Akiknek Isten kegyelme élesebb lelki szemet adott az ő országában, nemcsak megtalálják ezt a kincset, hanem új szépségeket is látnak meg rajta, mintegy új kincset fedeznek föl a kincsben, és ezen való örömükben mennek és elmondják fűnek-fának a boldog titkot, úgy hogy most már mások, késedelmesebb elméjűek is észreveszik és áldásában osztoznak.

Gertrúd ezek közül az áldott kincskeresők közül való. A világtól távol élő igénytelen apáca volt, életét három mondatban el lehetne mondani. S mégis a „nagy” jelzővel tisztelte meg az utókor. Joggal. A hitéletünk három dolgot nagyrészben neki köszönhet: Ő volt az első, aki bájos, gyermeki bátorsággal az Úr Jézus szívéhez nyitott utat az áhítatnak; ő volt az Oltáriszentségben rejtőző Krisztus állandó és bensőséges imádásának egyik első és mindenesetre leghatásosabb mestere; s végül ő az első, aki a katolikus igazságnak teljesen megfelelő helyes érzékkel megmutatta, hogy a szűzies lélek hogyan élhet az Úr Krisztussal egészen meghitt és tiszta jegyesi viszonyban.

Gertrúdban homálytalanul tiszta, gyermekileg vidám, minden ízében szeretetreméltó lélek tárul elénk. Nem tudjuk, gyermeki együgyűségét vagy egészséges nagyvonalúságát csodáljuk-e inkább? Bizonyos azonban, annak a szűzies szép léleknek nincs egy zuga, melyet nem a legtisztább Isten-szeretés tüzesít át.

Ilyen virágok nőttek a középkorban, a „kolostorok” egyházának szakában. És a helftai kolostor, ott a szegényes szász földön, Eisleben közelében a 12. század második felében, ebből a gyönyörű csodavirágból egész csokrot termett. Mansfeld grófja alapította 1228-ban, hogy türingiai nemes lányok benne új otthont találjanak. Ciszterci apácák népesítették be, azonban nagyban és egészben bencés szellem élt benne.

1251-ben Gertrúd - nem a mi szentünk! - lett az apátnőjük. A nemes Hackeborn bárók ivadéka, húgával Hackeborni Szent Mechtildisszel együtt lépett be, és már 19 éves korában megválasztották apátnőnek.

Fiatalsága ellenére a testvérek határtalan tisztelettel övezték. Nem csoda. 40 éves apátsága alatt soha senkit meg nem szólott; mindenkit akármikor türelemmel meghallgatott, önfeláldozással gondozta a betegeket, a legalacsonyabb és legkellemetlenebb munkákat ő vállalta; minden szavából és tettéből mesterkéletlen alázat és bensőség szólt, minden jóban tökéletes példaképet nyújtott lányainak. Emellett határozottan szorgalmazta a tanulmányokat. „Ha megszűnik a tanulás, a testvérek már nem értik a Szentírást, és akkor vége a szerzetes életnek” - ez volt a meggyőződése. Ahol csak hozzáfért könyvhöz, megvásárolta kolostora számára, vagy lemásoltatta; az egyik apáca, Mansfeldi Erzsébet pedig, máig híres miniatűröket festett beléjük.

Az életszentségnek és tanulásnak ebbe a jeles iskolájába került bele már ötéves korában a mi Gertrúdunk, aki 1256-ban vízkeresztkor született. Hackeborni Gertrúd, a főnöknő, aki a kolostort már 1258-ban vízhiány miatt áthelyezte Helftába, a rendkívül bájos és okos kislánynak második anyja lett, húga Hackeborni Szent Mechtildisz pedig legbensőbb barátnője. Mechtildisz is egészen fiatalon került a kolostorba, miként Szent Gertrúd, előénekes volt a kórusban és tanított az iskolában. Gyermekded, szeplőtelen, napsugaras lélek, akit Isten nagy imádságos kegyelmekre méltatott. Ezeket elmondta a testvéreknek, s az írásban jártasak közül ketten - az egyik Szent Gertrúd volt - leírták. Ma is érdemes elolvasni; címük: A külön kegyelemről szóló írás.

Nemsokára megjelent a harmadik szent a kolostorban: Magdeburgi Szent Mechtldisz. Ez is előkelő lovagi család szülöttje. Már 12 éves korában „köszöntötte őt a Szentlélek”, és ez a Lélek űzte őt - ki a szülői házból idegenbe, Magdeburgba, ahol csak egy ember ismerte”. Itt beginaként élt, vagyis a lemondásos, imádságos életre adta magát, de nem kolostorban, apácaként. Isten sok kegyelemmel látogatta meg állandóan: az ő jelenlétének közvetlen megélésében volt, sokszor megjelent neki az Úr és közvetlen kijelentéseket tett neki, sokszor az Istennel való legmagasabb egyesülésbe ragadtatott. Mindezt leírta „Az Istenség omló fényárja” címmel oly szépen és zseniálisan, hogy a középkor egyik legszebb könyve lett belőle. Abban erősen ostorozza korának egyházi állapotait is, és gyökeres reformot sürget. Ezért Magdeburgban nem volt maradása. Dominikánus gyóntatói Helftába ajánlották. 1270 körül lépett be és még tizenkét évet töltött a szentek társaságában, a misztikai életnek ebben a csodálatos varázskertjében. Így Hackeborni Gertrúd ideális vezetése alatt együtt és egyszerre élt Helftában testvéri barátságban és kölcsönös támogatásban a német középkor három legnagyobb női imádkozója: Nagy Szent Gertrúd, Hackeborni Szent Mechtildisz és Magdeburgi Szent Mechtildisz.

Nagy Szent Gertrúd volt köztük a legfiatalabb, tehát természetszeren bőséges részt kapott az idősebbeknek nemcsak anyás szeretetéből - ne felejtsük, ötéves volt mikor a kolostorba került -, hanem rendkívüli lelki tapasztalataiból is. Lett is belőle, az ötéves kis Gertrúdból Nagy Gertrúd.

A nagyság útja az ő számára az imádságos kegyelmi élet útja volt. Hisz kolostorát soha nem hagyta el, mint Bingeni Szent Hildegárd (okt. 17); a korhoz, a nagyokhoz és néphez nem szólt, mint tüzes, zseniális idős barátnője, Magdeburgi Mechtildisz, sőt magában a kolostorban sem viselt soha semmi állást. A világban akkor nagy dolgok mentek végbe: a „császár nélküli, rettenetes idő” végiggyötörte Németországot; Habsburgi Rudolf került ki végre is győztesen a nagy trónharcokból. Lezajlott a II. lyoni zsinat, lemondott V. Celesztin pápa, megválasztották VIII. Bonifácot és gyűltek Franciaország felől a felhők az Egyház egén. A kint dúló förgetegeknek egy-egy villámlása vagy dörgése megremegtette a helftai galambházat is: Mansfeldi Gebhard gróf 1284 nagypéntekén istenkáromló módon betört a klauzúrájukba, de csakhamar elvette méltó büntetését; tíz évre rá a halberstadti káptalan jogtalanul egyházi tilalom alá vetette a kolostort. De a nélkülözések nem háborították a nagyobb nélkülözéseket önként és rendszeresen viselő aszkétákat; a halálos veszedelmek nem rettentették azokat, kiknek leghőbb vágyuk volt „föloszolni és Krisztussal lenni”; s a világ zaja nem tudta az Istennel való egység édes csöndjéből kiriasztani azokat a nagy imádkozókat, kik „mindent veszteségnek tartottak Krisztusnak mindent fölülmúló ismeretéért” (Fil. 3,8).

A nagy lelki szabadságnak és függetlenségnek erre a magaslatára Gertrúd is állomásokon keresztül jutott; a misztikai életben való tökéletesedés állomásain keresztül.

Úgy huszonöt éves koráig élte a szerzetes testvérek szokásos korrekt életét. Fő buzgósága azonban a tanulmányoknak szólt. Nagyszerűen megtanult latinul, rajongott az ünnepélyes Ciceróért és a szelíd Vergiliusért. Akkor nagy nyugtalanság fogta el. Sokáig nem tudta ezt mire vél-ni. Egyszer aztán megtudta; meglátogatta a kegyelem. Hogyan? Ezt már őtőle magától kell hallani: „Egy nap húsvét és áldozócsütörtök között a príma előtt (a hivatalos egyházi imádságnak, a „breviárium”-nak egy része) az udvarra mentem és leültem a kistó szélén. A csobogó víz átlátszósága, a fák zöldje, a madaraknak, kivált a galamboknak szabad szárnyalása, főként azonban magányos ülőhelyemnek titokzatos csöndje jót tett lelkemnek. Kezdtem fontolóra venni, mi kellene ide még, hogy teljes legyen a boldogság mértéke. És úgy gondoltam: barát kellene nekem, meghitt, ragaszkodó, odaadó barát, aki ezt a magányomat megédesítené. S akkor te, ó Istenem bírhatatlan boldogság szerzője, magadra irányítottad gondolataimat. Megmutattad nekem, hogyan lehet az én szívem kellemes lakássá a te számodra; s ezért kiapadhatatlan hálaadással kell - miként ez a víz itt figyelmeztet - a kegyelmek folyamát hozzád visszavezetnem; miként ezek a fák teszik, jótettek friss zöldjében kell virulnom, erőben gyarapodnom és jóéletben kibontakoznom. A galambok módjára a földi dolgokat magasról kell néznem, és szabad szárnyalással az égiekre kell föllendülnöm, hol aztán a lelkem e világ gondolataiból és gondjaiból kiszabadulva egészen veled, csak veled foglalkozik. Akkor szívem szállásod lesz, fölségesebb minden kellemességnél.

„Lelkem egész nap tele volt ezzel a gondolattal. Mikor aztán este lefekvés előtt térdenállva imádságba merültem, hirtelen eszembe nyilallott ez a szó: Ha valaki engem szeret, az én beszédemet megtartja; és Atyám is szereti őt, és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála (Ján. 14,23). És az én sár-szívem megérezte, hogy te jelenvalóvá lettél...” Egyszerre úgy érezte, mint-ha templomban volna. Lelki szemével meglátja az Üdvözítőt, rendkívül szeretetreméltó ifjú alakjában, és hallja szájából az igéket: „Nemsokára eljön az üdvösséged”. Azután jobbját az ő jobbjába tette és így szólt: „Ellenségeim társaságában eddig a földet nyaltad és mézet kerestél a tövisek közt. Most elfogadlak magaménak és isteni örömöm árjával töltelek meg”.

Ettől az időtől kezdve soha egy percig sem érezte távol magától Istent, kivéve azt a tizenegy napot, mikor egy idegen látogató túlságosan lekötötte idejét és figyelmét. Természetes, hogy elmúlt a magányosság érzése, búsongását és levertségét mámoros szent öröm váltotta föl: „Megtaláltam, akit lelkem szeret” mondhatta az Énekek énekével. Megtalálta őt, mint láttuk, a természetben, de még inkább a Szentírásban és nagy imádkozók könyveiben. A valaha rajongással körülvett Cicerónak és Vergiliusnak hátat fordított; Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Szent Bernát, Szentviktori Hugó lett mindennapos olvasmánya. Megtalálta Istent még jobban a liturgiában: egy zsoltárszó, egy antifóna, az egyházi évnek minden eseménye a legszárnyalóbb szeretetre tudta hangolni. Megtalálta azonban leginkább az Oltáriszentségben és az Úr Krisztus szent szívében. Lélekben eléje állt és kérte tőle szeretetének valami pecsétjét. Az Üdvözítő kitárta szívét és befogadta őt mint egy darab viaszt, mely egészen lággyá lett a tűznél. Aztán lelkébe nyomta az ő öt szent sebét, melyek azóta láthatatlanul ott égtek belsejében. Viszont Jézus szíve föl volt függesztve az ő szívében mint egy örökmécses. S ez világított neki mindenben, s ennek a fényében kezdett látni mindent: A világ Isten világa s ezért szép és ragyogó; az emberek, még a bűnösök is, Isten emberei, mindet nagyon kell szeretni, hisz Isten is oly gyöngéd és közvetlen, egyéni szeretettel ölel mindenkit, mintha egyedül ő volna a világon.

Ez az egyik nagy tanulság, melyet Gertrúd nekünk hágy.

Nem kevésbé jelentős a másik. Amint Gertrúd megkapta Isten különös szeretetének és jelenlétének kegyelmét, kezdte fokozni önsanyargatásait. Amúgy is gyönge szervezete természetesen megérezte a rendkívüli kegyelmek édes, de súlyos terhét. Szent Hildegárd egyszer azt mondta: Ha jobban szeretnők Istent, nem volnánk olyan makkegészségesek. Ezt megtapasztalta Gertrúd is. De szívesen, szenvedelmes szent örömmel szenvedett. Hisz így az ő Üdvözítőjének kínszenvedésével tudott azonosulni. Egy nap azonban, mikor szinte az elviselhetőségnek határát súrolta szenvedése és erőfeszítése, csak hallja ám a belső világosság szavát: „Nem vagy-e te Isten gyermeke és tulajdona? Van-e jogod tönkretenni, ami Istené: azt a te jegyesi testedet? Vajon Krisztus, a te barátod, nem az emberszerető jóság-e?” S ettől az időtől kezdve valami bájos, közvetlen gyermekdedséggel járt Isten előtt - majdnem úgy, mint egy nagyon jó gyermek az anyja szeretete körül sürgölődik. „Nagy bizalom lett úrrá benne, és semmiféle akadály, még gyarlóságai (sokat küzdött türelmetlenséggel és önszeretettel) sem tudtak rá árnyékot vetni”. „Akár aludt, akár evett, akár valami örömöt vagy üdülést engedett meg magának, nem örült neki másképp, mintha magának az Úrnak szánta volna”.

Hét évig hordta magában Gertrúd a mennyei szeretetnek édes titkát. Persze testvérei előtt nem maradhatott rejtve. Benső barátnője, Hackeborni Mechtildisz egyszer kérdezte az Üdvözítőt, hol keresse őt? Az Üdvözítő azt felelte: a szentségházban, vagy Gertrúd szívében. Az igazi nagy szeretet nem is maradhat teljes elvonultságban. Sürgetést érez, hogy sorompóba lépjen, áldozzon, tegyen, apostolkodjék annak érdekében, kivel tele van a szíve. Gertrúdnak lelkéből is kicsordult a nagy Istenszeretés, és azután kiapadhatatlan folyamban áradt szét. S kitűnt megint, mennyire leleményes és mennyire tehetségápoló és sugalmazó a szeretet. Kezdett könyveket összeállítani a testvérek számára, tanította őket a lélektisztításnak és Isten-szeretésnek tudományára. S ki nem fogyott, „Mindig rendelkezésére állott a kellő szó” írják róla a testvérei. Még más kolostoroknak is jutott azokból a könyvekből, melyek sajna, számunkra elvesztek.

De Gertrúdnak volt még egy kincse a világ számára, drágább az előzőknél, s az nem veszett el. Közeledett az ő életidejének is alkonya; be kellett takarítani a termést. 1290-ben parancsot kapott Istentől, hogy írja le lelkiéletének útjait és kegyelmeit. Hiába ellenkezett. Meg kellett tenni. Megírt egy részt belőle, 12 év múlva új parancsot kapott. De akkor már készült az ő Jegyeséhez; oly gyönge volt, hogy nem tudott írni. Elmondta, és a testvérek jegyezték. Így született meg a legszebb lelkikönyvek egyike, „Az isteni kegyes szeretet követe” (Legatus divinae pietatis), mely aztán a századokon keresztül a mai napig elragadó erővel hirdeti küldőjének, az emberszerető kegyes Jézusnak üdvözítő, kegyelemadó éltetőn nagy erejét. S mindnyájan, akik bűnbánatban vagy szent örömben, az örök hazába sóvárgó honvággyal kopogtatnak az Üdvözítő szent szívének ajtaján, hálás lélekkel gondolunk arra, hogy Szent Gertrúd szerető szűz szívé volt az, mely ezt a drága keresztutat elsőnek tette járhatóvá mindnyájunk számára.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Isten földi országában azonban semmi sem születik nagynak, hanem azzá nő - a kegyelem és az emberi igyekezet vállvetett együttműködésében. Nagy Albertben a kegyelem azzal kezdte a munkáját, hogy nemes ősök testi-lelki nemes kiválóságának tette örökösévé. 1200 táján (esetleg 1193-ban) született a Duna melletti Lauingenben, Augsburg környékén, a Bolstatt lovagok ősi családjából. Őseitől kitűnő testi erőt örökölt. Későbbi elöljárója és barátja, Humbert dominikánus főnök, azt mondja róla: „Ami megjelenését illeti, délceg külsejű volt és erőteljes alkatú. Teste a legszebb arányossággal volt megépítve, és teljesen alkalmas volt minden erőkifejtésre Isten szolgálatában”.

Szelleme lépést tartott daliás külsejével. Nem érte be azzal a csekély tudással, melyet az a kor a készülő lovagoktól kívánt, hanem elkísérte atyját Lombardiába, s míg az mint hű lovag II. Frigyes érdekében hadakozott, ő Pádovában szorgalmasan látogatta az egyetemet - de ugyancsak nem kerülte a templomot sem. S így történt, hogy eljárt azokra a szentbeszédekre, melyeket a buzgó Jordanus Teutonicus, Szent Domonkos közvetlen utódja a rendfőnökségben, egyenest az egyetemi hallgatóknak tartott. Jordanus igen helyesen úgy találta, hogy az ilyen fiatal embereket a nagy szabadság és zabolátlan fiatalság, nem egyszer a vélt tehetség vagy tudományosság különös erővel csábítja isten tízparancsolatának és Krisztus útmutatásainak elhanyagolására. Úgy gondolta tehát, különösen rájuk fér egyszer alaposan fölrázni lelkiismeretüket. De nyilván az is járt az eszében, hogy akad ott olyan is, kit az Úr Krisztus többre hívott; azokat a finom virágokat meg ki kell emelni a bozótból, nehogy elfojtsa őket. A Szentlélek megáldotta igyekezetét.

Sok hallgató otthagyott egyetemet, aranyszabadságot, világot, és kérte Szent Domonkos fehér ruháját. Köztük Albert is. Nem ment ez simán. Az ősi lovagvérnek nem esett oly könnyen vállalni az alázatos engedelmesség, szónélküli tűrés és szegénység életét.

Tépelődéseiben segítségére jött Szűz Mária, kit régóta anyjaként tisztelt. Amint ott térdelt a domonkosok templomának oltárképe előtt és eléje tárta vívódásait, egyszerre úgy tűnt föl neki, hogy a Szűzanya megszólal: Menj Szent Domonkos fiai közé és törekedj szent tudományra. Ez történt a 1223-ban. S most már ment előre a maga útján, a Bolstattok kemény határozottságával. Hiába akarta visszatartani nagybátyja, akinek felügyeletére bízta volt édesatyja. Hiába akarták lebeszélni barátai. Hiába tett kísérletet világias reményeiben letört atyja, hogy erőszakkal elvigye - mint Szent Tamás hozzátartozói (lásd márc. 7).

Ezután Albert számára a csöndes növekvés és gyűjtés évei következtek. Különféle helyeken tanult és közben tanított, - a középkor ugyanis igen bölcsen azt tartotta, hogy tanítás közben lehet legjobban tanulni (docendo discimus). Megjárta kézben Párizst is, ahol akkoriban nagykanállal mérték a tudományt. Itt egy-kettőre hírhez jutott. Ezerszám tolongtak a hallgatók az előadásain.

Hogy azonban Albert a csöndes visszavonultság két évtizedében nemcsak a tudományoknak lett doktora, hanem annak a nehezebb tudománynak is, melynek életszentség, alázatosság és fegyelem a neve, annak nagy bizonyságát adta, mikor rendje Kölnbe küldte: alapítson ott rendi főiskolát. Szó nélkül otthagyta dicsősége színhelyét, és ment Kölnbe. Kísérte oda tudományának, szentségének, bölcsességének híre. Alig melegedett meg, máris békebírónak kérte az érsek és a város. Az évek folyamán még több ízben köszönhette neki a pártoskodó város és felsőbbség, hogy nagyobb áldozatok és vér nélkül megegyeztek.

Általában 1248-tól kezdve egy emberöltőn át Albert nagy szelleme beleszövődött ennek a városnak szellemébe. Köln címerében ez a fölírás olvasható: A szent Köln, a római Egyház hű leánya. Ha a soktornyú rajnapami város ezt a jelmondatát igazolta a mai napig, abban nagy része van Albertnek. Így fordul sokszor egész közületek jellege és sorsa egy emberen! Köln lett Albert második szülővárosa, melyet sokszor elhagyott ugyan apostoli küldetésekben, de mindig rövid időre. Itt bontakozott ki igazában tudományos és szerzetesi egyénisége. A már említett barátja, Humbert azt mondja róla: „Sokszor imádkozásban és elmélkedésben virrasztotta át az éjszakát, és szíve oltárán bemutatta önmagát áldozatul. Nappal aztán a látható oltáron ülte a szent titkot tiszta szívvel és lángoló szeretettel. Mindig el volt foglalva: olvasott vagy írt, avagy diktált, vagy prédikált és gyóntatott. Lelke soha nem pihent meg istenes művektől”.

Kb. 800 munkát irt; nyomtatásban legalább 30 nagy misekönyvkötetet tesznek ki, s mégis naponként elimádkozta a 150 zsoltárt, s mindig készen állt tanítani, prédikálni, tanácsot adni, gyóntatni. Tudományával is csak az Úr Jézus Krisztust és az ő evangéliumát akarta szolgálni. S itt úgy gondolta, az üdvözítő igazság szolgálatára be kell fogni mindenkit és mindent: kortársai között elsőnek tanulmányozta végig a görög Aristotelest, és kényszerítette a pogány tudóst, hogy tudománya és esze a katolikus igazságot támogassa. Ugyanígy tett korának híres spanyol zsidó (Majmonidés) és arab (Avicenna, Averrhoes) tudósaival. De nemcsak könyvekből tanult. Minden jártában-keltében szorgalmasan figyelte a természetet is, és csodadolgokat tudott elmondani állatról, növényről, természeti erőkről kortársainak, kik nem igen szokták meg, hogy magát a természetet fölkérdezzék és figyeljék.

Természetes, hogy ilyen lámpás nem maradhatott a véka alatt. 1254-ben megválasztották a domonkosok német rendtartományának főnökévé, melyhez akkor Magyarország házai is hozzátartoztak. Itt egyik főkötelessége volt fölülvizsgálni a rendházakat és megszüntetni a fegyelmetlenségeket. Följegyezték kortársai, hogyan felelt meg a tudós és tanár ennek a nem könnyű gyakorlati hivatásnak: „Friss és kedves volt a biztatásban, szigorú a feddésben, halálos ellensége a gonoszságnak”. Nagy útjait gyalog tette meg, s amely házakban megfordult, azoknak többnyire egy könyvet írt ajándékba: nem akarta ingyen elfogadni az ellátást.

Közben II. Sándor pápa Rómába hívta. Itt meg kellett védenie a kolduló szerzetességet azokkal a támadásokkal szemben, melyek a párizsi egyetem némely világi paptanára részéről érték. De akkor már oly nagy volt a híre, hogy a pápa és bíborosok előtt is tanítania kellett, s így lett az első magister sacri palatii, s ezt a tisztséget azóta is mindig egy rendtársa tölti be.

Szíve persze visszavágyott az áldott kölni cellába. Örömmel tette le a tartományi főnöki méltóságot, mikor lejárt a három éve. De újabb és nagyobb veszedelem fenyegette. A pápa 1260-ban kinevezte püspöknek Regensburgba. Gondolható, hogyan ellenkezett. Kezére járt barátja, Humbert, a generális is. De hiába. Regensburgban nagy bajok voltak. A püspök sanyargatta és botránkoztatta híveit. Az egyházi fegyelem az egész vonalon meglazult, a hitélet és erkölcs szemlátomást hanyatlott. A pápa végre is az oda nem való püspököt kolostorba küldte vezekelni, és helyébe a kolostorból odarendelte a kézzel-lábbal ellenkező Albertet. 66 éves volt már, de fiatal lélekkel hozzálátott a bajok orvoslásához. Példájával, bölcsességével és határozottságával csakhamar megváltoztatta az egyházmegye színét. De nem változott meg az ő lelkülete, melyet kortársa így jellemez: „A püspöksüveget és pásztorbotot nem tartotta többre, mint a koldulószerzetes zsákját és botját”.

Különösen abba nem tudott beletörődni, hogy mint országnagynak sok világi ügybe kellett belebonyolódnia. Amint tehát sok sürgető kérés után a pápától megkapta az engedélyt, a püspöki méltóságot „mint égő széndarabot” eldobta, és visszatért kölni cellájába.

De megint csak egészen rövid időre. 1263-64-ben a pápa parancsára német és cseh földön keresztes hadat hirdetett, öreg testtel, de fiatal lelkesedéssel. S miközben harcot hirdetett a pogányok ellen, békét teremtett a keresztények közt - mint kölni élete legelején: Würzburgban és Strassburgban kibékítette a püspököt és a várost. Végre 1268-ban újra elfoglalhatta kölni katedráját. A világhírű tudós és ünnepelt országos nagyság, újra szegény szerzetesként, elöljárói parancs alatt állott. Újra tanított, prédikált, gyóntatott és mint fölszentelt püspök segítségére volt a kölni érseknek: papokat, templomokat, oltárokat szentelt.

De sokkal több az, amit a lelkek megszentelésében tett. Írásai akkor már bejárták az egész keresztény világot. Közvetlen környezetének pedig szórta egy hosszú lelki életben kiérett bölcsességének legérettebb gyümölcseit, gyakorlati lelki tanításait, s a kegyelet azokat gondosan összegyűjtötte. Hadd épüljenek rajta késő utódok is: „Ha egy tojást adsz Isten nevében életedben, az többet használ, mint ha halálod után hagysz egy székesegyházat aranyból”. „Ha megbocsátunk azoknak, kik testünkben, javunkban, becsületünkben kárt tesznek, többet ér, mint ha áthajóznánk a tengeren és a szentsírba feküdnénk.” „Ha a boldogságot és a bajt alázattal fogadjuk Isten kezéből és mindkettőben felismerjük Isten ajándékát, többet ér nekünk, mint ha minden nap véresre ostorozzuk magunkat.” „Valahányszor az ember Isten szeretetéből lemond egy ágaskodásról, ha mindjárt csak hívságos szó vagy tekintet is az, lélekben veszi az Istent, miként a pap az oltárnál.”

Aki már itt tart, az megérett arra, hogy közvetlenül Istenben, az örök Bölcsességben éljen. Albertnek is elközelgetett az ő órája. Élete napja alkonyodóban volt. De még egyszer fölragyogott minden színe és szépsége. 1277-ben megtudta, hogy kedvenc tanítványát, Aquinói Tamás testvért, aki három éve meghalt már, Párizsban támadják, mintha nem volna egészen megbízható a tanítása, mert miként mestere, Albert, Aristotelest tette meg a keresztény igazság zsámolyává. 84 éves volt akkor Albert, s az utazás abban az időben minden volt, csak nem kényelmes, szórakoztató dolog. Mégis haladéktalanul útnak indult, és az egész egyetem színe előtt fényesen megvédte nagy tanítványát.

Kb. két évvel halála előtt Albertet elhagyta emlékezete. Az akkori világnak legnagyobb tudósa tudás dolgában olyan lett, mint egy gyerek. Csak a vallási igazságok éltek lelkében töretlen frissességgel. A legenda fölséges mélységgel beletalált ennek a fordulatnak legbenső értelmébe. Albert nagyon nehezen tanult mint kezdő szerzetes - így tudja a legenda. Már készült elhagyni a szerzetet, mint aki nem tud majd megfelelni a dominikánus hivatásnak. Ekkor megjelent neki Szűz Mária, megígérte neki, hogy vele lesz ezután minden tanulmányában; de előre megmondta, hogy halála előtt minden világi tudománya elvétetik, hogy a halál gyermeki hitében találja őt.

Bizonyos, hogy Albert így fogta föl és így viselte tudományának elvesztését. Nem akart többet érintkezni a világgal, csak Istennel. Egy ideig még siratta kedvenc tanítványát, Szent Tamást, aki oly fiatalon ment el előtte. Lassan teljesen visszavonult. Egy alkalommal Szigfrid, a kölni érsek, kopogtatott celláján, és beszólt: Itt vagy, Albert? Az nem nyitott ajtót, hanem kikiáltott: Albert nincs már itt; itt volt: A püspök megértette a szót és könnyezve távozott.

Albert pedig nemsokára fölvette a szentségeket és cellájában, székén ülve, imádkozó és könnyező szerzetestestvérei közepette visszaadta Teremtőjének lelkét, mely egy hosszú életen keresztül minden nagysága mellett tudott gyermeki maradni.

Tetemeit a kölni dominikánus templom fogadta magába, melynek nagy részét ő építtette. A 19. század elején lerombolták ezt a templomot, és azóta a szomszédos Szent András-templomban várják a boldog feltámadást.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)