Az angolszászok, akik Nagy Szent Gergely pápa kezdeményezésére a 7. század elején a keresztény vallásra tértek, azzal hálálták meg a jótéteményt, hogy a század végétől kezdve ők küldték a legbuzgóbb apostolokat az európai szárazföld pogányainak megtérítésére. E fáradhatatlan apostolok különösen a fajrokon német törzsek megtérítésén dolgoztak nagy odaadással és eredménnyel. Munkájuk sikere már a 8. század elején megtetszett, de egyetemessé csak akkor lett, mikor a legnagyobb angolszász apostol, Szent Bonifác állott az élükre. Ez a nagy misszionárius ugyanis a hithirdetés égő buzgalmát az egyházszervezés és reform gyakorlatiasságával és a magasabb kultúr- és egyházpolitika céltudatos jövőbetekintésével kötötte össze, így vált ő a németek apostolává és egyben a középkori fejlődés egyik legtevékenyebb munkásává.
Winfrid - mert ez volt eredeti neve - 672 táján született a wessexi királyság devoushirei grófságában. Szülei jómódú nemes emberek voltak és eredetileg világi pályára szánták fiukat. Az atyai házban azonban gyakran megfordultak papok és misszionárius szerzetesek; ezek a nyíltlelkű fiúnak sokat beszéltek mennyei dolgokról.
Így korán felébredt benne az egyházi pálya után való vágy. Egyelőre tanulás céljából az exeteri kolostorba került. Innét tizenkét évvel később a nurslingi kolostorba lépett át s itt Wynbercht apát vezetése alatt alapos kiképzést nyert a magasabb tudományokban. Tanulmányai végeztével maga állott az iskola élére és rövidesen olyan jó hírnevet szerzett neki, hogy még messze tartományokból is nagy számmal keresték fel tanulni vágyó ifjak, sót magasabb kiképzésre vágyó apácák is. Hogy tanítványaira milyen mély hatást gyakorolt, mutatja az a meleg és bensőséges viszony, melyet ezek még évtizedek múlásával is fenn tartottak vele.
A lelkes tanító tanító maradt azután is, hogy harmincéves karában elnyerte az áldozópapi méltóságot. Már a negyvenes évek felé járt, mikor a hithirdetés vágya felébredt lelkében. De amilyen későn jött a vágy, éppen olyan elemi erővel lángolt fel.
Londonon át a legközelebbi német tartományba, a mostani Hollandia helyén fekvő Frízországba indult. De a frízek akkoriban harcban állottak a frankokkal és emiatt hallani sem akartak ellenségeik vallásának elfogadásáról. Így Winfríd kénytelen volt még 716-ban dolgavégezetlen visszafordulni. De már két év múlva újból nekivágott az útnak. Ezúttal először Rómába ment, hogy a kereszténység atyjának áldását kérje megkezdendő nagy munkájára. II. Gergely pápa igen szívesen fogadta és bőven ellátta őt jó tanácsokkal és ajánlólevelekkel. Sőt új nevet is adott neki: a misszióslevél keltének napján, május 14-én ünnepelt Szent Bonifác vértanúnak nevét.
Az új apostol így felszerelve Bajorország és Thüringia érintésével ismét a frízek tartományába ment, ahol azonközben a keresztényüldöző Radbod fejedelem meghalt.
Winfrid-Bonifác ezúttal három esztendeig maradt a frízek körében és ezen idő alatt sok ezret megkeresztelt közülük. 722-ben azonban Szent Villibrord utrechti érsek minden marasztalása ellenére Thüringiába indult, melyet közben Martell Károly frank udvarnagy hadai megtisztítottak a szászoktól. Munkája itt is eredménnyel járt, de sokáig nem folytathatta, mivel II. Gergely pápa 722-ben újból Rómába rendelte őt. Ez alkalommal nemcsak újabb egyházi meghatalmazásokat adott neki, hanem egyben püspökké is szentelte őt. Rómából jövet Bonifác először Martelt Károly udvarába ment, s miután ettől biztatást kapott, 723-ban a Thüringiával szomszédos Hesszenbe hatolt.
Hesszenben akkor már nem volt ismeretlen a kereszténység, de annyira telítve volt pogány babonákkal és szokásokkal, hogy rosszabb volt a színpogányságnál. Bonifác tehát, hogy döntő csapást mérjen a pogány babonákra, Donar isten szent fáját, a Geizmár melletti százados tölgyet nagy bátran ledöntötte. Számítása jól bevált. Mikor ugyanis a pogányok látták istenük erőtlenségét, tömegesen tértek át a keresztény vallásra.
Hesszenből ismét Thüringiába tért a fáradhatatlan apostol. Itt a már meglevő kereszténységet megtisztította a becsúszott visszaélésektől s a pogányoknak pihenés nélkül hirdette az evangéliumot. És Isten most is bő aratást adott neki; a thüringiaiak ezerszámra keresztelkedtek meg, köztük előkelő és befolyásos emberek is. Bonifác, hogy a kereszténységnek ne csak jelenét, hanem jövőjét is biztosítsa, a megtérített területek számára mindenütt kolostorokat alapított. E kolostorok megépítésében és benépesítésében igen nagy segítségére volt az az állandó figyelem, mellyel az otthoni angolok kísérték minden lépését. Királyok és főpapok, szerzetesek és világiak, férfiak és nők állandó levelezésben állottak vele és minden módon kezére jártak; ellátták őt könyvekkel, egyházi ruhákkal és szerekkel. Ethelbert király meleg téli ruhákat küldött neki, Ebwald király pedig egész magánvagyonát rendelkezésére bocsátotta azzal a kéréssel, hogy minél bővebben merítsen belőle. De mindennél értékesebb segítséget jelentett az a sok lelkes szerzetes és apáca, akik Bonifác hívására csapatosan keltek át a tengeren. Ezekből az áldozatkész férfiakból és nőkből toborzódott az a sereg, mely a nagy apostol által tört ugaron a részletmunkát elvégezte: Burchard, Lullus, Villibald, Vunibald, Chunihild, Chunidrud, Tekla, Lioba, Valdburga stb.
Ezenközben II. Gergely pápa örökébe III. Gergely lépett (731-741). Bonifác sietett hódolatát jelenteni az új Szentatyának és egyúttal részletesen beszámolt munkája eredményéről. A pápa viszont érseki palliumot adományozott neki és megbízta, hogy a szükséghez képest egyházmegyéket szervezzen és püspököket szenteljen. Bonifác mindjárt élt is az alkalommal. Emellett fáradhatatlanul térített a Lahn, Majna és Gera folyók által határolt óriási területen lakó pogány népek közt. Sőt kísérletet tett az angolok legközelebbi rokonainak, a szászoknak megtérítésére, de a nyakas pogány nép ellenállásán minden kísérlete hajótörést szenvedett.
Harmadik római útja (738-9) után inkább egyházszervezéssel és reformkérdésekkel foglalkozott. Ebben az időben alapította meg, illetve szervezte újjá Bajorországban a passaui, regensburgi, salzburgi és eichstätti egyházmegyéket. Ugyancsak erre az időre esik azoknak a nevezetes zsinatoknak tartása, melyek egészséges alapot vetnek nemcsak a német, hanem a frank egyház fejlődésének is. Különösen kiemelkedik a 747. évi nemzeti zsinat, mely az egész frank birodalomra egységes reformtervet állapított meg s a zsinaton megjelent püspökök hitvallás- és hűségeskütételével a frank egyházat a legszorosabban hozzáfűzte a Szentszékhez. Ebben az időben (744) keletkezett a híres fuldai kolostor is, mely századokon át vezető szerepet vitt Németország vallási és kulturális fejlődésében.
Ez a nagyarányú munka jó tíz esztendőt vett igénybe. Ezalatt Bonifác úgyszólván állandóan útban volt. Végre 747-ben egyidőre megállapodott Mainzban. De a nyugalmas élet nem volt ínyére. 753-ban, mikor már nyolcvan felett járt, ismét lobbot vetett benne a térítés olthatatlan lángja. Kezdő misszionárius korának égő lelkesedésével látott újból munkához. A térítést ott folytatta, ahol harmincnyolc évvel előbb kezdte: a frízeknél. Miután Utrechtben áttelelt, 754 tavaszán megkezdte vándorútját. Fáradozásait ezúttal is siker kísérte. Pünkösd felé már több ezer körül járt az újonnan megkereszteltek száma. Abban állapodott meg, hogy pünkösd napján, június 6-án részesíti őket a bérmálás szentségében. A mondott napon 52 társával meg is jelent a Borne-folyónál fekvő Dockum helységnél. De a bérmálandók helyett egy csomó fanatikus pogány fogadta kardokkal és lándzsákkal. Kísérete ellenállásra készült. Ő azonban azt mondta: „Hagyjátok, fiaim! hisz a várva-várt nap végre megérkezett. Az Írás tiltja, hogy ellenálljunk a gonosznak. Vessük reményünket Istenbe, Ő majd megmenti lelkünket”. Alig fejezte be szavait, nekik estek a pogányok és irgalom nélkül felkoncolták őt és társait. Tetemét Utrechten és Mainzon keresztül Fuldába szállították és a templom kriptájában temették el. Sírja azóta Némerország egyik leglátogatottabb szentélye.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
