terjeszti ki kezeit. 2.: Ma a vizek állománya vállaira fogadja Alkotójának lépteit. 4.: Ma a lelki ünnepet ünneplőknek, az Anyaszentegyháznak szent és Igaz hite nyilvánul ki.”
URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT)
Manapság január 2. és 9. közötti vasárnapon üljük meg, de a liturgikus reformig január 6-án ünnepeltük. Az ünnep keleti eredetű, valószínüleg Alexandriából terjedt el. A Húsvét utáni második legrégibb ünnepünk, már a 4. században Rómában is ünnepelték. Ekkor az Úr születését nyugaton már december 25-én ünnepelték.
Az ünnep neve (Epiphania) két gondolatot egyesít: - keleten egy király, vagy nagy úr érkezését, nagy ünneplését, vagy kitüntetés osztogatását Theophániának, vagy Epiphániának (Isten megjelenésének) nevezték; - a keleti menyegzőhöz hasonlóan a "mennyek országát" is csak nagy ünnepléshez tudták hasonlítani.
A két gondolat egyesítésével az Epiphánia ünnepén Krisztus, a király, az Isten bevonul városába, megünnepli mennyegzőjét jegyesével és naponta meghív és lakomán lát vendégül az Eucharisztiában. Az ünnep eredetileg háromnapos volt, közben a napkeleti bölcsek látogatásáról, Jézusnak a Jordánban történt megkeresztelkedéséről és a kánai menyegzőről emlékeztek meg, mert ezek a keresztségről, és az Oltáriszentségről szólnak.
Három előkelő és bölcs ember talán Bálám próféta jövendölése nyomán, de isteni sugallatra elindult megkeresni a zsidók megváltóját. A bölcsek számáról és nevükről a szentírás semmit sem mond. Az ajándékok száma alapján következtetik, hogy hárman voltak. Ezt már Szent Leó pápa feltételezte. A 9. században adták nekik a Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevet. Vannak olyan koraközépkori ábrázolások, ahol négyen szerepelnek. 1164-ben Kölnbe kerültek az ereklyéik, a kölni dómban ma is látható művészi, középkori ereklyeszekrényük. A Szentírás bölcseknek nevezi őket, és csak a középkorban feltételezték róluk, hogy királyok, az adományok gazdagsága alapján, valamint a 71. zsoltár jövendölése alapján.
Az ajándékok jelentését különbözőképen értelmezték. Az arany a királyi hatalmat jelképezi. A tömjén a főpapot jelképezte nyugaton, keleten az anyának és gyermeknek szóló kellemes illatot jelentette. A mirha nyugaton Krisztus szenvedését és eltemetését jelezte, keleten a tejképzést segítő gyógyszernek értelmezték.
Ezen az ünnepen több szentelménnyel is találkozunk:
A vízszentelés az ősi keresztelési szokásra emlékeztet.
Ma is megmaradt a szokás, hogy a szentelt vízből hazavisznek a hívek.
Lakásszentelés szokásos ezekben a napokban.
Ekkor írják fel az ajtó fölé a királyok nevének kezdőbetüit és az évszámot:
19 G. M. B. 98
Eredetileg a három betü jelentése
Gondolat:
Jézus, királyunk és testvérünk jelenvaló és vendégségére hív!
Szent Makra szűz, vértanú, † 304
Szent Melániusz püspök, † ~550
Szent Nilammon remete, † ~404
Vízkereszt vigíliája II. oszt.
Már Karácsony ünnepénél említettük, hogy a keletiek kezdetben január 6-át tartották Üdvözítőnk születésnapjának. Ősrégi ünnep tehát az, melyet magyarul Vízkeresztnek nevezünk.[1] És már legrégibb emlékeinkben, melyek említik, vigíliával jelenik meg az Epiphania. Alex. Kelemen szerint a bazilidiánusoknál.[2] (Bazilides gnosztikus követői Alexandriában Hadrián császár alatt.) Így a jeruzsálemi zarándoknő leírja,[3] hogy vándorlása közben épp akkor érkezett egy thebaisi városba, mikor „a boldogságos epiphania napjának előnapja volt, mert e napon vigíliát kellett tartani a templomban.” Ma is mind a keletiek, mind a nyugatiak vigíliával készülnek elő e szent ünnepre, de míg nálunk ez nem böjttel kapcsolatos előkészület, addig a görögök böjtölnek e napon. A keletieknél január 2-5-ig tart az előünneplés.[4]
OSZLOPOS SZENT SIMEON szerzetes - Szent Szinklétika anya - Szent Teopempt és Teona vértanúk
OSZLOPOS SZENT SIMEON szerzetes
*Szisz, Nikopolisz mellett, 390 körül. +Antióchia mellett, 459.
A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal és aszketikus gyakorlataikkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódott vissza, hanem oszlop tetejére költözött. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy 3--5--10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, ezt korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak. A kortársak között is sokan idegenkedtek ettől az életformától, ezért mondta Szent Simeon kortársa, Theodorétosz ciruszi püspök: ,,Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lomhábbakon segítsen.''
A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot.
Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon.
A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét.
A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban -- mindenekelőtt Szíriában -- értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket.
Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták -- de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.
Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.
Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.
Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.
Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben -- még félig gyermekként -- a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt.
Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.
A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot.
Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon.
A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét.
A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban -- mindenekelőtt Szíriában -- értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket.
Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták -- de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.
Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.
Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.
Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.
Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben -- még félig gyermekként -- a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt.
Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.
Szent Szinklétika anya
Szinklétika Alexandriából származott gazdag szülőktől, Amikor elérte azt a kort, számtalan fiú szerette volna feleségül elnyerni a szép, erényes és gazdag leányt. Ő azonban tisztán akarta magát megőrizni és mennyei Vőlegényéhez ragaszkodott. Istenhez emelve értelmét, igyekezett győzelmet aratni látható és láthatatlan ellenségei fölött, amelyek bűnre akarták vinni. Szülei halála után minden vagyonát elosztotta a szegények és rászorulók között. Magával víve vak testvérét, elrejteztek egy síremlékben, amely szüleihez tartozott, és ott szerzetesi életet éltek. Szent életüknek híre hamar elterjedt a környéken. Körülötte egész kis közössége gyűlt össze az istenfélő asszonyoknak és lányoknak, akik oktatását várták. Egész további életében szóval és tettel, nagy buzgósággal tanította a körülötte élő nőket. 80 éves korában olyan fájdalmas betegség támadt rá, amelyet az istenfélő Jób is megtapasztalt. Teste szétoszlott és a férgek rágták. Három és fél évig szenvedett ebben, keresztény türelemmel tűrve szenvedéseit. Három nappal előre megmondta halálának idejét, ami valóban úgy következett be 350 körül.
Szent Teopempt és Teona vértanúk
Dioklécián császár, egy utazása alkalmával, Nikomédia városában bálványszobrokat állított fel és imádta azokat. Néhány nap múlva elfogták Teopemt nikomédiai püspököt és a császár elé vitték. Mivel nem tudta hittagadásra bírni, tüzes kemencébe vetette. A vértanú leült a kemencében, majd éjfélkor a kemencéből kijőve, a császár hálószobájába ment, szólt hozzá és újra visszament a kemencébe. Ezután börtönbe került, ahol éheztették.
Teona varázsló volt. Dioklécián azt a megbízatást adta neki, hogy leplezze le Teopempt varázslásait. Teona mérget készített a püspöknek. Látva, hogy semmi kárt nem tesz benne a méregpohár, ő is hitt Krisztusban. A császár őt is börtönbe vetette. Ott Teopemt kioktatta őt a keresztény hitről és megkeresztelte. Dioklécián új kínzásokat talált ki Teopempt püspök számára, de sikertelen maradt ebben is, és nem bírta hittagadásra venni. Kínzások után fejvesztésre ítélte, amit a szent püspök örömmel fogadott. Ezután a császár előhivatta Teonát, de ő sem akart hittagadó lenni. Büntetésül a császár elevenen eltemetésre ítélte. A keresztségben a Szinéziosz nevet kapva a vértanúságot is elszenvedte Krisztusért. Mindezek a 303. évben történtek.
Teona varázsló volt. Dioklécián azt a megbízatást adta neki, hogy leplezze le Teopempt varázslásait. Teona mérget készített a püspöknek. Látva, hogy semmi kárt nem tesz benne a méregpohár, ő is hitt Krisztusban. A császár őt is börtönbe vetette. Ott Teopemt kioktatta őt a keresztény hitről és megkeresztelte. Dioklécián új kínzásokat talált ki Teopempt püspök számára, de sikertelen maradt ebben is, és nem bírta hittagadásra venni. Kínzások után fejvesztésre ítélte, amit a szent püspök örömmel fogadott. Ezután a császár előhivatta Teonát, de ő sem akart hittagadó lenni. Büntetésül a császár elevenen eltemetésre ítélte. A keresztségben a Szinéziosz nevet kapva a vértanúságot is elszenvedte Krisztusért. Mindezek a 303. évben történtek.
Szent Ménász atya - Mikeás próféta - BOLDOG ROGÉRIUSZ
Szent Ménász atya
Ménász az egyik Sínai hegyi kolostorban élt a VI. században. 50 évi szerzetesi élet után hunyt el. Temetésénél jó illat töltötte be az egész templomot. Feltárva koporsóját, látták, hogy mindkét lábánál jó illatot árasztó myró fakadt.
Mikeás próféta
Nem tartozott a 12 kis próféta közé. Ő Jimla fia, és Illés próféta kortársa volt. Ácháb király uralkodása alatt jövendölt Szamaria pusztulásáról és a király haláláról. Ezért börtönbe vetették, és szegényesen táplálták, amíg Akáb király meg nem halt. Vértanúként halt meg a IX. században Krisztus előtt. A Királyok és Krónikák könyvében olvashatunk történetéről (I. 22, 8-; II. 18, 7-)
BOLDOG ROGÉRIUSZ (kb. 1196-1237)
Az umbriai Todiban született. Az a szerencse érte, hogy maga Szent Ferenc vette fel a rendbe 1216-ban. Nem csoda tehát, hogy igyekezett követni szeráfi atyjának nyomdokait. De eloszeretettel nézett fel azokra a szentéletu testvéreire is, akikben szüloföldje oly gazdag, és szerintük iparkodott élni. Így jutott nemsokára nagy tökéletességre. Szent Ferenc az igehirdetésben kifejtett buzgósága miatt nagyra becsülte. Gyakran magával vitte prédikálni s rábízta a Todi klarisszák lelki vezetését. De külön rábízta a szentéletu Filippa Mareri klarissza novér lelki vezetését is, aki a Rieti völgyben élt novértársaival. Ennek a megbízásnak Rogeriusz híven megfelelt s a rábízott novért a tökéletesség magas fokára vezette. Halálos ágyánál mellette volt, szentáldozásban részesítette és a szent olajjal megkente. O mondta felette a temetési beszédet, majd visszatért szülovárosába, Todiba, ahol a következo évben, 1237. jan. 5-én az igazak halálával halt meg. Halála után sírját sokan keresték fel s tapasztalták csodás segítését. IX. Gergely pápa, aki személyesen ismerte, szentnek nevezte s megengedte, hogy Todiban nyilvánosan tiszteljék. Tiszteletét XIV. Benedek terjesztette ki az egész Ferenc-rendre.
„Virrasszatok kitartással, buzgón fenntartva magatokban az áhítat szellemét, hogy midon a kiáltás hallatszik: „Jön a Volegény!”, huségesen elébe mehessetek lelketeknek a szeretet és öröm olajával teli lámpásaival, miközben a balga szüzek kizáratnak, ti pedig bevonultok az örök örvendezés lakodalmas asztalához, ahol Krisztus az o jegyeseit az angyalok és választottak közé ülteti és körüljárva felszolgál nekik.”
Szent Bonaventúrának az assisi klarisszákhoz írt levelébol.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Rogériuszt, Szent Ferenc társát és követojét a szentek példája követése által a tökéletességre vezetted, add, hogy mi is szentjeink nyomdokain haladva, részesei legyünk dicsoségüknek is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Fosztériosz remete - Szent György atya
Szent Fosztériosz remete
Egy magas kopár hegyen élt remete életet. Mint Illés próféta ő is a mennyekből kapott kenyeret étkezésre. Ez éveken keresztül így történt, amíg egyedül élt. Amikor az emberek meghallották hírét, és köréje gyülekeztek, hogy ők is így éljenek, szentünk kolostort alapított számukra. Ettől kezdve már nem kapott az égből kenyeret. Mindenki maga dolgozott meg érte. Abban az időben az Egyházat tévtanítások zavarták. Zsinatot hívtak össze ellenük, Fosztériosz is hivatalos volt rá. A szent ügy érdekében otthagyta a kolostort, és a zsinaton bátran és meggyőzően hirdette az igaz hitet. Sokukat visszavezetett tévelygésükből az igaz hitre Békében halt meg a IX. században.
Szent György atya
Szentünk Kréta szigetén született 760-ban. Szüleitől jó nevelést kapott, a könyvek olvasásában is jártas lett. 12 éves korában elutazott Jeruzsálembe, hogy meglátogassa a szent helyeket. Tizenkét évet élt ott és sokat szenvedett a zsidóktól és araboktól. Innen Rómába távozott és felvette a szerzetességben az angyali öltözetet. Azután Konstantinápolyba került és a Márvány tenger partján levő Akrita kolostorban élt. Békében halt mg 820 körül.
Szent Apollinária anya
Szent Amáta
Szent Apollinária anya
Arkádiusz görög Császár halála után Antemiosz prokonzul irányította az országot a kiskorú Teodóz Császár helyett. A prokonzul leánya volt Apollinária. Amikor felnőtté vált, szülei férjhez akarták adni, de ő szerzetesnő akart lenni. Szülei találtak egy tapasztalt szerzetesnőt, aki megtanította Apollináriát olvasni a szent könyveket. Ezután azt kérte szüleitől, engedjék el a szent helyekre Jeruzsálembe. Többszörös kérésre szolgákkal együtt elengedték őt erre az utazásra. Visszatérőben, Alexandriában, titkon férfiruhába öltözött és elrejtőzködött egy mocsaras helyen. Ott néhány évig szigorú életet élt. Itt találta meg őt szent Makariosz. Apollinária kérésére befogadta kolostorába Dorotheosz néven. Apollinária szüleinek volt még egy beteg lánya, akit tisztátalan lélek szállt meg. Szülei elküldték Dorotheosz szerzeteshez (azaz saját lányukhoz) aki a gyógyítás ajándékával rendelkezett. A leány meggyógyult, de visszafelé újra beleszállt a gonosz lélek. Megvádolta Dorotheoszt, hogy megrontotta őt. A szülők a szerzetest katonákkal elfogatták, és ítélőszék elé akarták állítani. A szerzetes egy szobában feltárta előttük, hogy ő a saját leányuk Apollinária. Újra meggyógyította leánytestvérét és visszament a remeteségbe. Békében halt meg 470 körül. Társai csak halála után tudták meg Dorotheosz/Apollinária kilétét. Testét szent Makariosz kolostorának templomában temették el.
Szent Emília (Emiliána) szűz, † ~560
A betlehemi jászol mellett fakadt a Szent Család tisztelete, ahol a Kisded Jézus imádására egybejövő pásztorok ott találták Szűz Anyját és nevelőatyját, Szent Józsefet is és a kis Jézusra ragyogó fényözönből rájuk is hullott a tisztelet sugara. Így tehát nagyon szépen beleillik ez az ünnep a karácsonyi ünnepkör gondolatába, bár a legújabb ünnepek egyike. A liturgiába 1898-ban került és akkor a breviárium himnuszait maga a pápa, XIII. Leó írta meg. Legújabban pedig 1921-ben XV. Benedek pápa az egész világra kötelezővé tette megülését és erre a vasárnapra állandósította. Bár segítene hozzá ez az ünnep, hogy korunk legnagyobb bajára, a családok szétzüllésére és ezzel a társadalom elkereszténytelenedésére orvosság lenne. Szép lesz a mi családi életünk, ha követjük a szentleckében olvasott tanácsokat.