János atya a VI, században élt egy barlangban, Jeruzsálem közelében. Egy Istenszülő képen kívül semmi vagyona nem volt. Ez előtt gyújtott mécsest és imádkozott nagy buzgósággal. Isten előtt nagy kegyelemre talált. Nagyon kívánta látni a különböző szent helyeket, el is látogatott oda, és amikor akár több hónapi távollét után visszatért, a mécses mindig égett a szentkép előtt. János atya munkában és böjtben sok évet töltött el. Békében hunyt el.

Jézus rokona, Jakab testvére: így különbözteti meg a Szentírás az áruló Júdástól. Az egyházi nyelvhasználatban Júdás-Tádé elnevezés a szokásos. Mint az ifjú Jakab apostolnak, neki is Kleofás volt az atyja, Mária pedig az anyja, Ezt a Máriás szent János evangéliuma az Úr közeli rokonának nevezi, Júdást Jakab, József és Simonnal az Úr testvérének, vagyis unokatestvérének mondja. Családos ember, volt. Meghívása előtt Júdás is földműves lehetett valahol Galileában. Életéről nem sokat tudunk. A Szentlélek leszállása és az apostolok szétoszlása után a hagyomány szerint Palesztinában, Júdeában, Szíriában, Mezopotámiában, főleg Edesszában és Perzsiában hirdette az evangéliumot. Valószínűleg itt is szenvedett vértanúságot 70 körül. A Szentírásban egy levél maradt tőle ránk.

Szent Arnold


Schönaui Szent Erzsébet     szűz, † 1165       


Szent Leontin és vértanútársai

Veszpazián császár uralkodása alatt (70-79) Rómában, egy kegyetlen, keresztényeket gyűlölő szenátor: Adorján, meghatalmazást kapott a császártól, hogy Fönícia területen a keresztényeket felkutassa és megölje. A föníciai Tripoliszban élt Leontin, aki születésére nézve görög volt, mint hadvezér szolgált a császári hadseregben. Értelmes ember és a könyvek ismeretében bölcs, tiszta életű és a szegények iránt irgalmas, és az idegenek befogadásában is kitűnő volt. Az üldözések idején Hypát tribunus és társa Theodul, Tripoliszba mentek, hogy elfogják Leontint. Leóntin mindkettőjüket Krisztus hitére térítette. Amikor rövidesen Tripoliszba érkezett Adorján szenátor, hitükért mindhármukat kínzások alá vetette. Hypát és Theódul kard által lettek vértanúk, Leontin, pedig még a kínzások között meghalt.


Szent Márk     vértanú, † 286       


SZENT MARCELLINUSZ (MARCELLIN) pápát 296. június 30-án választották meg. Római volt és jó ideig békében tudta az egyházat kormányozni. Diokletianus császár, császártársa Maximianus és alcsászára Galerius úgy látták, hogy a pogány államvallásra veszélyt jelentenek a keresztények, ezért 303. február 23-án rendeletben megparancsolták a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését és a keresztények polgárjogának megvonását. A keresztényekre halálbüntetés vagy kényszermunka várt.

A Diokletianusz-féle keresztényüldözéskor, 304-ben, Rómában szenvedett vértanúságot, együtt Szent Péter vértanúval. Az esetről Szent I. Damazusz pápa (uralk. 366-384) leírásából tudunk. Ő magától a hóhértól hallotta a történetet.

Egy bozótos helyen lefejezték őket, de maradványaikat a Via Labicanán levő temetőbe vitték két babérfához. Sírjuk fölé a türelmi rendelet kiadása után bazilikát emeltek. Sírjukat 1896-ban találták meg Rómában.

Példája:
    A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!
        Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!


Etiopiai Szent Mózes     vértanú, † 400       


GAMBACORTI BOLDOG PÉTER remete, III. r. (1355-1435)
Apja a Pisai Köztársaság elnöke volt. Péter fiatal korában könnyelmu életet élt. 22 éves korában azonban megtért, elsosorban Klára novérének hatására, aki szerzetes volt. Miután belépett Szent Ferenc III. rendjébe, az Urbino melletti Cessano* hegyre remeteségbe vonult. Itt kemény bunbánó életet élt. Hamarosan tanítványok gyultek köréje, akiket ferences III. rendi közösségbe szervezett s részükre szabályzatot szerkesztett. A Montebello hegyi remeteség lett a Szegény Testvérek központja. A kongregációt V. Márton pápa 1421-ben hagyta jóvá. Péter halála (1435) után a közösség Pesaroban, Trevisoban, Páduában, Urbino környékén alapított remeteközösségeket. Késobb más remetekongregációk (Korzikai Angelusz, Furcapalenai B. Miklós stb. remeteségei) beolvadtak a Boldog Péter alapította kongregációba. Pisai Gambacorti Péter tiszteletét XII. Ince pápa 1693-ban hagyta jóvá. Péter remetéi - ha kevesen is -, de még ma is léteznek.
„Ha a Kelet misztikusaihoz hasonlóan sikerül kiüresítened a lelkedet minden gondolattól és minden vágytól; visszavonulsz önmagad központjába, és mindent arra a pontra összpontosítasz magadban, ahol életed Istenbol fakad - mégsem találhatod meg igazán Istent. Semmiféle természetes gyakorlat nem hozhat Vele eleven kapcsolatba. Ha O nem mondja ki magát benned, ha nem ejti ki nevét lelked mélyén, nem fogsz tudni többet róla, mint a ko a földrol, amelyen tehetetlenül fekszik.”
Thomas Merton

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a remeteéletre hívtad s társainak vezetojévé tetted. Add, hogy a világ forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod kincseihez. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Mánuel, Szábel és Izmael mindhárman édestestvérek, voltak, Perzsiában születtek. Atyjuk pogány, anyjuk keresztény volt, és kezdettől fogva a keresztény hitben nevelte őket. Amikor elérték az érett kort, mindnyájukat besorozták a hadseregbe. Bár külsőleg a perzsa király katonai voltak, bennsőleg a mennyei Királynak szolgáltak jótetteikkel. Egy alkalommal királyuk a hitehagyott Julián császárhoz küldte őket követségbe, hogy a békéről tárgyaljanak vele. Julián először tisztelettel fogadta őket, de amikor megtudta, hogy keresztények, a szokások ellenére átadta őket a hóhérnak kínzásra. Kalapáccsal ütögették, éles vasakkal szaggatták, a fához szegezték őket, végül 362-ben mindnyájukat lefejezték. Amikor a pogányok el akarták égetni testüket, egy földrengés következtében testüket elnyelte a föld, de a keresztények imádságára 2 nap múlva újra a felszínre kerültek, és illően temették el őket.

(Helory) SZENT IVO plébános, ügyvéd, III. r. (1253-1303)
Bretagne-ban* született elokelo szüloktol. Gyermekkorát ártatlanságban és igazi jámborságban töltötte. Párizsban és Orleans-ban végezte teológiai és jogi tanulmányait, de a jámborságot elobbre helyezte a tanulmányoknál. Párizsban hallhatta Szent Bonaventura eloadásait is és épült annak szent életén. Egyetemi tanulmányai alatt letette a szüzességi fogadalmat és belépett Szent Ferenc III. rendjébe. Tanulmányai mellett szabad idejében az áhítatnak és felebarátai megsegítésének szentelte magát. Életrajzaiból nem világlik ki, mikor szentelték pappá. Lehetséges, hogy elobb mint a jogi tudományban jártas embert alkalmazták a nantesi püspökségen. Itt mint vizsgáló bírónak alkalma nyílt segíteni embertársain: a szegényeknek, özvegyeknek, árváknak ingyen vállalta el ügyeit. Ekkor kapta a „szegények ügyvédje” címet, s ezért lett az ügyvédek, jogászok védoszentjévé. (Képeken ügyvédi irodában, szegények közt III. rendi ruhában, kordával ábrázolják.) Alázatosságában nem gondolt a papságra, de püspöke biztatására pappá szenteltette magát. Ekkor egészen a lelkipásztori hivatásnak élt. Két plébániát is ellátott nyolc éven át. Önmagához szigorú, másokhoz elnézo, türelmes volt. Naponta vendégül látta a szegényeket, idegeneket fogadott be szállásra. Egyszer magát az Úr Jézust fogadta be szegény alakjában. Szentmiséit nagy áhítattal végezte. Egy alkalommal, úrfelmutatás után csodás fény vette körül, mely tüzes gömbhöz hasonlított. Vezekloövet hordott, keményen böjtölt. Isten a csodás gyógyítás adományával is kituntette. Egyszer hét kenyérrel kétszáz éhezot látott el. Ötvenéves korában heves fájdalmai ellenére végezte papi teendoit utolsó lehelletéig. 1303. máj. 19-én, mennybemenetel ünnepe nyolcadában költözött el lelke az örök életbe. A treguiri püspöki dómba temették. Csodái és szent élete miatt VI. Kelemen pápa már 1347-ben szentté avatta.
„Isten, a mi Atyánk szemében ez a tiszta és igazi vallásosság: Viseld gondját a nyomorgó árvának és özvegynek, s orizd magad tisztán e világtól.” (Jak1,27)

Imádság:
Istenünk, te a lelkek üdvére és a szegények javára Szent Ivo hitvallódat választottad. Kérünk, hogy kövessük példáját, közbenjárása pedig védelmet jelentsen minden testi-lelki baj ellen. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Tichon a Ciprus szigetén levő Amathunt városában született. Szüleitől tanulta meg a szent könyvek olvasását, ezért hamar az egyházi rendbe került, felolvasóvá avatták. Szent élete miatt Memnon püspök diakónussá, aztán a püspök halála után a hívek kívánságára e város püspökévé szentelték. Híveit a hitre és jámbor életre tanítva, szavainak erejével és csodáival sok pogányt tett kereszténnyé. A környéken levő bálványszobrokat összetörte, a bálványtemplomokat pedig pusztulásra ítélte. Hosszú életet élve, amely hasonló volt az angyalokéhoz, szellemi nyáját a jámborságra oktatva és igaz tanítással vezetve őket, békében hunyt el 425-ben, előre megtudván Istentől halála idejét és azt mással is közölte.

Tigriosz áldozópap volt, Eutropiosz pedig felolvasó. Az Arányszájú szent János kiűzetése után következő tűzvész alkalmával őket gyanúsították a gyújtogatással, elfogták és megkínozták őket. Tigrioszt a szelíd és alázatos, irgalmas és utasokat befogadó, sok lelki hasznot szóval és tettel hajtó papot, fára függesztették és ütötték, majd Mezopotámiába száműzték. Ott halt meg a börtönben. Eutropioszt a tiszta embert, hasonló módokon, kínozták meg, és a kínzások alatt hunyt el. Az V. század elején haltak meg. Testüket a városon kívülre dobták, de éjjel a keresztények titokban eltemették őket.

Svájcban született hétgyermekes család negyedik gyermekeként. Gyermekkorában „Meggen napsugarának” nevezték vidámsága miatt. A népiskola elvégzése után Luzernbe került betegápoló képző szakiskolába. Eleinte idegenkedett a betegápolói hivatástól, Isten kegyelme fokozatosan átalakította lelkületét. 1845-ben belépett a Florentini Teodóz kapucinus atya által alapított Keresztes Tanító Nővérek közé. 25 évesen már egy szegényház főnöknője lett, később Churban a kórház vezetője. A rend életében azonban 1856-ban nagy változás következett be. Püspöki határozattal kivált a rendből és Ingebohl városba költözött a Szent Keresztről nev. Irgalmas Nővérek új kongregációja, ennek Terézia lett az első általános főnöknője. Az új kongregáció nemcsak tanítással, hanem betegápolással, szegénygondozással, árvák nevelésével is foglalkozik. Szent Ferenc Reguláris III. Rendje szabályait követi. Mária Terézia anyát bátorság, tapintat, szeretetreméltóság, szervezési tehetség, olykor humor jellemezték. Nővéreit így bíztatta: „Isten jósága határtalan! Nem szabad elcsüggedni, hanem arra kell tekinteni, akitől minden erő származik.” Az alapító atya, P. Teodóz 1865-ben meghalt. Ekkor még inkább megnőtt Terézia anya felelőssége. 1887-ben előrehaladott gyomor- és májrákot állapítottak meg nála. 1888. jún. 16-án halt meg hosszú szenvedés után. „Mennyország, mennyország!” – voltak utolsó szavai. Halálakor 442 házban közel 1700 fogadalmas nővér működött, ezek száma a boldoggá avatás évében, 1995-ben kb. 5600. Hazánkban a Keresztes Nővérek központi háza Pilisborosjenőn van, a nővérek száma 107. Terézia anyát II. János Pál pápa avatta boldoggá 1995. okt. 29-én.

„Alapítóink a kor kívánalmaiban, szükségleteiben Isten hívó szavát ismerték fel. Az O mindenhatóságába és atyai jóságába vetett határtalan bizalommal nyitottak voltak minden emberi ínséggel szemben, bátrak az önfeláldozásban és kitartók a hűségben. Életük számunkra ösztönzés és példa Krisztus követésének útján.”

A Nővérek Életrendje. Részlet.

Imádság:

*Fontcouverte, 1597. január 31. +La Louvesc, 1640. december 31.

1597. január 31-én született a Narbonne melletti Fontcouverte-ban. Kisnemesi családból származott, melynek tagjai nem is egyszer kényszerültek fegyverhez nyúlni a hugenották ellen. Első oktatását szerény otthonában feltehetően egy házitanítótól kapta. Mintegy tizenöt éves korában Béziersbe küldték a jezsuitákhoz, s ott fejezte be tanulmányait. Szorgalmas és jámbor tanuló volt. 1613-ban csatlakozott egy karitatív társulathoz. Tizennyolcadik évének vége felé kezdett világosan kirajzolódni hivatása; 1616 decemberében Toulouse-ban belépett a Jézus Társaság noviciátusába. Feltűnt jámborságával, segítőkészségével és szelídségével. 1618. december 8-án Auchban tette le első fogadalmait, majd kilenc hónapon át Cahors-ban szónoklattant tanult. 1619 októberében tanítóvá nevezték ki az Auvergneben lévő Billon kollégiumába. 1622-től 1625-ig tanulmányai folytatására a tournoni kollégiumba küldték; ott alkalma nyílt, hogy gyakorolja magát a népszerű katekizmus oktatásában. 1625 őszétől két évig Puy kollégiumában, egy évig az auchi kollégiumban tanított. 1628 őszétől Toulouse-ban folytatta teológiai tanulmányait. Nemsokára pestisjárvány tört ki a városban, és a társaságot vidékre telepítették. Állhatatos kérése ellenére sem kapta meg az engedélyt, hogy ápolhassa a betegeket; azt viszont elérte, hogy szentelését előre hozták; 1630 májusában szentelték pappá.

1631 szeptemberében tanárrá nevezték ki a pamiers-i kollégium felsőbb osztályaiba. 1632-ben Montpellier-be küldték, s attól kezdve kizárólag a nép körében végzett apostolkodásnak és a népmissziónak szentelte magát. Montpellier-ben kálvinista vidékre került, de közvetlen vitákba alig bocsátkozott; főként nagyon egyszerű prédikációinak, a hitoktatásnak és a szegények szolgálatának szentelte magát. Kiemelkedően sikerült egy népmissziója, amelyet ősszel tartott Sommičres-ben, egy túlnyomórészt protestáns faluban.

1633. november 6-án tette le utolsó fogadalmait. 1634 tavaszán Viviers püspöke, Louis de Suze azt kérte, hogy küldjék hozzá Régis Ferencet. Viviers környékét elpusztította a vallásháború, ezért különösen nehéz terep volt a pasztoráció számára. Ferenc bátran fogott munkához, szolgálata azonban egy meglehetősen kellemetlen esettel kezdődött. Néhány kétes erkölcsű pap bepanaszolta a püspöknél, hogy megzavarja a plébániákat. A püspök hitt nekik, és el akarta őt távolítani. Hitelt érdemlő tanúk végül győzelemre vitték az igazságot. Ferenc többször kinyilvánította azt a kívánságát, hogy szeretne Kanadába menni, de sohasem engedték meg neki.

Az 1635. év legnagyobb részében Boutičres vidékén tevékenykedett. A következő télen missziót tartott a felső-vivarais-i Saint-Agrčve-ben. Fáradságos és veszélyes utakat vállalt, lemondott minden kényelemről és minden anyagi segítségről. Prédikációkkal és gyóntatásokkal túlterhelve, fáradsága ellenére gyakran töltötte az éjszaka nagy részét imádságban a Legszentebb előtt; néha, amikor a templomok zárva voltak, a templomajtók előtt. A szerencsétlenek iránt mindenütt megnyilvánult irgalmas szeretete, a közvélemény pedig számos csodát tulajdonított neki. A nyári hónapok alatt Ferenc gyakran tevékenykedett Puyben vagy közvetlen környékén. Az általa tartott hitoktatásokra néha négyezernél is többen gyűltek össze; olykor ezért igénybe kellett vennie a város legnagyobb templomát, a Saint-Pierre-le-Monastier-t. Itt is tág teret talált szeretetszolgálata számára. Önfeláldozó módon törődött e vidék nagyszámú csipkeverőnőjével, azok pedig úgy tekintettek rá, mint pártfogójukra. Látogatta a kórházakat és börtönöket, s kiterjesztette apostolkodását az elbukott lányokra is. Amikor otthont épített számukra, nemcsak a város züllött embereinek fenyegetését vonta magára, hanem elöljárója is nehézségeket támasztott számára. Messziről özönlöttek hozzá a gyónók, szinte megszállták gyóntatószékét.

Hivatása gyakorlása közben halt meg. December 23-án La Louvesc falujába igyekezett, ahol missziót kellett tartania; este eltévedt, és az éjszakát egy nyomorúságos kunyhóban töltötte. Teljesen kimerülten és betegen (tüdőgyulladása volt) tartotta meg a missziót.

December 26-án este összeesett. Halálos ágyán meggyónt, majd 1640. december 31-én éjfél felé meghalt.

Sírja hamarosan zarándokhely lett. 1716-ban boldoggá, 1737. április 5- én pedig szentté avatták.