CERTALDOI* Boldog JÚLIA szűz, reklúza III. r. (+ 1367)
A Ferences Martyrologium ezt írja róla: „Certaldoban Boldog Certaldoi Júlia szuz, reklúza a III. rendbol, aki angyali erényekkel, önmegtagadásaival, a mennyeiek szemléletével, életében és halála után sok csodával tündökölt; ünnepét Firenzében és másutt az Apostoli Szentszék jóváhagyásával megünneplik.” A reklúzák életmódja a IV. században kezdodött Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában. Nyugaton az V-VI. században kezdett terjedni, majd a XII-XIII. században élte virágkorát. A XVI. században (hitújítás kora) számuk jelentosen lecsökkent. A Ferencrendben a III. rendi nok közül boldoggá avatott reklúzák: Janka 40 évig (nov. 17); Veridiana 34 évig (febr. 1) és Júlia. Férfi reklúzusokról a kanonizált ferencesek közt nem tudunk, de pl. B. Segni* András a 13. században és B. Gemignanoi* Vivald a 14. sz. elején a reklúzusokhoz hasonló életet éltek, elobbi egy barlangban, utóbbi egy fa odvában mintegy 20 évig. Nyugaton idovel enyhébb formában is éltek reklúzák. Angliában pl. B. Aelred (12. sz.) ciszterci apátnak a reklúzák részére írt Regulája említést tesz arról, hogy ne fogadjanak vendégeket, s szolgálatukra csak megbízható matrónákat vagy szolgálóleányokat fogadjanak fel. Tehát ezek bemehettek cellájukba, nem voltak „befalazattak”, csak bezártak. A 15. Században, Kölnben éltek reklúzák, akik 5-6-an közös életet éltek, ez tulajdonképpen a szerzetesi életnek egy szigorúbb formája volt. Aelred Regulája említést tesz arról is, hogy a reklúzák munkájukkal biztosítsák megélhetésüket. Ilyen munka lehetett: varrás, hímzés, kézimunkázás, másolás, rózsafüzér készítés. Rómában, egy idoben a Kolosszeumban éltek reklúzák, de - feltehetoen a 15 században - egyik pápa - részben egészségügyi okokból - ezeket betiltotta. A szigorú bezártak (befalazottak) életmódja elott mi már értetlenül állunk. Figyelembe kell vennünk a kor szellemét. A legnagyobb fokú önmegtagadásnak ezeket a példáit kortársaik csodálattal vegyes tisztelettel nézték, az egészségügyi körülményeket illetoen pedig nem voltak olyan igényeik, mint nekünk. Ezt az életmódot legalkalmasabbnak látták arra, hogy valaki a bunt elkerülje s üdvösségét biztosítsa.
Boldog Aelred ciszterci apátnak reklúza novére számára írt Regulájából (12.sz.):

„Azt akarom, novérem, hogy sohase érezd magad biztonságban (ti. üdvösséged dolgában), hanem szem elott tartva törékeny voltodat, légy gyanakvó, s mint a félénk galamb, keresd fel a vízforrásokat. Ezek a vízforrások a szentírás tanításai, melyek a bölcsesség legtisztább forrásaiból eredve segítenek elkerülni a gonosz lélek kísértéseit.”

Istenünk, te Boldog Júlia önmegtagadó élete által az életszentség ritka példáját
állítottad elénk. Engedd, hogy a szeretet útján járva ne riadjunk vissza az
önmegtagadás és a vezeklés gyakorlataitól. Krisztus, a mi Urunk által.

Eusztrát atya a kisázsiai Tarzusban született gazdag és istenfélő szülőktől. Ők nevelték gyermeküket a jámbor életre. 20 éves korában otthagyva a szülői házat, az Olimposz hegyére ment‚ ahol két anyai rokona Gergely és Bazil kitűnt erényes életével Két rokona halála után őt választották meg a kolostor főnökének. Örmény Leó Császár mivel újra el akarta indítani a szentképek rombolását, Eusztrát elhagyta a kolostort és elrejtőzött. A császár halála után újra visszatért kolostorába és a testvérekkel folytatta a szigorú életet. 95 éves korában hunyt el 821-ben.

Teofil diakónus és Hellád világi ember Líbiában terjesztették a keresztény hitet. Emiatt különféle kínzásokat kellett elszenvedniük: verés, szurkálás, tűzzel való égetés. Mindezek ellenére is állhatatosan kitartottak hitük mellett. Ezért kövekkel agyonverték őket a IV. század elején.

Aachenben született hétgyermekes, jómódú német családban. Szigorú nevelésben részesült. Egy konvertita tanítónoje révén megismerkedett a szegények és betegek világával. Szülei halála után néhány ferences III. rendi barátnojével 1845-ben közös életet kezdett s a nagyváros szegénynegyedeit látogatták. Házukat megnyitották 30 szerencsétlen sorsú nonek. A kórházakat járva olyan betegeket ápoltak, akikhez mások még közelíteni sem akartak (vérbaj, kolera). Tehetosebb családoktól kéregettek a betegek részére. Gondjuk volt arra is, hagy a bunösök megtérjenek, felvegyék a szentségeket. Franciskát a „szegények anyjának” kezdték nevezni. 1850-ben életszabályt szerkesztett a már összekovácsolódott közösség számára. 1851-ben elfogadták a ferences reguláris III. rendi szabályzatot, ferences ruhát öltöttek s az elso tagok szerzetesi fogadalmat tettek. A kongregáció a Szent Ferenc Szegény Novérei nevet vette fel. 1858-ban, az USA-ban is letelepedtek, s szinte minden évben új kórházat nyitottak. A Szentszék 1865-ben hagyta végleg jóvá a közösséget. A háborús években (1865-70) a sebesült katonákat is ápolták. A „kultúrharcnak” nevezett, hét évig tartó katolikusellenes mozgalom idején a novérek szorosan felzárkóztak a katolikus Egyház mellett. Franciska változatlanul folytatta szigorú vezeklo életét, de néhány fiatal novér halála miatt enyhítenie kellett a szabályokon, különösen a böjti eloírásokon. 57 éves korában halt meg 1876- ban Ekkor 30 intézményben Európában mintegy 800, Amerikában 170 novér gyászolta rendalapító anyját, akit VI. Pál pápa avatott boldoggá 1974-ben. 1959-ben a két amerikai tartomány különvált az európaitól „A Szegények Ferences Novérei” elnevezéssel.

„Igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából fakadó hatalmával, hogy így az o példáján felbuzdulva novérei ne csak hivatalból engedelmeskedjenek, hanem inkább szeretetbol… Legyen olyan jóindulatú és barátságos, hogy nyugodtan feltárhassák elotte szükségleteiket.”

Istenünk, te Boldog Mária Franciskát arra választottad ki, hogy a szegények
és a betegek felkarolására új szerzetesi közösséget alapítson és a bunösökért
vállalt vezeklo élettel sokak javára legyen. Add, hagy mi is hozzá hasonló
lelkülettel segítsünk elesett embertársainkon. A mi Urunk...

Georgiosz, a chozibai Istenanya-kolostor szerzetese nem a nagy alapítók vagy tanítók közé tartozik, akiknek neve belekerült a szerzetesség történetébe. Feltehetően semmit sem tudnánk róla, ha tanítványa, Antal gyermeki szeretettel és hálával nem állított volna neki egyszerű emléket, amennyiben életét megírta, bár gyakorlatlanul és valóságában mégis szokatlanul megragadóan.

György születési éve ismeretlen, a 6. század közepére eshetett. Szülőföldje Ciprus szigete volt. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek, s miattuk sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Amikor nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az igumen. De nem sokáig maradt ott; útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki hosszú idő óta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos ,,kellióta'' tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítője és tanulójaként megkezdte noviciátusát. Ez a testvér tapasztalt aszkéta, de kemény ember volt, aki a szerzetesi élet újonca iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, és Hérakleidész most már magához vette öccsét; az idősebb vezetésével a csendes magábaszállás és istenközelség évei következtek. Külön cellájában élt a két aszkéta a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. Akkor tanulta meg György a testvérétől, hogy milyen az igazi szerzetes, s alázatosan és engedelmesen alávetette magát neki. Miután a csendes vezeklő és nagy imádkozó Hérakleidész meghalt, György örökségének őrzőjeként egy ideig még ott maradt magányos cellájában. A lavrának, melyhez a cella tartozott, szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György, álombeli látomástól vezetve visszatért Chozibába, ahol egykor elkezdte szerzetesi életét.

Álmában a Choziba kolostor úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A látomásban bizonyára visszatükröződött valami e ház egészen különleges sajátosságából, nemhiába hívták ,,a vendégszeretet házá''-nak. Egy tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt akkor éppen a kolostor igumenje. György, aki már nem kezdő, hanem gyakorlott szerzetes volt, egy, a kolostorhoz tartozó hegyi cellát kapott tőle. Így hát Chozibában is folytathatta hivatását, a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy voltaképpeni titka minden külső tekintet elől elrejtőzik. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, hogy mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze az volt, hogy a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette is; néhány dolog, amit tulajdonságairól beszélnek, Assisi Szent Ferencre (lásd A szentek élete, 566. o.) emlékeztet.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak még más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban. Elsősorban a nagy közös munkák voltak ezek, mint az évenkénti tüzelőfavágás, vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés volt György különleges szenvedélye. Ez ugyanis -- különösen az elviselhetetlen nyári hőségben -- fölötte nehéz munkát jelentett. Azt beszélik, hogy György készen volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencébe, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: ,,Ez a szerzetes vasból van!'' Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, a vendégszeretet háza, ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta fel a testvérek szükségletére. A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, és úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlevő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési napot se hagyjon elmúlni az ő segítsége nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak példát mutatott az önzetlen önátadásra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget, bűnbánatra és megtérésre szólított fel. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniok magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a cellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokakat közülük elfogtak, elhurcoltak vagy megöltek a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák. Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is lenyűgözően hatott. Kenyeret és vizet adtak neki, s bántatlanul elengedték. Az idős szerzetes Jerikóba menekült, majd amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, felment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. A szigorú aszkézistől és a kiállott nyomorúságoktól legyengülve a kolostorban töltötte utolsó napjait. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, és megüzente neki, hogy jöjjön, mert elérkezett az ideje. Antal azonban mint gondnok a számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: ,,Ne izgasd magad, gyermekem! Fejezd be a munkádat; megvárom, amíg jössz''. Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, és a fáradt gondnok elgyötörve lépett be haldokló mestere szobájába. Ez még egyszer felemelkedett, utoljára átölelte a fiatal szerzetest, akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített, Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki és arcát kelet felé fordította. Ezután így szólt:

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Olyan szerzetesi élet volt az övé, mint sok más, amelyekből sohasem ismerünk meg semmit. Ezek helyett a névtelenek helyett, akiket csak Isten ismer egyedül, álljon itt emlékezetül. Teljesen betöltötte a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet. Az imádság volt emberi létének belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely elárasztotta még utolsó óráját is.

Julián az egyiptomi Antinoéban született nemes és gazdag szülőktől. Megismerte a világi tudományokat is, de jól megtanulta az isteni Írásokat is tanulmányaiban. Fiatal korában megszerette a szűzi tisztaságot és abban akart élni élete végéig. 18 éves korában szülei akaratát követve házasságra lépett a gazdag és erényes leánnyal Bazilisszával. A házasságban mindketten megtartották szüzességüket. Szüleik halála után két kolostort, egy férfi és egy női kolostort alapítottak. Mindketten belépve, szerzetesekké lettek. Julián a férfi kolostor, Bazilissza a női kolostor főnöke lett.

Ebben az időben uralkodott az istentelen Dioklécián és Maximián császár. Mindnyájan ellenségei voltak a keresztény hitnek. Amikor az üldözés városukat is elérte, egyedül Juliánt állították ítélőszék elé. Kolostorát a benne tartózkodókkal együtt felgyújtották, mindnyájan a tűzben vesztek el. Juliánt, akit nagyon megkínoztak hitéért, nem tudták hittagadásra rábírni. Amikor botokkal ütötték, az erős ütéstől egy szilánk 1evált, és a helytartó rokona szemébe kerülve elvette szeme világát. Julián keresztet rajzolva a szemre, visszaadta látását. Ez meggyőzte a meggyógyítottat és Jézust igaz Istennek ismerte el. Büntetése a lefejezés lett. Így saját vérével keresztelkedve meg, lett kereszténnyé. Juliánt vasra verve vezették az utcákon át. Amikor arra a helyre érkeztek, ahol a helytartó egyedüli fia tanult, a fiú Kelzusz, látomást látott. Látomása után Julián után szaladt és a tömeg előtt nyíltan megvallotta az igaz Istent. A helytartó apa mindkettőjüket a börtönbe vetette. Egy Antal nevű pap éjszaka megkeresztelte a fiút Kelzuszt és még 20 megtért katonát. Másnap az ítélőszék elé állítva őket, egy halottat hoztak oda. Julián imádságára Isten feltámasztotta a halottat. A csodára a halott felesége Marionilla is Krisztus híve lett. Mindnyájan börtönbe záratva és kínzásokat elviselve haltak meg Krisztusért, lefejezés által 313-ban.

Dioklécián császár uralkodása alatt a kappadókiai Cezarea áldózópapja volt. . pogányokat térítő munkáját nagy buzgósággal végezte. Ezért Urbán helytartó előtt bevádolták. Szentünk elmenekült, de éjjeli látomásban az Úr visszaküldte a városba. Először börtönbe vetették, majd kényszerítették, hogy áldozzon Szerapisz istennek. Mivel nem tette meg, fára függesztették, körmeit leszedték, testét vashorgokkal szaggatták. Isten angyala segítségével mindenben sértetlen maradt. Újabb kínzások után egy zsidó ember lándzsával átszúrta oldalát 304-ben.

Nagy Teodóz császár uralkodása alatt (379-395) élt a Kartagénából Konstantinápolyba került Domnika 4 más leánnyal együtt. Domnika még pogány volt, de nagyon vágyott arra, hogy keresztény legyen. Szent Nektáriosz pátriarka, különös kinyilatkoztatást kapva, megkeresztelte és diákonisszává tette a leányt. Domnika kolostort alapítva, több jó életű leánnyal élt együtt. Itt, megvetve minden világi dolgot és élvezetet sok önmegtagadás útján jutott el a lelki tökéletesség nagy fokára. Betegeket gyógyított, előre megmondta a jövendőt, és sok csodát tett. Hosszú élet után békében hunyt el 474-ben.

*Szamoszata 250. körül. +Nikomédia, 312. január 7.
Lukiánoszt ma úgy tekintik, mint ,,a 3. évszázad egyháztörténetének rejtélyét''. Antióchiában, működése helyén és a többi egyházban is már röviddel a halála után szentként tisztelték. Tanúsítja ezt egy dicsőítő beszéd, amelyet Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete 516. o.) tartott az ünnepnapján Antióchia templomában. A büthiniai városban, Drepanonban (a későbbi Helénopoliszban), ahol Lukiánoszt eltemették, a sírja fölé épített bazilika hasonlóképpen tanúsította a szent korai kultuszát. Konstantin császár ennek a városnak még örökös adómentességet is biztosított a vértanú tiszteletére.

Lukiánosz Szamoszatából, az Eufrátesz melletti szír Kommagene tartomány fővárosából, tekintélyes szülőktől származott. Szülei korai halála után a szíriai Edesszába ment, és átengedte magát egy Makariosz nevű tanító vezetésének. Makariosz nagyon tisztelte a Szentírást, és ennek a kifejtésére oktatta tanítványát. Tanítója vezetésével szigorú aszketikus életet élt, elmélyedt a szent könyvekben, és megbízható teológiai ismeretekre tett szert. Tanulmányai befejeztével pap lett Antióchiában. Később tanítója példájára teológiai iskolát alapított, az úgynevezett antióchiai exegetikai iskolát, amely csakhamar híressé vált.

Antióchia akkoriban -- hála egyes kiváló férfiak, nem utolsósorban Lukiánosz kezdeményezésének -- a keresztény kultúra otthonává fejlődött. Az antióchiai iskola Lukiánosz hatására, aki a bibliai gondolkodás és a görög bölcselet világában egyaránt otthon volt, különleges jelleget nyert: tudósai azon fáradoztak, hogy a világi tudományok ismereteit és haladását a teológiában is hasznosítsák. Tudományos alaposságukkal az antióchiaiak elsősorban mégis a lelkipásztori jelleg megújítását és elmélyítését érték el. A puszta filozófiai spekulációkkal szemben nagyon bizalmatlanok voltak. Maga Lukiánosz megteremtette iskolájának és az egész Egyháznak a lehetőséget egy jobb, szó szerinti írásértelmezéshez, mégpedig azzal, hogy gondoskodott a Septuaginta felülvizsgálatáról. Ebből a célból a görög szöveget összehasonlította a héber ősszöveggel, és egybevetette az eltérő szövegváltozatokat, hogy lehetőleg világos és értelmes megfogalmazást nyújthasson. Az Ószövetségnek ekként átvizsgált szövege a 4. század folyamán mértékadóvá vált egész Szíriában, Thrákiában és Kisázsiában, egészen Konstantinápolyig; valószínűleg ez képezte a gót bibliafordítás alapját is. Az Újszövetségnek Lukiánosz által újból elkészített, és később tovább tökéletesített szövegét használták azután csaknem kizárólagosan évszázadokon át az egész görög világban.

Lukiánosz nagy tekintélye ellenére -- megmaradt egész magatartásában kiváló papnak, szigorú életmódját tekintve minden szempontból derék embernek. Az említett ún. Lukiánosz-probléma azzal a kérdéssel függ össze, hogyan viselkedett Lukiánosz az akkoriban kezdődő ,,krisztológiai vitákkal'' kapcsolatosan. Lukiánosz Antióchiának az eretnekség felé hajló és azért csakhamar letett püspökét, szamoszatai Pált érintő teológiai cáfolatában valószínűleg túl messzire ment, és egy fenn nem tartható szentháromságtant képviselt; Pál püspök pedig bizonyára alkalmul használta ezt fel arra, hogy terhes ellenfelét rövid úton kizárja a keresztény közösségből. Később azután Arius és követői, akik Lukiánosz egykori tanítványai közé tartoztak, minden valószínűség szerint a saját előnyükre használták ki ezt a szerencsétlen eseményt, amennyiben Lukiánoszt szellemi atyjuknak tekintették. Bár a történeti körülményeket nem ismerjük pontosan, mégis világos, hogy Lukiánosz vértanúsága idején teljes békében élt az Egyházzal. Bizonyságunk erre egy levél, amelyet mint bebörtönzött hitvalló küldött az antióchiai közösségnek. Többek között ezt írja befejezésül: ,,Az üdvösség teljességét kívánja nektek egybehangzóan a vértanúk egész kara.'' Az egyházatyák és egyházi írók, akik alkalmilag említik őt, nevezetesen Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Euszébiosz mindig csak dicsérő szavakkal emlékeznek meg róla. Szent Jeromostól tudjuk, hogy az ő idejében elterjedtek voltak még az Egyházban Lukiánosz hitről szóló írásai, de később ezek az írások elvesztek.

Bár Lukiánosz tévedhetett teológiai kutatásainak eredményeiben, mégis bizonyos, hogy tévedéséhez nem ragaszkodott makacsul, hanem alávetette magát az Egyháznak mint az Isten által megbízott közösségnek és tekintélynek.

303-ban, a diocletianusi keresztényüldözés idején Lukiánoszt keresztény hitvallása miatt feljelentették és letartóztatták. Bizonyára mint vezető keresztény személyiséget akarták kézre keríteni. Kilenc évig kellett a börtönben sínylődnie, mielőtt a vértanúság kegyelme lett volna osztályrésze. A 311. év vége felé ,,Nikomédiába hurcolták, ahol a császár (Maximus Daia) akkor éppen tartózkodott, és miután az uralkodó jelenlétében beszédet tartott az általa hirdetett tanítás elmélyítésére, fogságba vetették és kivégezték'' -- tudósít Euszebiosz Egyháztörténetében.

A vértanúságot hosszú szenvedés után nyerte el. Nikomédiában kihallgatták, de nem ítélték halálra és nem végezték ki azonnal, hanem éheztetéssel akarták hittagadásra kényszeríteni. A börtön kövezetét beszórták éles cseréptörmelékkel, ráfektették, majd kezét-lábát kifeszítve lebilincselték, hogy kifeszített állapotában mozdulni se tudjon. Két hét telt el így, s mikor már majdnem éhen halt, pogány áldozati húsból készített, válogatott ételeket raktak melléje, hogy egyen. Lukiánosz azonban megkapta az erőt, hogy ne nyúljon hozzá, mert tudta, hogy az hittagadást jelentene.

A halála előtti napon még egyszer misézett. Vízkereszt napja volt, s mert más pap nem volt a börtönben, a vele lévők a testét készítették el oltárnak. A mellére terítették a korporálét, arra helyezték a kenyeret és bort, s miután Lukiánosz konszekrált és felajánlotta az áldozatot, a vele lévő diákonus megáldoztatta.

Másnap újra kihallgatásra vitték, de ekkor bármit kérdeztek tőle, már csak annyit felelt: ,,Keresztény vagyok!'' Mielőtt azonban tovább gyötörhették volna, az Úr magához szólította hűséges szolgáját.

Aranyszájú Szent János az ünnepén mondott beszéde végén ezeket a tanulságokat ajánlotta hívei szívébe: ,,A békesség idején kell készülnünk a háborúra, hogy a harcban koszorút nyerhessünk. Lukiánosz legyőzte az éhséget; nekünk a test gyönyöreit és a gyomrunk kívánságait kell legyőznünk, hogy ha elérkezik a nagy küzdelem órája, a kicsi dolgokban szerzett gyakorlat legyen a segítségünkre. Ő bátran szólt a fejedelmek és királyok előtt; nekünk is ezt kell tennünk, amikor gazdag és tekintélyes pogányok gyülekezetében valljuk meg a hitünket és tesszük nevetségessé tévedéseiket... Mint császári koronát, úgy kell hordanunk a hitvallásunkat, mert nem ékesíti annyira a császárt a koronája, mint bennünket a hit és annak megvallása. De hitvallásunk ne csak szó, hanem tett is legyen, és egész életünk legyen méltó a hitünkhöz!''


AGRIGENTOI BOLDOG MÁTÉ PÜSPÖK (kb. 1390-1451)
Szicília déli részén, Agrigentóban (olaszosan: Girgenti*) született jómódú spanyol származású szüloktol. Apja neve: Giumarra*. 18 évesen lépett be a Ferenc- rendbe. A fogadalmak letétele után elöljárói Spanyolországba küldték teológiai tanulmányai végzésére, itt is szentelték pappá. Ebben az idoben (1420 körül) Sienai Szent Bernardin híre és az obszerváns mozgalom terjedése rá is nagy hatással volt: elöljárói engedélyével belépett az obszerváns ferencesek közé s csakhamar jóhíru igehirdeto lett. Egy ideig Szent Bernardin társaként bejárta Itália vidékeit, majd hazájában és Spanyolországban obszerváns rendházakat alapított, s küzdött kora (a reneszánsz kezdete) bunei ellen. Muködéséhez csodás események is fuzodnek. Bernardin példájára Jézus neve tiszteletét terjesztette; Szicíliában is elterjedt az IHS monogram felírása a házak falára. Jézus neve tiszteletét összekötötte a Szuzanya tiszteletével. Sok általa alapított rendház vagy templom ezt a nevet viselte: „Jézus Szuz Máriája”. Közben szülovárosa püspöksége megüresedett. A nép a város szülöttét akarta püspöknek. Máté teljes erejébol ellenállt. Végül azonban a pápa parancsára (és I. Alfonz szicíliai király kérésére) kénytelen volt elvállalni a terhes feladatot 1442-ben. Jó példával járt elo az apostoli szegénység megélésében; az egyházmegye jövedelme nagy részét a szegények javára fordította. Célul tuzte az egyházmegye megreformálását, a visszaélések (a papságnál a simónia, a híveknél a közömbösség) megszuntetését. Törekvése a papság egy részénél heves ellenállást váltott ki. Bevádolták a pápánál, hogy zavart kelt egyházmegyéjében, felforgatja a rendet. Máté kénytelen volt elmenni IV. Jeno pápához és magát a vád alól kimenteni. A pápa elismerte a vádak alaptalanságát. Visszatért egyházmegyéjébe, újra folytatta reform-tevékenységét, de kevés eredménnyel. Ezért elhatározta, hogy lemond a püspökségrol. A pápa eleinte nem fogadta el a lemondást, de Máté ismételt kérésének végül engedett. Kinevezte utódját, o pedig - háromévi püspöksége után - örömmel ment a Palermo közelében általa alapított obszerváns kolostorba, hogy az imának szentelje magát s így segítse azokat, akik az apostoli munkában fáradoznak. Itt azonban nagy megalázás érte. A gvárdián nem fogadta be. „Ambicionáltad a püspökséget, amelyet nem tudtál ellátni, most ide jöttél, hogy itt is megzavard a rendház békéjét? Menj máshová!” Máté védekezés nélkül ment és Palermo egy másik, konventuális kolostorában szíves fogadtatásra talált. Néhány hónapra rá az obszerváns provinciális fölkereste és nagy bocsánatkérések közepette kérte, jöjjön vissza a kolostorba, ahonnét elküldték. Máté lelki nagyságára vall, hogy felejtve a sérelmet, elment a Jézus Máriája kolostorba. Ott élt néhány évig, majd amikor betegsége miatt, hogy jobb orvosi ellátásban részesüljön, Palermóba vitték, ott halt meg 1451. febr. 7-én. Holttestét elvitték a Jézus Máriája kolostorba. Amikor bevitték a templomba, mindenki ámulatára felült koporsójában, imádta az Úr Jézust az Oltáriszentségben, aztán visszafeküdt. XIII. Kelemen pápa (1758-69) megerosítette évszázados tiszteletét, boldoggá avatta.

Imádság:

*Pennafort vára (Barcelona mellett), 1175/1180. +Barcelona, 1275. január 6.
Az Ibériai-félsziget a 13. században politikai téren nem volt egységes. Navarra, Kasztília, León, Aragónia és Portugália önálló keresztény királyságaival szemben ott állt a mohamedán Almohádok országa Cordobával és Sevillával. E városok eleste (1236--1248) után pedig létrejött a Granadai királyság.

Rajmund nemesi család sarjaként Aragóniában, egy Barcelona közelében álló várban született. Korán a barcelonai székesegyházi iskolába került. Ott azokat a tárgyakat tanulta, amelyeket a középkor a ,,szabad mesterségek'' névvel fogott egybe, de megismerkedett az egyházi tantárgyakkal is, s végül pappá szentelték. Kezdetben maga Rajmund is a székesegyházi iskolában tanított. 1210-ben azonban lemondott erről a hivataláról, hogy alaposabban képzettséget szerezhessen egyházjogból. E célból Itáliába ment, Bolognába. A híres bolognai jogtudományi iskolát a 11. században alapította a római jog egyik tudósa, Orvietói Graciánusz. A bolognai kamalduli kolostorban dialektikus módszerrel földolgozta az egyházi jogot, és ezzel az ,,egyházi jogtudomány atyja'' lett.

Rajmund Bolognában a római és az egyházi jog jelentős tudósait hallgathatta. Hat évet töltött jogi tanulmányokkal. Részt vett az egyetemi vitákban, megszerezte a ,,dekrétumok doktora'' címet, s ott maradt tanárnak Bolognában. Akkoriban minden doktornak megvolt a joga, hogy előadásokat tartson, ha megfelelő termet és tanítványokat tudott szerezni. A tanár és a tanulók egymás között egyeztek meg a tandíj összegében. Sok tanár csak azért tanított, hogy minél több pénzt keressen, Rajmundnak viszont az volt a véleménye, hogy a tudományt nem szabad pénzért árulni, és tanítványaitól nem kért tandíjat. Ennek következtében sok diák vette körül, Bologna városi vezetősége pedig gondoskodott a megélhetéséről.

Bolognai működésének gyümölcseként tartják számon az 1218-ban írott Summa iuris (A jog Summája) című művét. Az egyetemi város nagy eseménye volt 1218-ban egy dominikánus prédikátor, Orléans-i Reginald szereplése. Reginald eredetileg jogtudós volt Franciaországban, és maga Szent Domonkos küldte Bolognába. Úgy prédikált, hogy ,,tűzbe jött egész Bologna'' és számos ismert tudóst megnyert a domonkos rend számára. Kollégái rendbe lépése bizonyára mélyen érintette Rajmundot is.

Barcelona püspöke Rómában járt akkoriban. Útját Bolognában megszakította, és rávette a fiatal tudóst, hogy térjen vissza spanyol hazájába. Otthon Rajmund egy ideig székesegyházi kanonokként szolgált, és bizonyos egyházkormányzati feladatokat látott el. 1222-ben azonban, miután lemondott minden káptalani méltóságáról és javadalmáról, fölvette a domonkosok rendi ruháját.

Nolaszkói Péter abban az időben alapította a Fogolykiváltó rendet a keresztes hadjáratok folyamán rabul esett keresztények kiváltására. Kérésére Rajmund írta meg a rendi szabályzatot. Akkoriban egy kolostori iskolában tanított. 1227--29-ben tanácsadói minőségben János bíboros kíséretébe tartozott aragóniai vizitációs útján. A legátus szerette volna magával vinni Rómába, de Rajmund sehogyan sem akart kötélnek állni. Végül akkor ment Rómába, amikor IX. Gergely pápa berendelte a kúriába.

A 12. század óta a pápai hivatalok sorába tartozik az apostoli penitenciária. Ez a hivatal dönt azokban a nehéz lelkiismereti ügyekben, amelyekkel a pápához fordulnak mindenfelől. Hivatalnokai a pápai tanácsadók szűk köréhez tartoznak. Rajmundot pápai káplánná és penitenciáriussá nevezték ki, ezenkívül IX. Gergely pápa személyi gyóntatója lett. Valahányszor a pápa elhagyta Rómát, vele kellett tartania. Így például Rietibe, ahol IX. Gergely 1234. július 3-án szentté avatta Caleruegai Domonkost, a rendalapítót.

Az egyházi jog történetében IX. Gergely és Rajmund neve elválaszthatatlan egymástól. Gergely megbízásából Rajmund egybegyűjtötte a12. és 13. század pápáinak dekretálisait (rendelettárait). Ez a mű Liber extra vagy Decretales Gregorii IX. néven ismeretes, öt kötetből áll, s magában foglalja az akkor újabbnak számító jogi forrásokat. A pápa e gyűjteményt megküldte a bolognai és a párizsi egyetemnek. Ilyen módon Rajmund főműve közvetlenül is szolgálta mind az akadémiai egyházi tudományosságot, mind a gyakorlati életet.

Rajmund gondolt a gyóntatókra is. Jogi és gyóntatói esetekből készített egy gyűjteményt. Ez később a Summa Raymundi (Rajmund Summája) címet kapta. Három könyvben az Isten és a felebarát ellen elkövetett bűnöket valamint a papság jogi helyzetét taglalta, egy később hozzáfűzött negyedik könyvben pedig különféle házassági problémákat. 1480-ban Lyonban nyomtatták ki. Freiburgi János dominikánus (aki 1314-ben halt meg) kibővítette Rajmund gyűjteményét Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás műveiből vett teológiai és antropológiai fejtegetésekkel. Így alakult ki a nagy elterjedtségnek örvendő Gyóntatók Summája. Sok ügyben még világi tudósok is szívesen bízták magukat Rajmund gyűjteményének vezetésére.

1236-ban egészségi állapotára hivatkozva kérte, hogy visszatérhessen hazájába. Ismét a barcelonai rendház tagja lett; fölajánlották neki a tarragonai érsekséget, de elhárította magától.

1238. május 24-én Bolognában egybegyűlt a domonkos rend nagykáptalanja. Egyes rendi ügyek szabályozásán kívül az volt a feladata, hogy megválassza az 1237-ben elhunyt általános rendfőnök, Szász János utódját. A választás Rajmundra esett, s ő engedelmességből kénytelen volt elfogadni a hivatalt.

Jogász volt, azért pontosabb fogalmazást adott a rendi szabályzatnak, s azt a rend el is fogadta, de nemsokára fölmentését kérte rendfőnöki tisztsége alól. Végül is engedtek sürgető kérésének.

Rajmund ekkor minden erejével bekapcsolódott abba a keresztény munkába, amely Spanyolország és Észak-Afrika mohamedán uralom alatt álló területein folyt. Egy emlékiratban jobb lelki gondozást követelt a mohamedán szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák számára. A spanyol tartományi káptalanokon 1250-ben és 1257-ben külön iskolák létesítését határozták el arab tanulmányok céljaira, 1259-ben pedig az egész spanyol rendet kötelezték egy Studium Arabicum (Arab Intézet) fölállítására. Állítólag éppen a mohamedánok között végzett misszió ügyével kapcsolatban vette rá Aquinói Szent Tamást, hogy megírja Summa contra gentiles (Summa a pogányok ellen) című munkáját. Ezt mostanában kétségbe vonják, az viszont tény, hogy Tamás e műve jó szolgálatot tett Spanyolországban a mohamedánokkal való viszony kialakításában. A keresztény hit hirdetése és védelme ezen a mohamedánok és zsidók által lakott területen éppen szentünk papi éleslátása nyomán alakult olyan irányba, amelyet a későbbi évtizedekben, sőt évszázadokban is követni lehetett.

Életének maradandó emléke a kánonjogi tudomány fejlődésére gyakorolt hatása. De talán még vonzóbb a példaadása, ahogyan ismételten elhárított magától ragyogó ajánlatokat, csak hogy béklyó nélkül élhessen az apostolkodásnak és annak a keresztény hivatásnak, amelynek leghőbb vágya az egyszerűség és a szeretet.

Amikor Rajmund közel száz éves korában meghalt, a hívek nagy serege rótta le előtte a végső tiszteletet. Köztük volt a király és számos püspök. 1601-ben avatta szentté VIII. Kelemen pápa, de már 1553-ban volt ünnepe. 1647 óta Barcelona városának védőszentje.

A római naptárba 1671-ben vették föl ünnepét, január 23-ra. 1969-ben áthelyezték halálának másnapjára, január 7-re.

Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte őt. Az uralkodó híve volt ugyan a vallásnak, de ez nem nagyon látszott meg életén. A szent hiába intette, hogy küzdjön ártalmas szenvedélyei ellen. Szemtől-szembe javulást ígért a király, de egyáltalán nem törte magát érte. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Mint gyóntató sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött hogy otthagyja a királyi udvart, amely akkor éppen Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen Rajmundnak bármiben is segítségére lenni.

Amikor szentünk nehéz helyzetében tengerre akart szállni -- így beszéli a legenda --, éppen útra készen állt egy hajó a kikötőben. A hajós azonban vonakodott őt magával vinni, és fölmutatta a király írásos parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: ,,Egy földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk. Majd az égi Király fog javunkra beavatkozni''. Ezekkel a szavakkal a tengerre terítette köpenyegét, fogta botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre, és hat óra leforgása alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába -- s annak kapuja magától kitárult előtte.

* Irgalmas Istenünk, ki Szent Rajmundot arra választottad, hogy irgalmas szeretettel lehajoljon a bűnösökhöz és a foglyokhoz, kérünk add meg közbenjárására, hogy mi is kiszabaduljunk a bűn szolgaságából, és szabad szívvel megtegyünk mindent, ami előtted kedves!

A tegnapi nagy ünnep után Egyházunk, szokása szerint megemlékezik arról a szent személyről, aki az előző nagy ünnep eseményénél a legfőbb szolgálatot végezte. Keresztelő szent János ez az ember. Jézusnak távoli rokona volt, de egyben előhirdetője is. Ő készítette fel beszédeivel az embereket, hogy készüljenek a Megváltó fogadására, mert már eljött és közel van. János az az ember, aki lezárja az ószövetségi próféták sorát. Ők csak jövendöltek a Megváltóról, János már megláthatta, sőt megérinthette Őt. Jézus szavai szerint az asszonyok szülöttei között nincs nagyobb ember, mint Keresztelő János. Szent Ágoston szavai szerint „Ő mindenkit megelőz, mindenki fölött elsőbbsége van mindaz, aki csak asszonytól született lentebb áll Jánosnál. ” Egyházunk gondolkozása és megnyilatkozása szerint János angyal és apostol, vértanú és próféta, világító, Krisztus barátja, és a próféták pecsétje, közvetítő az ó és újszövetség kegyelme között, a szülöttek között a legtisztesebb és az Igének fényes hangja.


Szent Aelred     hitvalló, † 1167       


Boldog Artur     vértanú, † 1643       


Szent Bálint     püspök, † 400       


Szent Klérus     vértanú, † ~310