Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod
Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek
Szent Alajos alig élt 24 évet. Ilyen fiatalon véghezvihet-e az ember oly nagy dolgokat, hogy a legnagyobbak közt foglalhasson helyet?GONZAGA SZENT ALAJOS - BOLDOG BERNARDA BÜTLER szűz
GONZAGA SZENT ALAJOS
* Castiglione, 1568. március 9. + Róma, 1591. június 21.
A Gonzaga család nevének abban az időben jó csengése volt. Egyik elődjük a brandenburgi választófejedelem leányát vette feleségül. A terület, amelyen a Gonzagák uralkodtak, kicsi volt. Ezért vagy a császár szolgálatába szegődtek, és vakmerő katona, esetleg kíméletlen zsoldosvezér lett belőlük, vagy az Egyház szolgálatába álltak, s ott tűntek ki. A Gonzagákat nem ritkán két bíboros is képviselte a szent kollégiumban. Kétségkívül tetterős, becsvágyó és életrevaló nemzetség volt a Gonzaga család.
Alajos 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése -- mint trónörökösnek -- előre meghatározta várható életútját. Alig volt tíz éves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. A fejedelmi fiúk és lányok között, akikkel együtt élt, ott volt a későbbi francia királyné, Medici Mária is. Megtartottak minden egyházi előírást, de az udvar valójában távol állt a keresztény lelkiségtől. A gyilkosságtól sem visszariadó kegyetlenség és a féktelen, léha viselkedés mindennapos volt. A fejedelmi családok úgy érezték, fölötte állnak a köznépnek, sőt a jognak és a törvényeknek is. Ebben a légkörben Alajos elhatározta, hogy megőrzi függetlenségét, és nem engedi, hogy környezete magával ragadja. Kora szerint még gyermek volt, de már tudta, mit kell tennie. A firenzei Angyali Üdvözlet- templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.
Firenzéből 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. A herceg volt az egész Gonzaga-ház feje. Ott állítólag már kifejezésre is juttatta meggyőződését: ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni.'' Életmódjának merőben eltérő formája állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. Mivel ezek száma nem volt csekély, nem lehet csodálkozni, hogy az ő másfélesége föltűnt, sőt kihívásként hatott.
1581-ben Alajost apródként Máriának, V. Károly legidősebb leányának, II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki spanyol hazájába készült visszatérni. Alajos szülei és testvérei vele együtt hajóztak a tengeren. Az apa játékszenvedélye miatt kényelmetlen pénzügyi helyzetbe sodródott Spanyolországban, s a tizennégy éves Alajosnak kellett levélben közbenjárnia a rokonságnál. Úgy látszik, apja nagyon bízott elsőszülöttének diplomáciai képességeiben. Amikor II. Fülöp király 1583-ban több évi portugáliai tartózkodás után visszatért Madridba, Alajost választották ki a latin üdvözlő szónoklat elmondására. Ez a beszéd ugyan a kor szokványos iskolai feladata volt, mégis elárul valamit az ifjú szónok tehetségéből. Ott Spanyolországban lett egészen világos a trónörökös előtt jövendő életútja. Be akart lépni a jezsuita rendbe, és ezzel hosszú küzdelem kezdődött apjával, aki abba még csak beleegyezett volna, hogy fia egyházi szolgálatot vállaljon, amelyet a bíborosi méltóság koronázhatott volna meg, a szerzetességet azonban kevésnek találta elsőszülötte számára.
1584 nyarán a család visszatért hazájába, csak egyik nővére maradt a madridi udvarban. Odahaza az édesapa még egyszer megkísérelt mindent, hogy fiát a szerzetesi hivatástól eltérítse. De ezúttal is alábecsülte fia határozottságát és bátorságát. 1585. november 2-án a trónörökös ünnepélyesen -- minden formaság betartásával -- lemondott összes jogáról, és a trónöröklést Rudolf öccsére ruházta. Nem volt véletlen, hogy halottak napját választotta alkalmul, mert valóban meghalt ennek a világnak. Két nap múlva Alajos már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét. Néhány hónappal később apja haláláról értesült.
Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg, szükség volt a legidősebb testvér tanácsára és segítségére. Rudolf öccse, akinek átadta az őrgrófságot, sok gondot okozott. A családi tanács által elhatározott házassági ajánlatot semmibe véve megszöktetett egy polgári származású leányt, és titokban feleségül vette. Alajos alig bírta rávenni, hogy vállalja, azaz hozza nyilvánosságra a megkötött és érvényes házasságot, és ezzel szüntesse meg a törvénytelen együttélés botrányát. Eközben Rudolf a mantovai herceggel Solferino birtoklásáért pörlekedett. Alajos először csak egy sornyi -- anyjának írt -- levéllel avatkozott az ügybe. Anyja egyébként a területi viták ügyében még Prágába is elment a császári udvarba. A viszályt azonban nem sikerült rendezni. Ekkor a mantovai herceg anyja azt javasolta, hogy Alajos legyen a döntőbíró. A rend általános főnöke elfogadta az ajánlatot, és megengedte, hogy Alajos hazatérjen, s ott a helyszínen oldja meg a vitás kérdéseket. Az, hogy az alig húsz éves fiatalembert bízták meg ezzel a feladattal, világosan mutatja, mekkora tekintélyt élvezett a családi körben. A közvetítés sikere tényleg nem maradt el, és helyreállt a béke. (Alig három évvel később azonban Rudolf erőszakos halállal meghalt, és egyik öccse lépett a helyébe.)
Alajos így szerencsésen megoldotta mindkét nehéz feladatát, amelyek miatt Lombardiába jött. Most visszahívták Rómába, hogy ott a Római Kollégiumban, a rend központi tanulmányi intézetében folytassa teológiai tanulmányait.
Egy alkalommal Rómát ,,igazi hazájának'' mondta, s az is lett földi útjának utolsó állomása. 1590/91 tele éhínséget hozott Itáliára, s vele pestist, amellyel szemben akkoriban szinte tehetetlenül álltak.
A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába, s életének utolsó heteiben Alajos több más bátor emberrel együtt a római ,,fekete halál'' ellen harcolt. Az egyik napon az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú ekkor kapta el a halál csíráját. Fájdalmas betegeskedés következett. Rögtön fölvette a betegek szentségét, de a betegség elhúzódott.
1591. június 21-én halt meg a Római Kollégiumban. Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én szentté avatták. Ünnepét 1842- ben vették föl a római kalendáriumba.
--------------------------------------------------------------------------------
Az ,,ifjúság példaképeként'' gyakran túlzottan lágy és színtelen egyéniségként rajzolták meg alakját, az életéből ránk maradt források azonban nemes jellemének és életszentségének határozott körvonalait tárják elénk.
Már ifjú udvaronc korában megmutatkozott egyenes lelkülete. Egyszer terített asztalnál azzal szórakozott egy hetvenes éveiben járó úr, hogy a fiatal nemesurak tetszését keresve mocskos tréfákat mesélt. Alajos e szavakkal fordult hozzá: ,,Nem szégyenli Ön, hogy a maga korában és rangjával így beszéljen fiatalemberek előtt? Nem tudja, hogy a rossz beszéd megrontja a jó erkölcsöt?''
Alajos kemény és határozott harcot vívott apjával, aki szenvedélyesen szembeszállt fiának azzal a szándékával, hogy a jezsuita rendbe lépjen. Sem harag, sem ígérgetés nem tudta az elszánt fiút szándékától eltéríteni. Amikor egyszer apja veréssel fenyegette, Alajos azt válaszolta: ,,Boldognak fogom tartani magamat, hogy ilyesmit szenvedhetek Istenért.'' Amikor apja azt kérdezte, hogy miért éppen a jezsuitákhoz akar menni, ezt felelte: ,,Éppen azért választottam a jezsuita rendet, mert abban senki sem vállalhat kitüntető tisztséget. Ha ilyesmire törekednék, a világban maradnék, ahol mint elsőszülött megkapnám az őrgrófságot.''
Öccse, aki Alajos helyett őrgróf lett, mint már mondtuk, titokban megszöktetett és feleségül vett egy polgárleányt. De rendje gondolkodásában megrekedve nem volt elég ereje, hogy nyíltan bejelentse ezt a ,,rangon aluli'' házasságot. Így látszatra törvénytelenül éltek együtt. Alajos sürgette öccsét, hogy szüntesse meg a botrányt, és hozza nyilvánosságra házasságkötését. Ezért határozott hangú, szinte a szeretet határait átlépő levelet írt neki: ,,Ha ezt nem érem el nálad, nem ismerlek el többé édestestvéremnek, és egyáltalán nem akarlak többé ismerni. Magam több mint négy év óta a család számára halottnak számítok. Igazán szégyenlenem kellene magamat magam előtt, ha most, miután Krisztus szeretetéért mindent, még magamat is elhagytam, emberi vonzalom miatt Krisztust elárulnám, és a neki okozott sértést semmibe venném... Tizenkét napig maradok itt, addig várok a válaszra. Ne késlekedj abban, ami kötelességed, ne késlekedj, és még egyszer: ne késlekedj! Jól jegyezd meg, hogy háromszor ismételtem ezeket a szavakat! Mert biztosan meg fogod bánni, ha megtagadod kérésemet.'' És Alajos végül elérte, amiért öccsét annyira ostromolta: a titokban tartott házasságkötést nyilvánosságra hozták, elviselve a nemesség megrökönyödését.
Betegségében is bizonyságot tett arról a nemes lelkű viselkedésről és bátorságról, amely egész életét jellemezte. Anyjához írt egyik levelében ezt mondja: ,,Egy hónappal ezelőtt már közel álltam hozzá, hogy megkapjam Istentől az elnyerhető legnagyobb kegyelmet, vagyis hogy az ő kegyelmében meghaljak. De úgy tetszett Istennek, hogy a halált elodázza, és helyette állandó lázt küldjön rám. Most is ettől szenvedek. Az orvosok, akik nem tudják, mi lesz a dolog vége, mindent megkísérelnek a test egészségéért. Nekem azonban fontosabb arra gondolnom, hogy Isten, a mi Urunk adjon nekem jobb egészséget, jobbat, mint amit az orvosok adni képesek. És tulajdonképpen boldog vagyok, mert remélem, hogy Isten, a mi Urunk néhány hónapon belül a holtak országából az élők birodalmába fog hívni.''
Erős hitével fölkészítette anyját arra a pillanatra, mikor majd halálhírét veszi. Fennmaradt egy 1591. június 10-én írt levele: ,,Mindezeket azért írtam, hogy teljesedjék egy különleges kívánságom: Fölséged az egész családdal együtt drága ajándékként fogadja halálom hírét. Adja rám anyai áldását, és álljon mellettem hazamenetelem alkalmával. És ezeket a sorokat azért írtam különösen szívesen, mert semmi másom sincs, amivel szeretetemet és gyermeki tiszteletemet kifejezhetném. Azzal fejezem be soraimat, hogy még egyszer alázatosan kérem áldását.''
Amikor közölték vele, hogy hamarosan meg fog halni, lázban égő szemei fölragyogtak az örömtől. ,,Örömmel megyek, nagy örömmel!'' Ezt ismételgette. Egyik társát, aki meglátogatta, ezzel fogadta: ,,Jó hírt kaptam: nyolc napon belül meghalok. Énekeld velem a Te Deumot!''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, égi ajándékok szerzője, ki Szent Alajosban az ártatlanságot csodálatosan egyesítetted a bűnbánó lelkülettel, az ő érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy akik az ártatlanságban nem követtük, bűnbánatáról példát vegyünk!
BOLDOG BERNARDA BÜTLER szűz, III. r., rendalapító (1848-1924)
A svájci Auw-ban született. Nyolcan voltak testvérek. Szülei Isten és felebarát iránti szeretetben nevelték. 15 éves korában szüzességi fogadalmat tett, 19 évesen pedig belépett Altstattenben a Segíto Szuz Mária ferences novérekhez. Itt néhány idos novér élt akkoriban. A Verena keresztneve helyett itt kapta a Mária Szent Szívérol nevezett Mária Bernarda nevet. A szerzetben értékes emberi tulajdonságai és erényei révén hamarosan a novíciák mesternoje, majd a ház elöljárója lett. Sürgette a szabályok megtartását, a fegyelem terén mutatkozó lanyhulás megszuntetését. Bevezette az Oltáriszentség állandó imádását. Mindezek következtében a szerzetesi élet virágzásnak indult, a hivatások száma örvendetesen emelkedett. Egy ecuadori püspök 1887-ben novéreket kért hazájába. Mária maga indult el hat társával a misszióba, ahol különösen a szegények felkarolásával segítette az Egyházat. Már itt tervezte szerzete átalakítását missziós renddé. A nyolc évi termékeny munkának azonban vége szakadt, amikor Alfaro tábornok átvette a hatalmat és egyházüldözést támasztott. Elvette az egyházi vagyont, a szerzeteseket elkergette. Így Bernarda novérnek és társainak is el kellett hagyniuk az országot. 1895. aug. 2-án a kolumbiai Cartagoban telepedtek le, ahol a kongregáció gyorsan növekvésnek indult. 1912-ben Cartago érseke egyházmegyei szinten jóváhagyta a Segíto Szuz Mária Ferences Missziós Novérek kongregációját, mely Kolumbiában, késobb Brazíliában, Ausztriában, Olaszországban létesített házakat. Az ifjúság oktatásával, a szegények, betegek gondozásával foglalkoztak. Bernarda anya halála elott négy évvel lemondott fonöknoi tisztségérol. Cartagoban hunyt el 1924. máj. 19-én. Különösen a szegények és a hátrányos helyzetuek gyászolták. II. János Pál 1995-ben avatta boldoggá.
„Igazi eros no, okos, sokak lelki vezetoje, jeles ferences és misszionárius. Egyházának és a ferences Családnak fényes tanúságtételt hagyott az evangéliumnak és a legkisebbeknek való teljes elkötelezettségrol. Karizmája továbbra is eleven az Egyházban - elsosorban kongregációjában. Megosztotta a szegények szenvedéseit, fáradozott Isten gyermekei méltóságának elismertetésén.”
A Ferences Postulatio beszámolójából - 1995.
Imádság:
* Castiglione, 1568. március 9. + Róma, 1591. június 21.
A Gonzaga család nevének abban az időben jó csengése volt. Egyik elődjük a brandenburgi választófejedelem leányát vette feleségül. A terület, amelyen a Gonzagák uralkodtak, kicsi volt. Ezért vagy a császár szolgálatába szegődtek, és vakmerő katona, esetleg kíméletlen zsoldosvezér lett belőlük, vagy az Egyház szolgálatába álltak, s ott tűntek ki. A Gonzagákat nem ritkán két bíboros is képviselte a szent kollégiumban. Kétségkívül tetterős, becsvágyó és életrevaló nemzetség volt a Gonzaga család.
Alajos 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése -- mint trónörökösnek -- előre meghatározta várható életútját. Alig volt tíz éves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. A fejedelmi fiúk és lányok között, akikkel együtt élt, ott volt a későbbi francia királyné, Medici Mária is. Megtartottak minden egyházi előírást, de az udvar valójában távol állt a keresztény lelkiségtől. A gyilkosságtól sem visszariadó kegyetlenség és a féktelen, léha viselkedés mindennapos volt. A fejedelmi családok úgy érezték, fölötte állnak a köznépnek, sőt a jognak és a törvényeknek is. Ebben a légkörben Alajos elhatározta, hogy megőrzi függetlenségét, és nem engedi, hogy környezete magával ragadja. Kora szerint még gyermek volt, de már tudta, mit kell tennie. A firenzei Angyali Üdvözlet- templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.
Firenzéből 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. A herceg volt az egész Gonzaga-ház feje. Ott állítólag már kifejezésre is juttatta meggyőződését: ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni.'' Életmódjának merőben eltérő formája állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. Mivel ezek száma nem volt csekély, nem lehet csodálkozni, hogy az ő másfélesége föltűnt, sőt kihívásként hatott.
1581-ben Alajost apródként Máriának, V. Károly legidősebb leányának, II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki spanyol hazájába készült visszatérni. Alajos szülei és testvérei vele együtt hajóztak a tengeren. Az apa játékszenvedélye miatt kényelmetlen pénzügyi helyzetbe sodródott Spanyolországban, s a tizennégy éves Alajosnak kellett levélben közbenjárnia a rokonságnál. Úgy látszik, apja nagyon bízott elsőszülöttének diplomáciai képességeiben. Amikor II. Fülöp király 1583-ban több évi portugáliai tartózkodás után visszatért Madridba, Alajost választották ki a latin üdvözlő szónoklat elmondására. Ez a beszéd ugyan a kor szokványos iskolai feladata volt, mégis elárul valamit az ifjú szónok tehetségéből. Ott Spanyolországban lett egészen világos a trónörökös előtt jövendő életútja. Be akart lépni a jezsuita rendbe, és ezzel hosszú küzdelem kezdődött apjával, aki abba még csak beleegyezett volna, hogy fia egyházi szolgálatot vállaljon, amelyet a bíborosi méltóság koronázhatott volna meg, a szerzetességet azonban kevésnek találta elsőszülötte számára.
1584 nyarán a család visszatért hazájába, csak egyik nővére maradt a madridi udvarban. Odahaza az édesapa még egyszer megkísérelt mindent, hogy fiát a szerzetesi hivatástól eltérítse. De ezúttal is alábecsülte fia határozottságát és bátorságát. 1585. november 2-án a trónörökös ünnepélyesen -- minden formaság betartásával -- lemondott összes jogáról, és a trónöröklést Rudolf öccsére ruházta. Nem volt véletlen, hogy halottak napját választotta alkalmul, mert valóban meghalt ennek a világnak. Két nap múlva Alajos már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét. Néhány hónappal később apja haláláról értesült.
Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg, szükség volt a legidősebb testvér tanácsára és segítségére. Rudolf öccse, akinek átadta az őrgrófságot, sok gondot okozott. A családi tanács által elhatározott házassági ajánlatot semmibe véve megszöktetett egy polgári származású leányt, és titokban feleségül vette. Alajos alig bírta rávenni, hogy vállalja, azaz hozza nyilvánosságra a megkötött és érvényes házasságot, és ezzel szüntesse meg a törvénytelen együttélés botrányát. Eközben Rudolf a mantovai herceggel Solferino birtoklásáért pörlekedett. Alajos először csak egy sornyi -- anyjának írt -- levéllel avatkozott az ügybe. Anyja egyébként a területi viták ügyében még Prágába is elment a császári udvarba. A viszályt azonban nem sikerült rendezni. Ekkor a mantovai herceg anyja azt javasolta, hogy Alajos legyen a döntőbíró. A rend általános főnöke elfogadta az ajánlatot, és megengedte, hogy Alajos hazatérjen, s ott a helyszínen oldja meg a vitás kérdéseket. Az, hogy az alig húsz éves fiatalembert bízták meg ezzel a feladattal, világosan mutatja, mekkora tekintélyt élvezett a családi körben. A közvetítés sikere tényleg nem maradt el, és helyreállt a béke. (Alig három évvel később azonban Rudolf erőszakos halállal meghalt, és egyik öccse lépett a helyébe.)
Alajos így szerencsésen megoldotta mindkét nehéz feladatát, amelyek miatt Lombardiába jött. Most visszahívták Rómába, hogy ott a Római Kollégiumban, a rend központi tanulmányi intézetében folytassa teológiai tanulmányait.
Egy alkalommal Rómát ,,igazi hazájának'' mondta, s az is lett földi útjának utolsó állomása. 1590/91 tele éhínséget hozott Itáliára, s vele pestist, amellyel szemben akkoriban szinte tehetetlenül álltak.
A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába, s életének utolsó heteiben Alajos több más bátor emberrel együtt a római ,,fekete halál'' ellen harcolt. Az egyik napon az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú ekkor kapta el a halál csíráját. Fájdalmas betegeskedés következett. Rögtön fölvette a betegek szentségét, de a betegség elhúzódott.
1591. június 21-én halt meg a Római Kollégiumban. Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én szentté avatták. Ünnepét 1842- ben vették föl a római kalendáriumba.
--------------------------------------------------------------------------------
Az ,,ifjúság példaképeként'' gyakran túlzottan lágy és színtelen egyéniségként rajzolták meg alakját, az életéből ránk maradt források azonban nemes jellemének és életszentségének határozott körvonalait tárják elénk.
Már ifjú udvaronc korában megmutatkozott egyenes lelkülete. Egyszer terített asztalnál azzal szórakozott egy hetvenes éveiben járó úr, hogy a fiatal nemesurak tetszését keresve mocskos tréfákat mesélt. Alajos e szavakkal fordult hozzá: ,,Nem szégyenli Ön, hogy a maga korában és rangjával így beszéljen fiatalemberek előtt? Nem tudja, hogy a rossz beszéd megrontja a jó erkölcsöt?''
Alajos kemény és határozott harcot vívott apjával, aki szenvedélyesen szembeszállt fiának azzal a szándékával, hogy a jezsuita rendbe lépjen. Sem harag, sem ígérgetés nem tudta az elszánt fiút szándékától eltéríteni. Amikor egyszer apja veréssel fenyegette, Alajos azt válaszolta: ,,Boldognak fogom tartani magamat, hogy ilyesmit szenvedhetek Istenért.'' Amikor apja azt kérdezte, hogy miért éppen a jezsuitákhoz akar menni, ezt felelte: ,,Éppen azért választottam a jezsuita rendet, mert abban senki sem vállalhat kitüntető tisztséget. Ha ilyesmire törekednék, a világban maradnék, ahol mint elsőszülött megkapnám az őrgrófságot.''
Öccse, aki Alajos helyett őrgróf lett, mint már mondtuk, titokban megszöktetett és feleségül vett egy polgárleányt. De rendje gondolkodásában megrekedve nem volt elég ereje, hogy nyíltan bejelentse ezt a ,,rangon aluli'' házasságot. Így látszatra törvénytelenül éltek együtt. Alajos sürgette öccsét, hogy szüntesse meg a botrányt, és hozza nyilvánosságra házasságkötését. Ezért határozott hangú, szinte a szeretet határait átlépő levelet írt neki: ,,Ha ezt nem érem el nálad, nem ismerlek el többé édestestvéremnek, és egyáltalán nem akarlak többé ismerni. Magam több mint négy év óta a család számára halottnak számítok. Igazán szégyenlenem kellene magamat magam előtt, ha most, miután Krisztus szeretetéért mindent, még magamat is elhagytam, emberi vonzalom miatt Krisztust elárulnám, és a neki okozott sértést semmibe venném... Tizenkét napig maradok itt, addig várok a válaszra. Ne késlekedj abban, ami kötelességed, ne késlekedj, és még egyszer: ne késlekedj! Jól jegyezd meg, hogy háromszor ismételtem ezeket a szavakat! Mert biztosan meg fogod bánni, ha megtagadod kérésemet.'' És Alajos végül elérte, amiért öccsét annyira ostromolta: a titokban tartott házasságkötést nyilvánosságra hozták, elviselve a nemesség megrökönyödését.
Betegségében is bizonyságot tett arról a nemes lelkű viselkedésről és bátorságról, amely egész életét jellemezte. Anyjához írt egyik levelében ezt mondja: ,,Egy hónappal ezelőtt már közel álltam hozzá, hogy megkapjam Istentől az elnyerhető legnagyobb kegyelmet, vagyis hogy az ő kegyelmében meghaljak. De úgy tetszett Istennek, hogy a halált elodázza, és helyette állandó lázt küldjön rám. Most is ettől szenvedek. Az orvosok, akik nem tudják, mi lesz a dolog vége, mindent megkísérelnek a test egészségéért. Nekem azonban fontosabb arra gondolnom, hogy Isten, a mi Urunk adjon nekem jobb egészséget, jobbat, mint amit az orvosok adni képesek. És tulajdonképpen boldog vagyok, mert remélem, hogy Isten, a mi Urunk néhány hónapon belül a holtak országából az élők birodalmába fog hívni.''
Erős hitével fölkészítette anyját arra a pillanatra, mikor majd halálhírét veszi. Fennmaradt egy 1591. június 10-én írt levele: ,,Mindezeket azért írtam, hogy teljesedjék egy különleges kívánságom: Fölséged az egész családdal együtt drága ajándékként fogadja halálom hírét. Adja rám anyai áldását, és álljon mellettem hazamenetelem alkalmával. És ezeket a sorokat azért írtam különösen szívesen, mert semmi másom sincs, amivel szeretetemet és gyermeki tiszteletemet kifejezhetném. Azzal fejezem be soraimat, hogy még egyszer alázatosan kérem áldását.''
Amikor közölték vele, hogy hamarosan meg fog halni, lázban égő szemei fölragyogtak az örömtől. ,,Örömmel megyek, nagy örömmel!'' Ezt ismételgette. Egyik társát, aki meglátogatta, ezzel fogadta: ,,Jó hírt kaptam: nyolc napon belül meghalok. Énekeld velem a Te Deumot!''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, égi ajándékok szerzője, ki Szent Alajosban az ártatlanságot csodálatosan egyesítetted a bűnbánó lelkülettel, az ő érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy akik az ártatlanságban nem követtük, bűnbánatáról példát vegyünk!
BOLDOG BERNARDA BÜTLER szűz, III. r., rendalapító (1848-1924)
A svájci Auw-ban született. Nyolcan voltak testvérek. Szülei Isten és felebarát iránti szeretetben nevelték. 15 éves korában szüzességi fogadalmat tett, 19 évesen pedig belépett Altstattenben a Segíto Szuz Mária ferences novérekhez. Itt néhány idos novér élt akkoriban. A Verena keresztneve helyett itt kapta a Mária Szent Szívérol nevezett Mária Bernarda nevet. A szerzetben értékes emberi tulajdonságai és erényei révén hamarosan a novíciák mesternoje, majd a ház elöljárója lett. Sürgette a szabályok megtartását, a fegyelem terén mutatkozó lanyhulás megszuntetését. Bevezette az Oltáriszentség állandó imádását. Mindezek következtében a szerzetesi élet virágzásnak indult, a hivatások száma örvendetesen emelkedett. Egy ecuadori püspök 1887-ben novéreket kért hazájába. Mária maga indult el hat társával a misszióba, ahol különösen a szegények felkarolásával segítette az Egyházat. Már itt tervezte szerzete átalakítását missziós renddé. A nyolc évi termékeny munkának azonban vége szakadt, amikor Alfaro tábornok átvette a hatalmat és egyházüldözést támasztott. Elvette az egyházi vagyont, a szerzeteseket elkergette. Így Bernarda novérnek és társainak is el kellett hagyniuk az országot. 1895. aug. 2-án a kolumbiai Cartagoban telepedtek le, ahol a kongregáció gyorsan növekvésnek indult. 1912-ben Cartago érseke egyházmegyei szinten jóváhagyta a Segíto Szuz Mária Ferences Missziós Novérek kongregációját, mely Kolumbiában, késobb Brazíliában, Ausztriában, Olaszországban létesített házakat. Az ifjúság oktatásával, a szegények, betegek gondozásával foglalkoztak. Bernarda anya halála elott négy évvel lemondott fonöknoi tisztségérol. Cartagoban hunyt el 1924. máj. 19-én. Különösen a szegények és a hátrányos helyzetuek gyászolták. II. János Pál 1995-ben avatta boldoggá.
„Igazi eros no, okos, sokak lelki vezetoje, jeles ferences és misszionárius. Egyházának és a ferences Családnak fényes tanúságtételt hagyott az evangéliumnak és a legkisebbeknek való teljes elkötelezettségrol. Karizmája továbbra is eleven az Egyházban - elsosorban kongregációjában. Megosztotta a szegények szenvedéseit, fáradozott Isten gyermekei méltóságának elismertetésén.”
A Ferences Postulatio beszámolójából - 1995.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Bernardát arra segítetted, hogy a Ferences Missziós Novérek társulatát megalapítsa, s novérei elott példájával világoskodjék. Add, hogy közbenjárására és példájára téged itt a földön egyre igazabb szeretettel szeressünk, az örök életben pedig színrol színre meglássunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Tiszteletreméltó Rigby János vértanú, † 1600
Szent Julián tarzusi vértanú
Szent Lujza
Szent Olga özvegy, † 969
Szent Szilvér pápa és vértanú
Szent Szilvér I. Agapitus utódaként 536 és 537 között Krisztus Urunk földi helytartója. Theodatus gót király, a Honorius és Nagy Teodorik közti jó kapcsolatra való tekintettel, bár a klérus tiltakozott, pápává választatta.BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz
Szent Szilvér pápa és vértanú, † 537
BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz, orsolyita, rendalapító (1865-1939)
Az ausztriai Loosdorf-ban született grófi családból, lengyel apától és osztrák anyától. Keresztneve Júlia. A hét testvér közül egyik: Boldog Mária Terézia, egy másik: Vladimir, jezsuita generális. Szülei buzgó, vallásos emberek. A család 1883-ban Krakkó közébe költözött. Júlia Krakkóban megismerkedett az orsolyita novérekkel s 1886-ban a rendbe lépett. Rendi neve Orsolya lett. Közel húsz évig tanított a novérek leányiskoláiban, 1904-ben a ház elöljárója lett. 1906-ban a cári Oroszországból, Szentpétervárról kérelem érkezett a krakkói novérekhez, az ottani leánykollégiumot a megszunés veszélye fenyegette. Júlia néhány novértársával elment s átvette a kollégium vezetését. Civil ruhában szabadott csak járniuk. Két év múlva önálló rendházat alkottak, hamarosan a kollégium élete felvirágzott. Az orosz hatóságokkal történt összekülönbözés miatt Orsolya kénytelen volt elhangyni az országot (1910). Ekkor a finnországi Merentahtiben a Balti-tenger partján gyönyöru vidéken középiskolát, internátust alapít lengyel leányok számára. Kis paradicsomnak nevezik. Az elso világháború azonban letarolja a novérek munkáját. Kénytelenek Svédországba távozni - még 1917 elott. Itt Stockholmban iskolát vezetnek nyelvek oktatására. Dániában is muködnek. Orsolya anya 1920-ban visszatér hazájába s megalapítja az orsolyita rendnek egy új ágát: az Agonizáló Jézus Szívérol nevezett Orsolyita Novérek Kongregációját. A Szentszék 1923-ban hagyta jóvá szabályukat. Fo muködési területük: az ifjúság nevelése és a szegények gondozása. Lelkiéletük központja az Oltáriszentség. Példaképük a Boldogságos Szuz. Önmegtagadásuk: a mindennapi munka. A két világháború között Lengyel-, Olasz- és Franciaországban 35 házat létesítenek, a novérek 800-an vannak. 1929-ben letelepednek Rómában, itt lesz az anyaház. Orsolya anya mint általános elöljáró itt éri meg szerzetes életének 50. jubileumát 1939-ben, s ez év máj. 29-én hal meg Rómában. II. János Pál pápa 1983-ban avatta boldoggá Poznanban, felejthetetlen ünnepség keretében.
„Isten fenntartotta magának a jogot, hogy a kereszt által üdvözítse a világot. Nekünk pedig azt a feladatot hagyja, hogy könnyítsük meg másoknak a fájdalmas keresztútjárást, - hogy magunk körül a jóság és öröm sugarait árasszuk. S ezt gyakran megtehetjük. Egy jóakaró, biztató mosoly... Ez a mosoly Isten jóságáról és szeretetérol beszél.”
Orsolya anya: „A mosoly apostolsága” írásából.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Ursulát új szerzetestársulat alapítójává tetted. Add, hogy erényeit követve az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
MAGDEBURGI SZENT ADALBERT püspök - Szent Arisztoklész és vértanútársai
MAGDEBURGI SZENT ADALBERT püspök
+Zscherben, Merseburg mellett, 981. június 20.
A középkori német császárok nagy feladatai közé tartozott Kelet- Európa misszionálása. Szorosan együttműködve az uralkodókkal, akik arra törekedtek, hogy a nyugati és déli szlávok egyes csoportjait beolvasszák a birodalomba, a kereszténység előrehatolt a pogány keleti vidékekig, és kiépítette egyházi szervezetét. Már Nagy Károly alatt megkezdődött a keleti misszió, de csak az Ottó nevű uralkodók alatt vált rendszeressé. Amikor Nagy Ottó császár 955-ben a Lech-mezőn legyőzte a magyarokat, megfogadta, hogy új püspökséget alapít Merseburgban, és egy új egyháztartományt létesít, amelynek székhelye a kedvelt pfalzi Magdeburg lesz. Onnan azután el kell jutnia majd a keresztény hitnek Lengyel- és Oroszországig. Tervét nem sokkal halála előtt sikerült végrehajtania.
Adalbertnek, Magdeburg első érsekének fiatal éveiről nem tudnak a források. Bizonyára Lotharingiából származott, és 950 körül érseki okiratkészítő lett Kölnben. 953-tól 958-ig I. Ottó kancelláriáján jegyző volt, majd 959-től 961-ig szerzetes a trieri Szent Maximin reformkolostorban. Itt hallott először a keleti misszióra szóló felhívásról. Szvjatoszláv kijevi orosz nagyfejedelem anyja, Szent Olga, aki meg akarta nyerni a hit számára fiát és honfitársait, a német királytól püspököt és papokat kért. Mainzi Vilmos (929?--968) érsek ajánlatára a császár a trieri szerzetest, Adalbertet választotta ki erre a feladatra. Ő engedelmesen követte a hívást, bármilyen kevéssé egyezett is meg akaratával. 961-ben néhány munkatársával együtt útra kelt Kijevbe. Alig érték el a határt, a pogány oroszok megtámadták, társait megölték, egyedül ő tért vissza 962-ben. Rövid ideig II. Ottó kancelláriáján dolgozott, majd a császár kinevezte a Lauter melletti Weissenburg kolostorának apátjává. Ebből az időből megmaradt Prümi Regino (840 körül--915) krónikájának folytatása, amelynek szerzősége nagy valószínűséggel Adalbertnek tulajdonítható. Átfogja a 907--967 közti éveket, és Adalbert oroszországi útjának néhány részletét olyan pontosan közli, hogy csak ő maga jöhet szerzőként szóba.
Amikor 968-ban nagy nehézségek után Ottó császár Magdeburgra vonatkozó tervei megvalósultak, Adalbertet magához hívta Itáliába. A ravennai zsinaton 968 októberében megalapították a magdeburgi érsekséget és Adalbertet nevezték ki érsekké. Maga XII. János pápa (955- -964) szentelte fel Rómában. Ez már jelezte, hogy milyen kiemelkedő rangot ért el Magdeburg a császár akarata szerint: őt illette meg az elsőség a Rajna jobb partján levő valamennyi német egyház között, és ugyanazokat a kiváltságokat kapta, mint a régi érsekségek: Trier, Köln és Mainz. Római mintára a magdeburgi dómhoz 12 papot, hét diákonust és 24 szubdiákonust rendeltek.
Adalbert mindjárt a felszentelése után elutazott Rómából. Megérkezését követően a magdeburgi dómban ünnepélyesen beiktatták, majd már a 968. év karácsonyán felszentelte új püspökségeinek: Merseburgnak, Meissennek és Zeitznek megyéspüspökeit. Hermann Billunggal szorosan együttműködve Adalbert a következő években egyháztartományának megszervezésén fáradozott. Emellett különösen szívén viselte a szorbok evangelizálását, s ezt az ország alig művelt vidékein át tett, nagy nélkülözésekkel teli, hosszú útjain messzemenően saját maga lendítette előre.
Magdeburgban a klerikus utánpótlás számára püspöki iskolát alapított, s az nagy tekintélyre emelkedett. Amikor I. Ottó császár 973-ban meghalt, kívánságának megfelelően Adalbert a dómban temette el első felesége, Editha (+946) mellé.
A császár halála után Magdeburgnak mint a német keleti misszió előőrsének jelentősége csökkent, de az érsekség maradt a továbbiakban is a keleti misszió kiindulópontja. Adalbert egy vizitációs útján halt meg a merseburgi püspökség területén 981. június 20-án. Magdeburgba szállították, és a dómban temették el.
Szent Arisztoklész és vértanútársai
Arisztoklész ciprusi származású volt, Tamasza városában született és később a város papja lett. Makszimián császár üldözése alatt elrejtőzött egy hegyi barlangban, a pusztában. Imádság idején egy hang megparancsolta neki, hogy menjen a szalarniszi metropoliába, hogy Krisztus vértanúja lehessen. Arisztoklész útra kelt, egy erdőben szent Barnabás templománál találta Demeter diakónust és Atanáz felolvasót. Mindketten vágytak a vértanúságra. A városba érve, keresztényeknek vallották magukat, és a pogányok azonnal fejvesztésre ítélték őket. Az ítéletet 306 körül hajtották végre rajtuk.
Szent Leukiosz püspök - BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca - Szent Methód püspök
Szent Florentina (Florencia, Flóra) szűz és szerzetes, † 610
Szent József hitvalló, † ~400
Kölni Boldog Krisztina szűz, † 1312
Szent Leukiosz püspök
Szent József hitvalló, † ~400
Kölni Boldog Krisztina szűz, † 1312
Szent Leukiosz püspök
Szentünk Antiochiában született egyszerű szülőktől. Tízéves volt, amikor anyja meghalt. Atyja egyetlen fiával Eutropiosszal elment az Alexandria vidékén levő Szent Hermiász nevű kolostorba. Atyja szerzetessé lett, fiát pedig átadta, hogy könyveket tanuljon. Éles elméjű gyermek lévén, hamar elsajátította a szükséges ismereteket. Ezenkívül szelíd volt és engedelmes. 25 eves korában isteni sugallatra pappá szentelték és megválasztották kolostorfőnöknek. Atyja látomása után neve Leukioszra változott. Aztán szent élete miatt az itáliai Brindisi püspökévé szentelték. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki és sok csodát tett általa. Sok pogányt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el az V. században.
BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca
*Donauwörth, 1291 körül. +Maria-Medingen, 1351. június 20.
Margit az augsburgi püspökség Donauwörth nevű helységében az Ebnerek jómódú és tekintélyes nemzetségéből született. A szülői házban nőtt fel, és tizennégy vagy tizenöt éves korában belépett a szülővárosától nyugatra fekvő Medingen domonkos kolostorába.
Korábbi vallási életéről egyszer bevallotta, hogy Isten mindig megtartotta atyai hűségében és oltalmában. 1312. február 6-án súlyosan megbetegedett; három éven át ágyhoz kötötték szívbántalmai és bénulásai. Eleinte nem tudott mit kezdeni betegségével. Földi orvosságok nem hoztak számára gyógyulást, lelki vigasztalásai hiányoztak; nővértársai pedig mindinkább visszahúzódtak tőle; egy számára különösen kedves ,,boldog nő'' azonban beszélt neki az Istenért elviselt szenvedés értékéről és az imádság áldásáról. Ekkor felismerte Margit, hogy egyedül Isten az igazi hűség. Ettől kezdve eltűnt a szenvedésével szemben érzett ellenszenve, sőt már azt sem kívánta, hogy egészséges legyen, hanem teljesen át akarta magát adni Isten akaratának. 1326-ig gyakran szenvedett, de idővel javult az egészségi állapota.
Amikor 1324--25-ben a kolostor közösségének háborús veszély miatt ideiglenesen szét kellett szóródnia, Margit egy nővértársa kíséretében a szülői házába ment, s ott ugyanolyan visszavonultan élt, mint azelőtt a kolostorban. Örömmel tért vissza Medingenbe ,,azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben valóban Isten akarata szerint él, és egyedül csak Őt keresi. A következő évtizedben az addiginál biztosabban járta Istenhez vivő útját.''
1332. október 29-én Nördlingeni Henrik (+1379 után) világi pap meglátogatta a kolostort; ,,Margit kilépett magányosságából, hogy hallja Isten igaz barátjának hangját, ő pedig felismerte, hogy Isten nagyot akar tenni Margit lelkével. Henrik jóságos, lélekkel telített szava olyan volt számára, mint a tél hosszú dermedtsége utáni tavaszi eső.'' Tizenkilenc éven át maradt Margittal lelki kapcsolatban. Henrik még nyolcszor járt Medingenben, s amit szóban nem tudtak elrendezni, levélváltással folytatták. Ebből a német nyelven fennmaradt első levelezésből megmaradt Margitnak egy Henrikhez szóló levele és Henriknek Margithoz intézett ötvenhat levele. A Nördlingeni Henrikkel való első találkozástól kezdve Margit ,,Isten barátai'' közé tartozott. Már régebben is hallott róluk, de visszavonultságában nem kereste, hogy csatlakozzék hozzájuk. ,,Isten barátai''-nak, akik közé világiak, papok és szerzetesek tartoztak, a keresztény élet volt a céljuk abban a vigasztalan időben, amikor a pápák Rómából Avignonba települtek át. Margit Henrik révén került velük közeli kapcsolatba.
1335. február 28-án Margit rendkívüli kegyelmekben, misztikus élményekben részesült. Miközben a nővérek kórusának oltára előtt térdelt, nagy szeretet ébredt benne Jézus neve iránt. Olyan lenyűgöző módon tapasztalta meg Isten szeretetét, hogy úgy érezte: elvesztette a szívét. Betegsége miatt semmiféle nehezebb vallási gyakorlatot nem vállalhatott magára. Lemondott mégis némely ételről, így a húsról, halról, gyümölcsről és borról, s kemény fekhelyen aludt. Panasz nélkül, sőt vidáman, hálásan és mindig szeretetre méltón viselte el szenvedéseit. Minden földi dolog elhalványult számára Isten valósága előtt, és áthatotta csodás ereje. A későbbi években is meglátogatták testi szenvedések, de mindent elviselt abban a tudatban, hogy valamennyi kínja ahhoz teszi hasonlóvá, akit mindenekfölött szeret: a keresztre feszített Úrhoz.
1344-ben Nördlingeni Henrik arra kérte Margitot, hogy rendezze és foglalja össze lelki élményeit, amelyeket 1312 óta naplószerűen feljegyzett, vagy Henrikhez intézett leveleiben rögzített. Margit 1344 decemberében és 1345 januárjában teljesítette a megbízatást.
Henrik megdicsérte ugyan a munkát, de még pótlását és a naplók további vezetését kívánta. Így jött létre a feljegyzések második része, amely kiegészítéseket tartalmaz, és újakat is 1345-től 1348-ig terjedően. Első megfogalmazásának nyoma veszett. Egy 1353-ból való másolaton kívül, amelyet a medingeni kolostorban őriznek, és amely az 1882. évi kritikai kiadás alapjául szolgált, vannak még különféle másolatai és kivonatai, valamint két latin fordítása. A Napló józan, csaknem egyhangú nyelvezetű, de a feltétlen igazság bélyegét viseli magán. Ezekkel a szavakkal fejeződik be: ,,Semmit sem kívánok azon kívül, amit Jézussal és Jézusból és Jézusban kapok.'' Ebből a beállítódásból magyarázható Margit bensőséges szeretete a gyermek Jézus, a kereszten, a szentségben, az oltáron lévő Üdvözítő, az Úr neve, sebei, Szíve és drága Vére tiszteletére végzett ájtatosság iránt.
Margit utolsó hónapjairól nem tudunk semmi közelebbit. 1351. június 20-án halt meg Maria-Medingenben. Halála után is tartott az a tisztelet, amely már élete folyamán is megnyilvánult iránta a kolostoron belül és kívül egyaránt. Margitot nem közönséges sírboltba temették el, hanem a káptalanterem közepén. A sírjához fűződő alapítványok és fogadalmi táblák tanúsítják évszázadok óta tartó tiszteletét, melyet a Szentszék 1979. február 24-én megerősített.
Szent Methód püspök
Életének körülményeiről nagyon keveset tudunk. Fiatal korában Isten szolgálatára adta magát. Istennek tetsző élete miatt püspökké szentelték. Egyesek szerint Patára város püspöke, mások szerint Olimposz püspöke volt. Mint tehetséges és szentéletű ember, szellemi nyáját szelíd oktatásokkal vezette a tökéletesség fele. Püspöksége napjaiban támadt Origenész tévtanítása, amely sokakat megtévesztett, A szent főpap világos és buzgó tanításokkal védelmezte a hitet és állt ellent a tévtanításnak, Ez a tevékenysége ellene hangolta a bálványimádó pogányokat, akik elfogták és 312-ben lefejezték.
Boldog Özséb szerzetes
Szent Ráfáel
Szent Zoszimász vértanú
Szent Zoszimász vértanú
Traján császár uralkodása idején (89-117) Apollónia városában élt egy hellén katona Zoszimász, aki igyekezett Krisztus hitének követője lenni. Meghallva, hogy Domitián helytartó közeledik a város felé, hogy a keresztényeket megkínozza, elhagyta a katonai szolgálatot és megkeresztelkedett, tiszta életet élt imádságban és böjtben. Amikor a helytartó a városba ért, feljelentették előtte Zoszimászt. Maga elé hivatta, kihallgatta, és mivel nem akart a pogány isteneknek áldozni, kínzások alá vetette. Ütötték, oszlopra feszítették, ruhátlanul megtüzesített rostélyra feszítették, belül hegyes szögekkel kivert szandálban járatták, fáklyákkal égették. Ezek után június 19-én, karddal lefejezték.
PESAROI BOLDOG MICHELINA özvegy - SZENT ROMUÁLD
PESAROI BOLDOG MICHELINA özvegy, III. r. (1300-1356)
Loreto közelében az Adriai-tenger partján van Pesaro*. Itt született Michelina a gazdag és nemes Metelli családból. Már 12 éves korában férjhez adták egy fiatal nemesnek a Malatesta családból. Szerette férjét és kisfiát. Férje azonban egy ragályos betegségben meghalt, s o húsz évesen özvegy maradt. Nehezen viselte a megpróbáltatást. Ebben az idoben egy jámbor terciáriusno érkezett Pesaroba, aki buzgóságával és életszentségével nagy hatással volt az egész városra. Michelina házába hívta, hogy nála lakjék. A vele való beszélgetés közben Michelina ráébredt, mennyire tökéletlen még szeretete Isten iránt, mily nehéz elszakadnia a földiektol, kisfiától, akit bálványozott. „Akkor kérjük együtt az Istent - tanácsolta neki társa -, tegye szabaddá szívedet mindattól, ami akadálya Isten iránti szeretetednek.” Michelina beleegyezett. A következo reggel szentmisén vettek részt. Szentmise után Michelina hallotta bensejében az Úr szavát: „Szabaddá akarlak tenni. Fiadat magamhoz veszem, te pedig ezután egészen hozzám tartozol.” Mikor hazaértek, a fiút betegen találták, hamarosan meg is halt. Michelina szíve ezután már nem tapadt mulandó dolgokhoz. Elosztotta a szegények között nagy vagyonát, nem törodve rokonai tiltakozásával. Belépett a ferences III. rendbe, gondozta a rászorulókat, mint új családját. A kórházban látogatta a betegeket, segített rajtuk azzal is, amit adományként kapott, azzal is, amit keze munkájával szerzett. Azt is megtette, hogy mezítláb kéregetett. Életmódja rokonait felboszítette. Egy toronyba zárták és megkötözték, sot meg is verték. Michelinát azonban nem tudták megtörni és visszatéríteni útjáról. Mikor megszabadult, buzgó zarándokok társaságában a Szentföldre ment. A Kálvária hegyén elragadtatásba esett. Utána megindult szavakkal beszélt Urunk szenvedésérol, úgyhogy hallgatói könnyekre fakadtak. Visszaérve szüloföldjére megkettozte imádságait s vezeklo gyakorlatait, jócselekedeteit. Halála napját elore mondva 1356. jún. 19-én fejezte be életét. Ravatalánál és sírjánál csodák történtek. A pesaroi Szent Ferenc templomban temették el. A Szentszék 1737- ben erosítette meg évszázados tiszteletét. Pesaro pedig patrónájává választotta.
„Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,37-39.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Michelinát a világi életbol az Istennek szentelt életre hívtad, hogy kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Közbenjárására segíts, hogy hivatásunkban huségesen kitartsunk és eljussunk a mennyei hazába. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Protáz vértanú, † ~200
SZENT ROMUÁLD
* Ravenna, 951/52. + Val di Castro, 1027. június 19.
Romuáld 951-ben Ravennában egy Sergius nevű nemes fiaként született. Amikor húsz éves lehetett, viszály támadt atyja és néhány rokona közt, amit fegyverrel döntöttek el, s Romuáld apja megölte egyik ellenfelét. Mikor pedig vonakodott a vezekléstől, apja helyett Romuáld vonult negyven napra a S. Apollinare in Classe-kolostorba, hogy elégtételt adjon Istennek. Egy éjszaka virrasztása közben megjelent neki Szent Apollinaris, s Romuáld ekkor elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben ebben a kolostorban tette le a szerzetesi fogadalmat, miután Honestus ravennai érsek rábeszélésére apja beleegyezését adta. Később Sergius is belépett a S. Severo ravennai kolostorba, és szentség hírében halt meg.
Romuáld három évig maradt a S. Apollinaréban. A kolostorban uralkodó laza fegyelmet azonban oly nyíltan helytelenítette, hogy szerzetestársai meggyűlölték. Egy halálos merényletet éppen hogy megúszott. 975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet élhessen. A velencei síkságra távozott, és ott egy Marinus nevű remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy Romuáld nincs fölkészülve a szerzetesi életre. Ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására.
Romuáld és Marinus körülbelül három éven át tartózkodott velencei területen. Kapcsolatba kerültek Pietro Orseolo dózséval, aki 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt. A Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály- kolostor apátja, Guarino már korábban megkísérelte rábeszélni: mondjon le és legyen szerzetes. Romuáld és Marinus is ugyanezt a tanácsolta neki, mire velük és Grandenicus nevű barátjával, valamint Guarino apáttal titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg.
988-ban Cuxa hűbérura, Oliba gróf ugyancsak lelki tanácsot kért Romuáldtól. Ő is engedett a rábeszélésnek, hogy legyen szerzetes. Mivel vazallusainak ellenállásától tartottak, Oliba, Guarino, Grandenicus, Marinus és Romuáld Montecassinóba mentek. Oliba itt szerzetesi fogadalmat tett, de már két év múlva meghalt. Grandenicus még harminc éven át élt remeteként a kolostor közelében, Guarino Jeruzsálembe zarándokolt. Marinus Dél-Itáliába indult, de hamarosan megölték a fosztogató szaracénok.
Így Romuáld 989-től több évre magára maradt. Mélységesen megérlelte az a tizenhárom éves képzés, amelyben Marinustól részesült. Éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt.
Végül Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre északnyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Életében először komoly egyházi ügyekbe kellett beavatkoznia.
Megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte a S. Apollinare apátjának. Nehezen egyezett bele, s egy év múlva lemondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatalra. Montecassinóba ment, hogy meglátogassa Grandenicust, akit már tizenegy éve nem látott. Súlyos betegsége egy éven át ott tartotta, s így megismerte Beneventói Benedeket, barátjának egyik tanítványát. Vele Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált: Querfurti Brunót, Ottó császár rokonát, a S. Alessio szerzetesét, és Tamás német nemest, a császár barátját. 1001-ben, amikor fölkelés tört ki Rómában, Romuáld visszatért Pereumba. Remeteséget alapított, ahová újabb tanítványok jöttek, köztük I. Boleszláv lengyel király egyik fia.
Beneventói Benedek 1003-ban vértanúságot szenvedett Lengyelországban, Querfurti Bruno pedig hét éven át missziós munkát végzett Közép- és Kelet-Európa népei közt.
1004-ben Romuáld remeteséget alapított Pioggo közelében, Val di Castróban. Az évek folyamán további közösségeket és egy apácakonventet csatolt hozzá. Amikor öt évvel később eljutott hozzá korábbi tanítványa, Querfurti Bruno halálhíre, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanúság koronáját. Húsz kísérővel útra kelt Kelet- Európa felé, de kora és gyenge egészsége hamarosan vállalkozása feladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett meg. Hét évig maradt ott, és zsoltár-kommentárokat írt. Nem sokkal 1023 után Romuáld kis remeteséget alapított Camaldoliban, Arezzo közelében. Később ez lett a kamalduli szerzet anyakolostora. Annak a legendának, amely ezt az alapítást egy Maldolus nevű nemesnek tulajdonítja, nincs történelmi magva.
Amikor Romuáld halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg 1027 június 19-én. Öt évvel később még romlatlan állapotban találták tetemét, s Róma engedélyezte szentként való tiszteletét. 1481-ben átszállították ereklyéit Fabrianóba, és 1595-ben VIII. Kelemen pápa az átszállítás napját, február 7-ét az egész egyház ünnepévé tette. Az új naptár halála napján üli meg ünnepét. A Romuáld utasításai szerint élő remetéket később a kamalduli rendben egyesítették.
--------------------------------------------------------------------------------
Romuáldból vonzó lelkierő áradt, ezért püspöke figyelmeztette, hogy ne zárkózzék be remeteségébe, hanem menjen oda, ahol a legtöbb lelket tudja megnyerni: ,,Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!'' A szerzetes követte a fölszólítást, és az emberek közé ment, hogy a maga módján segítsen rajtuk. Ezért sohasem maradt sokáig ugyanazon a helyen, hanem újra és újra fölkerekedett, hogy másutt szolgáljon Istennek és az embereknek.
Egyszer egy Rainer nevű gróf közelében telepedett le. Ez a lovag egy olyan embernek a feleségével élt együtt, akit párbajban megölt. A gróf félt Romuáld ítéletétől. Úgy akarta leszerelni, hogy nagy ajándékot kínált föl Isten szent emberének. Romuáld határozottan elutasította az ajánlatot, mert nem akarta szavát áruba bocsátani, inkább vezeklésre szólította föl a nagyurat. A gróf pedig engedelmeskedett, vallomása szerint: ,,Sem a császár, sem egyetlen más ember nem ébresztett bennem akkora tiszteletet, mint Romuáld tekintete. Jelenlétében nem ismertem többé semmi mentséget, és szorongás fogott el a bűneim miatt.''
Romuáld mély alázattal fogadott mindent, és megvolt az a készsége, hogy a jogtalanságot is nyugodtan eltűrje. Azt mondják, egyik kolostorában élt egyszer egy nemesi származású szerzetes, aki nem tudott leszokni féktelenségeiről. Romuáld megintette őt, és fölajánlotta neki segítségét. A bűnös erre elkezdte rágalmazni elöljáróját, és az övéhez hasonló bűnnel vádolta a nyilvánosság előtt. Meggondolatlan szerzetestársai hitelt adtak neki, és kemény vezeklést szabtak ki Romuáldra: megtiltották neki, hogy misézzen. Romuáld szó nélkül elfogadta a meg nem szolgált büntetést. Fél év múlva belső megvilágosítás nyomán újra oltárhoz lépett. Hosszú elragadtatásba esett, és a mennyei dicsőséget szemlélte. Egyúttal megbízatást kapott, hogy könyvet írjon a zsoltárokról.
Amikor III. Ottó császár megismerte a szentet, így kiáltott föl: ,,Bárcsak a te testedben lehetne az én lelkem!''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Romuáldot arra választottad, hogy Egyházadban újra fölvirágoztassa a remeteéletet, kérünk, engedd, hogy magunkat megtagadva és Krisztus nyomában járva, eljuthassunk a mennyek országába!
Loreto közelében az Adriai-tenger partján van Pesaro*. Itt született Michelina a gazdag és nemes Metelli családból. Már 12 éves korában férjhez adták egy fiatal nemesnek a Malatesta családból. Szerette férjét és kisfiát. Férje azonban egy ragályos betegségben meghalt, s o húsz évesen özvegy maradt. Nehezen viselte a megpróbáltatást. Ebben az idoben egy jámbor terciáriusno érkezett Pesaroba, aki buzgóságával és életszentségével nagy hatással volt az egész városra. Michelina házába hívta, hogy nála lakjék. A vele való beszélgetés közben Michelina ráébredt, mennyire tökéletlen még szeretete Isten iránt, mily nehéz elszakadnia a földiektol, kisfiától, akit bálványozott. „Akkor kérjük együtt az Istent - tanácsolta neki társa -, tegye szabaddá szívedet mindattól, ami akadálya Isten iránti szeretetednek.” Michelina beleegyezett. A következo reggel szentmisén vettek részt. Szentmise után Michelina hallotta bensejében az Úr szavát: „Szabaddá akarlak tenni. Fiadat magamhoz veszem, te pedig ezután egészen hozzám tartozol.” Mikor hazaértek, a fiút betegen találták, hamarosan meg is halt. Michelina szíve ezután már nem tapadt mulandó dolgokhoz. Elosztotta a szegények között nagy vagyonát, nem törodve rokonai tiltakozásával. Belépett a ferences III. rendbe, gondozta a rászorulókat, mint új családját. A kórházban látogatta a betegeket, segített rajtuk azzal is, amit adományként kapott, azzal is, amit keze munkájával szerzett. Azt is megtette, hogy mezítláb kéregetett. Életmódja rokonait felboszítette. Egy toronyba zárták és megkötözték, sot meg is verték. Michelinát azonban nem tudták megtörni és visszatéríteni útjáról. Mikor megszabadult, buzgó zarándokok társaságában a Szentföldre ment. A Kálvária hegyén elragadtatásba esett. Utána megindult szavakkal beszélt Urunk szenvedésérol, úgyhogy hallgatói könnyekre fakadtak. Visszaérve szüloföldjére megkettozte imádságait s vezeklo gyakorlatait, jócselekedeteit. Halála napját elore mondva 1356. jún. 19-én fejezte be életét. Ravatalánál és sírjánál csodák történtek. A pesaroi Szent Ferenc templomban temették el. A Szentszék 1737- ben erosítette meg évszázados tiszteletét. Pesaro pedig patrónájává választotta.
„Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,37-39.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Michelinát a világi életbol az Istennek szentelt életre hívtad, hogy kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Közbenjárására segíts, hogy hivatásunkban huségesen kitartsunk és eljussunk a mennyei hazába. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Protáz vértanú, † ~200
SZENT ROMUÁLD
* Ravenna, 951/52. + Val di Castro, 1027. június 19.
Romuáld 951-ben Ravennában egy Sergius nevű nemes fiaként született. Amikor húsz éves lehetett, viszály támadt atyja és néhány rokona közt, amit fegyverrel döntöttek el, s Romuáld apja megölte egyik ellenfelét. Mikor pedig vonakodott a vezekléstől, apja helyett Romuáld vonult negyven napra a S. Apollinare in Classe-kolostorba, hogy elégtételt adjon Istennek. Egy éjszaka virrasztása közben megjelent neki Szent Apollinaris, s Romuáld ekkor elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben ebben a kolostorban tette le a szerzetesi fogadalmat, miután Honestus ravennai érsek rábeszélésére apja beleegyezését adta. Később Sergius is belépett a S. Severo ravennai kolostorba, és szentség hírében halt meg.
Romuáld három évig maradt a S. Apollinaréban. A kolostorban uralkodó laza fegyelmet azonban oly nyíltan helytelenítette, hogy szerzetestársai meggyűlölték. Egy halálos merényletet éppen hogy megúszott. 975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet élhessen. A velencei síkságra távozott, és ott egy Marinus nevű remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy Romuáld nincs fölkészülve a szerzetesi életre. Ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására.
Romuáld és Marinus körülbelül három éven át tartózkodott velencei területen. Kapcsolatba kerültek Pietro Orseolo dózséval, aki 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt. A Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály- kolostor apátja, Guarino már korábban megkísérelte rábeszélni: mondjon le és legyen szerzetes. Romuáld és Marinus is ugyanezt a tanácsolta neki, mire velük és Grandenicus nevű barátjával, valamint Guarino apáttal titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg.
988-ban Cuxa hűbérura, Oliba gróf ugyancsak lelki tanácsot kért Romuáldtól. Ő is engedett a rábeszélésnek, hogy legyen szerzetes. Mivel vazallusainak ellenállásától tartottak, Oliba, Guarino, Grandenicus, Marinus és Romuáld Montecassinóba mentek. Oliba itt szerzetesi fogadalmat tett, de már két év múlva meghalt. Grandenicus még harminc éven át élt remeteként a kolostor közelében, Guarino Jeruzsálembe zarándokolt. Marinus Dél-Itáliába indult, de hamarosan megölték a fosztogató szaracénok.
Így Romuáld 989-től több évre magára maradt. Mélységesen megérlelte az a tizenhárom éves képzés, amelyben Marinustól részesült. Éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt.
Végül Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre északnyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Életében először komoly egyházi ügyekbe kellett beavatkoznia.
Megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte a S. Apollinare apátjának. Nehezen egyezett bele, s egy év múlva lemondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatalra. Montecassinóba ment, hogy meglátogassa Grandenicust, akit már tizenegy éve nem látott. Súlyos betegsége egy éven át ott tartotta, s így megismerte Beneventói Benedeket, barátjának egyik tanítványát. Vele Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált: Querfurti Brunót, Ottó császár rokonát, a S. Alessio szerzetesét, és Tamás német nemest, a császár barátját. 1001-ben, amikor fölkelés tört ki Rómában, Romuáld visszatért Pereumba. Remeteséget alapított, ahová újabb tanítványok jöttek, köztük I. Boleszláv lengyel király egyik fia.
Beneventói Benedek 1003-ban vértanúságot szenvedett Lengyelországban, Querfurti Bruno pedig hét éven át missziós munkát végzett Közép- és Kelet-Európa népei közt.
1004-ben Romuáld remeteséget alapított Pioggo közelében, Val di Castróban. Az évek folyamán további közösségeket és egy apácakonventet csatolt hozzá. Amikor öt évvel később eljutott hozzá korábbi tanítványa, Querfurti Bruno halálhíre, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanúság koronáját. Húsz kísérővel útra kelt Kelet- Európa felé, de kora és gyenge egészsége hamarosan vállalkozása feladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett meg. Hét évig maradt ott, és zsoltár-kommentárokat írt. Nem sokkal 1023 után Romuáld kis remeteséget alapított Camaldoliban, Arezzo közelében. Később ez lett a kamalduli szerzet anyakolostora. Annak a legendának, amely ezt az alapítást egy Maldolus nevű nemesnek tulajdonítja, nincs történelmi magva.
Amikor Romuáld halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg 1027 június 19-én. Öt évvel később még romlatlan állapotban találták tetemét, s Róma engedélyezte szentként való tiszteletét. 1481-ben átszállították ereklyéit Fabrianóba, és 1595-ben VIII. Kelemen pápa az átszállítás napját, február 7-ét az egész egyház ünnepévé tette. Az új naptár halála napján üli meg ünnepét. A Romuáld utasításai szerint élő remetéket később a kamalduli rendben egyesítették.
--------------------------------------------------------------------------------
Romuáldból vonzó lelkierő áradt, ezért püspöke figyelmeztette, hogy ne zárkózzék be remeteségébe, hanem menjen oda, ahol a legtöbb lelket tudja megnyerni: ,,Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!'' A szerzetes követte a fölszólítást, és az emberek közé ment, hogy a maga módján segítsen rajtuk. Ezért sohasem maradt sokáig ugyanazon a helyen, hanem újra és újra fölkerekedett, hogy másutt szolgáljon Istennek és az embereknek.
Egyszer egy Rainer nevű gróf közelében telepedett le. Ez a lovag egy olyan embernek a feleségével élt együtt, akit párbajban megölt. A gróf félt Romuáld ítéletétől. Úgy akarta leszerelni, hogy nagy ajándékot kínált föl Isten szent emberének. Romuáld határozottan elutasította az ajánlatot, mert nem akarta szavát áruba bocsátani, inkább vezeklésre szólította föl a nagyurat. A gróf pedig engedelmeskedett, vallomása szerint: ,,Sem a császár, sem egyetlen más ember nem ébresztett bennem akkora tiszteletet, mint Romuáld tekintete. Jelenlétében nem ismertem többé semmi mentséget, és szorongás fogott el a bűneim miatt.''
Romuáld mély alázattal fogadott mindent, és megvolt az a készsége, hogy a jogtalanságot is nyugodtan eltűrje. Azt mondják, egyik kolostorában élt egyszer egy nemesi származású szerzetes, aki nem tudott leszokni féktelenségeiről. Romuáld megintette őt, és fölajánlotta neki segítségét. A bűnös erre elkezdte rágalmazni elöljáróját, és az övéhez hasonló bűnnel vádolta a nyilvánosság előtt. Meggondolatlan szerzetestársai hitelt adtak neki, és kemény vezeklést szabtak ki Romuáldra: megtiltották neki, hogy misézzen. Romuáld szó nélkül elfogadta a meg nem szolgált büntetést. Fél év múlva belső megvilágosítás nyomán újra oltárhoz lépett. Hosszú elragadtatásba esett, és a mennyei dicsőséget szemlélte. Egyúttal megbízatást kapott, hogy könyvet írjon a zsoltárokról.
Amikor III. Ottó császár megismerte a szentet, így kiáltott föl: ,,Bárcsak a te testedben lehetne az én lelkem!''
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Romuáldot arra választottad, hogy Egyházadban újra fölvirágoztassa a remeteéletet, kérünk, engedd, hogy magunkat megtagadva és Krisztus nyomában járva, eljuthassunk a mennyek országába!
Példája:
Az erények segítenek a mindég szentebb életre.
Flórencben született az előkelő Falconieri-családból. Apja fiatalabb éveiben könnyelmű életet folytatott. Az öregkor küszöbén azonban magábaszállt. Testvérének, boldog Falconieri Eleknek, a szervitarend egyik alapítójának figyelmeztetései is segítették a megtérésben. Rómába ment, meggyónt IV. Orbán pápának. Megtérését egészen komolyan vette. Flórencben hatalmas templomot építtetett a boldogságos Szűz tiszteletére. Házassága eddig gyermektelen volt. Most, öregkorában, buzgó imádságára született leánya, Juliána.