E szép ünnep késői keletkezésének okául jóformán ugyanazt lehet elmondani, mint a Szentháromság vasárnapéról. Mert vajon mi egyéb a Szentmise-áldozat bemutatása, mint a kenyér és bor színe alatt rejlő Isten hitének megvalIása, felségének imádása, kegyelmeinek gyümölcsöztetése, röviden szólva az Úr Jézus ünneplése az Oltáriszentségben? Ilyen körülmények között nem is mutatkozott külön eucharisztikus ünnep szükségessége — jobban mondva — nem vették észre ennek hiányát mindaddig, míg csak nem akadtak emberek, akik elég merészek voltak a Szentírás megdönthetetlen szavai[1] és a sok százados hagyomány[2] tanúbizonysága ellenére Krisztus Urunk valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben tagadni vagy kétségbe vonni.[3] Ennek a mozgalomnak ellenhatásaképpen fakadt ki a hívő szívek melegéből, mint a kora nyári időben a sok szép virág, a mai ünnep.

Egy egyszerű ágostonrendi apáca[4] által hintette el az Úr az eszmét az arra hivatottak elméjében és a Gondviselés munkája siettette[5] a kivitelt. Végül IV. Orbán, és V. Kelemen pápa rendelete[6] tette Úrnapjának megünneplését az egész egyházban kötelezővé.[7]

A mai ünneplés legkimagaslóbb pontja: a fényes körmenet, nem egykorú az ünnep keletkezésével. Nem egyházi előírás, hanem a szokás honosította meg, a szentségi Jézushoz ragaszkodó hívek szeretete, amely ezzel is nagyszerűbbé, felségesebbé akarta tenni az Oltáriszentségben való hitének megnyilatkozását.[8] V. Márton és IV. Jenő pápák azután búcsúkat engedélyeztek a körmeneten résztvevőknek, miáltal e szép szokás az egyház szentesítését megnyerte.[9]

Már IV. Orbán pápa nyolcadot rendelt Úrnapjának utóünneplése gyanánt, melyet azután X. Pius II. osztályú kiváltsággal látván el. Vízkereszt nyolcadának méltóságára emelt.

A szertartások méltatására elég azt tudnunk. hogy azokat Aquinoi Szent Tamás szerkesztette.[10] A „Doctor angelicus” valóban az angyalok nyelvét szólaltatta meg az angyalok Kenyerének ünnepén. A legpontosabb theologiai szabatosság párosul e magasztos imák és hymnuszokban egyrészt a forma tökéletességével, másrészt pedig a lélek emelkedettségének olyan fokával, melyre valóban csak egy szent lehetett képes. Olyan művet alkotott itt a szent tudós, mely előtt még a hitetlenségnek is tisztelettel kell meghajolnia, akárcsak a kölni dóm előtt, melynek néma kövei is a művész lelkének vallási ihletettségét lehelik ki magukból.[11] Azt kell mondanunk e mennyei harmónia hallatára, hogy Szent Tamás művében a Szentlélek alkotott méltó keretet a Legméltóságosabb megdicsőitéséhez!

Mivel úgysem tudnánk megfelelő szavakat találni a zsolozsmának magyarra való átültetéséhez, azután meg a hely kimértségére való tekintettel is avatottabbakra bízzuk e munka teljesítését és megelégszünk a hívőkre nézve a legszükségesebbel: a Szentmise és körmenet szertartásainak ismertetésével.

A Szentmisében előforduló zsoltárrészek: 80. zsolt. (Intr.) és 144. zsolt. (Grad.) — az isteni Eledel és az abban rejlő lelki öröm kifejezései.[12] A Szentlecke Szent Pál apostol előadásában az Oltáriszentség alapítását és vételének föltételeit tartalmazza,[13] a szent evangélium pedig Krisztus Urunk ígéretét azok számára, akik szent testét és vérét magukhoz veszik: élni fognak mindörökké.[14] Az Offertoriumban igen helyesen inti az egyház papjait a hivatásukhoz szükséges életszentség és tisztaság gyakorlására. Ha már az ószövetség papjának — aki pedig csak az Oltáriszentség előképét (szentelt kenyeret) áldozta Istennek — ez erényekkel kellett ékeskednie, mennyivel inkább ki kell tűnnie bennük Krisztus papjának! A „Lauda Sion” sequentia, Szent Tamás remeke, nem szorul külön méltatásra,[15] csak az nagy kár, hogy nincs külön Praefatioja is ez ünnepnek.[16] E napon két nagyostyát változtat át a miséző, melyek egyikét magához veszi a szentáldozáskor, a másikat díszes szentségmutatóba teszi[17] és velummal lefedve, azt az oltár közepére helyezi.[18] Szentmise végeztével a pap leveti a miseruhát és karkötőt és fehér vecsernyepalástot vévén magára megtömjénezi a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Majd a segédkezők selyem velumot tesznek vállaira, mely velumnak elől lelógó részével betakart kezeibe fogván a szentségmutatót a nép felé fordul és a „Pange lingua”[19] kezdetű hymmnuszt intonálva megindul a körmenet a virágokkal, lombokkal, szentképekkel, zászlókkal és gyertyákkal pompásan fölékesített útvonalon.[20] Menet-közben Szent Tamás gyönyörű hymnuszait éneklik,[21] vagy más szép énekeket az Oltáriszentségről.[22] Németországban a XII. és XIV. század között keletkezett az a szokás, hogy útközben négy oltárnál megállapodik a körmenet és evangéliumok olvasása, valamint szentségi áldás után vonul tovább.[23] Ennek a rómaitól eltérő szokásnak eredete valószínűleg a püspökök szertartáskönyvének egy rendelkezésére vezethető vissza, mely megengedi, hogy hosszú útvonal esetén a menet egy-két templomban vagy oltárnál pihenőt tarthasson és innét a megfelelő könyörgés elmondása és áldás után induljon tovább.[24] Azonban lehetséges, hogy az időjárásért könyörgő körmenetek mintájára[25] honosodott meg Úrnapján is a négy égtáj felé való evangéliumolvasás.[26]

Visszatérvén a templomba a „Te Deum” hymnusz eléneklése után ismét tömjénezés történik és az Oltáriszentséggel utoljára is áldás (az ötödik) adatik, mégpedig épp úgy mint a feltámadási szertartás befejezésekor régi magyar (Pázmány-féle) rítus szerint.[27]

Örvendezzünk e szent napon a hit diadalának. Az édes Üdvözítő irántunk való végtelen szeretetéből ugyanegy tényével megalázta saját isteni Fönségét, hogy lelkünk táplálékává lehessen az örök életre, de megalázta egyben az ágaskodó és ellenkezni szerető emberi értelmet is, mert nagy myszteriumot adott eléje, melyet ha az önmagát le nem győzi és alázatos hittel el nem fogad, nem lehet méltó Őhozzá!

Azután emlékezzünk meg e napon nagy hálával e fölséges szentség alapításáról is[28], mert ez tette számunkra lehetővé, hogy szeretett Jézusunk állandóan köztünk lévén, minden bajunkban és bánatunkban rögtöni oltalmat és vigaszt nyerhessünk szent hajlékánál, lelkünk éhségét szentséges Testének vétele által enyhíthessük és mi porszemek, végtelen értékű áldozatot mutathassunk be a Mindenhatónak!

Bánjuk meg méltatlan vagy kevés áhítattal végzett szentáldozásainkat, melyekkel megszomorítottuk Krisztust a szeretet szentségében; fogadjuk meg, hogy a jövőben gyakori szentáldozásaink alkalmával[29] sem fogunk soha megfelejtkezni arról, hogy a végtelen fölségű Isten az, akit ekkor szívünkbe fogadunk. „Boruljunk le és rettegve imádjuk e Szentséget,
Mint igaz Istenséget!”
_________________
[1] Ján. 6, 52. sk. (ígéret); Mt. 26, 26. sk; Mk. 14, 22. sk; Luk. 22, 19, sk; I. Kor. 11, 23. sk. (alapító szavak) stb., mely utóbbiak alapján Luther sem merte Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben tagadni. (Luther: Das diese Wort Christi: Das ist mein Leib etc. noch fest stehen wyder die Schwermgeister. Nürnberg 1527.) és 1524-i levele, (de Wette kiad. II. 576. sk. o. l. bőv. Pesch: Comp. Theol. Dogm. IV. 78. sk.)
[2] L. ágazatos hittan.
[3] A XI. században Berengarius toursi kanonok: „De coena Domini” (1073), de VII. Gergely pápa józan és szeretetteljes fölvilágosítására ő is visszavonta tévedését 1079-ben. Mint szentéletű remete halt meg 1088-ban. (L. bőv. Hefele-Knöpfler: Egyház történet I. 257. sk.) A dokéták, monophysiták, majd később a katharok és waldiak csak közvetve voltak a valóságos jelenlét tanának tagadói, amennyiben ők ezt nyíltan nem vetették el, azonban tanításuk alapján fönntartani sem volt lehetséges. Wiklif és Hus próbálkozásai után Zwingli és Kálvin voltak első számottevő tagadói.
[4] Julianna (szül. 1193-ban Retinnesben, +1258-ban Fossesben — l. bőv. Bollandisták Ápr.) mont cornilloni (Lüttich mellett) apáca 1209 körül egy látomásban a teli holdat látta, melyből azonban egy darabka hiányzott. Belső felvilágosítás révén megtudta, hogy a hold az egyházi évet jelképezi, hiánya pedig az Oltáriszentség ünnepe. Csak 1230-ban merte látomását tudós és szentéletű lüttichi papoknak, különösen troyesi Pantaleon Jakab esperesnek elmondani, minek az lett az eredménye, hogy Róbert püspök 1246-ban a lüttichi egyházmegyében elrendelte Úrnapjának megülését, amit a püspök halála ellenére 1247-ben először végre is hajtottak. Innét terjedt lassanként az ünnep különösen Németország nyugati részében.
[5] Pantaleon Jakab 1261-ben pápa lett: IV. Orbán néven; 1262-ben történt a bolsenai mise. (Egy pap feldöntvén a kelyhet összehajtotta a corporalét, hogy vigyázatlanságát a hivek észre ne vegyék, azonban a szent vér áthatolt a corporalén és annak másik oldalán ostyaalakú vörös nyomokat hagyott. E corporalét az orvietói székesegyházban őrzik.) IV. Orbán 1264. szept. 8-án „Transiturus” bullában az egész egyházra kiterjeszti az ünnepet, napjává pedig a Szentháromságvasárnap után való csütörtököt jelöli ki.
[6] „Si Dominum” bulla az 1311-i viennei egyetemes zsinaton.
[7] Nálunk már 1292 és 1298-ból vannak emlékeink Úrnapjáról. (Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 156.)
[8] Először Kölnben 1279, majd Würzburg 1298, Hildesheim 1301, Augsburg 1305, Worms 1315, Aachen 1319, Prága 1355, hazánkban csak 1424-ben említtetik először. (Mihályfi: i. h.) Kramp a nagycsütörtöki körmenetben keresi eredetét. (i. m. III. 155)
[9] X. Pius ugyan törölte a parancsolt ünnepek sorából, a körmenetet pedig a következő vasárnapra tette át, azonban számos püspök kérésére ez a rendelkezés nem maradt fönn. A Cod. iur. can. már többször idézett 1247. can. 1. § -a ismét a parancsolt ünnepek között említi Úrnapját: „Festum sanctissimi Corporis Christi”.
[10] IV. Orbán pp. felszólítására. Előtte már lausannei János lültichi kanonok is készített officiumot.
[11] Hasonlóan ír Baumgartner (id. Müller: Das Kirchenjahr. 475.) És vatóban pl. Lonovics idézi is a protestáns Augusti magasztaló szavait Úrnapjának szertartásáról. (Arch. I. 265. o. 3. j.)
[12] Wolter III. 168. és V. 416.
[13] I. Kor. 11, 23—29.
[14] Ján. 6, 56—59.
[15] Kevésbé sikerült fordítását l. Kiss: Imádkozzunk 292.o.
[16] A karácsonyit kell venni. Régen nem volt ez így, pl. Lonovics közöl is mutatóban egy Oltáriszentségről szóló Praefatiót régi francia Missalékból.
[17] A XVI. század óta; előbb csak díszes kehelyben hordották körül, mert szentségmutató még nem volt használatban. Nálunk első említése 1580-ból való.
[18] Miként az Offertórium a papokat, úgy figyelmezteti a Communio (I. Kor. 11, 26. 27.) a többi híveket az Oltáriszentség vételéhez szükséges lelki tisztaságra. A Comniunio végén kissé furcsán hangzó Alleluja azt az igazságot juttathatja eszünkbe, hogy végeredményben minden Isten dicsőségére szolgál. A méltatlan áldozások elviselése megmutatja Isten végtelen türelmét, jövő büntetésük pedig igazságosságát.
[19] Kiss: Imádkozzunk 297. o.
[20] A Rit. Strig. is megjegyzi, hogy ez a legszebb körmenet az egész évben. (Tit. IX. cap. 5. p. 1.)
[21] Pange lingua, Sacris solemniis, Verbum supernum
[22] A Rituálé még a „Salutis humanae sator” és az „Aeterne Rex altissime” hymnuszokat (Áldozócsütörtökről), a Te Deumot, Benedictust és Magnificatot említi, melyekhez hozzáadható a napi Sequentia is. (Mihályfi: i. m. 606.)
[23] Így Thalhofer: i. m. 667. és Kellner: Heortologie. 94., míg Müller: i. m. 475. a XV. századra teszi keletkezését.
[24] Így Rajner Lajos (l. Mihályfi: i. m. 156. o.)
[25] V. ö. Búzaszentelő.
[26] Így Thalhofer : Handbuch ... I. i. h. Németországban a négy evangélium kezdetét olvassák, nálunk Ján. 6, 56—59. (a napi evangélium) ; Luk. 11, 9—13. (az Úr meghallgatja az imádságot) ; Mk. 11, 22—26. (az imádsághoz bizalom és megbocsátás kell) és Ján. l, 1—14. (az Ige megtestesülése) : Ennek „éneklése odacéloz, hogy imádó tiszteletünket ápolja és növelje az Oltáriszentségben jelenlévő azon véghetlen fölségű Úr iránt, kinek öröklétét, istenségét s csodálatos megtestesülését az apostol ugyanott a legmagasztosb szavakban hirdeti.” (Lonovics: Archeológia. I. 267. o.)
[27] L. fent 193. o.
[28] Nagycsütörtök, az alapítás tulajdonképpeni évfordulónapja, az Úr szenvedésének közelsége miatt nem alkalmas arra, hogy kellőképp kifejezhessük érzelmeinket isteni Üdvözítőnk végtelen ajándékát illetőleg. Azért rendelt külön ünnepet az egyház, még pedig a húsvéti idő után következő első csütörtökön.
[29] Föl kell tételeznem, hogy az olvasó gyakori szentáldozó, amennyiben ez egy buzgó kereszténynél magától értetődik.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 260-266. old.)

Winfrid - mert ez volt eredeti neve - 672 táján született a wessexi királyság devoushirei grófságában. Szülei jómódú nemes emberek voltak és eredetileg világi pályára szánták fiukat. Az atyai házban azonban gyakran megfordultak papok és misszionárius szerzetesek; ezek a nyíltlelkű fiúnak sokat beszéltek mennyei dolgokról.

Így korán felébredt benne az egyházi pálya után való vágy. Egyelőre tanulás céljából az exeteri kolostorba került. Innét tizenkét évvel később a nurslingi kolostorba lépett át s itt Wynbercht apát vezetése alatt alapos kiképzést nyert a magasabb tudományokban. Tanulmányai végeztével maga állott az iskola élére és rövidesen olyan jó hírnevet szerzett neki, hogy még messze tartományokból is nagy számmal keresték fel tanulni vágyó ifjak, sót magasabb kiképzésre vágyó apácák is. Hogy tanítványaira milyen mély hatást gyakorolt, mutatja az a meleg és bensőséges viszony, melyet ezek még évtizedek múlásával is fenn tartottak vele.

A lelkes tanító tanító maradt azután is, hogy harmincéves karában elnyerte az áldozópapi méltóságot. Már a negyvenes évek felé járt, mikor a hithirdetés vágya felébredt lelkében. De amilyen későn jött a vágy, éppen olyan elemi erővel lángolt fel.

Londonon át a legközelebbi német tartományba, a mostani Hollandia helyén fekvő Frízországba indult. De a frízek akkoriban harcban állottak a frankokkal és emiatt hallani sem akartak ellenségeik vallásának elfogadásáról. Így Winfríd kénytelen volt még 716-ban dolgavégezetlen visszafordulni. De már két év múlva újból nekivágott az útnak. Ezúttal először Rómába ment, hogy a kereszténység atyjának áldását kérje megkezdendő nagy munkájára. II. Gergely pápa igen szívesen fogadta és bőven ellátta őt jó tanácsokkal és ajánlólevelekkel. Sőt új nevet is adott neki: a misszióslevél keltének napján, május 14-én ünnepelt Szent Bonifác vértanúnak nevét.

Az új apostol így felszerelve Bajorország és Thüringia érintésével ismét a frízek tartományába ment, ahol azonközben a keresztényüldöző Radbod fejedelem meghalt.

Winfrid-Bonifác ezúttal három esztendeig maradt a frízek körében és ezen idő alatt sok ezret megkeresztelt közülük. 722-ben azonban Szent Villibrord utrechti érsek minden marasztalása ellenére Thüringiába indult, melyet közben Martell Károly frank udvarnagy hadai megtisztítottak a szászoktól. Munkája itt is eredménnyel járt, de sokáig nem folytathatta, mivel II. Gergely pápa 722-ben újból Rómába rendelte őt. Ez alkalommal nemcsak újabb egyházi meghatalmazásokat adott neki, hanem egyben püspökké is szentelte őt. Rómából jövet Bonifác először Martelt Károly udvarába ment, s miután ettől biztatást kapott, 723-ban a Thüringiával szomszédos Hesszenbe hatolt.

Hesszenben akkor már nem volt ismeretlen a kereszténység, de annyira telítve volt pogány babonákkal és szokásokkal, hogy rosszabb volt a színpogányságnál. Bonifác tehát, hogy döntő csapást mérjen a pogány babonákra, Donar isten szent fáját, a Geizmár melletti százados tölgyet nagy bátran ledöntötte. Számítása jól bevált. Mikor ugyanis a pogányok látták istenük erőtlenségét, tömegesen tértek át a keresztény vallásra.

Hesszenből ismét Thüringiába tért a fáradhatatlan apostol. Itt a már meglevő kereszténységet megtisztította a becsúszott visszaélésektől s a pogányoknak pihenés nélkül hirdette az evangéliumot. És Isten most is bő aratást adott neki; a thüringiaiak ezerszámra keresztelkedtek meg, köztük előkelő és befolyásos emberek is. Bonifác, hogy a kereszténységnek ne csak jelenét, hanem jövőjét is biztosítsa, a megtérített területek számára mindenütt kolostorokat alapított. E kolostorok megépítésében és benépesítésében igen nagy segítségére volt az az állandó figyelem, mellyel az otthoni angolok kísérték minden lépését. Királyok és főpapok, szerzetesek és világiak, férfiak és nők állandó levelezésben állottak vele és minden módon kezére jártak; ellátták őt könyvekkel, egyházi ruhákkal és szerekkel. Ethelbert király meleg téli ruhákat küldött neki, Ebwald király pedig egész magánvagyonát rendelkezésére bocsátotta azzal a kéréssel, hogy minél bővebben merítsen belőle. De mindennél értékesebb segítséget jelentett az a sok lelkes szerzetes és apáca, akik Bonifác hívására csapatosan keltek át a tengeren. Ezekből az áldozatkész férfiakból és nőkből toborzódott az a sereg, mely a nagy apostol által tört ugaron a részletmunkát elvégezte: Burchard, Lullus, Villibald, Vunibald, Chunihild, Chunidrud, Tekla, Lioba, Valdburga stb.

Ezenközben II. Gergely pápa örökébe III. Gergely lépett (731-741). Bonifác sietett hódolatát jelenteni az új Szentatyának és egyúttal részletesen beszámolt munkája eredményéről. A pápa viszont érseki palliumot adományozott neki és megbízta, hogy a szükséghez képest egyházmegyéket szervezzen és püspököket szenteljen. Bonifác mindjárt élt is az alkalommal. Emellett fáradhatatlanul térített a Lahn, Majna és Gera folyók által határolt óriási területen lakó pogány népek közt. Sőt kísérletet tett az angolok legközelebbi rokonainak, a szászoknak megtérítésére, de a nyakas pogány nép ellenállásán minden kísérlete hajótörést szenvedett.

Harmadik római útja (738-9) után inkább egyházszervezéssel és reformkérdésekkel foglalkozott. Ebben az időben alapította meg, illetve szervezte újjá Bajorországban a passaui, regensburgi, salzburgi és eichstätti egyházmegyéket. Ugyancsak erre az időre esik azoknak a nevezetes zsinatoknak tartása, melyek egészséges alapot vetnek nemcsak a német, hanem a frank egyház fejlődésének is. Különösen kiemelkedik a 747. évi nemzeti zsinat, mely az egész frank birodalomra egységes reformtervet állapított meg s a zsinaton megjelent püspökök hitvallás- és hűségeskütételével a frank egyházat a legszorosabban hozzáfűzte a Szentszékhez. Ebben az időben (744) keletkezett a híres fuldai kolostor is, mely századokon át vezető szerepet vitt Németország vallási és kulturális fejlődésében.

Ez a nagyarányú munka jó tíz esztendőt vett igénybe. Ezalatt Bonifác úgyszólván állandóan útban volt. Végre 747-ben egyidőre megállapodott Mainzban. De a nyugalmas élet nem volt ínyére. 753-ban, mikor már nyolcvan felett járt, ismét lobbot vetett benne a térítés olthatatlan lángja. Kezdő misszionárius korának égő lelkesedésével látott újból munkához. A térítést ott folytatta, ahol harmincnyolc évvel előbb kezdte: a frízeknél. Miután Utrechtben áttelelt, 754 tavaszán megkezdte vándorútját. Fáradozásait ezúttal is siker kísérte. Pünkösd felé már több ezer körül járt az újonnan megkereszteltek száma. Abban állapodott meg, hogy pünkösd napján, június 6-án részesíti őket a bérmálás szentségében. A mondott napon 52 társával meg is jelent a Borne-folyónál fekvő Dockum helységnél. De a bérmálandók helyett egy csomó fanatikus pogány fogadta kardokkal és lándzsákkal. Kísérete ellenállásra készült. Ő azonban azt mondta: „Hagyjátok, fiaim! hisz a várva-várt nap végre megérkezett. Az Írás tiltja, hogy ellenálljunk a gonosznak. Vessük reményünket Istenbe, Ő majd megmenti lelkünket”. Alig fejezte be szavait, nekik estek a pogányok és irgalom nélkül felkoncolták őt és társait. Tetemét Utrechten és Mainzon keresztül Fuldába szállították és a templom kriptájában temették el. Sírja azóta Némerország egyik leglátogatottabb szentélye.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)