Szicíliában, Cataniahoz közel, San Giovanni la Punta városban született nagyon vallásos szüloktol. János István volt a keresztneve. Gyermekkorától kitunt nagy tehetsége a tanulásban. Naponta részt vett a szentmisén, ministrált. 11 évesen a közeli Szeráfi Kollégiumba került, Bronte városban lépett a Ferenc-rendbe és töltötte újoncévét. 1924-ben egyszeru fogadalmat tett, majd tovább folytatta tanulmányait. Kérte, hogy Rómába kerülhessen az Antonianum Kollégiumba, hogy Kínában misszionárius lehessen, s ott erre felkészüljön. 1930-ban szentelték pappá. A római kollégiumban felfigyeltek buzgóságára, misszionárius lelkületére és kiváló tehetségére. Megtudta, hagy az Ószövetség még nincs lefordítva kínai nyelvre. Elhatározta, hogy ezt a feladatot vállalja, bízva a Boldogságos Szuz segítségében. Hamarasan Kínába került. A kínai nyelvet olyan hamar elsajátította, hogy négy hónap múlva már gyóntatott, prédikált kínai nyelven. Kispapok neveloje volt néhány évig. Apai és anyai szeretettel szerette oket. Minden nehézségükben segítségükre volt, lelkületüket eredményesen formálta. 1935-ben hozzákezdett az Ószövetség lefordításához s 1944-re készen lett a nagy munkával. Közben Pekingbe került, az Olasz: Követség káplánjának: A fordítás szövegének kinyomtatása 1961- ben történt. Nemkatolikusok és nemkeresztények is nagy elismeréssel voltak muve iránt. A kilenc év alatt nem csupán a fordítással foglalkozott, hanem lelkipásztorkodott is. Nagy erovel törekedett Isten igéjének hirdetésére, gyakran szolgáltatta ki a bunbánat szentségét. Szeretete minden népfaj felé megnyilatkozott. Különös gondja volt a szegényekre, a betegekre, azok közt is a leprásokra.Kedves leprásai közt érezte igazán jól magát. A kereszténység egységéért kész volt a vértanúságot is elszenvedni. Szívesen vett részt ökumenikus összejöveteleken, ahol általában biblikus témáról beszélt. Nem sokkal halála elott, mint aki érzi a közeli véget, írta: „Lehet, hogy a Halál novér Isten igéje szolgálatában talál, talán éppen egy zsoltár magyarázatánál.” Valóban így is lett. 1976, jan. 26-án az 54. zsoltár magyarázatán dolgozott, amikor szíve felmondta a szolgálatot. Úgy halt meg, ahogy kívánta: munka közben. Többször mondta: „Egy ferences számára, aki nem lehet vértanú, az a legkívánatosabb, ha munka közben fejezi be életét.” Máshol azt írta: „Kínába jöttem, hagy egész szívvel-lélekkel dolgozzam azért, hogy ebben a pogány országban Krisztus egyháza gyökeret verjen, megerosödjön.” II. János Pál 2002-ben avatta boldoggá.

Kína nyugati tartományaiban, mélyen a hegyekben, szétszórva élnek a miaók, a ,,Mennyei Középbirodalom'' öt népcsoportjának egyike. Mint az ország egykori urai, akik a Han-dinasztia elől a hegyekbe szorultak, élték az életüket. Elnyomóikról olyan kevéssé akartak tudni, hogy beletörődtek: azok ,,barbárok''-nak tekintik őket.

A miaók legtekintélyesebb törzseihez tartozott a Lu család, az öreg Lu pedig haladó szellemű férfi volt. Megszabadult népe előítéletétől, és tanítóként arra törekedett, hogy törzse ifjúságát megismertesse a kínai klasszikusok bölcsességével. Ezt a célt mindenekelőtt saját fiánál akarta elérni, akivel nagy tervei voltak: előkészítette a nagy állami vizsgákra, hogy egy napon majd a tekintélyes tudósok sorába léphessen. A fiatal Lu azonban megbukott az állami vizsgán; nem azért, mintha hiányosak lettek volna ismeretei, hanem mivel a ,,barbárok''-hoz tartozott.

De ez az igazságtalan eljárás nem mérsékelte buzgóságát! Amikor az öreg Lu nyugalomba vonult, fia az örökségével együtt átvette apja hivatalát is, és csakhamar első ember lett a falujában. Minden oka meglett volna arra, hogy elégedett legyen magával és életével. Belsejében azonban ürességet érzett, s ez nyugtalanná és ingerültté tette, és végül arra késztette, hogy a pálinkában keressen feledést.

Amikor kijózanodott, még rosszabbul érezte magát. Hogy belső ürességét kitöltse, belépett egy titkos szektába, a forradalmi ,,Fehér Lótusz Mozgalom'' egyik ágába. Szigorúan megtartott minden előírást, boldognak azonban mégsem érezte magát.

Ezután mégis megtörtént a fordulat; kapcsolatba került néhány kereszténnyel, akiket az üldözés Nyugat félreeső hegyeibe űzött. Néhány vallási könyv is volt velük. Lu érdeklődni kezdett irántuk, és minél többet olvasott belőlük, annál inkább felismerte, hogy életének teljességét hamis utakon kereste. Megtért, és 1853-ban Jeromos névre keresztelték.

Számára a keresztség a múltjával való teljes szakítást jelentette. A kereszténységre szóló meghívása egyet jelentett küldetésével. Nemcsak keresztény életre törekedett, hanem másokat is el akart vezetni Krisztus igazságára. Ezek a ,,mások'' elsősorban a háza népe voltak: szülei, felesége és gyermekei. Anyja és felesége kivételével megnyerte őket az új út számára.

Ezután meghalt a felesége. Jeromos csak most ismerte fel, mit jelentett a ház számára: semmi sem ment a háziasszony rendező keze nélkül. A szokásnak megfelelően a házasságközvetítőhöz fordult. Ez elküldte a menekült keresztények hitoktatónőjéhez, Liu Ágotához, aki a kínai keresztény közösségekben a szerzetes nővéreknek megfelelő szüzek közé tartozott, és megneheztelt, amiért egy férfi őt akarta megszerezni. Jeromosnak jóvá kellett tennie hibáját, és bocsánatot kellett kérnie.

Akár büszkeségében, tekintélyes férfiúi helyzetében érezte magát megbántva, akár mert a keresztény családokban nem talált magához illő nőt, mindenesetre feleségül vett egy pogány nőt. Ezzel magára vonta a keresztények felháborodását. Először nem törődött vele, később azonban belátta hibáját, és megkísérelte jóvátételét. Úgy gondolta, a nyilvános bűnbánat nem elég; nem nyugodott addig, míg feleségét is el nem vezette a keresztséghez.

Buzgósága most már nem ismert határt. Idővel több mint kétszáz földijét nyerte meg Krisztus hitének. Egy pajtában gyűjtötte őket össze imádság és oktatás végett; a nők -- kicsinyeiket a hátukra kötve -- az egyik oldalon, a férfiak -- gyakran füstölgő pipával -- a másikon, közöttük pedig Jeromos.

Egy azonban hiányzott ennek a közösségnek: a pap. A szomszédos tartományban, Kvangsziban élt egy francia pap, Boldog Chapdelaine Ágoston (lásd: 115. o.). Amikor Jeromos útnak indult hozzá, nem sejtette, hogy micsoda veszélybe kerül. Chapdelaine atyával együtt letartóztatták és bíró elé állították, végül sikerült visszanyerniök a szabadságot.

Egy évvel ezután Chapdelaine vértanúhalált halt Krisztusért. Eközben Jeromos szüntelenül apostolkodott hazájában. Néha messzebbre ment, mint amennyire az okosság engedte volna. Éppenséggel felingerelt másokat. Bosszút forraltak ellene, és elérkezettnek látták rá az időt, amikor a keresztények hírhedt ellensége, Tai vette át a tartomány kormányzójának hivatalát. Saját nagybátyja, aki unokaöccsének birtokára áhítozott, szolgáltatta ki Lut ellenségeinek. A közösség esti imája alkalmával tartóztatták le egy másik vezető katolikussal együtt. Kihallgatása után ugyan visszatérhetett a családjához, de bizonyos volt abban, hogy ez a halasztás csak ,,kegyelmi időhaladék''. Megtette utolsó intézkedéseit, megvigasztalta feleségét és gyermekeit, s utolsó éjszakai órái alatt elkészült a végsőkre.

A következő reggel csakugyan mindent előkészítettek a kivégzésére. A kormányzó még egy hiábavaló kísérletet tett, hogy elpártolásra késztesse, majd kimondták a halálos ítéletet. 1858. január 28-án Lu Jeromossal és társaival együtt halt meg Liu Ágota hithirdetőnő is a hóhér bárdja alatt.

1909. május 2-án X. Pius pápa szentté avatta a vértanúkat.

Tirolban született. Középiskolai tanulmányait Bressanoban végezte. Ugyanitt szentelték pappá, és mint segédlelkész muködött a Szent Márton templomnál. Ez idotájt alakult meg az Isteni Ige Társaság a hollandiai Steyl-ben (B. Janssen Arnold alapította). József atya az elsok között lépett be a rendbe. 1879-ben Kínába küldték. Ápr. hónapban érkezett Hongkongba. Egy év múlva annyira haladt a kínai nyelvben, hogy már tudott gyóntatni. Több missziós helyet bejárt, hogy ismerkedjék Kínával és népével. 1880-tól kínai öltözetben járt. 1882-ben rendtársával, Anzer püspökkel önálló missziós területet kap Dél-Shantungban. A lakosság száma 12 millió, a keresztények száma kb. 200. Itt élte áldozatos missziós életét sok viszontagság közepette. Egyszer (1889- ben) majdnem vértanú lett. Egy jóindulatú kínai vezeto mentette meg a félrevezetett tömeg ütlegelésétol. Máskor meg gyanútlanul imádkozta a breviáriumát egy halmon; nemsokára kínai nok csapatostul vonultak fel olajmécsessel, hogy „az európai ördögtol megsértett istenséget kiengeszteljék.” Az 1900-ban kitört nagy üldözés, a boxerlázadás elol a verbita atyák biztonságos helyre menekültek. Az üldözés elmúltával újra visszatértek missziós helyükre. Ebben az évben József atya lett a missziós területen élo verbiták tartományfonöke. Központi ház építésébe kezdett Taikiában. Nagy bölcsességgel, szelídséggel vezette a rábízottakat. Egyik levelében rendtársát a jókedv megorzésére buzdítja. 1904-ben meghalt Anzer püspök. Rendtársai József atyát szerették volna püspöknek, de más személyek; érdekek másképp döntöttek. 1907-ben a verbita misszió 25. évében így számolt be az elért eredményrol: 25 évvel ezelott 158 kereszténnyel kezdtük. Ma 40 ezer a keresztények száma és ugyanannyi a hitújoncé. Ugyanez év decemberében tífuszban megbetegedett. Mikor közel érezte végét, bocsánatot kért mindenkitol, a nevén lévo ezer márkát szétosztotta a rendtagok között, kérve, hogy ki-ki mondjon érte egy-egy szentmisét. „Teljes bizalommal halok meg az isteni Szív iránt - mondta -, bízva védoszentemben, Szent Józsefben, a haldoklók patrónusában. Összes testvéreimtol kérem a megemlékezést rólam, valahányszor a szentmisét bemutatják. A szép mennyország egyesítsen bennünket mindörökre.” Küzdelmes, szép életét szép halállal fejezte be, VI. Pál pápa avatta boldoggá 1975-ben. Elsosorban a verbita rend tekinti sajátjának, de a ferences III. rend is magáénak mondhatja: életében a ferences III. rendhez tartozónak vallotta magát és ferences erényekkel tündökölt.

„A kínai nem vallástalan. Ha Európa ma keresztény lenne, mint ahogy lehetne, és lenni kellene, meg vagyok gyozodve: akkor egész Kína keresztény lenne. De Európából a szél nagyon hidegen és gonoszul fúj. Ezért félek, hogy a szegény kínaiak pogányok maradnak, és még rosszabbakká lesznek a pogányoknál. Imádkozzanak ezért Kínáért.”

Efrém valószínűleg 306-ban született a mezopotámiai Nisibis városában, amely akkor a római birodalomhoz tartozott. Szüleinek nem volt nagy vagyona, de a keresztény szülők fiúkat is gondos keresztény nevelésben részesítették. Legalább 18 éves volt, amikor az akkori idők szokása szerint felvette a keresztséget. Fiatal korában heves természetű és ingerlékeny volt, beszédeiben és tetteiben hiányzott a bölcs megfontoltság. Hamis vád alapján még néhány nap börtönt is viselt. Akkor meggyőződött, hogy Isten gondviselő szeme állandóan őrködik mindenki fölött. Egész fiatalon jutott szülővárosának püspöke, Jakabnak bizalmas körébe. Diakónussá is szentelték, de alázatosságból nem merte felvenni az áldozópapi rendet. Mivel Nisibis határváros volt a római és perzsa birodalom között, a perzsák többször megostromolták. A szent püspök imádságára még halála után is sikertelenül ostromolták. Efrém nagy szolgálatot tett az ostromok idején polgártársainak. Mivel Nisibis a békekötés miatt perzsa uralom alá került, Efrém a lakosság nagy részével elhagyta a várost. Először Amidában, majd végleg Edesszában telepedett le. Egy dombon élt remete életet. Itt keletkezett élete utolsó éveiben írásainak nagy része is. Efrém emellett tanító tevékenységet is folytatott. Összegyűjtötte az ifjúságot és megvetette az edesszai iskola alapjait. Máskor versekben hirdette az igaz tanítást a szintén versekben terjedő tévtanítás ellen. Hosszabb ideig csak egyszer maradt a városban. Amikor éhínség tört ki, Efrém a beszédeivel vigasztalt, de megnyitotta a gazdagok szívét és raktárait is. Szent és munkás élete 373-ban ért véget. Na gyakran imádkozzuk bűnbánati fohászait: „Életek Ura és uralkodója…”

Szent János a Fekete-tenger legtávolabbi helyén Kománában halt meg száműzetésben. Ez 407. szeptember 14-én történt. 30 év múlva, 438-ban fényes ünnepségek között hozták vissza Konstantinápolyba a szent főpap földi maradványait. A nép, amely nagyra becsülte Szent Jánost beszédei és kimagasló erényei miatt, Szent Pröklosz konstantinápolyi pátriárkán keresztül, aki Szent János tanítványa és utóda volt, kérte II. Teodoziosz császárt, hogy a szent főpap testét hozzák vissza. A császár engedett a kérésnek. A szent főpap maradványait ezüst ládában hozva, a császár, udvartartása, a papság Chalkedonban fogadta. Onnantól császári hajó vitte Konstantinápolyba, ahol a szent apostolok templomába helyezték el. Az ereklyék előtt a császár sírva kért bocsánatot anyjának: Eudokiának viselkedéséért, aki gyűlöletével számkivetésbe küldte Isten főpapját. A tenger azon az estén a sok égő fáklyától és gyertyától nappali fényben tündöklött.



MERICI SZENT ANGÉLA
*Desenzano, 1474. március 1. +Brescia, 1540. január 27.
Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élő nagybátyja vette magához nővérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort'', és két ,,karban'' imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nővérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Először, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa.

Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ő pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nő fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülők is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is.

Angéla néhány barátnőjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nők sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta őket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerő lénye.

Barátnőivel hozzálátott, hogy a szomszédok apró lánykáit összegyűjtse és hittanra tanítsa. Ebből a tevékenységből olyan szemmel látható áldás fakadt, hogy Angéla meghívást kapott: jöjjön a közeli Bresciába, és ott is hozzon létre valami hasonlót. Egy nemes házaspár szívesen befogadta. Vendéglátói révén megismerkedett a város jelentősebb családjaival, és egyre többen gyűltek köréje, hogy munkájában segítségére legyenek.

Angéla azonban nemcsak tanított. Szegényeket és betegeket látogatott, fölkereste a kézművesek műhelyeit. Működése nyomán sokan megtértek, és sikerült ősi ellenségeskedéseket is megszüntetnie.

Látóköre egyre tágult. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nők teljes nevelésére és formálására is kiterjedt figyelme. A kiteljesedett reneszánsz kora volt ez, amikor az emberek a kereszténység előtti antik világ ideáljai felé fordultak. A komoly értékek felszínre hozása mellett azonban egyre inkább lazultak az erkölcsök. Az erkölcsi megújulás érdekében szükségessé vált a családokkal, elsősorban az asszonyokkal és anyákkal való törődés. Angéla ebben ismerte föl saját működési területét.

Igen szeretett zarándoklatra járni. Időről időre fölkereste hazájának egy-egy szentélyét, s minden alkalommal a szellemi energiák új lendületét hozta magával.

Életének egyik kiemelkedő eseménye volt a Szentföldre tett zarándoklat 1524-ben. Útközben Kréta szigetén hirtelen elveszítette szeme világát. Erős lélekkel hárította el a gondolatot, hogy visszatérjen, s mélységes összeszedettségben elvégezte a zarándoklatot. Hazatérőben pedig ugyanazon a helyen hirtelen visszanyerte látását.

Egy évvel később -- 1525 szentév volt --, immár ötvenévesen Rómába zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. VII. Kelemen pápa magánkihallgatáson fogadta. Oly nagy hatással volt rá szent egyénisége, hogy Rómában akarta tartani. Angéla azonban érezte, hogy Bresciában még nagy feladat vár rá, s erről a pápát is meg tudta győzni.

Egyelőre azonban nem sokat tudott tenni, mert hazaérkezése után háború tört ki: V. Károly császár serege bevonult Bresciába, és a terület kiürítése miatt Angéla néhány társával együtt kénytelen volt Cremonába távozni. Csak négy év múlva állt annyira helyre a béke, hogy visszatérhetett.

Bresciában ekkor közösségbe fogta össze segítőtársait. Közülük tizenketten Angélával együtt laktak, a többiek családjuknál maradtak. Ami Angéla szeme előtt lebegett, azt ma világi intézménynek kellene mondanunk. Elgondolása szerint a lányok Isten és az Egyház szolgálatának szentelik magukat, de a világban maradnak, és rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végzik munkájukat az iskolákban és a plébániákon. Elsősorban az egyszerű, szegény nép leányait nevelik, akikkel senki sem törődött akkoriban.

1535-ben huszonnyolc leány Istennek szentelte magát és csatlakozott Angéla művéhez. Ezzel a lépésükkel azonban annyira megelőzték korukat, hogy megértésre nem találhattak.

Az ősegyházban a diakonisszák jelentős szerepkört töltöttek be: a beteg nőket még meg is áldoztathatták. Az 5. század folyamán azonban eltűnt ez az intézmény, és egy évezreden keresztül az Istennek élő nők számára csak a szigorú klauzúrát ismerték. VIII. Bonifác pápa 1298-ban kijelentette: ,,Ezen rendelkezésünkkel megparancsoljuk, hogy az összes apácák és közülük minden egyes személy, bármilyen rendbe tartoznak is, mostantól fogva állandó klauzúrában éljenek kolostoraikban''.

Hogy Istennek szentelt nők a világban éljenek és rendszeres apostoli munkát végezzenek, sok egyházi méltóság szemében elképzelhetetlennek látszott. A Merici Angéla által kidolgozott szabályzatot a veronai püspök engedélyezte ugyan, és később a pápa is jóváhagyta, de ez a mozgási szabadság, sajnos nem sokáig tartott.

Társasága, amelyet Szent Orsolya oltalma alá helyezett -- később ezért nevezték őket orsolyitáknak --, eleinte még az alapítónő szellemében dolgozott tovább. De alig néhány évvel halála után klauzúra alá helyezték őket. 1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan női rend föloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. A rend Angélának köszönhető előretörését azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. Az orsolyiták számára a klauzúra csak a közös ima szempontjából lett kötelező. Ez pedig már hatalmas újításnak számított az addigi gyakorlattal szemben.

Angéla 1540. január 27-én szentség hírében halt meg Bresciában. Sírja hamarosan zarándokhely lett, Borromei Károly bíboros sokat fáradozott boldoggá avatása érdekében. Mindazonáltal Angélát több mint 250 évvel a halála után avatták szentté, és még később, 1861-ben terjesztették ki ünnepét az egész egyházra. Alapos oka volt ennek: elgondolásai túlságosan modernek voltak. Abban a korban, amikor a rendi szabályzatok megmerevedtek és megváltoztathatatlanoknak látszottak, Angéla arra biztatta segítőtársait, hogy ,,alkalmazkodjanak mindig az adott korhoz, még akkor is, ha ehhez a szabályok megváltoztatása szükséges''. Azokban az időkben, amikor a nevelés szinte embertelenül szigorú volt, Angéla ezt írta lelki lányainak: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük őket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.''

Merici Szent Angela ünnepét 1861-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. Amikor a Boldogságos Szűz királynői méltóságának ünnepét erre a napra tették (1955), Angélát áthelyezték június 1-re, majd 1969- ben halála napjára, január 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Hogy a gyermekekhez forduljon, és életét a keresztény pedagógiának szentelje, arra egy látomás adott alkalmat, amelyben 1506-ban részesült. Ezt a látomást a desenzanói templom mennyezetének freskója örökítette meg számunkra. Szülőföldjének tavánál egy helyet látott, melyről egy létra emelkedett egészen az égig. E létrán angyalok és leányok jártak föl és alá. Angéla ebből arra következtetett, hogy neki olyan művet kell létrehoznia, amely ehhez a létrához hasonlít.

Nagy beleérző képességével Angéla nemcsak a fiatalokhoz talált utat, szentséget sugárzó egyénisége nagy hatással volt a felnőttekre is.

Egy példa: Két patrícius elkeseredett ellenségeskedésben élt Bresciában. A herceg és a püspök hiába fáradozott kibékítésükön. Angéla viszont alig szólt hozzájuk pár szót a feszületre mutatva, elszállt minden gyűlöletük, átölelték egymást, és hűséges barátokká váltak.


--------------------------------------------------------------------------------

Fiatal korától a pusztában lakók életét élte Szíriában egy kis barlangban. Imádságban, böjtben és elmélkedésben telt el magányos élete. Sok év múlva, amikor jöttek a látogatók, hogy lássák őt, és ezáltal magányossága tönkrement, elhagyta barlangját és az Aman hegyére költözött. Mivel sokan keresték fel, itt sem talált nyugalmat. Azért a Sínai hegyre ment egy ideig. Isten akarata visszaküldte Aman hegyére, hogy más emberek lelki üdvösségére legyen. Rövid idő alatt két kolostor létesült a hegynél. Simeon lelki atyjuk és vezetőjük lett a szerzeteseknek. A szent atya 390 körül hunyt el. Réginek azért nevezik, hogy megkülönböztessék az utána élő oszlopos Simeontól, akinek emléke szeptember 1-e.


SZENT TIMÓTEUS apja pogány, anyja zsidókeresztény volt (ApCsel 16, 1; 2Tim 1, 5), édesanyjától ismerte meg a Szentírást. A keresztséget Szent Páltól nyerte el 45-49 táján (1Tim 1, 2). Szent Pál apostol legkedvesebb tanítványa volt, az efezusi egyház feje, az apostoli levelek egyik címzettje, (a másik Szent Titusz) ezekben a levelekben intelmek vannak az elöljárók és a hívek oktatására.

Különleges megbízatással küldte őt Pál Makedóniába, majd Korintusba (1Kor 4, 17; ApCsel 19, 22). Timóteus Szent Pál kisérője és munkatársa volt annak második és harmadik útján, vele volt egészen Pál haláláig, 67-ig.

Körülbelül 50-től a ~80-ban bekövetkezett haláláig Timóteus Efezosz püspöke volt, a hagyomány szerint egy Diana-ünnepség ellen szólalt fel, és ekkor kövezték halálra a pogány effezusiak..

SZENT TITUSZ Szent Pál apostol tanítványa volt, a pogányságból tért meg (Gal 2, 3), valószínűleg Pál hatására (Tit 1, 4).

Az Apostollal részt vett az apostoli zsinaton (Gal 2, 1-5), kétszer járt küldetésben a korinthosziaknál, Pál a 3. útján Efezusból levelet küldött általa (2Kor 2, 13), eredményesen vezette vissza a már csaknem elveszett közösséget, majd Makedóniából küldte a gyűjtést befejezni és a levelét átadni (2Kor 8, 6).

A krétai egyház feje volt, mint azt Euszebiosz Egyháztörténeti könyvéből tudjuk, Pállal térített (Tit 1, 5), az apostoli levelek egyik címzettje, (a másik Szent Timóteus) ezekben a levelekben intelmek vannak az elöljárók és a hívek oktatására.

Pál apostol 2. római fogsága idején Rómában volt (2Tim 4, 10), majd Pál megbízásából Dalmáciába ment.

*Róma, 347. május 5. +Betlehem, 404. január 26.
Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) köré Rómában, majd Betlehemben Istennek szentelt nők tömörültek, s ő lett a tanítójuk és vezetőjük. Isten igéje iránt ugyanazt a tisztelő szeretetet ébresztette bennük, mint amely őt is eltöltötte és beavatta Krisztus misztériumaiba.

Ezek közé a nők közé tartozott Szent Paula is, az előkelő római nő, aki anyja (Blesilla) révén rokonságban állt a Scipiókkal, Gracchusokkal és Paulus Aemiliusszal, és akinek az apja (Rogatus) Agamemnontól vezette le a származását.

Paulát tizenöt évesen férjhez adták a pogány Toxotiushoz, aki Aeneast is az ősei közé számította. Öt gyermeket ajándékozott neki: Szent Blesillát (364 körül--384), aki Istennek szentelt özvegyként fejezte be az életét; Paulinát, aki Szent Pammachius (lásd: 463. o.) hitveseként szolgált az Úrnak; Szent Eusztochiumot (lásd: 516. o.); Rufinát, ,,aki korai halálával megkínozta anyja szerető szívét'' és Toxotiust, akinek a lánya az ő nevét viselte, és később követte őt Betlehembe.

Paulát gyermekkorától kezdve eltöltötte Krisztus szeretete, s ez a szeretet jótettekre késztette. Úgy tűnik mégis, hogy nélkülözhetetlennek tartotta azt a fényűzést, amely férje házában körülvette. Erről később így vallott: ,,El kell csúfítanom az arcomat, amiért Isten parancsa ellenére olyan gyakran kifestettem bíborral, fehér festékkel és szemfeketítővel. Testemet meg kell kínoznom azért, mert sok élvezettel elfecsérelte az időt. A puha gyolcsruhákat és drága selyemszöveteket durva vezeklőöltönnyel kell felcserélnem. Amint férjemnek és a világnak tetszettem, úgy akarok ezután Krisztusnak tetszeni.''

A nagy fordulat férje halálával érkezett el. Eleinte annyira szenvedett a tőle való elválás miatt, ,,hogy csaknem ő maga is meghalt''. Ezután azonban meghallotta a szerzetesi életre szólító hívást és követte is azt. Csatlakozott az Istennek szentelt özvegyhez, Szent Marcellához (325/335--410), aki házát az első római ,,női kolostorrá'' alakította át, s más asszonyokkal és hajadonokkal együtt a világváros közepén az egyiptomi szerzetesek és szüzek példája szerint Krisztusnak élt.

Paula saját palotáját is kolostorrá alakította át a lánya, Eusztochium támogatásával. Férje halála után Blesilla is csatlakozott anyjához és nővéréhez.

Teljes elvonultságban élte Paula lányaival együtt az aszkézis és az imádság életét. Bőkezűsége most már nem ismert határt. Szegényeket és betegeket ajándékozott meg jómódú háza gazdagságából. Minden elképzelhető gondossággal felkereste a városban a segítségre szorulókat, hogy támogassa őket.

Rokonai szidták jótettei miatt; szemére vetették, hogy elherdálja gyermekei örökségét. Azt válaszolta, hogy gyermekeire nagy örökséget hagy: Krisztus irgalmát.

Amikor Epiphaniosz (315 körül--403), a ciprusi Szalamisz püspöke és Paulinosz (+388), Antióchia városának püspöke, Szent I. Damasus pápa (366--384) idejében tartott zsinatra Rómába érkezett, Paula vendégül látta őket. A két keleti püspök jelenléte felébresztette benne azt a kívánságot, hogy hagyja el szülővárosát, és ,,Antal vagy Pál magányosságába'', Théba szerzeteseihez zarándokoljon, különösen, mert Szent Jeromos is elhagyta Rómát, és Keletre telepedett át. Anélkül, hogy házára, gyermekeire és vagyonára gondolt volna, 385-ben, amikor a tél már elmúlt, és a tenger ismét hajózható lett, elindult lányával, Eusztochiummal együtt (Blesillát már magához vette az Úr). Többi gyermeke, bátyja és más rokonai kikísérték a kikötőbe. Paulának nagyon nehezére esett a búcsú. Szerette a gyermekeit, anyai gyöngédséggel csüngött Toxotiuson, aki a búcsú órájában kérlelően nyújtotta feléje a kezét. Paula azonban hittel legyőzte fájdalmát. ,,Gyermekei iránt érzett szeretetét legyőzte Isten iránti szeretete.''

A Keletre vivő úton Cipruson felkereste Epiphaniosz püspököt, aki tíz napig visszatartotta, ,,hogy felüdüljön''. Ő azonban ,,Isten szolgálatában'' töltötte az időt, bejárta a környék kolostorait, hogy kiossza nekik adományait. Antióchiában Paulinosz püspöke éppúgy, mint Epiphaniosz ,,szeretetre méltó módon visszatartotta egy időre''.

Paula ,,átizzítva a hit tüzétől'', folytatta útját. Szamárháton érkezett meg a szent helyekre. ,,A kereszt előtt imádattal borult le, éppen úgy, mintha az Urat látta volna ott függeni. Bement a feltámadás sírkamrájába, és megcsókolta a követ, amelyet az angyal hengerített el a bejárattól. Mint szomjazó a vágyva vágyott vizet, úgy érintette meg ajkával azt a helyet, amelyre az Úr holttestét helyezték.'' Ezután pedig kiosztotta adományait Jeruzsálem szegényei között. Betlehemben nagy örömmel törtek ki belőle a szavak: ,,Köszöntelek Betlehem, kenyér háza; itt született az a kenyér, amely a mennyből szállott alá. Köszöntelek Efrata, te fölötte gazdag és termékeny vidék! Termékenységed az Isten.'' Azon a helyen, amelyen a hagyomány szerint az Úr jászola volt, a földre vetette magát, és így szólt: ,,Én, nyomorult bűnös méltó lettem arra, hogy megcsókoljam azt a jászolt, amelyben a mi Urunk kisgyermekként sírt; hogy imádkozzam abban a barlangban, amelyben a Szűzanya életet adott az isteni Gyermeknek. Itt az én nyugvóhelyem, mert itt van az én Uram hazája. Itt akarok lakni, mert a Megváltó ezt a helyet választotta ki.''

Mielőtt azonban Paula véglegesen Betlehemben telepedett volna le, nemcsak az egész Szentföldet járta be, hanem elutazott Egyiptomba is, hogy felkeresse a pusztai szerzetesek településeit. ,,Minden egyes cellába belépett; mindenkinek a lába elé borult'', mert mindenkiben Krisztust látta, és mindenkiben Krisztusnak szolgált. Jeromos közli, hogy az útját több szűznek és lányának, Eusztochiumnak a kíséretében tette meg.

Betlehembe visszatérve felépíttetett egy kolostort szerzetesek, egy másikat szerzetesnők számára és egy zarándokszállást az idegeneknek. Az új kolostorban szüzek között élve utolsónak tartotta magát Krisztus szolgálói között, s valamennyiük közül ő volt a legegyszerűbb. Adakozása meghaladott minden ésszerű mértéket. Gyakran kért kölcsön, hogy egyetlen kéregetőt se kelljen elutasítania. Egyetlen kívánsága az volt, hogy koldusszegényen haljon meg: lányainak egyetlen fillért se hagyjon hátra, s még a halotti lepel se legyen a sajátja. Kívánsága szó szerint beteljesedett.

Paula erőssége Isten igéje volt. A Szentírást kívülről tudta, és gondot fordított arra, hogy egyetlen szavát se engedje elveszni, és mindenben Krisztust találja meg.

Elérkezett hazatérésének a napja, és mint az élete, szent volt a halála is. Zsoltárverseket imádkozott a fekvőhelyén, és ujjával keresztet rajzolt az ajkára. Röviddel azelőtt azonban, hogy a lelkét kilehelte volna, ,,a hörgés, amellyel a haldokló élete bevégződik, Isten dicséretévé változott''.

Püspökök vették vállukra tetemét, és az Úr születése barlangjának templomába vitték. Görög, latin és szír nyelven csendült fel a zsoltárok sora, nemcsak a harmadik napig, amelyen a barlang mellé temették, hanem egész héten át.

Temetése után Szent Jeromos hosszú levelet írt Eusztochiumnak, melyben megható emléket állított Paulának: ,,Ha minden tagom nyelvvé válna és emberi hangon tudna szólni, akkor sem lennék képes méltán dicsérni Szent Paula erényeit. Nemes származású volt, de igazán nemessé a szentség tette. Egykor gazdag volt, most Krisztus szegénysége ékesíti... Róma aranyos házai helyett Betlehem vályogviskóit választotta. Ne keseregjünk elvesztésén, hanem adjunk hálát azért, hogy a miénk volt, sőt azért, hogy a miénk. Mert Istennek él minden, s aki visszatér Hozzá, az ő családjába költözik... Ég veled, Paula! Imáiddal támogasd végső öregségében azt, aki téged annyira tisztel. Hited és cselekedeteid kössenek Krisztushoz, nála lévén könnyebben elnyered, amit kérsz.'' -- A sírboltra vésett verses feliratot is Szent Jeromos fogalmazta.

Szent József szaloniki érsek, testvérével Studita Teodorral, fiatal koruktól a Szakkudion kolostorban éltek. Vezetőjük a kolostor alapítója Platon volt, nagybátyjuk. Mindketten helytelenítették VI. Konstantin császár törvénytelen házasságát. Ezért éhséget és száműzetést kellett szenvedni Józsefnek. Rangabé Mihály császár kiengedte a börtönből Józsefet, de Örmény Leó alatt a szentképek tisztelete miatt újabb üldözés várt rá. Testvérével Teodorral börtönbe zárták, aztán a császár azt kívánta, hogy írjanak alá egy képromboló hitvallást. Mivel ezt megtagadta, a császár bűzös börtönbe vetette. II. Mihály császár alatt (820-29) mindnyájan kiszabadultak a börtönből az ott szenvedők. Szent József békében hunyt el a Sztudion kolostorban, 830-ban.


Szent Kszenofont és társai

Kszenofont egyike volt Konstantinápoly nevezetes hivatalnokainak. Gazdag volt földi javakban, de lelki tulajdonságokban is. istenfélő élete ismeretes volt mindenki előtt. Ilyen volt felesége Mária is. Az előkelő hivatal és gazdagság nem homályosították el szemüket, és nem okoztak bennük büszkeséget. Azt akarták, hogy két fiúknak: Jánosnak és Árkádiosznak a legjobb nevelést adják. Ezért elküldték őket a föníciai Beirutba. Isten gondviselése úgy intézte, hogy az a hajó, amely vitte őket, hajótörést szenvedett. A két testvért a hullámok különféle helyeken vetették partra. Egymás ismeretlen sorsán bánkódva, a szétvált testvérek Istennek szentelték magukat és szerzetesek lettek. Szülei, akik keresték őket, és már úgy gondolták, hogy teljesen elveszítették őket, néhány év múlva Jeruzsálemben találták meg őket. Sorsuk csodálatos alakulásán megilletődve, ők is szerzetbe léptek. Mindkét szülő Istentől a csodatevés adományát kapta meg, Kszenofont még a jövőbelátásét is. Először Mária hunyt el, aztán férje. Két fiúk, mint a csillag ragyogott a pusztában élők között. Sok évet élve, előre megtudván haláluk idejét, adták vissza lelküket Istennek. Békében haltak meg mindnyájan az V. században.