Az öreg Falconieri ifjúsága bűneit akarta engesztelni Juliánában. A legnagyobb gonddal ügyelt tehát fejlődésére. Már a bölcsőben Jézus és Mária nevére tanította először. A kisleány vallásos nevelésében segítségére volt nagybátyja, Boldog Elek, aki elragadtatva látta Juliána haladását s azt szokta mondani, hogy sógorasszonya angyalt szült e világra.

És Juliána igazán angyali ártatlanságban élt itt a földön. A bűnnek még említését sem tudta elviselni. Mikor egy alkalommal valami botránkoztató esetet beszéltek előtte, elájult. Már kiskorában kezdte az önmegtagadást böjtben, szemeinek fékezésében.

Tizennégyével korában ő lett első tagja a szerviták harmadrendjének. Benito Szent Fülöp adta rá a fátyolt. Fehér volt a fátyol, a tiszta szív jelzője. Fekete a köntös, hogy a Fájdalmas Anyára emlékeztessen és bőröv fogta össze, nem ért egészen a földi, hogy a munkában, betegápolásban ne legyen akadály. Könyvet adott a kezébe, az Úr szenvedéséről szólót, hogy arról elmélkedjék; égő gyertyát, hogy azzal várja a mennyei jegyes érkezését.

Juliána ekkor lemondott örökségéről, de szüleinek haláláig otthon élt. Szerdán és pénteken semmit sem evett, mert az Oltáriszentséghez járult. De a többi napokon is szigorúan böjtölt. Egy kis kenyéren meg vízen élt. Anyja eleinte nehezen törődött bele, hogy leánya lemondott a világról. Mikor azonban látta szent életét, megnyugodott és hálát adott Istennek, hogy gyermekét ilyen nagy kegyelemmel tüntette ki.

Juliána példáját sokan követték a flórenci leányok közül. Szülei halála után ezekkel közös életet kezdett, most már klauzúra és szigorú szerzetesi szabályok alatt. A haldokló Benito Szent Fülöp az ő gondoskodásába ajánlotta az egész szervitarendet.

A nagy tisztelet dacára, amivel körülvették, magáról mindig alázatosan vélekedett.

Mindenki, mint mesterére és anyjára figyelt rá a rendben, mégis ő végezte a legutolsó házimunkát. Fáradhatatlan volt a viszálykodások csillapításában és a betegek papolásában. A fekélyes sebeket sokszor szájával szívta ki és gyógyította meg. Az erőt imádságos életéből merítette hozzá. Gyakori elragadtatásokkal is vigasztalta az Úr.

Élete vége felé az állandó böjt és szigorú önmegtagadás annyira elgyöngítette, hogy teste már nem tudott semmiféle táplálékot feldolgozni. Türelemmel és vidám arccal viselte Szenvedéseit. Csak azt fájlalta, hogy a szentáldozásról is le kellett mondania.

Minél inkább fogyott az ereje, annál jobban nőtt benne a vágyakozás az Oltáriszentség után. Kérte tehát lelki atyját, hogy hozza be a szobájába. Így legalább közelében lesz és imádhatja. Mikor kívánságát teljesítették, még hevesebben föllángolt benne a vágyakozó szeretet. Ha már nem tudja magához venni, kérte, terítsenek a keblére egy korporalét s tegyék oda a szentostyát. Ezt is megtették. Ragyogott arca az örömtől, hogy a szívén pihentethette mennyei Jegyesén. És még egyszer egyesülhetett itt a földön Vele. Utoljára. A szentostya csodálatosan elhint a szíve fölül. És akkor lelke is elköltözött, 1341 június 19-én.

Holttestén szíve fölött bevésődve ott látták a szentostya lenyomatát, rajta a kereszttel. Halála pillanatában a kis Jézust látta még, amint virágkoszorúval közeledik. Azután angyalok jöttek galambok képében s vitték magukkal azt, aki már a földön testvérük volt.

Ugyanerre a napra esik:

Szent Gervázius (Gyárfás) és Protáz vértanúk

Szent Ambrus (ápr. 4.) fényes új templomot épített Milánóban. De főtt a feje, honnan szerez ereklyét. Erre álmában jelenése lett, amely megmutatta neki, hol keresné Milánó első vértanúinak, Gyárfásnak és Protáznak tetemeit. Csakugyan megtalálták és ünnepi menetben vitték a templomba. Útközben egy régebben megvakult közismert mészáros hívő lélekkel szeméhez emelte szemfedőjüket és visszanyerte látását. Ezt az első csodát, melynek szemtanúja volt Szent Ambrus és Szent Ágoston, számos más követte. Nem is tudunk egyebet a két vértanúról; de holtuk (200 táján) után is mindmáig olyan dicső tanúságot tesznek az ereklyék tiszteletének katolikus igazságáról, hogy nevüket az imádkozó egyház mindennap ajkán hordja: belekerültek a misekánonba (ambrózián rítus!) és a Mindenszentek litániájába.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)