Szentünk a szicíliai Kukumoszban alapított kolostort szent Miklós tiszteletére. Ott éltek azok a görög szerzetesek, akik a képrombolás idején menekültek el hazájukból. A kolostorfőnök Teoktiszt atya volt. Mint jó atya vezette nyáját az örök élet hajlékai felé. Késő öregségben halt meg 800 körül, január 4-én.

Zoszjmász a kisázsiai Kilikiából származott. A pusztában élt remete életet. Dioklécián császár alatt elfogták, megkínozták, de semmiféle kínzás nem ártott neki. Kínzásai alatt a pusztából előjött egy oroszlán, emberi hangon beszélve. Ezt látva, Zoszimászt szabadon engedték. Atanáz, akinek a feladata volt a rabok számbavétele, látva mi történt Zoszimásszal, hitt Krisztusban és megkeresztelkedett. Mindketten a pusztába távoztak, és imádságos élet után egy hegy szakadékában csendesen meghaltak.

Jézus Krisztus először 12 apostolt választott ki, nevüket pontosan olvashatjuk az Evangéliumokban. Utána úgy látta jónak, hogy kiválasszon még 70 (vagy 72) apostolt. Ezeket páronként elküldte a városokba és falvakba, hogy hirdessék Isten országának eljövetelét. (Lk. 10,1-) A Szentlélek eljövetele után mindnyájan hirdették az evangéliumot különböző helyeken. Egyesek önálló hithirdetők voltak, mások pedig valamelyik apostolhoz szegődtek a 12 közül. Ezeknek az apostoloknak egy részét Egyházunk külön-külön napon is ünnepli. A mai napot az apostolok „gyülekezetének” nevezve egy napon ünnepli meg mindnyájukat, hogy a keresztényeket megóvja az apostolokkal kapcsolatos véleménykülönbségektől. A Szentírás csak néhánynak nevét említi közülük, a mai napra írt egyházi énekeink pedig nagy részüket említi név szerint.


FOLIGNOI* SZENT ANGÉLA ÖZVEGY, III. r. (1248-1309) 
Jómódú családból származott. Anyjáról úgy emlékezik meg, hogy nagy akadálya volt Isten felé vezeto útján. Fiatalon férjhez ment, négy gyermek anyja. lett. Világias életet élt, habár végezte vallási kötelességeit is. 37 éves, amikor Isten a tökéletesebb életre hívja. Bunei megismerése a kárhozat félelmével tölti el. Elmegy gyónni, de több bunét elhallgatja. Lelkiismeretfurdalásai közepette Assisi Szent Ferenchez fordul. Hallva a ferences Arnold atya prédikációját, jó gyónást végez s most már egészen Istent választja. Kéri, mutassa meg a hozzá vezeto utat. Nehéz áldozatokat kell hoznia. Egymás után halnak meg anyja, férje, gyermekei. 40 éves ekkor. Egészen búcsút mond a világi életnek. Beöltözik a ferences III. rend ruhájába, s Wadding ferences történész szerint kolostort is alapít, amikor már lelki leányai száma megnövekszik. Kezdodnek a látomások, kinyilatkoztatások. Legmélyebb nyomot a megfeszített Krisztus látomása hagy lelkében. Krisztus mondja neki: „Mindezt érted szenvedtem. Mit tudsz viszonzásul adni, ami elég volna?” Angéla írástudatlan. Látomásait, tanításait, leveleit Arnold atya írja le, ezek az írások könyv alakjában is megjelennek „Folignoi Angéla könyve” címen, s még életében sokan olvassák. Misztikus tanítások boven találhatók benne. Egyszer megmutatta neki az Úr szent Szívét, mint a viharban legbiztosabb menedéket. Angéla sokszor menekült oda, mert több éven keresztül mindenféle kísértést szenvedett. Az Úr ezekkel tisztította meg ot minden tökéletlenségtol s készítette elo a vele való egyesülésre. Élete utolsó 12 évében földi táplálékra nem volt szüksége: csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. A szemlélodo életet összekötötte a felebaráti szeretet gyakorlásával, betegek gondozásával, mások tanításával. Tanításai miatt a „‘teológusok mesternoje” néven emlegették. 1309-ben, 61 éves korában halt meg. XII. Ince pápa (1691-1700) avatta boldoggá.
Boldog Angéla testamentuma lelki leányaihoz:
„Hon szeretett leányaim, törekedjetek arra, hogy igazán kicsinyek és alázatosak maradjatok, nemcsak külsoleg, hanem szívetek mélyébol. Más végrendeletet nem hagyok hátra, csak a kölcsönös szeretetet és a mély alázatot. És átadom mint egész hagyatékomat azt, ami Jézus Krisztusnak is a hagyatéka volt, ti. a szegénységet, a szenvedést, a megvettetést, mert ez volt Jézus élete.”

Istenünk, te Boldog Angélát azzal tuntetted ki, hogy Szent Fiad titkaiba be
tudjon hatolni. Érdemeiért és közbenjárására nekünk is add meg, hogy részesei
lehessünk misztériumaidnak itt a földön, és dicsoséged kinyilatkoztatásán
ujjongva örvendezhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Malakiás próféta Zabulon törzséből származott. Ő a 12 kis próféta közül az utolsó a Szentírás felsorolásában. Működésének idejét a babiloni fogság utánra kell tenni, kb. Krisztus születése előtt 400 évvel. Rövid prófétai könyvében ostorozza a papoknak az áldozatoknál megnyilvánuló hanyagságát, és megjövendöli a világon bemutatandó tiszta áldozatot. Korholja továbbá a nép bűneit, főleg a pogányokkal kötött vegyes házasságokat. Szól végül a Messiás eljöveteléről, Akinek előhírnöke is lesz. A próféta fiatal éveiben halt meg, atyái mellé temették Szufába. Egyes történészek személyét és életét kétségbe vonják.

 *Nanterre, 422 körül. +Párizs, 502. január 3.
Genovéva szülei a Párizs melletti Nanterre-ben éltek, és még római őseikről nevezték magukat: apját Severusnak, anyját pedig Gerontiának hívták. 422-ben született gyermeküket frank néven nevezték el Genovévának.

Az 5. század eleje, amelyben a gyermek felnőtt, felkavart, megpróbáltatásoktól fenyegetett világ volt. Az utolsó északi római provincia határain átcsapdostak a népvándorlás hullámai. Az ókori nagyvárosokban leomlottak a paloták és fürdők, színházak és templomok. A városok falvakká zsugorodtak össze, s régi falaik és sáncaik már csak alig vették körül őket, olyanok voltak, mint valami túlságosan bővé vált köpeny. A pogányok között keresztények is éltek, nagy tekintélyű püspökük köré csoportosulva; régóta betelepült gall-római családok, amelyek büszkén vallották magukénak a háromszemélyű Isten igaz hitét, s elzárkóztak az ariánus eretnekség és a germán behatolók pogány szörnyűségei elől. A barbárok azonban csakhamar az igaz hitre tértek, s ez meghatározta jövőjüket. Amikor Genovéva fiatal volt, még Aätius, a birodalom hadvezére kormányozott Észak-Galliában; amikor pedig meghalt Genovéva, a rómaiakat már elűzték a germánok, a Merovingok királya, Klodvig pedig hatalmas birodalomba kényszerítette a frankok sok háború és véres viszályok által megtépázott törzsét. Miután Szent Remigius (436 körül--533) reimsi püspök megkeresztelte, a Mons Lutetiuson, az apostolok által épített templomában sírhelyet állíttatott fel Párizs szentjének, Genovévának.

Szent Genovéva életrajza, amelyet ismeretlen kéz írt a 6. században, közli, hogy amikor Genovéva még csak hatéves kislány volt, szülei között állt a félhomályos templomtérben, és nézte a két vándorpüspököt, Szent Germanust (378 körül--450 körül) és Szent Lupust (383 körül-- 478), akik úton voltak Anglia felé, és Nanterre-ben akartak éjszakázni. A nép összegyűlt, hogy meghallgassa prédikációjukat. Germanus csodálatos módon felismerte a gyermekben a jövendő szentet. Másnap reggeli elbúcsúzásuk alkalmával megáldotta, és egy bronzérmet ajándékozott neki, amelybe kereszt volt bevésve.

A következő évekből csak egy fontos eseményről tudósít életrajza. Egy napon anyja keményen megfegyelmezte a gyermeket, mert felingerelte -- mint vélte -- túlzott jámborsága. Gerontia ott helyben megvakult, és csak hosszú idő után látott ismét, amikor Genovéva, valami belső megvilágosodást követve, vizet merített egy közeli kútból, és megnedvesítette vele anyja szemeit. Ekkor vált először hatékonnyá az a csodás erő, amelyet Isten kölcsönzött Genovéva kezének, és amely később sok megszállottnak, betegnek és tévelygőnek gyógyítójává lett. Nanterre- ben még ma is tiszteletben tartják a gyógyító erejű vizet tartalmazó régi kutat.

Tizenöt éves korában tette le Genovéva Párizs püspökének kezébe a szüzességi fogadalmat és felvette a fátylat. Amint az ókeresztény időktől kezdve szokásos volt, családjában élte tovább az Istennek szenteltek csendes életét; először atyja nanterrei házában, szülei halála után pedig keresztanyjánál, Párizsban. Kemény böjtökben törte meg testét; egy súlyos betegségben átélte a halál közelségét is. Felgyógyulása után elmondta, hogy egy angyal felvitte a magasba, Isten dicsőségébe. Elnyerte azt az adományt, hogy olvasni tudott az emberek szívében, akik vigasztalást és tanácsot keresve érkeztek hozzá.

Sok időt szentelt az elmélkedő imának, s hogy testén uralkodni tudjon, böjtölt és vezekelt. Környezete számára érthetetlen módon negyven éven át csak csütörtökön és vasárnap evett kevés kenyeret és főtt zöldségfélét, a többi napokon semmit. 55 évesen a püspök tanácsára vett magához néha tejet és halat. Emiatt sokan boszorkánynak tartották, de ő alázatosságával, tisztaságával és jótékonyságával megnyerte az embereket. Azt szokták mondani róla, hogy mindig tizenkettedmagával van, s a tizenkét erényt értették ezen, amely szüntelenül megmutatkozott tetteiben: a hitet, böjtölést, türelmet, nagylelkűséget, egyszerűséget, ártatlanságot, egyetértést, szeretetet, fegyelmezettséget, tisztaságot, igazságosságot és okosságot.

Rágalmak, gyanúsítgatások, ellenségeskedések megtapasztaltatták vele a kereszt keménységét. Genovéva szerény párizsi házából lassanként valami kis kolostorféle alakult ki. Fiatal lányok sereglettek köréje, hogy együtt imádkozzanak vele, és együtt szolgálják Krisztust testvéreikben. Genovéva számára azonban mindez csupán előkészület volt tulajdonképpeni feladatára. Nemsokára eljutott hozzá a második hívás is, amely isteni megbízatással küldte ki cellájából népe és évszázada nagy küzdelmeibe és döntéseibe.

451 tavaszán Attila lovas hadaival átkelt a Rajnán, a nagyhéten elfoglalta Metzet, és a Szajna völgyén át Nyugat felé nyomult előre. Az öldöklő és gyújtogató hunok rémtetteiről szóló hírek hallatára Párizsban pánik tört ki: mindenki fejvesztetten menekült kifelé a városból. Genovéva szembeszegült a zűrzavarral: éjszakai imádságra gyűjtötte össze a nőket, erőteljes prédikációt tartott a férfiaknak, és Istenbe vetett bizalmat kívánt tőlük. Ekkor az egész nép ellene fordult, levonszolták a Szajna partjára, hogy megkövezzék és a folyóba vessék. A forrongó tömeg azonban szétrebbent, amikor egy csapat klerikus tört utat magának. A haldokló Germanus püspök fődiákonusa kereste Genovévát, hogy átadja neki a püspök utolsó miséjéből való szentelt kenyereket. Germanus mély tiszteletének e jele a szent nő iránt nem maradt hatás nélkül a népre. A haldokló láthatatlan jelenléte megmentette Genovévát és általa Párizst is.

A város védelmét lázas sietséggel megerősítették. Attila pedig elhagyta a Szajna völgyét, és Orléans ellen sietett, ám saját romlására. Ott ugyanis már várta Aätius a germánok és a gall-rómaiak egyesített seregével, és megsemmisítő csapást mért rá. Aätius halála (454) után a frankok pogány vezére, a Merovingok nemzetségéből való Kilderik meghódította Közép-Galliát, és székhelyét Párizsba tette. Erőszakos és veszedelmes férfi volt Klodvig apja. Számára Genovévát bizonyára titokzatos félhomály övezte; úgy tekinthetett rá, ahogy a germánok néztek bölcs nőikre. Genovéva mindenesetre félelem nélkül és sikeresen tárgyalt vele, kegyetlen kezéből kiragadta a hadifoglyokat, vagy legalább megkönnyítette sorsukat.

Még egyszer megmentette a várost, amikor a Kilderik és Syagrius (a római hatalom utolsó galliai védelmezője) közti háborúskodás során bekerítették Párizst, és minden utat elzártak az élelmiszerszállítás elől. Genovéva néhány hajónyi legénységet toborzott össze, és felhajózott velük Champagne-ba. Itt kenyérgabonát vásárolt, és vízi úton szerencsésen levitte az ostromlott városba. Régi életrajzai nem mulasztják el e vállalkozás rendkívüli veszélyeinek részletes leírását, is hangsúlyozzák, hogy a dolgok természetes rendje szerint el kellett volna veszniük.

Genovéva ekkor már nagy csodatevőnek számított. Mindenütt, ahol feltűnt: Laonban vagy Tours-ban, Arcis-ban, Troyes-ban vagy Orléans-ban betegeket és szerencsétleneket vittek hozzá. Uralkodott a démonokon, akik országában és évszázadában nyilván sokakat hatalmukban tartottak. Amikor Genovéva egy zarándokútján a tours-i Szent Márton bazilikához közeledett, a bejáratnál egy egész sereg megszállott rohant rá hangos kiáltozással. Kezének érintésével gyógyította meg a szenvedőket. Laonban visszaadta egy már kilenc év óta béna, fiatal lány egészségét. Hosszasan imádkozott, majd kezével megmelengette a merev tagokat, mire a béna felkelt és járt.

Legrégibb életrajza megörökít egy jelenetet, amely egy képben sűríti szentségének kisugárzó erejét. Egy viharos éjszakán Genovéva néhány társnőjével együtt Szent Dénes (lásd: A szentek élete, 580. o.) sírtemplomához zarándokolt. A szél eloltotta a többi nő fáklyáit és gyertyáit, Genovéva gyertyája viszont zavartalanul világított a sötétben. A művészek is fénnyel a kezében ábrázolják, egyik oldalán egy ördöggel, aki a lángra tör, másik oldalán pedig egy angyallal, aki megóvja azt.

Genovéva nyolcvanéves korában, 502-ben halt meg a hagyomány szerint január 3-án. Az apostoloknak abban a pompás templomában temették el, amelyet Klodvig és Klotild építtetett a Mons Lutetiuson. A későbbi századok folyamán a templomot többször átépítették, Genovéva sírja állandó zarándokhely maradt mindaddig, míg a forradalmárok fel nem dúlták. A templomból panteont alakítottak a francia nemzet nagyjainak.

Genovéva ereklyéit a közeli Saint-Étienne-du-Mont templomban őrzik. Mindmáig Párizs védőszentje.




Szent Gordiusz vértanú
Gordiusz a kappadókiai Cezareában született keresztény szülőktől, akiktől keresztény nevelést kapott. Érett korában belépett a hadseregbe. Ott minden társát felülmúlta testi erejével és lelki bátorságával. Mindezekért századossá nevezték ki. Licínius császár uralkodása idején (307-324) üldözés kezdődött a keresztény Egyház és a keresztények ellen. A keresztények sokféle kínzásokat és megaláztatásokat viseltek el ebben az üldözésben. Gordiusz látva ezt az igazságtalanságot, úgy döntött, hogy elhagyja a szolgálatot a saját elhatározásából. Minden vagyonát és ismerősét, rokonát elhagyva, egy járhatatlan pusztába ment, ahol csak Isten szeme láthatta. Ott, felébresztve magában az örök élet utáni vágyat, böjtökkel, imádsággal, virrasztásokkal és Isten igéjének tanulmányozásával készült a harcra Krisztusért. Amikor elérkezett Mars pogány isten ünnepe, Gordiusz előjött, megjelent a nép között a cirkuszban és nyíltan megvallotta keresztény hitét. A város parancsnoka megkínoztatta, és kardhalálra ítélte a IV. század elején.

Szent Teogén Párii városának volt püspöke. Licínius császár idejében Frígiában a katonák elfogták, és katonai szolgálatra kényszerítették. Teogén ennek ellenszegült, ezért 4 oszlophoz kötözték, és botokkal ütötték. Ő a kínokat hősiesen viselte. Ezután börtönbe vetették. A börtönben minden ételt visszautasított. Licinius császárnak jelentést tettek róla, ő büntetésül a vízbe dobatta. A büntetés végrehajtóitól időt kért az imádságra. Imádsága alatt különleges fény ragyogta be. A hajós és néhány katona emiatt a keresztény hitre tért. A tengerbe dobatván lett Krisztus vértanúja 320 körül. Testét a keresztények kivették a vízből és a város falai közelében temették el. Sírjánál sok csoda történt.

Élete feledésbe ment volna, ha feljegyzéseit, melyeket lelkivezetoje kérésére leírt, nyilvánosságra nem hozzák. Egyszeru családból származott az itáliai Emília tartományban, Gyermekkorától nagy tisztelettel volt a szentségi Jézus és a Boldogságos Szuz iránt. 32 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe; s hogy nem volt középszeru tagja a rendnek, mutatja, hogy Szent Ferenc többször is megjelent neki. Egy alkalommal azt mondta neki: „Amióta a terciárius ruhát hordod s elhatároztad, hogy engem követsz, atyád lettem, te pedig a leányom.” Arra is intette, ne keresse az emberek szórakoztató társaságát, csak Isten dicsoségét. Elöljárójának mint Isten helyettesének akaratát kövesse s legyen alázatos. - Szülei halála után gyermekek nevelésével foglalkozott. Szívbetegsége miatt azonban egy ido múlva abba kellett hagynia ezt a tevékenységet, s mindinkább a szenvedés útját járta. Más misztikusokhoz (Szt. Kreszcencia) hasonlóan a sátán különféle zaklatását, kísértését viselte el. Majd lelki szárazság, Istentol való elhagyatottság, kétségbeesés környékezte meg. Mindezek fölött azonban úrrá lett Isten iránti nagy szeretete és lelkiatyjának mutatott engedelmessége által. Ilyen próbákkal és szenvedésekkel készítette elo az Úr szeretett leányát rendkívüli kegyelmi adományaira. Mint Kreszcencia, Schaffer Anna, Fidelis Weiss, o is bizonyos napokon (különösen pénteken) átélte az Úr Jézus szenvedéseit, részesült a szent sebek (stigmatizáció), valamint a misztikus eljegyzés kegyelmében. Ez utóbbi egy ünnepen történt, amikor megjelent neki az Úr Jézus Szent Anyjával és a szeretett tanítvánnyal, Szent Jánossal s otjegyesének nevezte. 68 éves korában költözött át égi Jegyeséhez az emiliai Imolában, 1837, jan. 1-én. Boldoggá avatási eljárását 1918-ban indították el.
„Tolem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem a világ megfeszíttetett, és én a világnak. Én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6,14.)

*Alexandria, 297/98 +Kellien sivatag, 393/94.
Két azonos nevű híres aszkéta ugyanabban az időben és ugyanabban az országban -- hogy is ne történt volna meg, hogy felcserélték őket. (A másik: Egyiptomi Szent Makariosz; lásd: 42. o.)

Makariosz ,,az alexandriai'' vagy ,,a városi'' melléknevét szülővárosáról, a Nílus deltájának nyugati végénél lévő híres, akkoriban még virágzó egyiptomi világvárosról kapta. A hagyomány szerint kereskedő volt, és túlléphette harmincadik évét, amikor szerzetesi hivatása kivezette a pezsgő életű nagyvárosból.

Úgy látszik, hogy Makariosz először a nitriai szerzetesekhez csatlakozott, akik Alexandriától délnyugatra, a pusztába nyúló Mareotis- tó túloldalán laktak. Később mélyebben benyomult a Líbiai-sivatagba, ahol a remeték a legkeményebb életfeltételek közepette és egymástól távol éltek. Ott töltötte hosszú életének hátralévő részét, kb. 340-től a remeték papjaként, később pedig vezetőjeként.

Makariosz még az akkori fogalmak szerint is alig elképzelhetően szigorú aszkézisben élt. Folytonosan azon fáradozott, hogy mások gyakorlatait utánozza, vagy éppenséggel felülmúlja. Az alábbi kis történet jól megvilágítja ezt. Makariosz egy napon világi ruhát öltött, hogy meglátogassa Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.) nagy kolostorát a Nílus melletti Tabennisziben. Novíciusnak jelentkezett, de előrehaladott kora miatt nehezen vették fel. A ,,novícius'' azután az először csodálkozó, majd zúgolódó testvérek szeme láttára olyan aszketikus gyakorlatokat végzett, olyan emberfeletti teljesítményeket ért el a böjtölésben, az éjszakai virrasztásban, a hallgatásban, az imádságban és a munkában, hogy Pakhomiosz számára nem maradt más hátra, mint hogy tiszteletnyilvánítása mellett elbocsássa az új testvért, aki úgy tűnt, mintha nem is húsból és vérből való volna. Nem akarta ugyanis kockáztatni, hogy saját tanítványai megfutamodjanak.

Makarioszt egyszer elfogta a vágy, hogy öt napot szüntelenül imában töltsön. Két nap és két éjszaka után azonban meggyulladt a lába alatt lévő gyékény az egész cellával együtt, és abba kellett hagynia gyakorlatát.

Makarioszban, a testileg jelentéktelen kis emberben a tüzes, excentrikusságra hajló lelkialkattal mély, imádságos lelkület s nagy emberi gyöngédség és alázatosság párosult. A legenda elbeszéli a szent néhány megkísértését; olyan nehéz harcot tükröznek, amelyet az egy és ugyanazon emberben lévő ellentétes képességek szabadíthattak csak fel. Egyszer hirtelen haragjában két hibázó testvért kizárt a közösségből. Amikor ez az egyiptomi Makariosz fülébe jutott, ezt közölte az üzenet átadóival: ,,Nem a két testvér van kizárva, hanem Makariosz apát.'' Alig jutott el ez a mondás az alexandriai Makariosz füléhez, izzó bűnbánattal a közeli mocsárba menekült. Ott talált rá az egyiptomi Makariosz, amikor már tetőtől talpig összecsípdesték a moszkitók. Alázattal fogadta névrokonától a hibázó testvérekkel szemben tanúsított keménysége miatt a korholást, és bocsánatot kért.

Az ő nevéhez fűződik egy nevezetes szőlőfürt története, amely a lelki élet tanítói körében a lemondás és testvéri szeretet összetartozásának iskolapéldája lett: Makariosz egyszer kapott egy nagyon szép és ízletes szőlőfürtöt. Mivel tudta, hogy önmagát az apróságokban kell megfékeznie, s hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, odaadta a szőlőt egy, a szomszédos cellában élő testvérnek. Ez mint jó tanítvány hasonlóképpen gondolkodva szintén elajándékozta. A szőlőfürt így bejárta az egész telepet, végül az egyik testvér bezörgetett vele Makarioszhoz. Ő hálaadásra hívta össze a testvéreket, hogy megköszönjék Istennek a közösség egységét.

Nem maradtak el Makariosztól a becsvágy kísértései sem. Hosszú ideig kemény küzdelmet kellett vívnia azzal a gondolattal, hogy elhagyja a sivatagot, és Rómába utazik. Úgy fojtotta el a vándorlás csaknem ellenállhatatlan ösztönét, hogy súlyos terhekkel megrakva vonult át a sivatagon az izzó hőségben. Bizonyára egyéb tettei is hasonlóképpen megmagyarázhatók. A heves vérmérsékletű testnek kemény fegyelmezésre volt szüksége.

Nagy csodatevőként élt az emberek emlékezetében. Csak a feltűnőt és a szokatlant jegyezték fel számunkra életéből a történetek és legendák; legbensőbb titkát magával vitte a sírba, amikor csaknem százévesen, elgyengülve és roskataggá válva meghalt. Abban a sok emberben azonban, akiken szavával és tanácsaival, imádságaival és némelykor még gyógyító erejével is segített, hatékonyan élt tovább a ,,Krisztus bennünk'' misztériuma.