Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod
Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek
Sok információ van a köztudatban az Árpád-ház női szentjeiről, így Szent Erzsébetről, Szent Margitról, vagy Szent Kingáról, ugyanakkor szinte a teljes feledés homálya borul Prágai Szent Ágnes személyére, aki nőágon magyar származású, ezért Árpád-házi Szent Ágnesnek is hívják! Anyja ugyanis, Konstancia, II. András király nővére (III. Béla lánya) volt. Apja I. Ottokár cseh király. Hatalomra törő apja, minden módot kitalált, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát: ebben a törekvésében a kis Ágnest eszköznek használta fel. Eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki az általa alapított trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ágnes életére a három ott eltöltött év döntő hatást gyakorolt.
A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Ágnes már korán észrevette azt a társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte. Rávette testvérét, Vencel királyt, hogy építtessen nekik kolostort (és Szent Jakab tiszteletére templomot) közvetlenül a kis ház közelében, ahol lakott. A minorita testvérek beajánlották Szent Klárának, aki hamarosan őt a ,,lelke felének'' mondta. Négy, szeretettől sugárzó levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról és megerősítéséről van bennük szó. Szent Klára öt nővért küldött közvetlenül maga mellől. 1234- ben Ágnes átvette a kolostor irányítását.
PRÁGAI SZENT ÁGNES - Szent Efrém pátriárka
PRÁGAI SZENT ÁGNES
* Prága, 1205. + Prága, 1282. március 2.
Apja I. Ottokár cseh király, anyja Konstancia, III. Béla királyunk leánya volt. Hatalomra törő apja, aki minden eszközt megengedettnek tartott arra, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát, a kis Ágnest afféle sakkfiguraként ide-oda mozgatta jellemtelen politikai játékainak sakktábláján. Először eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy szerencse és kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki a trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ez a kolostor volt Hedvig legkedvesebb alapítása, s az a három év, amit Ágnes ezeknél a magasan művelt nővéreknél töltött, döntő hatással volt egész életére.
Amikor Ágnes jegyese egy vadászaton szerencsétlenül járt, a kislányt hazavitték Prágába, és egy időre a premontrei nővérekre bízták Doksonyban. Közben a becsvágyó apa új, politikailag még előnyösebb kapcsolatot keresett. Elígérte Ágnest II. Frigyes császár trónörökösének, a későbbi VII. Henrik királynak, és nevelésének befejezésére Ausztriába küldte a Babenbergek udvarába. Hamarosan azonban ürügyet keresett és talált ennek az eljegyzésnek a fölbontására is, hiszen lányáért most már a hatalmas angol király, III. Henrik, valamint maga -- az időközben megözvegyült -- II. Frigyes császár versengett. Mit sem törődve immár felnőtt leánya ellenkezésével, aki mindenáron szerzetesnő akart lenni, eljegyezte őt a császárral. Mielőtt azonban az esküvőre sor kerülhetett volna, 1230- ban váratlanul meghalt Ágnes apja, Ottokár, s ekkor a pápa, IX. Gergely segítségével Ágnesnek sikerült rávennie Frigyest, hogy adja vissza szabadságát.
A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Bizonyára Boldog Hedvig példája nyitotta föl szemét az elkényeztetett királyi gyermeknek, hogy már korán észrevette azt a minden képzeletet fölülmúló társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte a cseh hercegkisasszony is.
Atyja halála után hamarosan minoriták érkeztek Prágába. Ágnes rávette testvérét, Vencel királyt, hogy építtessen nekik kolostort (és Szent Jakab tiszteletére templomot) közvetlenül a kis ház közelében, ahol lakott. A minorita testvérek között két német is volt. Az egyik Wormsból származott, nevét nem tudjuk, a másik Kuttenbergi Theoderick volt. Ők tanították Ágnest, és beajánlották Szent Klárának, aki csakhamar olyan szívélyes viszonyba került vele, hogy a ,,lelke felének'' mondta. Négy, szeretettől sugárzó levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról és megerősítéséről van bennük szó. Szent Jakab temploma mellett létesült a kolostor, s Klára öt nővért küldött közvetlenül maga mellől. 1234- ben Ágnes átvette a kolostor irányítását.
A kolostor körül csakhamar kórházak és árvaházak, menhelyek és lepratelepek egész koszorúja létesült. A gazdagok közül is sok harmadrendi csatlakozott hozzájuk vagyonukkal és munkaerejükkel. Különleges jelentőségű lett egy kórház-alapítása, melyben az ápolói munkát volt keresztes vitézek vették át. Ezek ,,Keresztes Lovagok a Vörös Kereszttel'' néven szervezetbe tömörültek, s Ágnes gazdag alapítvánnyal látta el őket. A hercegnő szerény otthonából hamarosan egész városnegyed lett, melyben Ágnes három templomot is építtetett: Szent Ferenc, Mária Magdolna és Borbála tiszteletére.
Ágnes kolostora olyan vonzerőt jelentett, hogy II. Ottokár legidősebb leánya, valamint a legelőkelőbb nemesi családokból 12 leány kérte a fölvételét. Hamarosan újabb és újabb kolostorokat tudtak alapítani. Ezekben a kolostorokban úgy tartották a szegénységet, mint az Assisi melletti San Damianóban Szent Klára körül. A nővérek, akik gyermekkorukat többnyire fényűzésben és bőségben töltötték, új életet kezdtek: kemény vezeklésben és a legteljesebb szegénységben táplálták, ápolták és gondozták a szegényeket, Krisztus legdrágább testvéreit.
Ágnes a családja iránt is megőrizte nagy szeretetét. Ha a szükség úgy kívánta, erélyesen és okosan közbe tudott lépni ügyeiket támogatva. Halála előtt nem sokkal békét szerzett Vencel király és lázadó fia, Ottokár között.
Hetvenhét éves korában, 1282. március 2-án halt meg. 1930-ban a régi Jakab-templomban megtalálták a sírját. Boldoggáavatási perét 1936-ban újrakezdték, miután XI. Pius még könyvtáros korában a milánói Ambrosiana könyvtárban megtalálta az ügyre vonatkozó legfontosabb okmányokat. De mint egykor a huszita háborúk, most a II. világháború akadályozta meg az eljárás befejezését. Ágnes kolostorai egészen 1782- ig, II. József szekularizációs rendeletéig megmaradtak.
--------------------------------------------------------------------------------
Az alábbiakban Szent Klára Ágneshez írt négy levele közül az elsőt és a negyediket közöljük. (Acta Sanctorum I. kötet, 506., ill. 508. o.)
Méltóságos és tisztelendő Ágnes szűznek, Csehország hatalmas és mindig legyőzhetetlen királya leányának, Klára, Jézus Krisztus méltatlan szolgálóleánya és az Istennek szentelt szüzek szolgálója a San Damiano kolostorban, aki lélekben meghajlik előtted, és alázatos tisztelettel kívánja örök boldogságodat.
Szent magaviseleted és feddhetetlen életed dicsőséges hírét hallván, mely nemcsak hozzánk jutott el, hanem szinte az egész világon közismert, nagyon örvendek és ujjongok az Úrban, és nemcsak én, hanem mindazok, akik teszik és tenni akarják Jézus Krisztus akaratát, és engedelmeskedni akarnak neki. Közismert ugyanis, hogy mennyire élhettél volna e világ dicsőségével és hírnevével, s miként fölségedhez illenék, még a fölséges császárhoz is feleségül mehettél volna, te pedig szíved egész érzületével és bensőséges vágyával inkább a szent szegénységet és a test megtagadását választottad, mert az Úr Jézus Krisztust tekintetted mindenkinél nemesebb jegyesednek. Őt, aki a te romlatlan és érintetlen szüzességedet örökre megőrzi szeplőtelenül; akinek szeretete megtisztít téged, akinek érintése egyre tisztábbá tesz, akivel ha egyesülsz, szűz maradsz. Az ő hatalma minden hatalomnál erősebb, kegyelme mindennél kedvesebb, tekintete mindennél szebb, szerelme páratlan, minden gyönyörűségnél édesebb. E Jegyes ölelésére választattál ki, aki csodálatos drágakövekből nyakláncot és fülbevalót adott neked, krizolitba öltöztetett, s megkoronázott arany koronával, melyen a szentség fénye ragyog. Ezért, drága nővérem, sőt tiszteletreméltó úrnőm, hiszen az én Uramnak, Jézus Krisztusnak nővére és menyasszonya vagy, kit dicsőséggel ékesít a szüzesség és a szent szegénység zászlaja, erősödj meg a szent szolgálatban, melyet a szegény és megfeszített Jézus példájától lángra lobbanva megkezdtél. Ő minden kegyetlen kínt elviselt értünk a kereszten, kiragadott minket a sötétség Fejedelmének hatalmából -- aki az ősszülők bűne miatt fogságban tartott bennünket --, és kiengesztelt minket az Atya Istennel. Ó, boldog szegénység! Ki örök javakkal ajándékozod meg azokat, akik téged szeretnek, s kedvesen magukhoz ölelnek! Ó, szent szegénység, kit ha valaki birtokol, ígéretként övé a mennyek országának örök dicsősége, s minden kétség nélkül ajándékba kapja a boldog életet! Ó, szeretetreméltó szegénység, kit az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt! Mert ő maga mondja: A rókáknak van barlangjuk, az ég madarainak fészkük, az Emberfiának azonban, azaz Krisztusnak nincs hova lehajtania a fejét, ezért a kereszten lehelte ki lelkét, ott hajtva le a fejét. Ez a hatalmas és gazdag Úr a tisztaságos Szűz méhébe költözvén ínségesen és szegényen akart e világra jönni, hogy az emberek, kik a mennyei ételben szükséget szenvedtek és koldusok voltak, benne gazdagok legyenek, és uralkodjanak a mennyek országában. Örülj tehát és ujjongj nagyon, és töltsön el a lelki öröm! Mivel ugyanis inkább a világ megvetését, mint a hírnevet, inkább a szegénységet, mint a mulandó gazdagságot, és inkább a mennyei kincseket, mint a földieket választottad, méltó lettél arra, hogy a magasságos Isten és a dicsőséges Szűz Mária Fiának nővére, jegyese és anyja légy. Bizonyos vagyok abban, hogy szilárd hittel hiszed és tudod, hogy a mennyek országát csak a szegényeknek ígérték, és az Úr másoknak nem adja, csak a szegényeknek. Ha ugyanis e világ dolgait szereti valaki, elveszíti a szeretet gyümölcsét. Nem szolgálhatunk Istennek és a Mammonnak: mert vagy az egyiket szeretjük és a másikat gyűlöljük, vagy az egyiknek szolgálunk, és a másikat megvetjük. Azt is tudod, hogy a ruhátlan nem egyesülhet azzal, aki föl van öltözve, és a gazdagon öltözött nem harcolhat a ruhátlannal, mert ruhájánál fogva megragadható, s így azonnal földre teperik. Fényűzően élni ebben a világban, és a másikban Krisztussal uralkodni, nehéz dolog: könnyebb ugyanis átmenni a tevének a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni a mennyek országába. Azért dobtad el magadtól a ruhákat, azaz a világ gazdagságát, hogy megharcolván hamisságaival, erővel győzzél, és a keskeny ösvényen át beléphess a mennyek országába. Bizony boldog és minden dicséretre méltó csere örök kincsekért elhagyni a földieket, evilági dolgokkal kiérdemelni a mennyeieket, százat kapni egy helyett és vég nélkül birtokolni a boldog életet. Ezért elhatároztam, hogy méltóságodat és szentségedet alázatos könyörgéseimmel Jézus Krisztusnak ajánlom, hogy megerősödjél az ő szent szolgálatában, és növekedjél mindig, jóból a jobbra és erényről erényre, hogy Ő, kinek szíved egész érzületével szolgálsz, igen gazdagon ékesítsen föl kegyelmével. Téged is kérlek az Úrban, amennyire képes vagyok rá, hogy engem, a te szolgálódat, ki igen méltatlan vagyok, és a többi nővéreket, akik velem vannak a kolostorban, szent imádságaidban ajánld az Úrnak, hogy könyörgéseidtől támogatva irgalmasságot nyerhessünk Jézus Krisztustól, és veled együtt méltók legyünk az örök látás élvezetére. Élj boldogan az Úrban, és imádkozz értem. Alleluja.
--------------------------------------------------------------------------------
Lelkem felének, kit szívből, egyedülálló módon szeretek, a nagy méltóságú Ágnes királynőnek, szerelmes anyámnak és mindenkinél jobban szeretett leányomnak, Klára, Krisztus méltatlan szolgálója és az ő szolgálóinak, kik a San Damiano kolostorban vannak, haszontalan szolgálóleánya, üdvözletemet küldöm, és kívánom, hogy a többi szent szüzekkel Isten és a Bárány trónusa előtt énekeljük az új éneket, és kövessük a Bárányt, bárhová megy. Ó, anyám és leányom, a századok Királyának menyasszonya, ne csodálkozz rajta, hogy nem írok neked oly gyakran, mint azt az én lelkem, és a tiéd is kívánná, és ne gondold, hogy a szeretet, mely irántad bennem ég, a legcsekélyebb módon is megfogyatkozott volna, mert miként anyád szíve szeretett, úgy szeretlek én téged. Egy dolog jött közbe: kevés a hírvivők száma, és nagy veszélyek vannak az utakon. Most azonban, hogy lehetőség nyílik szeretetreméltóságodnak írnom, együtt ujjongok, és a Szentlélek örömében együtt örvendezem veled, ó Krisztus menyasszonya, mert miként az az első Ágnes egyesült a szeplőtelen Báránnyal, aki elveszi a világ bűneit, ugyanúgy neked is, ó boldog lélek!, megadatott, hogy élvezd a mennyei egyesülést Azzal, akit ámulva csodálnak az égi seregek: kinek vágya mindeneket magához ragad, emlékezete teljesen betölt, jósága minden édességgel jóllakat, és illata holtakat támaszt föl; kinek dicsőséges látása boldogítja a mennyei Jeruzsálem polgárait, ki a dicsőség ragyogása, az örök világosság fényessége és makula nélkül való tükör. E tükörbe tekints naponta, ó királynő és Jézus Krisztus menyasszonya, és benne szemléld gyakran arcodat, hogy kívül és belül így ékesítsd magad az erények virágaival, és olyan ruhát ölts magadra, mely a legnagyobb király leányához és menyasszonyához illő. Ó kedvesem, ha e tükörbe nézel, az isteni kegyelem fog gyönyörködtetni. Járulj hozzá, és lásd először e tükörben a jászolban fekvő Jézust nagy szegénységében és hitvány pólyákkal bepólyáltan. Ó csodálatos alázatosság, ó ámulatra méltó szegénység! Az angyalok Királya, a menny és föld Ura jászolba helyeztetett! E tükör közepében lásd meg a szent alázat boldog szegénységét, melynek kedvéért az emberi nem megváltására annyi kényelmetlenséget viselt! A tükör végén pedig lásd meg a kimondhatatlan szeretetet mellyel szenvedni és becstelen halállal meghalni akart a kereszten. Ez a tükör, amikor a fára volt szögezve, intette az általmenőket, mondván: ,,Ó ti mind, kik általmentek az úton, nézzétek és lássátok, van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam''. Válaszoljunk Neki, aki hív és utánunk sóhajt, egy szóval és lélekkel: ,,Emlékezvén megemlékezem rólad, és elemésztődik az én lelkem.'' A szeretetnek e tüze gyújtson lángra, ó királynő, s ugyanakkor emlékezzél a mennyei király kimondhatatlan gyönyörűségére, gazdagságára és örök dicsőségére, és sóhajtozva a nagy vágytól és szívbéli szerelemtől kiálts: Vonj magadhoz, mennyei Jegyesem, és én futok keneteid illata után! Futok és meg nem állok, míg be nem vezetsz a borospincébe, míg bal karod nem lesz a fejem alatt, s jobbod boldogítón át nem ölel engem. Csókolj meg engem szádnak csókjával!
Miközben ezen szemlélődsz, emlékezzél meg szegény anyádról, és tudd meg, hogy én kitörölhetetlenül szívem táblájára írtam boldog emlékezetedet, mert mindenkinél kedvesebb vagy nekem. És mi több: hallgasson el a nyelv szeretetedről, és szólaljon meg, ó áldott leányom, a lélek nyelve, mert a szeretetet, mellyel irántad vagyok, a test nyelve ki nem fejezheti. Éppen ezért, amiket gyarló módon írtam, jóakarattal és szívesen fogadd, s legalább az anyai szeretetet vedd észre benne, mely irántad és leányaid iránt mindennap bennem ég. Méltóságos nővérünk, Ágnes, szorgosan ajánld leányaimat a te leányaidnak az Úrban. Élj boldogan, kedvesem, leányaiddal együtt, míg a nagy Isten dicsőségének trónusához nem érsz, és értünk is imádkozzál. A hírvivőket, szeretett testvéreinket, Amatus testvért, ki kedves Isten és az emberek előtt, és Bonagura testvért, amennyire csak tudom, szeretetedbe ajánlom.
--------------------------------------------------------------------------------
Urunk és Istenünk, ki Prágai Szent Ágnesnak megadtad, hogy lemondva a királyi pompáról, alázattal vállalja a keresztet, kérünk, példájával taníts minket arra, hogy megtegyük akaratodat, és az ajándékoknál jobban szeressük ajándékozó Jóságodat!
Szent Efrém pátriárka
Efrém először Antiochiában volt hadvezér. Sok jót tett a szegényekkel, irgalmas és együttérző volt a rászorulókkal, szelíd és barátságos mindenkivel. Amikor Antiochiát nagy földrengés rázta meg és az utána keletkezett tűzvész szinte az egész várost elpusztította, Jusztin császár Antiochiába küldte Kelet hadvezérét Efrémet, hogy irányítsa város újjáépítését. Munkáját mindenki megelégedésére végezte. Isteni intésre a hadvezért pátriárkává választották. Efrém buzgó védelmezője volt az igaz hitnek az akkor az Egyházat szorongató tévtanításokkal szemben. Sok művet írt a Khalkedoni zsinat védelmében. Hitének igazságát nemcsak szavaival védelmezte, hanem csodákkal erősítette meg. Meghalt 545-ban.
Szent Marcell és vértanútársai - GESTURI* BOLDOG MIKLÓS kapucinus testvér
Szent Fülöp diakonus
Szent Lukrécia szűz és vértanú, † 306
Szent Marcell és vértanútársai
Marcell római pápa volt, 304-308 között kormányozta az Egyházat. Hitvallása miatt Maxencius császár elfogatta, és a császári istállókban cselédsorban dolgoztatta. Elhunyt 309-ben. Vele haltak vértanúi halált Priszcilla és Lucina római nemes nők és Artemia Dioklécián császár leánya. Velük szenvedtek még: Szisziniosz és Cirjék diakónusok, Smaragd, Largius, Apronianus magyarázók, Szaturnin, Pápiász és Maurus katonák és Crescentia szent asszony.
GESTURI* BOLDOG MIKLÓS kapucinus testvér (1882-1958)
Szardínia Gesturi nevu helységében született vallásos szüloktol. Földmuveléssel és kevés állat tenyésztésével foglalkoztak. János, a késobbi Miklós testvér a negyedik gyermek volt. 13 éves korában árvaságra jutott. 29 éves korában jelentkezett Calgari*-ban, a sziget fovárosában a kapucinusokhoz. Plébánosa igen jó véleményt írt róla ajánló levelében. 1913-ban kezdte meg a novíciátust. Fogadalma után különbözo rendházakban kapott beosztást, végül 1924-ben visszakerült Calgariba, ahol 34 éven át az alamizsnagyyujto feladatát gyakorolta, akárcsak több, mint száz évvel elobb ugyanitt Lakoni Ignác. A szeretet és alázatosság gyakorlásával o is a város apostola lett. A II. világháborúban a város is sokat szenvedett bombázások és egyéb háborús veszedelmek miatt. Miklós testvér a bajbajutottak, hajléktalanok és szegények segíto angyala lett. Jellemzo tulajdonsága a hallgatagság volt, ezért „hallgatag testvér”-nek nevezték. Annál többet beszélt Istennel az imádságban. A kórházakat is rendszeresen látogatta, ott a „kórház angyala” névvel illették. 1958. jún. 8-án halt meg Calgariban. A nép úgy beszélt róla, mint szentrol. Temetésén hatalmas tömeg vett részt. Sírja valóságos zarándokhely lett és mindig tele volt friss virággal. Egyre többen tapasztalták meg csodás segítségét, akik hozzá fordultak. Holttestét a temetobol 1980-ban a kapucinusok Szent Antal templomába vitték. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1999-ben.
„A bölcsek csendben meghúzódnak tudásukkal, de a balga szája kész veszedelem. Ahol sok a beszéd, nem marad el a bun.” (Péld. 10.)
„Az igaz szája bölcsességet szól, és nyelve igazságot beszél. Isten törvénye él a szívében, nem is tétováznak soha léptei.” (Zsolt 36.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Miklós testvért az alázatos szolgálat és a szeretet sokféle gyakorlása által elvezetted az életszentségre. Add, hogy példájára és közbenjárására mi is az evangélium útján járjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Róbert hitvalló, † 1159
SZENT BERTALANRÓL NEVEZETT SZENT ANNA kármelita apáca - Szent Cirjáka és vértanútársai
SZENT BERTALANRÓL NEVEZETT SZENT ANNA kármelita apáca
*Almendral, 1549. október 1. +Antwerpen, 1626. június 7.
Az alapítások könyvében Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) ismételten említ egy laikus nővért, akit ,,munkatársának'' nevez, és igen nagyra becsült. Palenciába való utazásáról szóló tudósításában ez áll: ,,Öt nővér kísért és egy munkatársam, aki egy idő óta rendszeresen velem volt. Laikus nővér ugyan, de Isten nagy szolgálója, és olyan értelmes, hogy sokkal jobban a segítségemre tud lenni, mint némelyik kórusnővér.''
Hűséges kísérője, akiről a nagy szent ilyen bizonyítványt állított ki, Szent Bertalanról nevezett Anna volt. Almendralból, egy Avila közelében levő faluból származott. 1549. október elsején született egy igen jámbor és tehetős parasztembernek, név szerint Garcia-Mançanasnak legfiatalabb gyermekeként, de már tízéves korában elvesztette szüleit. Így hát testvérei gondozása alatt nőtt fel, akik a mezőre küldték, hogy legeltesse a nyájat. Eleinte elég félénk volt, később azonban megszerette foglalatosságát, amely lehetővé tette számára, hogy Jézussal beszélgessen. Amikor felnőtt, testvérei férjhez akarták adni. Ehhez azonban egyáltalán nem vonzódott. Az Isten Anyjához menekült, és egy nap meghallotta szavait: ,,Ne aggódj! Én magam vezetlek el olyan helyre, ahol rendi nővér lehetsz, és az én ruhámat hordod majd.'' Nem sokkal ezután álmában látott egy kicsi, szegényes házat, amelyben durva szövetet viselő szerzetesnővérek laktak. Szomjas volt és italt kért tőlük. Egy korsóban nagyon áttetsző, tiszta vizet adtak neki. Amikor elbeszélte ezt a helység plébánosának, az elküldte az új avilai Szent József kolostorba, amely az első kármelita kolostor volt Jézusról nevezett Teréz reformja óta. Amikor odaérkezett, azonnal megismerte az álmában látott házat. Minden pontosan egyezett, sőt még a korsó is ugyanaz volt. Felismerte már az útját. Még nagy küzdelmeket kellett ugyan kiállnia, mert testvérei visszariadtak attól, hogy olyan szigorú szerzetbe lépjen. De az 1570. év halottak napján beléphetett a megreformált kármelita nővérek első laikus testvéreként.
Jézusról nevezett Teréz, a kis kolostor alapítónője kezdettől fogva kedvelte a szokatlanul szerény, mélységesen jámbor leányt, kinek szeméből sugárzott tiszta lelke, ki oly fáradhatatlanul kész volt minden munkára, és láthatóan csak arra gondolt, hogyan szolgáljon Istennek és nővértársainak. De még jobban meg kellett ismernie Annát. Egy napon, amikor Anna bensőséges imába merült, megjelent neki Jézus, de már nem gyermekként, mint korábban, hanem mélységesen szomorúan, és azt mondta neki: ,,Nézd a lelkeket, akik szeretetem ellenére elvesznek! Segíts, nekem őket megmenteni!'' Eközben olyan világosan megmutatta neki Franciaországot, mintha ott lett volna, és a sok lelket is, akik mind elvesznek. Csak egy pillanatig tartott ez a látomás, de olyan égő szeretetet ébresztett Annában Isten és a lelkek iránt, és olyan csillapíthatatlan és állandó szomjúságot a lelkek megmentésére, hogy azonnal készen volt a legszigorúbb vezeklés elviselésére is, ha megengedték volna neki. Amikor gyóntatóatyjában az a gyanú ébredt, hogy az ördög szedte rá, megnyitotta a szívét Teréznek.
Hogyan örvendezhetett Teréz bensőleg, amikor a fiatal nővérben a kegyelemnek ugyanazokat a hatásait fedezte fel, melyeket jól ismert saját tapasztalatából, és amelyek őt a Franciaországot fenyegető veszedelem láttán arra késztették, hogy reformját teljesen az imádság és az áldozat apostolságára irányítsa. -- Megnyugtatta Annát, hogy természetfölötti szomjúsága semmiképpen sem démoni eredetű, vezeklő buzgóságát azonban az engedelmesség gyeplőjével mérsékelte. Teréz tudta, hogy sokkal többet nyert benne, mint egy derék laikus nővért. Anna fogadalomtételének napja 1572. augusztus 15. volt. Mivel nem tudott írni, az okmányt kereszttel hitelesítette. Kolostori nevét (Szent Bertalanról nevezett) alig választhatta volna meg jobban, minthogy azét az apostolét választotta, akiről maga Jézus mondta, hogy ,,nincs benne álnokság''. Annában sem volt álnokság. Különösen betegápolónak vált be.
Teréz ugyanis ekkor már sokat betegeskedett. Ehhez járult még, hogy 1577 karácsony estéjén a sötétben lezuhant egy lépcsőről, és eltörte a jobb karját. Mivel a törést kezdetben nem szakszerűen kezelték, nemcsak nagy fájdalmat okozott neki, hanem erős akadályt is jelentett számára, úgyhogy állandóan segítségre szorult. Ezt a segítséget Szent Bertalanról nevezett Anna Teréz életének utolsó öt évében szeretettel teli, áldozatos módon nyújtotta neki. Kimosta ruháit, segítette az öltözködésben, éjszakánként gyakran virrasztott cellája ajtajában, hogy azonnal kéznél legyen, ha szükség lesz rá. Hála a hasonlíthatatlan beleélőképesség adományának, Teréz kézírását utánozva sikerült neki az írást is megtanulnia, úgyhogy titkárnőjeként is szolgálatára állhatott. Mindenekelőtt azonban, amikor 1579 tavaszán a Teréz reformművét csaknem teljesen megsemmisítő üldözés nehéz vihara végre alábbhagyott, utolsó utazásainak elválaszthatatlan útitársa lett.
Önéletrajzában, amelyet évtizedek múlva írt elöljárója megbízásából, arról tudósít, hogy azok a nehézségek, amelyeket Teréz Az alapítások könyvében említ, csak egy töredékét képezték azoknak a nagy szenvedéseknek, amelyeket az akkori Spanyolország rossz útjain, s a nem kevésbé rossz járműveken és fogadókban, jeges télben és izzó nyári forróságban együtt viseltek el. Közben a maga számára az jelentette a legnagyobb szenvedést, hogy az annyira szeretett és tisztelt Teréz anyának mindezek közepette olyan kevés kényelmet tud csak nyújtani, sőt nemegyszer még az élethez szükségeseket is alig. De milyen hálát érzett Teréz mindazért, hogy éppen ilyen helyzetben volt mindig körülötte egy ennyire hűséges, szerető és ,,megértő'' ember, akiben teljesen megbízhatott, úgyhogy, mint kiemelten tanúskodik róla: ,,inkább az ő kedves tanácsát követte, mint sok kórusnővérét '. ,,A szent annyira hozzászokott az én szegényes és durva szolgálatomhoz, hogy nem akart meglenni nélkülem'' -- írja Anna szerényen.
A legmegragadóbban mégis Teréz életének utolsó napjaiban mutatkozott meg a kölcsönös szeretet. Burgosból jövet -- előre nem látott okokból - - ahelyett, hogy Avilába tért volna haza, az Alba de Torresbe vivő útra kellett rátérnie. Amikor 1582 szeptemberének végén az ottani kármelita kolostorba érkezett, Teréz már valósággal haldoklott. Anna megtett mindent, hogy a beteg szenvedéseit megkönnyítse, és egy kis örömet tudjon még neki szerezni. Mivel tudta, hogy Teréz milyen sokat adott mindig a tisztaságra, teljesen átöltöztette az örökkévalóságba vivő útra, s ezt a szent hálás mosollyal köszönte meg, mert beszélni már nem tudott. Végül Anna már el sem mozdult mellőle. Amikor jóakaratúan megkísérelték, hogy egy rövid időre elküldjék, Teréz nyugtalan lett, és értésükre adta azt a kívánságát, hogy hívják vissza. ,,Alig pillantott meg, rám mosolygott, s annyira kimutatta ragaszkodását, hogy kézen fogott, és fejét a karomra hajtotta. Így tartottam átkarolva, csaknem jobban halódva, mint ő, amíg ki nem lehelte lelkét.''
Jézusról nevezett Teréz halála mérhetetlen veszteséget jelentett Anna számára. Teréz nem sokkal a halála után egy éjjel megjelent neki dicsfénnyel övezve, és egész további élete folyamán oltalmazón maradt mellette. Jóllehet az ő életében is -- különösen későbbi éveiben -- volt mélyebb belső sötétség, útját többnyire megvilágították a látomások, hallomások, és jövendő események előre közlései, mindenekelőtt pedig a szemlélődésnek azok az egészen bensőséges kegyelmei, amelyekben a léleknek Istennel való tökéletes egyesülése következik be. Önéletrajzában ismételten említ egy ,,szemlélődést'', és azt mondja róla: ,,Ez Jézus Krisztusnak nem olyan szemlélése, amilyennek egyébként látom, nem is valamely más jelenés, hanem olyan, mintha az egész imádásra méltó Legszentebb Háromság volna bennem, és bár a lelkem nem lát semmit, ugyanazt a tiszteletet érzem, mintha jelenlevőként látnám.'' Vagy: ,,Az Úr azt a kegyelmet tanúsította irántam, hogy meglátogassa lelkemet, és nagy egyesülésben vonja magához.''
Anna valóban rászorult a nagy kegyelmekre, hogy betölthesse küldetését, amely azzal hárult rá, hogy olyan sokáig a legszorosabb bizalmasa volt a kármelita rend nagy reformátorának. Már a Teréz halála utáni első két évtizedben, amelyet Anna még Spanyolországban töltött, a terézi hagyomány mentsvárának tekintették. Öt más spanyol kármelita nővérrel együtt később arra hivatott, hogy a szent művét bevezesse Franciaországba és Németalföldre is. Jóllehet ezeken a helyeken szent életű papok és világiak köre már előkészített mindent, az alapítónő igazi szellemét személyes módon is közvetíteni kellett. Így hát a legkülönbözőbb komoly nehézségek leküzdése után a hat kármelita nővér francia hölgyek és urak kíséretében 1604. október 15-én Párizsba érkezett. Arra törekedtek, hogy eljussanak itt a vértanúságra. Bár nem várt rájuk erőszakos halál, a más jellegű alkalmak nem hiányoztak ahhoz, hogy önmaguknak meghalhassanak. A szerény Anna számára bizony nem csekély áldozatot jelentett, hogy azt kívánták tőle, fehér fátylát cserélje fel feketével: alighogy megérkezett Franciaországba, kórusnővérré emelték.
Az 1605. év kezdetén arra szemelték ki, hogy a Párizs utáni első új francia alapítás, Pontoise priorisszája legyen. Milyen lehetett az egyszerű, almendrali születésű parasztlánynak, hogy a többnyire igen jól képzett, s a legjobb körökből származó francia nőknek, akiknek a nyelvét nem is értette, s akik nem tudtak spanyolul, a tanítójuk és mesterük legyen! Isten és Szent Teréz anya azonban nem hagyta cserben. A francia novíciák kitűnően megértették, s ugyanúgy szerették és tisztelték, mint Pontoise népe. Hasonlóan történt a párizsi anyakolostorban, és később Tours-ban is, ahol 1608-ban alapította meg és három éven át vezette a kolostort. Még a hugenották rokonszenvét is sikerült megnyernie barátságos jóságával.
Szent Bertalanról nevezett Anna mégis elhagyta Franciaországot 1611 őszén, csupán hétéves ott-tartózkodása után. Amint előtte már sokan munkatársai közül, elfogadott egy meghívást a spanyol Németalföldre, a mai Belgium területén, ahol Izabella helytartónő és férje, Albert le akarta telepíteni az új rendet. Amikor Anna 1612-ben Antwerpenbe érkezett, szentségének híre már messze megelőzte. Várakozásaiban nem csalódott. Az itt alapított kármel, amint Isten előre jelezte neki, ,,világító fáklya'' lett és a kármelita szellemiség melegágya az egész környék számára. Az ország határain messze túlra terjedt Anna áldásos tevékenységének híre. Még Itáliából, Franciaországból, Lengyelországból is mentek hozzá emberek, közöttük kiemelkedő személyiségek is, mert nem maradhatott rejtve, hogy Isten nagy karizmák: a tanács, a csodatevés, a prófécia adományaival látta el. Művét azonban az akkor már jóval hetven fölött levő apáca imádkozásával koronázta meg: amikor nassaui Móric, Oránia kálvinista hercege jól felszerelt csapatai élén kétszer is (1622- ben, majd 1624-ben) megkísérelte, hogy éjszaka rajtaütéssel megtámadja a katolikus Antwerpent, senki sem sejtette a veszélyt. Anna azonban titokzatos módon, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, felszólítást kapott az imádságra. Felkelt, felébresztette nővéreit, és órákon át a kimerülésig imádkozott. Amikor a püspök minden körülményt alaposan megvizsgált, nem talált természetes magyarázatot az eseményre, Szent Bertalanról nevezett Anna pedig megkapta az ,,Antwerpen őrzője és megszabadítója'' címet. Amikor 1914--18 között Belgiumra is átcsaptak már az első világháború borzalmai, XV. Benedek pápa alkalmul használta ezt fel, hogy a már régóta előkészített boldoggá avatást 1917-ben elvégezze. 1982-ben II. János Pál pápa szentté avatta.
Szent Cirjáka és vértanútársai
Szent Cirjáka, Valéria és Mária a palesztinai Cezareából származtak. Elhatározták, hogy hallgatagságban fognak szolgálni Istennek életüket böjtben, és imádságban töltve, amíg nem esnek a hóhérok kezeibe. A pogányok feljelentésére megkínozták őket, hogy mutassanak be a bálványoknak. Kínzásaik közben hunytak el súlyos sebektől a IV. században.
Az alapítások könyvében Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) ismételten említ egy laikus nővért, akit ,,munkatársának'' nevez, és igen nagyra becsült. Palenciába való utazásáról szóló tudósításában ez áll: ,,Öt nővér kísért és egy munkatársam, aki egy idő óta rendszeresen velem volt. Laikus nővér ugyan, de Isten nagy szolgálója, és olyan értelmes, hogy sokkal jobban a segítségemre tud lenni, mint némelyik kórusnővér.''
Hűséges kísérője, akiről a nagy szent ilyen bizonyítványt állított ki, Szent Bertalanról nevezett Anna volt. Almendralból, egy Avila közelében levő faluból származott. 1549. október elsején született egy igen jámbor és tehetős parasztembernek, név szerint Garcia-Mançanasnak legfiatalabb gyermekeként, de már tízéves korában elvesztette szüleit. Így hát testvérei gondozása alatt nőtt fel, akik a mezőre küldték, hogy legeltesse a nyájat. Eleinte elég félénk volt, később azonban megszerette foglalatosságát, amely lehetővé tette számára, hogy Jézussal beszélgessen. Amikor felnőtt, testvérei férjhez akarták adni. Ehhez azonban egyáltalán nem vonzódott. Az Isten Anyjához menekült, és egy nap meghallotta szavait: ,,Ne aggódj! Én magam vezetlek el olyan helyre, ahol rendi nővér lehetsz, és az én ruhámat hordod majd.'' Nem sokkal ezután álmában látott egy kicsi, szegényes házat, amelyben durva szövetet viselő szerzetesnővérek laktak. Szomjas volt és italt kért tőlük. Egy korsóban nagyon áttetsző, tiszta vizet adtak neki. Amikor elbeszélte ezt a helység plébánosának, az elküldte az új avilai Szent József kolostorba, amely az első kármelita kolostor volt Jézusról nevezett Teréz reformja óta. Amikor odaérkezett, azonnal megismerte az álmában látott házat. Minden pontosan egyezett, sőt még a korsó is ugyanaz volt. Felismerte már az útját. Még nagy küzdelmeket kellett ugyan kiállnia, mert testvérei visszariadtak attól, hogy olyan szigorú szerzetbe lépjen. De az 1570. év halottak napján beléphetett a megreformált kármelita nővérek első laikus testvéreként.
Jézusról nevezett Teréz, a kis kolostor alapítónője kezdettől fogva kedvelte a szokatlanul szerény, mélységesen jámbor leányt, kinek szeméből sugárzott tiszta lelke, ki oly fáradhatatlanul kész volt minden munkára, és láthatóan csak arra gondolt, hogyan szolgáljon Istennek és nővértársainak. De még jobban meg kellett ismernie Annát. Egy napon, amikor Anna bensőséges imába merült, megjelent neki Jézus, de már nem gyermekként, mint korábban, hanem mélységesen szomorúan, és azt mondta neki: ,,Nézd a lelkeket, akik szeretetem ellenére elvesznek! Segíts, nekem őket megmenteni!'' Eközben olyan világosan megmutatta neki Franciaországot, mintha ott lett volna, és a sok lelket is, akik mind elvesznek. Csak egy pillanatig tartott ez a látomás, de olyan égő szeretetet ébresztett Annában Isten és a lelkek iránt, és olyan csillapíthatatlan és állandó szomjúságot a lelkek megmentésére, hogy azonnal készen volt a legszigorúbb vezeklés elviselésére is, ha megengedték volna neki. Amikor gyóntatóatyjában az a gyanú ébredt, hogy az ördög szedte rá, megnyitotta a szívét Teréznek.
Hogyan örvendezhetett Teréz bensőleg, amikor a fiatal nővérben a kegyelemnek ugyanazokat a hatásait fedezte fel, melyeket jól ismert saját tapasztalatából, és amelyek őt a Franciaországot fenyegető veszedelem láttán arra késztették, hogy reformját teljesen az imádság és az áldozat apostolságára irányítsa. -- Megnyugtatta Annát, hogy természetfölötti szomjúsága semmiképpen sem démoni eredetű, vezeklő buzgóságát azonban az engedelmesség gyeplőjével mérsékelte. Teréz tudta, hogy sokkal többet nyert benne, mint egy derék laikus nővért. Anna fogadalomtételének napja 1572. augusztus 15. volt. Mivel nem tudott írni, az okmányt kereszttel hitelesítette. Kolostori nevét (Szent Bertalanról nevezett) alig választhatta volna meg jobban, minthogy azét az apostolét választotta, akiről maga Jézus mondta, hogy ,,nincs benne álnokság''. Annában sem volt álnokság. Különösen betegápolónak vált be.
Teréz ugyanis ekkor már sokat betegeskedett. Ehhez járult még, hogy 1577 karácsony estéjén a sötétben lezuhant egy lépcsőről, és eltörte a jobb karját. Mivel a törést kezdetben nem szakszerűen kezelték, nemcsak nagy fájdalmat okozott neki, hanem erős akadályt is jelentett számára, úgyhogy állandóan segítségre szorult. Ezt a segítséget Szent Bertalanról nevezett Anna Teréz életének utolsó öt évében szeretettel teli, áldozatos módon nyújtotta neki. Kimosta ruháit, segítette az öltözködésben, éjszakánként gyakran virrasztott cellája ajtajában, hogy azonnal kéznél legyen, ha szükség lesz rá. Hála a hasonlíthatatlan beleélőképesség adományának, Teréz kézírását utánozva sikerült neki az írást is megtanulnia, úgyhogy titkárnőjeként is szolgálatára állhatott. Mindenekelőtt azonban, amikor 1579 tavaszán a Teréz reformművét csaknem teljesen megsemmisítő üldözés nehéz vihara végre alábbhagyott, utolsó utazásainak elválaszthatatlan útitársa lett.
Önéletrajzában, amelyet évtizedek múlva írt elöljárója megbízásából, arról tudósít, hogy azok a nehézségek, amelyeket Teréz Az alapítások könyvében említ, csak egy töredékét képezték azoknak a nagy szenvedéseknek, amelyeket az akkori Spanyolország rossz útjain, s a nem kevésbé rossz járműveken és fogadókban, jeges télben és izzó nyári forróságban együtt viseltek el. Közben a maga számára az jelentette a legnagyobb szenvedést, hogy az annyira szeretett és tisztelt Teréz anyának mindezek közepette olyan kevés kényelmet tud csak nyújtani, sőt nemegyszer még az élethez szükségeseket is alig. De milyen hálát érzett Teréz mindazért, hogy éppen ilyen helyzetben volt mindig körülötte egy ennyire hűséges, szerető és ,,megértő'' ember, akiben teljesen megbízhatott, úgyhogy, mint kiemelten tanúskodik róla: ,,inkább az ő kedves tanácsát követte, mint sok kórusnővérét '. ,,A szent annyira hozzászokott az én szegényes és durva szolgálatomhoz, hogy nem akart meglenni nélkülem'' -- írja Anna szerényen.
A legmegragadóbban mégis Teréz életének utolsó napjaiban mutatkozott meg a kölcsönös szeretet. Burgosból jövet -- előre nem látott okokból - - ahelyett, hogy Avilába tért volna haza, az Alba de Torresbe vivő útra kellett rátérnie. Amikor 1582 szeptemberének végén az ottani kármelita kolostorba érkezett, Teréz már valósággal haldoklott. Anna megtett mindent, hogy a beteg szenvedéseit megkönnyítse, és egy kis örömet tudjon még neki szerezni. Mivel tudta, hogy Teréz milyen sokat adott mindig a tisztaságra, teljesen átöltöztette az örökkévalóságba vivő útra, s ezt a szent hálás mosollyal köszönte meg, mert beszélni már nem tudott. Végül Anna már el sem mozdult mellőle. Amikor jóakaratúan megkísérelték, hogy egy rövid időre elküldjék, Teréz nyugtalan lett, és értésükre adta azt a kívánságát, hogy hívják vissza. ,,Alig pillantott meg, rám mosolygott, s annyira kimutatta ragaszkodását, hogy kézen fogott, és fejét a karomra hajtotta. Így tartottam átkarolva, csaknem jobban halódva, mint ő, amíg ki nem lehelte lelkét.''
Jézusról nevezett Teréz halála mérhetetlen veszteséget jelentett Anna számára. Teréz nem sokkal a halála után egy éjjel megjelent neki dicsfénnyel övezve, és egész további élete folyamán oltalmazón maradt mellette. Jóllehet az ő életében is -- különösen későbbi éveiben -- volt mélyebb belső sötétség, útját többnyire megvilágították a látomások, hallomások, és jövendő események előre közlései, mindenekelőtt pedig a szemlélődésnek azok az egészen bensőséges kegyelmei, amelyekben a léleknek Istennel való tökéletes egyesülése következik be. Önéletrajzában ismételten említ egy ,,szemlélődést'', és azt mondja róla: ,,Ez Jézus Krisztusnak nem olyan szemlélése, amilyennek egyébként látom, nem is valamely más jelenés, hanem olyan, mintha az egész imádásra méltó Legszentebb Háromság volna bennem, és bár a lelkem nem lát semmit, ugyanazt a tiszteletet érzem, mintha jelenlevőként látnám.'' Vagy: ,,Az Úr azt a kegyelmet tanúsította irántam, hogy meglátogassa lelkemet, és nagy egyesülésben vonja magához.''
Anna valóban rászorult a nagy kegyelmekre, hogy betölthesse küldetését, amely azzal hárult rá, hogy olyan sokáig a legszorosabb bizalmasa volt a kármelita rend nagy reformátorának. Már a Teréz halála utáni első két évtizedben, amelyet Anna még Spanyolországban töltött, a terézi hagyomány mentsvárának tekintették. Öt más spanyol kármelita nővérrel együtt később arra hivatott, hogy a szent művét bevezesse Franciaországba és Németalföldre is. Jóllehet ezeken a helyeken szent életű papok és világiak köre már előkészített mindent, az alapítónő igazi szellemét személyes módon is közvetíteni kellett. Így hát a legkülönbözőbb komoly nehézségek leküzdése után a hat kármelita nővér francia hölgyek és urak kíséretében 1604. október 15-én Párizsba érkezett. Arra törekedtek, hogy eljussanak itt a vértanúságra. Bár nem várt rájuk erőszakos halál, a más jellegű alkalmak nem hiányoztak ahhoz, hogy önmaguknak meghalhassanak. A szerény Anna számára bizony nem csekély áldozatot jelentett, hogy azt kívánták tőle, fehér fátylát cserélje fel feketével: alighogy megérkezett Franciaországba, kórusnővérré emelték.
Az 1605. év kezdetén arra szemelték ki, hogy a Párizs utáni első új francia alapítás, Pontoise priorisszája legyen. Milyen lehetett az egyszerű, almendrali születésű parasztlánynak, hogy a többnyire igen jól képzett, s a legjobb körökből származó francia nőknek, akiknek a nyelvét nem is értette, s akik nem tudtak spanyolul, a tanítójuk és mesterük legyen! Isten és Szent Teréz anya azonban nem hagyta cserben. A francia novíciák kitűnően megértették, s ugyanúgy szerették és tisztelték, mint Pontoise népe. Hasonlóan történt a párizsi anyakolostorban, és később Tours-ban is, ahol 1608-ban alapította meg és három éven át vezette a kolostort. Még a hugenották rokonszenvét is sikerült megnyernie barátságos jóságával.
Szent Bertalanról nevezett Anna mégis elhagyta Franciaországot 1611 őszén, csupán hétéves ott-tartózkodása után. Amint előtte már sokan munkatársai közül, elfogadott egy meghívást a spanyol Németalföldre, a mai Belgium területén, ahol Izabella helytartónő és férje, Albert le akarta telepíteni az új rendet. Amikor Anna 1612-ben Antwerpenbe érkezett, szentségének híre már messze megelőzte. Várakozásaiban nem csalódott. Az itt alapított kármel, amint Isten előre jelezte neki, ,,világító fáklya'' lett és a kármelita szellemiség melegágya az egész környék számára. Az ország határain messze túlra terjedt Anna áldásos tevékenységének híre. Még Itáliából, Franciaországból, Lengyelországból is mentek hozzá emberek, közöttük kiemelkedő személyiségek is, mert nem maradhatott rejtve, hogy Isten nagy karizmák: a tanács, a csodatevés, a prófécia adományaival látta el. Művét azonban az akkor már jóval hetven fölött levő apáca imádkozásával koronázta meg: amikor nassaui Móric, Oránia kálvinista hercege jól felszerelt csapatai élén kétszer is (1622- ben, majd 1624-ben) megkísérelte, hogy éjszaka rajtaütéssel megtámadja a katolikus Antwerpent, senki sem sejtette a veszélyt. Anna azonban titokzatos módon, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, felszólítást kapott az imádságra. Felkelt, felébresztette nővéreit, és órákon át a kimerülésig imádkozott. Amikor a püspök minden körülményt alaposan megvizsgált, nem talált természetes magyarázatot az eseményre, Szent Bertalanról nevezett Anna pedig megkapta az ,,Antwerpen őrzője és megszabadítója'' címet. Amikor 1914--18 között Belgiumra is átcsaptak már az első világháború borzalmai, XV. Benedek pápa alkalmul használta ezt fel, hogy a már régóta előkészített boldoggá avatást 1917-ben elvégezze. 1982-ben II. János Pál pápa szentté avatta.
Szent Cirjáka és vértanútársai
Szent Cirjáka, Valéria és Mária a palesztinai Cezareából származtak. Elhatározták, hogy hallgatagságban fognak szolgálni Istennek életüket böjtben, és imádságban töltve, amíg nem esnek a hóhérok kezeibe. A pogányok feljelentésére megkínozták őket, hogy mutassanak be a bálványoknak. Kínzásaik közben hunytak el súlyos sebektől a IV. században.
A HÉT SZENTJE - SZENT NORBERT
Szent Norbert püspök és hitvalló, rendalapító
Az Úr 1115. évében májusvégi napsütésben egy 35 év körüli lovas vágtatott a westfáliai Vreden felé. Cimborái mulatságot rendeztek tiszteletére: odasietett. Csak szolgája kísérte. Egyszer csak rettenetes vihar tört ki, s nem volt mód fedél alá menekülni. A delitermetű lovas megsarkantyúzta lovát, hogy hamarabb érjen célt. De abban a pillanatban villám csapott le lova előtt s a paripa gazdástul a földre bukott. A férfi körülbelül egy óra hosszat feküdt ájultan az úton. Amikor magához tért, első szava volt: „Istenem, mi történt? Uram, mit tegyek?” Az Úr szavát hallotta: „Kerüld a rosszat, tedd a jót; szerezd vissza lelked békességét s menekülj az én irgalmasságomhoz”.MAGDEBURGI SZENT NORBERT
MAGDEBURGI SZENT NORBERT
* Gennep (ma Hollandia), 1080/85. + Magdeburg, 1134. június 6.
Norbert 1080 és 1085 közt született, valószínűleg a Xanten melletti Gennepben, nemesi családból.
Szülei korán a papi rendbe szánták. Életrajza szerint ez egy látomás alapján történt, amelyben édesanyjának megjövendölték fia későbbi nagyságát. De föltehetően az is lehetett az ok, hogy apja utódjaként nem jöhetett számításba, hiszen volt egy bátyja, akit atyjához hasonlóan Heribertnek hívtak.
Így hát egyházi javadalmat kerestek az ifjú Norbertnek, és már nagyon korán el is helyezték a xanteni Szent Viktor-káptalanban. Megkapta a kisebb rendeket, szubdiákonus lett, de nyilvánvalóan nem volt szándékában a nagyobb rendeket is fölvenni. Ily módon ugyanis az egyházi rendbe tartozhatott valaki és élvezhette az egyházi jövedelmeket, anélkül, hogy vállalta volna a papi hivatal kötelezettségeit. Abban a korban a nemesi családok másodszülöttei nem ritkán így éltek. Ezért hát Norbert is helyzetének megfelelő életet élt. Gazdag volt és pompakedvelő, kifejezett rendi öntudata alakult ki, tüzes kedélyű volt és igen hajlott a szélsőségekre. Ezenkívül természetes adottságainál és származásánál fogva szívesen látták I. Frigyes kölni érsek és V. Henrik császár udvarában. Az udvari élet igen tetszett neki, és otthonosan mozgott ebben a környezetben. Életét még inkább a földi örömökre rendezte be, mint fiatal paptársai. A különböző források alapján gyanítani lehet, hogy Norbertet az élet gazdag és gondtalan élvezőjének tartották, bár ifjúságát súlyosabb ballépés nem terhelte.
1110--11-ben patrónusával, a kölni érsekkel együtt elkísérte Rómába V. Henrik császárt. Norbert akkoriban még kétségtelenül a császár pártján állt, aki azért vonult Rómába, hogy kikövetelje a maga számára az egyházi hivatalokba való beiktatás (az invesztitúra) jogát. Így aztán minden gondolkodás nélkül rabságba vetette a pápát, amikor a tárgyalások nem az ő kedve szerint haladtak. Már ez az esemény is választásra késztette Norbertet a császár és a pápa között, de még évek múltak el, amíg életét megváltoztatta.
Azt állítják, hogy 1113-ban V. Henrik fölajánlotta Norbertnek Cambrai püspökségét. Egy-egy püspöki szék nem ritkán az udvari káplán jutalma volt a hű szolgálat éveiért. Norbert azonban nem fogadta el a püspöki széket. A források azzal magyarázzák, hogy elég gazdag volt, nem kellett neki a püspökség jövedelme. Belejátszhattak azonban más okok is. Így például az a veszély, hogy összeütközésbe kerül az Egyházzal, ha a császár kezéből fogad el püspökséget. Akkor talán már nem is volt teljesen a császár híve.
1115-ben történt igazi megtérése. Visszavonult Siegburg kolostorába, és kapcsolatba került néhány reformra törekvő személlyel, így Kunó apáttal, Luitolf remetével és Rolduci Richer apáttal. Élete ekkor egészen új irányba fordult. Frigyes kölni érsek elé járult, és kérte, hogy egy nap szentelje diákonussá és pappá. Bár az érvényes egyházjog tiltotta, végül mégis megkapta, amit kért.
Azonnal hevesen szembefordult a xanteni káptalan életstílusával, pedig oda tartozott ő is. Lemondott javadalmairól és birtokairól. Pénzét szétosztotta a szegények közt, és vándorprédikátorként járta az országot. A források egybehangzóan tanúsítják, hogy rendkívül jól tudott prédikálni. Beszédeivel kezdetben elsősorban viszályok rendezésére és békítésre törekedett. Később kísérletet tett arra is, hogy izzó hangú beszédekben követőket toborozzon az általa alapított új életformához. Minden gondja továbbra is a szegénységre és az apostoli életre irányult. Hamarosan csodatévő híre támadt. Ehhez nem kevéssel járult hozzá megjelenése: mezítláb járt és vezeklő ruhában. Nagyon fontosnak tartotta föladatát. Úgy érezte, hogy az Isten küldte és a Szentlélek világosította meg.
Akkoriban gyakran tűntek föl vándorprédikátorok, akiknek tanítása nem egyezett az Egyházéval, így fennállt a veszély, hogy Norbertet is ilyennek tekintik. Ezért elment a reimsi zsinatra, hogy II. Kallixtusz pápával megújíttassa prédikációs engedélyét. Bertalan laoni püspök, aki szintén részt vett a zsinaton, Norbert segítségével szerette volna megreformálni egyházmegyéjét, és sikerült a pápát megnyernie tervének. Amikor Norbert megkapta a laoni káptalan vezetését, olyan szigorú követelményeket állított föl, hogy a kanonokok vonakodtak szabályait elfogadni.
Ekkor Bertalan megmutatta neki egyházmegyéjének különböző helyeit, és fölajánlotta egy kolostort alapítását. Végül Norbert Prémontré völgye mellett döntött, mintegy húsz kilométerre Laontól. Erről a helyről kapta nevét az új közösség. Társait az ágostonos regula megtartására és közös életre kötelezte. A premontreieknek a kolostori elmélyedést, tanulmányokat és lelki életet társítaniok kellett a világban folytatott munkával, hogy keresztények és nem keresztények között legyenek az evangélium tanúi. Norbert maga azonban továbbra is vándorszónok akart maradni, anélkül, hogy egyetlen apátsághoz kötné magát.
Az életmód nagyon gyorsan elterjedt. Egymást követték az alapítások, és gyakran már fennálló közösségek is átvették a premontrei reformot. Norbert maga 1126 tavaszán Rómába ment, és ott megkapta a pápától rendjének jóváhagyását.
Ennek az évnek a júniusában vagy júliusában magdeburgi érsekké választották Speyerben. Ez volt a második fordulópont Norbert életében. Ettől kezdve jelentős szerepet kellett játszania korának történetében. III. Lothárral együtt többször végigjárta a birodalmat. Abban a korban ugyanis püspöki feladat volt a császár kísérete utazásain tanácsadóként, valamint a részvétel udvari és birodalmi gyűléseken.
Magdeburgban számos nehézségbe ütközött Norbert, amikor a rá jellemző buzgósággal alapjaitól meg akarta újítani egyházmegyéjét. Ellenségeket szerzett magának, amikor visszakövetelt egyházi birtokokat, és egyházmegyéjének káptalanját rendtársainak akarta adni. 1129-ben még fölkelés is támadt, ami majdnem az életébe került. Sikerült azonban embereit a Boldogasszony-kolostorba menekíteni. Később e közösség lett az a központ, ahonnan az Elbától keletre lakó törzsek misszionálása kiindult.
A II. Ince és II. Anaklét közt támadt egyházszakadás idején Norbert az elsők között állt Ince pártjára. A császárral 1132-ben és 1133-ban Rómában járt, hogy a pápát ismét visszahelyezzék jogaiba. Ezen az utazáson Norbert néhány hónapon át Itália főkancellárjának tisztségét viselte, és a pártok tárgyalásában jelentős szerepet játszott. Lehetséges, hogy Rómában szerezte azt a fertőzést, amely halálát okozta. Nagyon legyengülten érkezett vissza püspöki városába, s 1134. június 6-án meghalt. Korai halála miatt szándékai és tervei, amelyek életének második szakaszában foglalkoztatták, nem egészen világosak előttünk. Egyetlen írást sem lehet biztonsággal neki tulajdonítani.
A szent ránk maradt képei nem történeti hitelességű portrék. Többnyire monstranciával ábrázolják, ami pedig anakronizmus. Különösen az ellenreformáció korától az Eucharisztia szentjének tekintik Norbertet. Kortársai szemében lelkes és hatásos szónoknak, egy új rend alapítójának, később hatalmas birodalmi fejedelemnek számított, aki Lothar császár kegyét élvezte és erős kézzel vezette egyházmegyéjét.
1582-ben XIII. Gergely avatta szentté. Ünnepét 1620-ban vették föl a római kalendáriumba.
--------------------------------------------------------------------------------
A szent rendalapító és érsek életéről különféle források tájékoztatnak minket.
Mint xanteni kanonok -- még nem volt tehát pap és nem ellenezte az udvari élet kellemes vonásait -- Norbert egy olyan eseményt élt át, amely állítólag igazi megtéréséhez vezetett. Az egyik napon egy apród kíséretében látogatóba lovagolt a szomszédságba. Közben heves zivatar kerekedett, oly hirtelen, hogy nem volt ideje tető alá menekülni. S akkor közvetlen közelében lecsapott a villám. Lova megrémült és levetette őt, úgyhogy Norbert öntudatlanul terült el. Kísérője hiába igyekezett magához téríteni. Amikor végre sikerült, mintha a villám fényétől járta volna át szívét a fölismerés. Állítólag fölkiáltott, mint egykor Saul Damaszkusz előtt: ,,Uram, mit akarsz, mit tegyek?'' És az Úr a belső hang útján válaszolt neki: ,,Kerüld a rosszat, tedd a jót, keresd a békét, és menekülj irgalmasságomhoz.''
Valamivel később Norbert pappá szentelését kérte; Kölnben szentelték fel. Szándékosan korábbi pompás udvari ruhájában jelent meg, majd mindenki szeme láttára levetette, és birkabőrből készült egyszerű ruhát öltött, amelyet vezeklő övvel kötött át. Így nyilvánosan megtagadta korábbi életét.
Amikor Norbertet kinevezték magdeburgi érsekké, akkor sem változtatott életvitelének szigorúságán. Mezítláb és a legegyszerűbb ruhában vonult be Magdeburgba, úgy, ahogyan az Alpokban is járt. Az érseki palota ajtónállója azt hitte, koldus áll előtte, és vonakodott beengedni a porlepte szerzetest. Amikor kísérői megértették vele, hogy új ura az, aki bebocsátást kér, ijedtében elfutott. Norbert azonban barátságosan visszahívta, és azt mondta: ,,Ne félj, jó testvér, jobban ítélsz, mint azok, akik választásukkal arra kényszerítettek, hogy ebbe a palotába jöjjek, mert nem vagyok rá méltó.''
Norbert átfogó reformszándéka a lelkileg szerfölött elhanyagolt Magdeburgban többekben ellenséges indulatot keltett. Egy napon elfogtak egy fiatalembert, aki azzal az ürüggyel, hogy gyónni akar az érseknél, merényletet kísérelt meg ellene. Máskor meg egy orgyilkos véletlenül egy szerzetest szúrt le Norbert helyett, aki az érsek előtt lépett be a dómba. Később rágalmazók azzal lázították föl a népet, hogy elhíresztelték: az érsek feltörette a dóm oltárait és a tisztelt ereklyékkel el akarja hagyni a várost. Így Norbertet imaórája alatt elfogták a dómban és egy toronyba zárták. Közben ellenségei bőven osztották a bort és a méhsört az embereknek, hogy tettlegességre bírják őket. Amikor megrohanták a tornyot, Norbert halálra készen lépett a fegyveres tömeg elé. Egy kardcsapás a vállán érte, de lesiklott róla. Attól kezdve nem emeltek kezet ellene.
Ellenkezése dacára barátai kivitték a városból az ágostonos kanonokok petersbergi kolostorába. Az érsek, aki hasztalan intette a lázadókat, innen helyezte a várost interdiktum alá. Hat héttel később küldöttség jelent meg Magdeburgból a kolostorban, és alázatosan bocsánatot kért Norberttől. Az érsek olyan jósággal fogadta őket, hogy a küldöttek, akik kemény szemrehányásra számítottak, egészen megrendültek. Norbert ekkor másodszor is bevonult a városba. Többé senkinek sem sikerült a pásztor és a nyáj közti egyetértést megzavarnia.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Norbert püspököt arra választottad, hogy imádságos lelkületével és lelkipásztori buzgalmával példát mutasson Egyházad szolgáinak, kérünk, közbenjárására add meg, hogy hívő néped mindig szíved szerinti pásztorokat és üdvösséges táplálékot találjon!
Norbert 1080 és 1085 közt született, valószínűleg a Xanten melletti Gennepben, nemesi családból.
Szülei korán a papi rendbe szánták. Életrajza szerint ez egy látomás alapján történt, amelyben édesanyjának megjövendölték fia későbbi nagyságát. De föltehetően az is lehetett az ok, hogy apja utódjaként nem jöhetett számításba, hiszen volt egy bátyja, akit atyjához hasonlóan Heribertnek hívtak.
Így hát egyházi javadalmat kerestek az ifjú Norbertnek, és már nagyon korán el is helyezték a xanteni Szent Viktor-káptalanban. Megkapta a kisebb rendeket, szubdiákonus lett, de nyilvánvalóan nem volt szándékában a nagyobb rendeket is fölvenni. Ily módon ugyanis az egyházi rendbe tartozhatott valaki és élvezhette az egyházi jövedelmeket, anélkül, hogy vállalta volna a papi hivatal kötelezettségeit. Abban a korban a nemesi családok másodszülöttei nem ritkán így éltek. Ezért hát Norbert is helyzetének megfelelő életet élt. Gazdag volt és pompakedvelő, kifejezett rendi öntudata alakult ki, tüzes kedélyű volt és igen hajlott a szélsőségekre. Ezenkívül természetes adottságainál és származásánál fogva szívesen látták I. Frigyes kölni érsek és V. Henrik császár udvarában. Az udvari élet igen tetszett neki, és otthonosan mozgott ebben a környezetben. Életét még inkább a földi örömökre rendezte be, mint fiatal paptársai. A különböző források alapján gyanítani lehet, hogy Norbertet az élet gazdag és gondtalan élvezőjének tartották, bár ifjúságát súlyosabb ballépés nem terhelte.
1110--11-ben patrónusával, a kölni érsekkel együtt elkísérte Rómába V. Henrik császárt. Norbert akkoriban még kétségtelenül a császár pártján állt, aki azért vonult Rómába, hogy kikövetelje a maga számára az egyházi hivatalokba való beiktatás (az invesztitúra) jogát. Így aztán minden gondolkodás nélkül rabságba vetette a pápát, amikor a tárgyalások nem az ő kedve szerint haladtak. Már ez az esemény is választásra késztette Norbertet a császár és a pápa között, de még évek múltak el, amíg életét megváltoztatta.
Azt állítják, hogy 1113-ban V. Henrik fölajánlotta Norbertnek Cambrai püspökségét. Egy-egy püspöki szék nem ritkán az udvari káplán jutalma volt a hű szolgálat éveiért. Norbert azonban nem fogadta el a püspöki széket. A források azzal magyarázzák, hogy elég gazdag volt, nem kellett neki a püspökség jövedelme. Belejátszhattak azonban más okok is. Így például az a veszély, hogy összeütközésbe kerül az Egyházzal, ha a császár kezéből fogad el püspökséget. Akkor talán már nem is volt teljesen a császár híve.
1115-ben történt igazi megtérése. Visszavonult Siegburg kolostorába, és kapcsolatba került néhány reformra törekvő személlyel, így Kunó apáttal, Luitolf remetével és Rolduci Richer apáttal. Élete ekkor egészen új irányba fordult. Frigyes kölni érsek elé járult, és kérte, hogy egy nap szentelje diákonussá és pappá. Bár az érvényes egyházjog tiltotta, végül mégis megkapta, amit kért.
Azonnal hevesen szembefordult a xanteni káptalan életstílusával, pedig oda tartozott ő is. Lemondott javadalmairól és birtokairól. Pénzét szétosztotta a szegények közt, és vándorprédikátorként járta az országot. A források egybehangzóan tanúsítják, hogy rendkívül jól tudott prédikálni. Beszédeivel kezdetben elsősorban viszályok rendezésére és békítésre törekedett. Később kísérletet tett arra is, hogy izzó hangú beszédekben követőket toborozzon az általa alapított új életformához. Minden gondja továbbra is a szegénységre és az apostoli életre irányult. Hamarosan csodatévő híre támadt. Ehhez nem kevéssel járult hozzá megjelenése: mezítláb járt és vezeklő ruhában. Nagyon fontosnak tartotta föladatát. Úgy érezte, hogy az Isten küldte és a Szentlélek világosította meg.
Akkoriban gyakran tűntek föl vándorprédikátorok, akiknek tanítása nem egyezett az Egyházéval, így fennállt a veszély, hogy Norbertet is ilyennek tekintik. Ezért elment a reimsi zsinatra, hogy II. Kallixtusz pápával megújíttassa prédikációs engedélyét. Bertalan laoni püspök, aki szintén részt vett a zsinaton, Norbert segítségével szerette volna megreformálni egyházmegyéjét, és sikerült a pápát megnyernie tervének. Amikor Norbert megkapta a laoni káptalan vezetését, olyan szigorú követelményeket állított föl, hogy a kanonokok vonakodtak szabályait elfogadni.
Ekkor Bertalan megmutatta neki egyházmegyéjének különböző helyeit, és fölajánlotta egy kolostort alapítását. Végül Norbert Prémontré völgye mellett döntött, mintegy húsz kilométerre Laontól. Erről a helyről kapta nevét az új közösség. Társait az ágostonos regula megtartására és közös életre kötelezte. A premontreieknek a kolostori elmélyedést, tanulmányokat és lelki életet társítaniok kellett a világban folytatott munkával, hogy keresztények és nem keresztények között legyenek az evangélium tanúi. Norbert maga azonban továbbra is vándorszónok akart maradni, anélkül, hogy egyetlen apátsághoz kötné magát.
Az életmód nagyon gyorsan elterjedt. Egymást követték az alapítások, és gyakran már fennálló közösségek is átvették a premontrei reformot. Norbert maga 1126 tavaszán Rómába ment, és ott megkapta a pápától rendjének jóváhagyását.
Ennek az évnek a júniusában vagy júliusában magdeburgi érsekké választották Speyerben. Ez volt a második fordulópont Norbert életében. Ettől kezdve jelentős szerepet kellett játszania korának történetében. III. Lothárral együtt többször végigjárta a birodalmat. Abban a korban ugyanis püspöki feladat volt a császár kísérete utazásain tanácsadóként, valamint a részvétel udvari és birodalmi gyűléseken.
Magdeburgban számos nehézségbe ütközött Norbert, amikor a rá jellemző buzgósággal alapjaitól meg akarta újítani egyházmegyéjét. Ellenségeket szerzett magának, amikor visszakövetelt egyházi birtokokat, és egyházmegyéjének káptalanját rendtársainak akarta adni. 1129-ben még fölkelés is támadt, ami majdnem az életébe került. Sikerült azonban embereit a Boldogasszony-kolostorba menekíteni. Később e közösség lett az a központ, ahonnan az Elbától keletre lakó törzsek misszionálása kiindult.
A II. Ince és II. Anaklét közt támadt egyházszakadás idején Norbert az elsők között állt Ince pártjára. A császárral 1132-ben és 1133-ban Rómában járt, hogy a pápát ismét visszahelyezzék jogaiba. Ezen az utazáson Norbert néhány hónapon át Itália főkancellárjának tisztségét viselte, és a pártok tárgyalásában jelentős szerepet játszott. Lehetséges, hogy Rómában szerezte azt a fertőzést, amely halálát okozta. Nagyon legyengülten érkezett vissza püspöki városába, s 1134. június 6-án meghalt. Korai halála miatt szándékai és tervei, amelyek életének második szakaszában foglalkoztatták, nem egészen világosak előttünk. Egyetlen írást sem lehet biztonsággal neki tulajdonítani.
A szent ránk maradt képei nem történeti hitelességű portrék. Többnyire monstranciával ábrázolják, ami pedig anakronizmus. Különösen az ellenreformáció korától az Eucharisztia szentjének tekintik Norbertet. Kortársai szemében lelkes és hatásos szónoknak, egy új rend alapítójának, később hatalmas birodalmi fejedelemnek számított, aki Lothar császár kegyét élvezte és erős kézzel vezette egyházmegyéjét.
1582-ben XIII. Gergely avatta szentté. Ünnepét 1620-ban vették föl a római kalendáriumba.
--------------------------------------------------------------------------------
A szent rendalapító és érsek életéről különféle források tájékoztatnak minket.
Mint xanteni kanonok -- még nem volt tehát pap és nem ellenezte az udvari élet kellemes vonásait -- Norbert egy olyan eseményt élt át, amely állítólag igazi megtéréséhez vezetett. Az egyik napon egy apród kíséretében látogatóba lovagolt a szomszédságba. Közben heves zivatar kerekedett, oly hirtelen, hogy nem volt ideje tető alá menekülni. S akkor közvetlen közelében lecsapott a villám. Lova megrémült és levetette őt, úgyhogy Norbert öntudatlanul terült el. Kísérője hiába igyekezett magához téríteni. Amikor végre sikerült, mintha a villám fényétől járta volna át szívét a fölismerés. Állítólag fölkiáltott, mint egykor Saul Damaszkusz előtt: ,,Uram, mit akarsz, mit tegyek?'' És az Úr a belső hang útján válaszolt neki: ,,Kerüld a rosszat, tedd a jót, keresd a békét, és menekülj irgalmasságomhoz.''
Valamivel később Norbert pappá szentelését kérte; Kölnben szentelték fel. Szándékosan korábbi pompás udvari ruhájában jelent meg, majd mindenki szeme láttára levetette, és birkabőrből készült egyszerű ruhát öltött, amelyet vezeklő övvel kötött át. Így nyilvánosan megtagadta korábbi életét.
Amikor Norbertet kinevezték magdeburgi érsekké, akkor sem változtatott életvitelének szigorúságán. Mezítláb és a legegyszerűbb ruhában vonult be Magdeburgba, úgy, ahogyan az Alpokban is járt. Az érseki palota ajtónállója azt hitte, koldus áll előtte, és vonakodott beengedni a porlepte szerzetest. Amikor kísérői megértették vele, hogy új ura az, aki bebocsátást kér, ijedtében elfutott. Norbert azonban barátságosan visszahívta, és azt mondta: ,,Ne félj, jó testvér, jobban ítélsz, mint azok, akik választásukkal arra kényszerítettek, hogy ebbe a palotába jöjjek, mert nem vagyok rá méltó.''
Norbert átfogó reformszándéka a lelkileg szerfölött elhanyagolt Magdeburgban többekben ellenséges indulatot keltett. Egy napon elfogtak egy fiatalembert, aki azzal az ürüggyel, hogy gyónni akar az érseknél, merényletet kísérelt meg ellene. Máskor meg egy orgyilkos véletlenül egy szerzetest szúrt le Norbert helyett, aki az érsek előtt lépett be a dómba. Később rágalmazók azzal lázították föl a népet, hogy elhíresztelték: az érsek feltörette a dóm oltárait és a tisztelt ereklyékkel el akarja hagyni a várost. Így Norbertet imaórája alatt elfogták a dómban és egy toronyba zárták. Közben ellenségei bőven osztották a bort és a méhsört az embereknek, hogy tettlegességre bírják őket. Amikor megrohanták a tornyot, Norbert halálra készen lépett a fegyveres tömeg elé. Egy kardcsapás a vállán érte, de lesiklott róla. Attól kezdve nem emeltek kezet ellene.
Ellenkezése dacára barátai kivitték a városból az ágostonos kanonokok petersbergi kolostorába. Az érsek, aki hasztalan intette a lázadókat, innen helyezte a várost interdiktum alá. Hat héttel később küldöttség jelent meg Magdeburgból a kolostorban, és alázatosan bocsánatot kért Norberttől. Az érsek olyan jósággal fogadta őket, hogy a küldöttek, akik kemény szemrehányásra számítottak, egészen megrendültek. Norbert ekkor másodszor is bevonult a városba. Többé senkinek sem sikerült a pásztor és a nyáj közti egyetértést megzavarnia.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Norbert püspököt arra választottad, hogy imádságos lelkületével és lelkipásztori buzgalmával példát mutasson Egyházad szolgáinak, kérünk, közbenjárására add meg, hogy hívő néped mindig szíved szerinti pásztorokat és üdvösséges táplálékot találjon!
Új szent Hilárion (Vidor) atya
Szent Fülöp hitvalló, † ~70
Új szent Hilárion (Vidor) atya
Vidor atya fiatal korától a Dalmát kolostorban lakott, Dekapolita szent Gergely atyának volt tanítványa. Tíz éven keresztül hallgatagon élt, a kolostor kertjét művelve. Megtudva, hogy a főnök halála után őt akarják helyébe megválasztani, titokban elhagyta a kolostort, és Konstantinápolyba ment. Miután felfedezték, akarata ellenére kényszerült a kolostor főnökségét elvállalni és visszatérni. Mint az igazságnak erős embere, a szentképek tiszteletéért szenvednie kellett. Többször száműzték, de békében hunyt el kolostorában, 845-ben. Új Hilárionnak nevezik, megkülönböztetve Nagy Hilárion atyától.