Szent Ignác a kereszténység hőskorának egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Eleitől kezdve nagy tisztelettel övezték; írásait, különösen szenvedésének dokumentumait féltő gonddal őrizték és áhítattal olvasták.
Életéről, sajna, nagyon keveset tudunk. A régiek ama boldog halandók közé sorozták, akiknek megadatott színről-színre látni és hallani az Üdvözítőt. Hagyomány szerint ugyanis ő volt az a kis gyermek, akit az isteni Mester követendő példaként állított tanítványai elé, mikor megfeddette őket nagyravágyásukért: a Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országában (Máté 18,3). Ez azonban bizonytalan. Bizonyos ellenben, hogy Ignác már fiatal korában szívvel-lélekkel eljegyezte magát a diadalmasan szárnyra kelő kereszténységgel. Erre mutat többek közt a Theophoros, Isten-hordozó név is, mellyel őt életének későbbi szakában állandóan illették. Az is valószínű, hogy Antióchiában korán érintkezésbe jutott Szent Péter és Pál apostolokkal, főként azonban Szent János evangélistával, s az ő példájukra és buzdításukra maga is az egyház szolgálatába szegődött. Hogy tisztében derekasan forgolódott, arra legjobb bizonyság, hogy Evódíus püspök halála után őt bízták meg az antióchiai nyáj gondozásával. Így a dicső antióchiai egyháznak, melyet maga az apostolfejedelem szervezett meg, s mely először ismertette meg a világgal a keresztény nevet, ő lett a harmadik főpásztora.
Ignác mint püspök nagy szeretettel és körültekintéssel kormányozta a gondjára bízott nyájat. Mindenben maga iparkodott elöl járni jó példával. Különösen a Domicián-féle üldözés idején adta sok jelét híveiért égő szeretetének. Egyrészt sokat imádkozott, bojtölt és sanyargatta magát érettük, másrészt szüntelenül vigasztalta és bátorította őket. Mint jó pásztor, kész volt életét is feláldozni juhaiért. A vértanúság gondolata egyre jobban belegyökerezett lelkébe és fokonként viharos vággyá erősödött benne. De a vértanúi halál egyelőre elodázódott, mert az elvetemült Domiciánt már 96-ban meggyilkolták, utóda, a szelíd Nerva pedig azonnal megszüntette az üldözést.
De a második „jó császár”, Traianus uralkodása alatt megint felhők borultak a kereszténység egére. Az egyébként derék fejedelem megrögzött pogány előítéletből ismét üldözőbe vette Krisztus kévetőit, és az immár aggastyánná érett jámbor püspök szívének hő vágya hamarosan betelt: a császár helytartója kimondotta rá az ítéletet, hogy Rómába vitessék és ott a vadállatok elé dobassék. Az ítéletet azonnal követte a végrehajtás: Ignácot elfogták és bilincsekbe verve Rómába indították. A nagy utat Antióchiától az örök városig részben tengeren, részben szárazföldön tette meg.
Útközben mondhatatlanul sokat szenvedett a kíséretében levő katonák durvaságától. A rómaiakhoz intézett levelében panaszosan írja: „Tengeren és szárazföldön vadállatokkal küzdök, mert éjjel-nappal hozzá vagyok láncolva tíz leopárdhoz, vagyis az őrizetemre rendelt katonákhoz. Ezek, ha jót teszek velők, még gonoszabbak hozzám. Gazságuk nagy penitencia számomra; de azért még nem vagyok megigazult”. Ő azonban szenvedései közepette is másokra gondolt. Szmirnából, hol rövid időre megállapodtak kísérői, szerető hangú intő levelet intézett az efezusi, magnéziai, trallesi és római hívekhez, majd valamivel később Troasból a filadelfiakhoz és szmirnaiakhoz és barátjához, Szent Polikárp szmirnai püspökhöz.
E levelek közül különösen a rómaiakhoz szóló megrázó erővel fejezi ki a halál küszöbén álló szent aggastyán forró vágyakozását a vértanúság koronája után: Bárcsak már a vadállatok tápláléka lehetnék. De kérem is őket, hogy legyenek serények elpusztításomban; ingerelni fogom őket, hogy minél hamarabb felfaljanak, nehogy, mint más vértanúkkal megtörtént, ne merjenek hozzám nyúlni. Ha maguktól nem mozdulnak, erőszakot alkalmazok velők szemben és úgy kényszerítem őket, hogy szétszaggassanak. Bocsássatok meg, fiacskáim, de én tudom legjobban, mi válik javamra”.
Ilyen érzelmekkel érkezett Szent Ignác az őrök városba. A római keresztények nagy áhítattal várták jöttét; sokan eléje mentek, hogy, minél előbb láthassák őt és épülhessenek hősies kitartásán. És várakozásukban nem csalódtak. A törékeny testű, de törhetetlen lelkű aggastyán szeretettel ölelte őket magához és gyújtó szavaival az ő lelkükben is lángra lobbantotta a vértanúság szent vágyát.
A városba érve haladéktalanul a cirkuszba vezették a szentet, ahol a nép már kíváncsian várta megjelenését. Ignác, mikor a porondra lépve megpillantotta a cirkusz emelkedő padsorain zajongó sokaságot, erős hangon így kiáltott „Római férfiak, nem azért történik ez velem, mivel gonosztévő vagyok, hanem azért, mert Krisztushoz kívánok jutni”. Majd amikor meghallotta a kiéhezett vadak vérfagyasztó ordítását, örömtől kigyúlt arccal mondotta: „Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok fogai fognak lisztté őrölni, hogy Krisztus fehér kenyere legyen belőlem”. Ezek voltak utolsó szavai, mert a következő pillanatban minden oldalról rárohantak a ketrecükből kibocsátott oroszlánok és felfalták őt úgy, hogy csak néhány csont maradt belőle a vérrel itatott fövényen.
A római egyház fölvirágzása és hősiessége az üldözések három századán keresztül bizonyságot tett, hogy igazat mondott Tertullián: „A mártírok vére keresztények magva, Ignác vértanúsága volt ennek a szent magvetésnek kezdete".
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
