Léctio. Azokban a napokban: Így szólt Izajás: Az Úr Isten megnyitotta fülemet, én pedig nem mondok ellene; hátra nem térek. Az én testemet verőknek adtam, és orczáimat a szaggatóknak; nem fordítottam el orczámat a szidalmazóktól és rám pökdösőktől. Az Úr Isten az én segítőm, azért nem szégyenűlök meg; azért olyanná tettem orczámat, mint az igen kemény kőszikla, és tudom, hogy meg nem szégyenűlök. Közel vagyon, ki által megigazúlok, ki szól ellenem? Álljunk elé együtt, ki az én ellenfelem? járúljon hozzám. Ime az Úr Isten az én segítőm, kicsoda az, ki elkárhoztat engem? Ime mindnyájan elavúlnak mint a ruházat, a moly eszi meg őket. Kicsoda közőletek az Urat félő, hallgatván az ő szolgája szavát? A ki sötétségben jár és nincs világossága, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenére. (Iz 50,5-10)

Evangélium. Jézus azért hat nappal húsvét előtt Bethániába méne, hol Lázár megholt vala, kit föltámasztott Jézus. Vacsorát szerzének tehát ott neki, és Márta szolgála; Lázár pedig egyik vala azok közől, kik letelepedtek ővele. Mária tehát egy font drága tiszta nárdusz-kenetet vőn, és megkené Jézus lábait, és hajával törölgeté az ő lábait, és a ház megtelék a kenet illatával. Mondá azért egy az ő tanítványai közől, iskarioti Júdás, ki őt elárulandó vala: Miért nem adatott el ez a kenet háromszáz tízesen, és osztatott a szűkölködőknek? Ezt pedig mondá, nem mintha a szegényekre volna gondja, hanem mivel tolvaj vala, és az erszény nála lévén, azt, mi abba adatott, ő hordozá. Mondá azért Jézus: Hagyjatok békét neki, hogy az én temetésem napjára tartsa azt. Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok veletek. Megtudá pedig a zsidók közől nagy sereg, hogy ott vagyon; és eljövének nem csak Jézusért, hanem hogy Lázárt lássák, kit föltámasztott halottaiból.  (Jn 12,1-9)

Az ünnepet általában a Bold. Szűz Mária ünnepének tartják, pedig a liturgia szerint inkább az Úr ünnepe.[22]1 Tárgya a kis Jézus bemutatása a templomban és találkozása az agg Simeonnal és Annával.[23]

A gyertya leginkább az Úr Jézus jelképe gyanánt szerepel a liturgiában.[24] A viasz emlékeztet emberi természetére, a világosság pedig Istenségére vagy a halandóságra, mert a gyertya önmagát fölemésztvén szolgál másoknak. Nagyon üdvös azonkívül a középkoriaknak az a magyarázata is, mely szerint az égő gyertya a hitet jelképezi a jócselekedetekkel, mert miként a gyertya láng nélkül nem világíthat, így a hit is jócselekedetek nélkül holt. Hogy teljes legyen a párhuzam, a viaszba rejtett gyertyabél pedig az ember belső jószándékát jelenti, mely a jócselekedet érdeméhez szükséges. A gyertya, ha oldalt vagy lefelé tartják is, lángja felfelé lobog, így a hívő keresztény is, bár bajok érhetik, „de a szívében rejlő szeretet és ájtatosság lángja fölemelkedik Istenhez az égbe” — írja Szaniszló,[25] míg Lonovics szerint a gyertya arra figyelmeztet, hogy „úgy világoskodjék a ti világosságtok, hogy az emberek lássák jócselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki a mennyekben van.”[26] A gyertya megáldása különben szentelmény is, melynek a régiek sokféle értelmet tulajdonítottak, azért zivatar, epidémia alkalmával, vagy házi perpatvar esetén is meggyújtották.[27] Nagyon szép szokás utolsókenet feladása alkalmával meggyújtása, sőt a haldoklónak is szoktak szentelt gyertyát kezeibe adni, hogy „az örök világosság fényeskedjék neki.”[28]

A mai ünnep tanulságai mindenki számára a szegénység szeretete, a szülők számára pedig Szűz Mária és sz. József példája a lelkiismeretes gyermeknevelésben.[29]

E naptól kezdve a zsolozsmában megváltozik a Bold. Szűz karéneke, mert ezentúl egészen Nagyszerdáig a „Mennyországnak királynéja, angyaloknak ...” (Ave Regina caelorum)[30] kezdetűt kell énekelni. Szerzője ismeretlen, csak annyi bizonyos, hogy már a XIII. században énekelték.[31] A szertartás a gyertyaszenteléssel kezdődik, melyhez violaszinű vecsernyepalástot[32] vesz magára a pap és a leckeoldalon öt könyörgést mond. Ezekben azt kéri, hogy Isten, aki az agg Simeon könyörgését meghallgatta és aki Mózesnek megparancsolta, hogy színe előtt illatos olajokat égessen, gyújtson minket is föl az ő szeretetének lángjára. Adja meg a Szentlélek felvilágosító kegyelmét és e megszentelt gyertyák világa oszlassa el a lelkek éjjelének sötétségét, valamint mindazokat, akik ezzel kezükben zengeni fogják ma az Úr dicsőségét, őrizze meg minden testi és lelki bajtól, hogy egykor Istenhez eljuthassanak az örök boldogságba. Ezután háromszor meghinti szenteltvízzel majd megtömjénezi a gyertyákat. Ezek szétosztása alatt az énekkar Simeon énekét énekli (Luk 2, 29—32.) mégpedig minden versszak közé karvers gyanánt beékelve az utolsót: „Világosság a nemzetek megvilágosítására és népednek, Izraelnek, dicsőségére” Ezután még egy rövid könyörgés következik, mire megindul a körmenet, melyen mindenki gyertyát visz a kezében. Alatta ezt énekük: „Díszítsd föl sátorodat, Sion és fogadd be Krisztust, a királyt: öleld át Máriát, ki a mennynek kapuja, mert ő hozza az új világosság dicső királyát. Megáll a Szűz kezénél fogva vezetvén Fiát, ki a hajnalcsillag előtt született, kit ölébe vevén Simeon azt hirdette a nemzeteknek, hogy Ő az élet és halál Ura és a világ Megváltója.” Visszatértében pedig a kar az evangélium szavaiból alkotott éneket zengedez.

A Szentmisénél fehér színűek az egyházi ruhák. Evangélium olvasása alatt, valamint Úrfelmutatástól áldozásig mindenki kezében tartja a szentelt gyertyát.

Az Introitusban és Gradualéban előforduló 47. zsoltár szavai azt a nagy eseményt hirdetik, hogy az édes Üdvözítő e napon vonult be először királyi őseinek szent városába. Bár egyszerű, szegényes környezetben, de a próféták tanúsága révén mégis felismerhetőleg jelent meg Jeruzsálemben. A 44. zsoltár 3. verse ez esemény szemléletére a hívő lélekből előtörő örömet fejezi ki.
__________________
[1] Müller: Das Kirchenjahr 159. o. szerint ez az utolsó csillag, mely a karácsonyi égen felragyog.
[2] Lev. 12, 2-8.
[3] Exod. 13,2. és 34,20.
[4] Mert nem „suscepto semine” szült. (Így sz. Tamás: I. 3. qu. 37. art. 4.)
[5] Luk. 2,23. s.köv.
[6] „Nem akart gazdag családból származni, hanem szegényeket választott. Ezért a bárány is hiányzott, amit érte fel kellett volna áldozni; galambfiókakat és egy pár gerlét talált anyja az áldozatra.” (N. Sz. Gergely : Hom. 3. in evang.), u. i. sz. Tamás : i. h. art. 3. (L. Lonovics : Archaeol. 1. 87.o.)
[7] Peregrinatio 26. c. (Corp. script. eccl. Lat. 39, 77.)
[8] Ez a legújabb kutatások szerint a jeruzsálemi zarándoknő neve (nem Silvia, Aetheria vagy Egeria). Flavius Eucherius consul leánya volt Délgalliában (ezért hasonlítja az Euphratot a Rhonehoz), Theodozius császár unokahuga, kolostora Spanyolországban lehetett. (L. bőv. Kellner : Heortologie 47. o.)
[9] „Hic”.
[10] Naz. sz. Gergely még ezt az eseményt is Vízkereszt napján említi. (M. Gr. 36, 549.)
[11] Nem Justinus, mint némelyek tévedésből írták. L. Theophanes Chronogr. ad ann. 534. (ed. Bonn. 345. id. Kellner: i. m. 133. o.) és Niceph. Call.: H. E. 17, 28. (M. Gr. 147, 291. s köv.)
[12] Thalhofer: Handbucn, I. 682. o. és már a VI. században Fulgentius beszél Pnrificatio ünnepén. Nálunk már a szabolcsi zsinat (1092) említi ez ünnepet.
[13] I. 376. : „sz.. Simon napja, melyet a görögök Hypypantenak neveznek”. A görögök ugyanis az agg Simeon énekéből: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat” azt következtették, hogy ekkor mindjárt meg is halt.
[14] M. L. 74, 1158. : Purificatio.
[15] Rómában is (így Alcuin: M. L. 89. 1291. s köv.).
[16] Toledói Ildephonsus (+ 717.) M. L. 96, 277. ; Eligius (M. L. 87, 602) ; Venerabilis Beda : De rat. temp. c. 12. (M. L. 90, 351.) stb. (id. Nilles : Kalend. I. 92.) és Mihályfi: i. m. 127. o. 1. jegyz.
[17] Februanak (Mars anyjának) is szólt ez az ünnep, hogy fia győzelemre segítse őket. A római nők is „a fáklyák ünnepét”(festum luminum) tartották ezekben a napokban Proserpina Plútó által történt elrablása emlékére, kit anyja (Ceres) és rokonai sokáig kerestek az Ethna körül égő fáklyákkal. (Durandus : Rat. div. off. 258. o.)
[18] Baronius szerint I. Gelasius 492 és 496 között a február 15-iki. Lupercalia fáklyásmenet helyett rendelt hasonló keresztény körmenetet. Kellner véletlen összetalálkozásnak tartja ezt és tagadja a körmenet pogány eredetét (i. m. 134. o.), míg mások ezt valószínűnek tartják. Nehézzé teszi ez utóbbi vélemény elfogadását az a körülmény, hogy 450-ben már Palesztinában is szerepelnek gyertyák Hypapante ünnepén. (Cyrill, Scythop. : Vita Theodosii coenob. id. Nilles : i. h.) Az ünnep és a gyertyaszentelés elválaszthatósága nem képezhet erős bizonyítékot ez utóbbi eredetét illetőleg, mert hiszen a rubrica olyan korban keletkezett, mikor a pogány eredetről meg voltak a liturgikusok győződve.
[19] „Vannak ugyan nálunk közös dolgok a pogányokkal, de a cél különböző” — írja már sz. Ágoston: Contra Faustum Manich. 20, 20.
[20] Franz : Die kirchl. Bened. I. 445. o.
[21] Thalhofer : 1. h.
[22] Csak a zsoltárok vétetnek a Mária ünnepről. A görögöknél ma is 'Η Υπαπαντή του Κυρίου ημών Ιησού Χριστού, azaz : „A mi Urunk Jézus Krisztus találkozása” t. i. Simeon és Annával (Nilles: 1.91.).
[23] Micrologus c. 48. (M. L. 151, 1012.)
[24] Őt kel vinnünk, mert „dicsőítsétek és vigyétek az Urat testetekben” — írja Durandus : Rat. 257. o. Szerinte persze a körmenet Mária és sz. József Jeruzsálembe való fölmenetelét jelzi.
[25] i. m. 28. o.
[26] Mt. 5, 16.
[27] Franz : i. m. I. 456. s köv. o.
[28] Gyertya használatáról l. sz. Jeromos : Contra Vigil.
[29]Lonovics : i. m. 92. o.
[30] Kiss : Imádkozzunk. 10. o.
[31] Lonovics : i. h.
[32] Sz. Amand ordója szerint abban az időben fekete ruhában vettek részt e körmeneten. (Thalhofer; i. m. I. 688. o.)

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 90-96. old.)

Életéről, sajna, nagyon keveset tudunk. A régiek ama boldog halandók közé sorozták, akiknek megadatott színről-színre látni és hallani az Üdvözítőt. Hagyomány szerint ugyanis ő volt az a kis gyermek, akit az isteni Mester követendő példaként állított tanítványai elé, mikor megfeddette őket nagyravágyásukért: a Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országában (Máté 18,3). Ez azonban bizonytalan. Bizonyos ellenben, hogy Ignác már fiatal korában szívvel-lélekkel eljegyezte magát a diadalmasan szárnyra kelő kereszténységgel. Erre mutat többek közt a Theophoros, Isten-hordozó név is, mellyel őt életének későbbi szakában állandóan illették. Az is valószínű, hogy Antióchiában korán érintkezésbe jutott Szent Péter és Pál apostolokkal, főként azonban Szent János evangélistával, s az ő példájukra és buzdításukra maga is az egyház szolgálatába szegődött. Hogy tisztében derekasan forgolódott, arra legjobb bizonyság, hogy Evódíus püspök halála után őt bízták meg az antióchiai nyáj gondozásával. Így a dicső antióchiai egyháznak, melyet maga az apostolfejedelem szervezett meg, s mely először ismertette meg a világgal a keresztény nevet, ő lett a harmadik főpásztora.

Ignác mint püspök nagy szeretettel és körültekintéssel kormányozta a gondjára bízott nyájat. Mindenben maga iparkodott elöl járni jó példával. Különösen a Domicián-féle üldözés idején adta sok jelét híveiért égő szeretetének. Egyrészt sokat imádkozott, bojtölt és sanyargatta magát érettük, másrészt szüntelenül vigasztalta és bátorította őket. Mint jó pásztor, kész volt életét is feláldozni juhaiért. A vértanúság gondolata egyre jobban belegyökerezett lelkébe és fokonként viharos vággyá erősödött benne. De a vértanúi halál egyelőre elodázódott, mert az elvetemült Domiciánt már 96-ban meggyilkolták, utóda, a szelíd Nerva pedig azonnal megszüntette az üldözést.

De a második „jó császár”, Traianus uralkodása alatt megint felhők borultak a kereszténység egére. Az egyébként derék fejedelem megrögzött pogány előítéletből ismét üldözőbe vette Krisztus kévetőit, és az immár aggastyánná érett jámbor püspök szívének hő vágya hamarosan betelt: a császár helytartója kimondotta rá az ítéletet, hogy Rómába vitessék és ott a vadállatok elé dobassék. Az ítéletet azonnal követte a végrehajtás: Ignácot elfogták és bilincsekbe verve Rómába indították. A nagy utat Antióchiától az örök városig részben tengeren, részben szárazföldön tette meg.

Útközben mondhatatlanul sokat szenvedett a kíséretében levő katonák durvaságától. A rómaiakhoz intézett levelében panaszosan írja: „Tengeren és szárazföldön vadállatokkal küzdök, mert éjjel-nappal hozzá vagyok láncolva tíz leopárdhoz, vagyis az őrizetemre rendelt katonákhoz. Ezek, ha jót teszek velők, még gonoszabbak hozzám. Gazságuk nagy penitencia számomra; de azért még nem vagyok megigazult”. Ő azonban szenvedései közepette is másokra gondolt. Szmirnából, hol rövid időre megállapodtak kísérői, szerető hangú intő levelet intézett az efezusi, magnéziai, trallesi és római hívekhez, majd valamivel később Troasból a filadelfiakhoz és szmirnaiakhoz és barátjához, Szent Polikárp szmirnai püspökhöz.

E levelek közül különösen a rómaiakhoz szóló megrázó erővel fejezi ki a halál küszöbén álló szent aggastyán forró vágyakozását a vértanúság koronája után: Bárcsak már a vadállatok tápláléka lehetnék. De kérem is őket, hogy legyenek serények elpusztításomban; ingerelni fogom őket, hogy minél hamarabb felfaljanak, nehogy, mint más vértanúkkal megtörtént, ne merjenek hozzám nyúlni. Ha maguktól nem mozdulnak, erőszakot alkalmazok velők szemben és úgy kényszerítem őket, hogy szétszaggassanak. Bocsássatok meg, fiacskáim, de én tudom legjobban, mi válik javamra”.

Ilyen érzelmekkel érkezett Szent Ignác az őrök városba. A római keresztények nagy áhítattal várták jöttét; sokan eléje mentek, hogy, minél előbb láthassák őt és épülhessenek hősies kitartásán. És várakozásukban nem csalódtak. A törékeny testű, de törhetetlen lelkű aggastyán szeretettel ölelte őket magához és gyújtó szavaival az ő lelkükben is lángra lobbantotta a vértanúság szent vágyát.

A városba érve haladéktalanul a cirkuszba vezették a szentet, ahol a nép már kíváncsian várta megjelenését. Ignác, mikor a porondra lépve megpillantotta a cirkusz emelkedő padsorain zajongó sokaságot, erős hangon így kiáltott „Római férfiak, nem azért történik ez velem, mivel gonosztévő vagyok, hanem azért, mert Krisztushoz kívánok jutni”. Majd amikor meghallotta a kiéhezett vadak vérfagyasztó ordítását, örömtől kigyúlt arccal mondotta: „Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok fogai fognak lisztté őrölni, hogy Krisztus fehér kenyere legyen belőlem”. Ezek voltak utolsó szavai, mert a következő pillanatban minden oldalról rárohantak a ketrecükből kibocsátott oroszlánok és felfalták őt úgy, hogy csak néhány csont maradt belőle a vérrel itatott fövényen.

A római egyház fölvirágzása és hősiessége az üldözések három századán keresztül bizonyságot tett, hogy igazat mondott Tertullián: „A mártírok vére keresztények magva, Ignác vértanúsága volt ennek a szent magvetésnek kezdete".

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)