Ennek a könyvnek azért van olyan varázsa, mert egy tiszta, szép, szelíd, bájos és emellett apostoli nagy léleknek megnyilatkozása. Szent Ferenc a szelíd, bájos, derűs kereszténységnek szentje.

Született 1567-ben, Szavójában, Annecy közelében, Sales ősi grófi várában. Anyja nagyon okosan nevelte a gyönge fiút, ki a szokottnál két hónappal hamarabb született. Egyszerűen öltöztette, de mindig igen tisztán; sokat olvasta neki már kicsiny korában a szentek életét; ami adományokat szánt a grófság szegényeinek, lehetőleg általa juttatta helyükre, hogy a fiú már jókor megszokja a gyakorlati keresztény szeretetet. Föltétlen őszinteséget és engedelmességet kívánt tőle. Föl van jegyezve, hogy épp ebben már kicsiny korában kitűnt. Ha meg volt neki hagyva, hogy üljön veszteg, a legnagyobb csöndben és megelégedettségben ott ült a kiszabott idő végéig.

Atyja fényes, országos jövőt szánt a nagytehetségű fiúnak és ezért mindenekelőtt a párizsi egyetemre küldte, s meghagyta, hogy a tudományok mellett a grófhoz illő egyéb készségeket is megszerezze: lovaglásban, vívásban, táncban is kellett képeznie magát. Ő megtette atyja kívánságát, de nem tágított anyja szellemétől sem. Mikor távozóban volt az otthonból Párizsba, a nagy kísértések városába, anyja azzal búcsúztatta el, amivel annak idején Blanka, IX. Szent Lajos anyja a fiát: „Inkább lássalak halálos ágyon, mintsem azt kelljen hallanom, hogy halálos bűnt követtél el”. Szent Ferenc ezt az anyai intelmet komolyan szívére vette. Párizsban, s utóbb Pádovában, hová jogi tanulmányokra ment, mindig talált egy-egy szentéletű bölcs papot, kinek vezetésére bízta magát s általában hetenként gyónt és vette az Úr testét.

Így bukás nélkül ment végig az ifjúság sikamlós utain, sőt nagy haladást tett a bensőségben és életszentségben 17 éves korában szüzességet fogadott, s mikor nemsokára rá búskomorság és lelki gyötrelmek környékezték, sok könnyhullatás közt kérte Szűz Máriát: ha már érdemtelensége miatt el kell kárhoznia (ez az ördögnek egyik gyakori fogása éppen jámbor lelkekkel szemben), segítse, hogy legalább életében még kedvére szerethesse Istent. Ettől az időtől kezdve állandó béke és öröm költözött szívébe.

Pádovában egyszer súlyosan megbetegedett. Mikor már halálra vált és teljes megadással várta lelkének hazatértét, barátai kérdezték: Mit csináljanak majd holttestével? „Adjátok boncolásra az orvosnövendékeknek. Ha már életemben nem tehettem hasznos dolgot, legalább lássák holtom után valami hasznomat.”

Testben és lélekben gazdagon, mint a hit- és jogtudományok doktora tért haza, hol fényes házasság és állas várta. Ő azonban magasabbra vágyott: pappá akart lenni, s állhatatosságának sikerült megszereznie atyja beleegyezését. 1593-ban szentelték föl és már a következő évben püspöke elküldte a choblay-i tartomány megtérítésére. A teljesen kálvinistává lett erőszakos lakosság közepette végeláthatatlan nehézségek, üldözések, fenyegetések és állandó halálveszedelem várta. A 28 éves fiatal pap azonban derék nagybátyjának, Szalézi Lajos kanonoknak társaságában nekivágott a súlyos föladatnak és öt év alatt legyőzte az ellenkezést, és a lakosság túlnyomó részét, mintegy 70 000 embert, visszanyerte az ősi katolikus hitnek. Főfegyvere volt fogyhatatlan szeretete, önfeláldozása, különösen egy dögvész alkalmával; szegény, igénytelen evangéliumi élete és apostoli buzgósága. Nem csoda, ha püspöke, kinek öregségében támaszra volt szüksége, őt szemelte ki segédjének. Az alázatos férfiú sokáig ellenkezett, végre a pápa határozott parancsának kénytelen volt engedni. Húsz napig tartott lelki visszavonultság után 1602-ben, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén püspökké szentelték.

Mint püspöknek főgondja volt buzgó, szentéletű papság nevelése. Elve az volt, hogy az Istennek nem sok, hanem jó papokra van szüksége; ezért igen szigorú volt a kiválasztásban, évenkénti papi gyülekezettel és zsinattal törekedett ébren tartani bennük az egyházi szellemet. Rendelkezéseinél azonban sokkal többet tett tulajdon példája. Ő valóban „factus est forma gregis ex animo”, egész lélekkel nyájának mintája lett: életszentségével, főként páratlan szelídségével, jóságosságával és fogyhatatlan türelmű szeretetével. Sokat meghányta-vetette lelkében az Üdvözítő szavát: Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok; és azt szokta mondani: Száz kígyót örömest odaadok egy galambért. Meg volt győződve, hogy „egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy akó ecettel”, s ezért, amikor szemére hányta valaki a bűnösökkel és máshitűekkel szemben gyakorolt szelídségét, azt felelte: „inkább küldöm őket szelídségemmel a tisztítóhelyre, mint keménységgel a pokolba”.

Emellett rendkívül igénytelen volt életében és bölcs az ítéletében és beszédjében. Nagy egyházmegyéjének legfélreesőbb helységeit is gyalog látogatta. Avignonban, hol fejedelmek versengtek érte, a vizitációs apácák kertészénél húzódott meg; s ő, aki egyszerű hegyi híveitől értő lélekkel szívesen elfogadta gyermeki ragaszkodásuk naiv megnyilatkozásait, egynéhány tojást, egy marék diót, gesztenyét, Párizsban finoman, de határozottan visszautasította előkelő nőknek, sőt magának a királynak is aranyerszényeit.

Semmiféle akadály nem tudta visszatartani az ige hirdetésétől. Mikor egyszer figyelmeztették, hogy kímélnie kell az egészségét, s nem szabad minden prédikációs meghívást elfogadni, mosolyogva felelte: Kisebb fáradság neki szentbeszédet mondani, mint megtagadására okokat kitalálni. Beszédje nem az akkor divatos cikornyás, mesterkélt, dagályos szónoklás volt, hanem egyszerű, világos, bensőséges beszéd, a szívnek és léleknek szava, és mégis telve finomsággal és szépséggel. Szent Ferenc a legkiválóbb klasszikus, francia írók közé tartozik, a Filoteán kívül főként Leveleivel és Lelki beszélgetéseivel. Legszebb és legmélyebb műve azonban az Isten szeretetéről szóló (Traité de l'amour de Dieu), mely a legnehezebb kérdéseket is bámulatos könnyedséggel és világossággal oldja meg. Érthető, ha IX. Pius 1877-ben egyházdoktorrá tette.

A szüntelen munka lassan elfogyasztotta erejét. Hisz nemcsak egyházmegyéjének volt mindene, hanem nem szűnt meg országszerte a kálvinisták térítésében fáradni; többnyire nagyböjtben másutt is tartott szentbeszédeket. Egy ilyen alkalommal Dijonban megismerkedett Chantal Szent Franciskával, kivel együtt 1600-ban megalapította a vizitációs apácák vagy szaléziánák rendjét, mely hivatva volt az ő szelíd, áldozatos, egyszerű szellemét őrizni és megörökíteni. Megvolt az az öröme, hogy húsz év alatt megérte ennek a szerzetnek egész Franciaországban való elterjedését és megvolt az a vigasztalása, hogy e hű lányai körében mehetett Teremtője elé 1622 dec. 28-án, miután még karácsony napján misézett és prédikált nekik.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Ez a ragyogó csillag Aquinói Szent Tamás, aki 1225-ben született az aquinói grófok ősi családjának a nápolyi királyságában fekvő Roccasicca nevű várában. Atyja Landulf gróf, anyja Teodóra grófi leány. Alig volt egy éves, amikor dajkájának minden ellenzése ellenére lenyelt egy kis papírlapot, amelyre az „Üdvözlégy Mária” volt leírva. Környezete ebből arra következtetett, hogy a fiú Szűz Mária különös tisztelője lesz. Első iskolája a híres montekasszinói bencés apátság, ahol 700 évvel előtte a nagyjelentőségű Szent Benedek-rend bölcsője ringott. Öt évig volt itt. Tíz éves korában Nápolyba került, ahol a nagyváros könnyelmű tanuló ifjúsága között is meg tudta őrizni lelke tisztaságát. Itt ismerkedett meg az akkor még fiatal domonkos-renddel, amelynek mai napig ő a legnagyobb fia és dicsősége.

Tizenhétéves korában családja akarata ellenére belépett a domonkosok közé. Az az érett megfontolás vezette, hogy a hivatás kérdésében inkább kell engedelmeskednie az Istennek, mint az embereknek. Elöljárósága rövidesen Párizsba akarta küldeni, de erőszakos testvérei útközben elfogták s egy várba zárták, hogy a szerzetbelépés gondolatát kiverjék fejéből. A több mint, egyéves fogságban azonban minden hivatásellenes családi rábeszélés, erőszakoskodás és kísértés meddőnek bizonyult. A szobájába aljas módon beküldött rosszhírű nőt zsarátnokkal űzte ki; s az Úristen kegyelme megjutalmazta ezért az elszántságért: ezután a tisztaság terén sohasem voltak nehézségei. Állhatatossága annyira hatott húgaira, hogy hivatása legnagyobb ellenzőiből maguk is apácák lettek. A várból sikerült kötélen leereszkedve kimenekülnie, s Nápolyban kitöltötte az egyéves próbaidőt.

A húsz éves ifjút maga a rend legfőbb elöljárója vitte Nápolyból a párizsi egyetemre, hogy ott végezze el hittudományi tanulmányait. Párizsban épp akkor kezdte meg előadásait a középkor legegyetemesebb műveltségű tudósa, a sváb eredetű Nagy Szent Albert (nov. 14). A kiváló mester legjelesebb tanítványa Párizsban s később Kölnben a magábavonult, folyton gondolkodó és búvárkodó Tamás. A mester érezte, hogy tanítványa túl fogja szárnyalni. Amikor megtudta, hogy a hallgatag ifjút pajzánkodó társai néma ökörnek nevezik, figyelmeztette őket: „Meglátjátok, hogy ha ez a „néma ökör” egyszer megszólal, bőgésével betölti az egész világot”. Úgy is lett.

Szent Tamás lángelméje csakhamar kezdte ragyogtatni fénysugarait. Alig 27 éves, s máris tanár a párizsi egyetemen. Itt, majd Rómában és Nápolyban köréje sereglett az akkori keresztény világ tudományéhes ifjúsága. Az ifjak kenyeret kértek, s a mester törte nekik a hitből táplálkozó tudomány kenyerét. Az egész világ lelkes bámulata és tapsai között vívta meg küzdelmeit a keresztényellenes tudománnyal; csodálatos mélységgel, elmeéllel, rendszerességgel és világossággal írta egymásután műveit. Az a 32 hatalmas kötet, amelyet megírt, a kereszténység egyik legértékesebb kincse.

S noha tudománya előtt meghajolt Európa ifjúsága, pápák és királyok, tudósok és szentek, barátok és ellenfelek, Tamás megmaradt egyszerű, alázatos szerzetesnek, nem egyszerűen tudós tanárnak, hanem mint később nevezték „angyali doktor”-nak.

Mennyit mond, hogy ez a lángelme egy-egy tanítása, tanulása, búvárkodása előtt és után letérdel és imádkozik; ha nehézsége támad, melyet nem tud mindjárt megoldani, külön elimádkozik egy Üdvözlégyet; ha a nehézség nem akar világosságba oldódni, az imádságot böjttel tetézi. Mily fölséges dolog, hogy rendjében semmi állást nem fogadott el s következetesen kitért minden fölajánlott egyházi méltóság elől, írásait pedig letette az Úr Jézus lábaihoz s alázatosan kérdezte, tetszenek-e neki; s a hagyomány szerint a Keresztrefeszített ezt mondta neki: „Jól írtál rólam, Tamás! Mi jutalmat kívánsz tőlem?” „Semmi mást - úgymond Tamás - csak tégedet, Uram!”

Mennyi áhítat sugárzik azokból a himnuszokból, amelyeket IV. Orbán pápa fölkérésére írt az úrnapi zsolozsmába, s amelyek egyikének vége (Tantum ergo... Genitori...) a mi áhítatunkat is annyiszor kigyújtja a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt. Mennyire egész lelkével dolgozott a maga üdvösségén ő, aki tanította, hogy a legbiztosabban úgy üdvözülünk, ha komolyan akarunk. Mennyire óvakodott a legkisebb bűntől ő, aki csodálkozott azon, miként alhatik vagy nevethet az olyan ember, aki halálos bűnben van s így az örök kárhozathoz közel jár. Nemcsak tanította, hogy a hazugság nagy bűn, hanem ennek érvényt is akart szerezni a gyakorlati élet minden megnyilatkozásában. Egy szerzetes testvérével sétált, amikor az egyszer csak tréfából mondja, hogy a levegőben egy ökör repül. A szent fölnézett s nem látva az ökröt, nevető társához így szólt: „Hamarabb elhiszem, hogy az ökör repül, mint hogy egy keresztény hazudjon”.

X. Gergely pápa 1274-ben a délfranciaországi Lyonba egyetemes zsinatot hívott össze. A zsinatra hivatalos volt az egyszerű domonkos szerzetes is. Szent Tamás elindult Nápolyból, de csak a középitáliai Fossanuova ciszterci, kolostorig tudott eljutni: Hirtelen betegsége ágyhoz szegezte. Ágyában az utolsó percig imádságos lélekkel diktálta az Énekek énekének magyarázatát. Lelke 1274 március 7-én szállott el ahhoz, akiről s akiért annyit írt és tanított.

Szent Tamás angyali élete és hatalmas tudományos munkássága megadja a feleletet arra, miért ünnepelte és ünnepli őt mindig az Egyház s az egész keresztény világ.

Nem egy kiváló festői lángelme örökítette őt meg. Most csak egy képre gondolunk, amely Traini nevű festőnek 1345-ből való alkotása s a pizai Szent Katalin-templomban látható. Egy nagy kerek dicskör (aureola) közepén ül a hittudósok fejedelme, az „angyali doktor”, egyik könyvével a térdén. A kép felső részén lebegő kerubok tartják az Úr Krisztust, aki alatt s közvetlenül Szent Tamás fölött a felhőben lebegnek Mózes, Szent Pál s a négy evangélista. A szent két oldalán áll az ókor két legnagyobb gondolkozója, a görög Plátó és Arisztoteles, lábai alatt pedig hever a keresztényellenes gondolkozás legyőzött képviselője, az arab Averroes. A kép alsó részén jobbra-balra sok-sok tanítvány. A képen látni, mint árad az Úr Jézus fölvilágosító sugara az ó- és újszövetséget képviselő Mózesre, Pálra s az evangélistákra, azután pedig az Úrból is, ez utóbbiakból is Szent Tamásra. De áradnak feléje sugarak a két görög lángelmétől is. Ezeket a sugarakat azután földolgozza lelke hatalmas kohójában, összeolvasztja mindazt, amit a természetes észből és a természetfölötti kinyilatkoztatásból nyert s fölséges új világosság alakjában lövelli maga körül. A keresztényellenes tudományt e sugarak a földre teperik, a tanítványokat pedig éltetik, boldogítják.

S a sugarak melegségét és világosságát élvező tanítványok sokaságában a régi századok mellett ott állunk mindnyájan papok és világiak, tudósok és tudatlanok, akik csak tanultunk valaha hittudományt, vallástant vagy katekizmust, mert tudománya, amely kimutatta, hogy nincs ellentét a hit és ész között, érvei, fogalmazásai ott találhatók a legtudományosabb, de a legegyszerűbb vallástani könyvben is.

Az Egyház az angyali doktort a 1323-ban szentjei közé iktatta s a szenttéavató pápa ajkával mondatta, hogy legnagyobb műve (Summa theologica) annyi csodát művelt, amennyi cikkelyt tartalmaz. A trienti zsinat (1545-1563) asztalán a Szentírás és a Summa egymás mellett foglaltak helyet. a 1567-ben egyházi tanítónak nyilvánította ki a pápa s elrendelte, hogy ünnepét ugyanúgy üljék meg, mint a négy latin nagy egyházatyáét; Nápoly számára külön nyilvános ünnepnek engedélyezte. A hittudomány és bölcselet általános süllyedése idején XIII. Leó pápa 1890-ben Szent Tamás „arany bölcsességének” követésére hívta föl a keresztény tudomány figyelmét. Ez a bölcsesség szerinte rengeteget tett és még fog tenni „a katolikus hit védelmére és dicsőségére, a társadalom javára és az összes tudományok gyarapodására”. A nagy pápa őt tette meg a katolikus iskolák égi védőjének. A katolikus tudományosság legújabb föllendülése is Szent Tamás tanulmányozásával kapcsolatos, s ezért az egyházi törvénykönyv (1918) is az ő szellemének ápolását teszi a katolikus iskolák kötelességévé.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Itt került érintkezésbe Jakab herceggel, a háborúban elesett Péter aragoniai király fiával. A vezér rábízta a kis herceget, hogy Barcelonába vigye. Mikor Jakab átvette az uralkodást, Szent Pétert udvarában találjuk. S ettől kezdve Spanyolország földjén működik. Aragonia ebben az időben állandóan harcban áll a mórokkal, akik a félsziget nagyobb részét tartották megszállva. Az ilyen állandó harcok végnélküli szenvedést, bizonytalanságot, nélkülözést és nyomort hoznak a lakosságra. Az embernek nem is kell különöse érzékeny lelkűnek lenni, hogy ezt a nyomorúságot a szívére vegye.

A szentet különösen a fogságba jutottak sanyarúsága indította meg. Gyakran találkozott ilyen szerencsétlenekkel. Minden vagyonát rájuk költötte. De szeretett volna hathatósabban is segíteni. Mikor ezen töprengett, egy látomásban biztos útmutatást kapott. 1218 augusztus 1-én megjelent neki Szűz Mária s megmondotta, hogy nagyon szívesen venné, ha egy szerzetesrendet alapítana a foglyok kiváltására. Jövendő öltözéküket is megmutatta: fehér ruha, vöröskereszttel. Ugyanez a látomása volt még Jakab királynak. és Pennaforte Szent Rajmondnak (lásd jan. 23). Mind a hárman régtói fogva bizalmas barátságban voltak egymással. Most közös erővel fogtak hozzá a Szent Szűz kívánságának teljesítéséhez.

Nagy akadály volt azonban, hogy III. Ince pápa nemrég megtiltotta újabb szerzetesrendek alapítását. Egyelőre a király pártfogása alatt szervezkedtek. A barcelonai püspök 1218 (mások szerint 1224), augusztus 10-én már be is öltözteti az új rend ruhájába Szent Pétert és tizenhárom társát. A három evangéliumi tanács mellett arra tesznek fogadalmat, hogy személyes szabadságukat is föláldozzák a hitetlenek fogságába jutott keresztényekért. A rend szabályait Szent Rajmund írja meg s alapul veszi Szent Ágoston reguláját. A rendtagok egy része pap, a másik lovag. Szent Péter kívánságára a papoknak kell többségben lenniük. 1235-ben a pápa, IX. Gergely, is megerősíti a szabályokat s elismeri az új rendet (Fratres ordínis B. M. de Mercede redemptionis captivorum).

Az első években Szent Pétert a belső szellem kialakítása köti le. 1238.-ban már a Valencia ostromára indult keresztény sereget kíséri. Az ostrom alatt, négy szombaton egymásután, úgy látta, hogy egy helyre hét csillag hull le. Mikor a jelzett helyen ásni kezdtek, egy harangra s az alatt egy Mária-képre találtak. A katonák Szűz Mária pártfogásának jelét látták ebben s úgy fellelkesedtek, hogy a várost hamarosan elfoglalták. Később a kép lelőhelyén a rend számára kolostort építettek.

A rend közben annyira megerősödött, hogy hozzáláthatott a foglyok kiváltásához. Szent Péter volt az első, aki ellenséges kézen levő területre is bejutott. Granadába ment egy társával, s mindjárt az első alkalommal négyszáz foglyot tudtak magukkal hozni. Az úttörő vállalkozás után már társai folytatták a munkát. Ő maga még beljebb hatolt az ellenség földjén. Algírba megy át két alkalommal. Közben sok veszedelmet kellett kiállnia. Második algíri útjában ő maga is a mórok fogságába kerül, Örömmel vette ezt a megpróbáltatást, mert alkalma nyílt a keresztény hit terjesztésére. Sokan meg is keresztelkedtek a mohamedánok közül, mikor látták, milyen hősies önfeláldozással nyomósítja prédikációját. Ellenségei azonban el akarták pusztítani. Kilökték tehát a tengerre egy csónakon, vitorla és evező nélkül. Az Úr azonban megmentette, s csónakját Valenciába vezette.

Hazatérése után le akart mondani rendfőnöki hivataláról. De társai és elöljárói nem engedték. Betegeskedése miatt később hosszabb útra már nem vállalkozhatott. Pedig Szent Lajos francia király is szerette volna magával vinni szentföldi keresztes hadjáratára. Meg is látogatta ezért 1243-ban. Mivel Szent Péter a király kívánságát nem teljesíthette, legalább levelezés útján tartották fönn az összeköttetést egymással.

Nagy türelemmel viselt betegség után 1256-ban karácsony éjjelén halt meg a 110. zsoltár éneklése közben: „Váltságot szerzett az Úr az ő népének, örök szövetséget kötött velük”. Mintegy 64 000-re tehető azoknak a száma, akiket rendje az idők folyamán a fogságból kiváltott...

Ugyanerre a napra esik: Szent Ágnes szűz és vértanú (másodízben)

Halála nyolcadán a sírjánál imádkozó szülei előtt megjelent Szent Ágnes szüzek karának kíséretében, jobbján hónál fehérebb bárány állt. Szent Ágnes ezt mondta nekik: Kedves szüleim, ne gyászoljatok engem halottként, mert ezekkel a szüzekkel együtt élek én az égben annál, akit már a földön teljes szívemből szerettem. E látomásért ünnepli az Egyház Szent Ágnest másodszor is.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)