Oratio. Bocsásd meg, kérünk, Urunk, népednek bűneit, hogy vétkeink bilincseiből, melyeket gyarlóságunkkal vettünk magunkra, a te jóságod által kiszabaduljunk. A mi Urunk Jézus Krisztus a te Fiad által...

Szentlecke. Atyámfiai: Legyetek az én követőim, és figyeljetek azokra, kik a szerint élnek, a mint bennünk példátok vagyon. Mert sokan élnek úgy, kikről gyakran mondottam nektek, (most pedig sírva is mondom), mint Krisztus keresztének ellenségei, kiknek végök veszedelem, kiknek istenök a has, és dicsőségök gyalázatjokban vagyon, kik a földiekhez ragaszkodnak. A mi társalkodásunk pedig mennyekben vagyon, a honnét várjuk az Üdvözítőt is, a mi Urunk Jézus Krisztust, ki megújítja a mi alázatos testünket, hasonlóvá tévén az ő dicsőséges testéhez, azon erejénél fogva, melylyel mindent is alá vethet magának. Tehát kedves, drága atyámfiai, én örömem és koronám! így álljatok az Úrban, szerelmesim! Evodiát kérem, és Szintikesnek könyörgök, hogy értsenek egyet az Úrban. Kérlek téged is, kedves tiszttársam! segítsd azokat, kik velem munkálkodtak az evangéliomért Kelemennel és többi segédeimmel együtt, kiknek neveik az élet könyvében vannak. (Fil 3,17-21; 4,1-3)

Evangélium. Abban az időben: Midőn Jézus a tömeghez szólt, ime egy fejedelem járúla hozzá, és imádá őt, mondván: Uram! leányom most halt meg; de jer, tedd rá kezedet, és élni fog. És fölkelvén, követé őt Jézus és az ő tanítványai. És ime egy asszony, ki vérfolyásban szenved vala tizenkét év óta, hátúl járúla hozzá és illeté az ő ruhája szegélyét; mert mondá magában: Hacsak ruházatát illetem is, meggyógyúlok. Jézus pedig megfordúlván, és látván őt, mondá: Bízzál, leányom! a te hited meggyógyított téged. És meggyógyúla az asszony azon órában. És midőn Jézus a fejedelem házába jött és látta a síposokat és tolongó sereget, mondá: Távozzatok; mert nem halt meg a leányzó, hanem aluszik. És kineveték őt. És miután kiutasíttatott a sereg, beméne, megfogá kezét; és fölkele a leányzó. És ennek híre terjede azon egész földön. (Mt 9,18-26)

Elmélkedés. Ne nézzük folytonosan a rosszat. A mithológiában a Medúzának szörnyű arca volt. Aki ránézett, megmerevedett. Aki folyton csak a sötétséget nézi, elborul. Aki folyton a diszharmóniát hallja, diszharmonikus lesz. Ne nézzétek a rosszat. Én nem a Medúzát nézem. Én a gyermek Jézust nézem. Vagy, ha nem való nekem, ha nagyon szomorú vagyok, nézem azt a szenvedő Krisztust. Kezeljük magunkat nemcsak erkölcsileg és nemcsak kegyelem szerint, hanem kezeljük magunkat pszichologice. Az Evangélium nem zárja ki a pszichológiát, hanem ellenkezőleg, megsegíti azt. Mindig azt kell gondolni, mikor szomorúak vagyunk: Ez nem minden. Saját lelkedben nyisd meg az Evangélium óriási távlatait, és gondolj arra, amit Szent Pál mond: A mi nyomottságunk pillanatnyi és könnyű, az az örök dicsőségnek minden módot felülmúló mértékét szolgálja. Ne hagyjuk úgy magunkat a mi érzelmeinktől lehengeríteni. S ha nem szabadulunk egészen a sötétségből, legalább gyújtsunk egy gyertyát, örökmécsest, ha nem is napsugarat, de legalább egy lámpácskát, a hitnek, szeretetnek lámpáját. (Prohászka Ottokár püspök: Pünkösd utáni huszonharmadik vasárnap)

Mint előkelő pogány család gyermeke született 213 körül, és szülővárosában, a Pontus tartományban fekvő Új-cezáreában jogi és szónoki tanulmányokat végzett. Húszéves korában magasabb jogtudományi tanulmányok végzése céljából öccsével, Athenodórusszal (őt akkor még Theodórusnak hívták), Fönícia híres városába, Berytusba készült, hogy ott a jogtudományokban magasabb kiképzést szerezzenek. Azonban a családi tanács úgy határozott, hogy a két fiú előbb menjen el a palesztinai Cezáreába nénjüknek meglátogatására, ki egy előkelő tisztviselő felesége volt. Ez a családi határozat Isten titkos rendelése volt s döntő fordulatot hozott a két ifjú életébe. Berytusba indultak s Cezáreában maradtak; jogi tudást és ékesszólást kerestek s rátaláltak a krisztusi igazságra.

Ugyanis abban az időben Cezáreában tanított a páratlan tudományú keresztény tanító, Origenes. A jeles mester híre-neve vágyat keltett a két tudásra szomjas ifjúban; ellátogattak iskolájába, majd rendes hallgatóivá szegődtek. Tudományának mélysége, előadásának vonzóereje és életének komoly szépsége mindjobban lebilincselte őket. Lassan-lassan elfelejtették utazásuk célját, Berytust és a jogtudományt, s egészen átadták magukat a bölcselet és hittudomány művelésének. Az Origenes ajkáról hallott krisztusi igazság átalakította elméjüket és szívüket, s keresztények lettek; különben is Gergely már 14 éves korában mélyebb lélekkel fordult a kereszténység felé, mikor t. i. elvesztette édesatyját. Mikor öt év elteltével 238-ban visszakészültek hazájukba, Gergely nagyszabású búcsúbeszédben köszönte meg Origenesnek azt a kimondhatatlan sok lelki jót, melyben tőle részesült. Elbúcsúzott a rajongva szeretett mestertől, de mindig hű maradt testtel és lélekkel a sokat szenvedett és üldözött szerencsétlen nagy férfiához. Úgy látszik, nem tért vissza azonnal hazájába, hanem lement Egyiptomba és Alexandriában Nagy Szent Dénes püspök (dec. 2) vezetése mellett tovább tanulmányozta az evangéliumi igazságot, sőt világi tudományokkal és művészetekkel is foglalkozott. Majd még egy évig hallgatta Cezáreában Origenest. Világi és egyházi tudományban alaposan kiművelve visszautazott Újcezáreába özvegy édesanyjához.

Krisztus Urunk kegyelmében újjászületve érkezett vissza hazájába, hol megfelelő új életet kezdett. Vagyonáról, a vagyonnal és születéssel járó világi előnyökről lemondott, magányba vonult, hogy imádságban, elmélyedésben és a Szentírás tanulmányozásában zavartalanul élhessen Istennek és lelkének. Tudományának és szentségének fénye csakhamar kisugárzott magányából s felkeltette az emberek csodáló tiszteletét és a tartomány érsekének figyelmét. Az emberek hozzá jártak okos és jámbor tanításain okulni és épülni, az érsek pedig azt tervezte, hogy Gergelyt püspökké szenteli. Amint Gergely az érsek szándékának neszét vette, elbujdosott; nagy alázatosságában érdemetlennek tartotta magát a magas püspöki méltóságra és gyengének a főpásztor vállaira nehezedő nagy felelősség viselésére. De mivel az érsek szándéka Isten szándéka is volt, Gergelyt rejtekhelyén felfedezték, s kénytelen-kelletlen beleegyezett a felszentelésbe. Csupán azt kérte, hogy még egy ideig a magányban maradhasson s ott a püspökségre kellően előkészülhessen.
Mint püspök teljes erejével, egész lelkével a reábízottak megszentelésén fáradozott. Önfeláldozó apostoli tevékenységét Isten két rendkívüli kegyelemmel tette hatékonnyá: hatalma volt neki a természeten és szellemeken.

A hitközség, melynek főpásztora lett, az Úr Jézusnak igazán kis nyája volt; mindössze 17 hívőt számlált. Mégis nagy sokaság és nagy szeretet várta Gergelyt, mikor püspöki székének elfoglalására megérkezett. Ugyanis csodáinak híre megelőzte jövetelét és fényes fogadtatást készített számára; a pogányok nagy tömegben vonultak eléje és a keresztényekkel vetekedve ajánlották fel házukat lakóhelyül a nagyhatalmú férfiúnak. Gergely egy keresztény házában telepedett meg, hová már a közeli napokban csoportosan jöttek a pogányok, hogy lássák és hallják őt. Rövid idő alatt sokan megkeresztelkedtek. A hívek számának növekedésével szükségessé vált megfelelő templom építése. Erre a célra nem volt alkalmas hely. A tengerparton a hegy lábánál elnyúló síkság olyan keskeny volt, hogy, templom nem fért el rajta. Gergelynek eszébe jutottak az Úr szavai: „Ha annyi hitetek leszen mint a mustármag, és mondjátok e hegynek: menj innen amoda, elmegyen, és semmi sem lesz nektek lehetetlen” (Máté 17,19). Bízott az Úr ígéretében és saját hite erejében. Az Úrhoz könyörgött és - a hegy megmozdult és a templom építésére elegendő teret nyitott. S az itt épült templom a megingathatatlan hit szimbólumaként állta az idők viharait: nem pusztult el a Dioklécián-féle üldözésben, mikor minden templomot le kellett rombolni; s épségben maradt egy földrengés alkalmával, mely az egész várost romba döntötte.

Más hasonló csodákról is tud a bámuló utókor. Két testvér a birtokukon fekvő mocsár miatt örökös ellenségeskedésben állott. Perüket ismételten Gergely elé vitték, aki mindannyiszor kibékítette őket. A viszály azonban újra és újra kitört, egyre elkeseredettebb lett, és a pörös atyafiak már egymás élete ellen kezdtek törni. Ekkor Gergely, hogy végleg rendbehozza az ügyet, Istenhez fordult; a szent püspök imádságára a testvérek háborúságának oka, a mocsár kiszáradt. Máskor megrendszabályozta a Lykus folyót, mely féktelen áradásaival a híveknek rengeteg kárt okozott. Egy vészes áradás idején ugyanis a hívek a minden bajukon segítő Gergelyhez folyamodtak és kérték, hogy vessen véget a folytonos veszedelemnek, mely életüket és vagyonukat fenyegeti. Gergely a folyó partján leborult és imádkozott, majd Isten nevében leszúrta botját és megtiltotta a víznek, hogy ne merje többé átlépni a kijelölt határt. A víz soha többé nem áradt túl a boton, mely lombos fává nőtt s az áradás határául, de a csoda emlékezetére is, sokáig ott állt a parton.

A gonosz lelken való hatalmának érdekes bizonyságát jegyezte fel Nisszai Szent Gergely. Mikor püspökszentelése után székvárosa, Újcezárea felé tartott, útközben egy éjjel a zivatar útitársaival együtt egy híres pogány templomba kényszerítette. A gonosz lélek hajléka volt, ki itt a bálványképből a hozzá folyamodóknak olykor feleleteket adott. Beléptekor Gergely keresztet vetett magára, nagy keresztjellel megáldotta a templomot és benne az egész éjszakát imádságban töltötte. Reggel folytatta útját. Imádságos jelenléte és a szentkereszt jele a gonosz lelkeket kiűzte hajlékukból; a templomon kívül bolyongtak s reggel a bálványpapnak tudtára adták, hogy többé oda vissza nem térhetnek, sem a kérdezőknek feleletet nem adhatnak. A bálványpap Gergely után futott s tettéért kérdőre vonta őt, majd különböző fenyegetésekkel és a császárnál való feljelentéssel igyekezett megfélemlíteni. Gergely nyugodtan csak annyit mondott, hogy neki az igaz Istentől hatalma van a gonosz lelkeken, tetszése szerint kiűzheti és visszahívhatja őket. Erre a pap arra kérte, hogy mutassa meg ezt a hatalmát, s miután előbb kiűzte, most rendelje vissza a templomba a lelkeket. Gergely egy lapra ezt írta: „Gergely a sátánnak: menj vissza”, s meghagyta a papnak, hogy az írást tegye az oltárra. A pap így cselekedett, a gonosz lelkek visszatértek s folytatták működésüket. Ez az esemény a bálványpapot megrendítette, Gergely tanítványa lett s utóbb az újcezáreai egyház diakónusa.

A Décius császár parancsára 250-ben megindított keresztényüldözés hullámai Újcezáreába is eljutottak. Az üldözők főképen a püspök élete ellen törtek, mivel tudták, hogy ha megverik a pásztort, elszélednek a juhok is. Gergely örömmel lett volna kész életét feláldozni az Úr Krisztusért, de aggódott híveiért. Tudta, hogy gyöngeségüknek szüksége van erős karjára, s félt, hogy az ő elhurcolása vagy megöletése esetén hitükben meginognak és a ragadozó pogány farkasok martalékává válnak. Ezért székvárosát elhagyta és diakónusával, az egykori bálványpappal egy közeli dombtetőre vonult. Azonban valaki elárulta rejtekhelyüket, s a dühös pogány katonák utánuk mentek, hogy visszahurcolják őket és megöljék. Végigkutatták a dombtetőt, de két magányos fánál egyebet nem találtak. Gergely és diakónusa éppen térdenállva Istenbe merülten imádkozott, mikor a katonák a dombtetőre érkeztek s Isten akaratából az imádkozók a katonák szemei előtt két élőfának tűntek fel. Az üldözés után Gergely szétszórt nyáját a jó pásztor szeretetével kereste föl és gyűjtötte össze; a keserves szenvedések után gyengéden vigasztalta őket és az irgalmasság olajával gyógyítgatta testi-lelki sebeiket. A megkínzott vagy megölt hívek tiszteletére emlékünnepet rendelt.

Két évre rá barbár gótok törtek be Pontusba és rabolva-pusztítva járták be a tartományt. A nagy csapásnál szomorúbb volt, hogy akárhány keresztény is megfeledkezett magáról és a fosztogatókhoz csatlakozott. Mikor elvonult a vihar, Gergely nagy erélyességgel, de egyben nagy mérséklettel visszaterelte az elfajultakat a keresztény fegyelemre. Ugyanilyen éber gondja volt a hit tisztaságára. Akkortájt a Szentháromság tagadó Szabellius eretneksége veszélyeztette a hitet. Gergely csattanós hitvallásba foglalta a katolikus igazságot - a bámuló kor úgy tudta, hogy maga Evangélista Szent János diktálta neki Szűz Mária parancsára-s ez csillaga és pajzsa lett Ázsiának a szabellianizmus ellen. Nagy Szent Vazul is gyakran hallotta, amint nagyanyja, az idősebb Szent Makrina elimádkozta reggeli ájtatosságában. 264-ben még jelenvolt az antióchiai zsinaton, hol az eretnekségek ellen hathatósan szót emelt. Ezután - úgy látszik - nemsokára elérkezett földi zarándokútjának végére.

Halálos ágyán meghagyta övéinek, hogy nagyon egyszerűen temessék el, mert, úgymond, jövevényként léptem a világba s mint jövevény akarok távozni is. Az igazak halálával tért meg Urához, Istenéhez, kinek egész életén át hűséges szolgája volt. Nagy Szent Vazul tanúsága szerint kortársai Mózeshez, a prófétákhoz és az apostolokhoz hasonlították ama rendkívüli kegyelmeknél fogva, melyekkel Isten felékesítette.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Angliában a dánok után Szent Eduárd király, a hitvalló (okt. 13) személyében újra a törvényes uralkodóház került a trónra. A királynak nem voltak gyermekei, s azért hazahívta rokonát, a magyar Földön élő s azért Tengerentúlinak nevetett Eduárd herceget, Margit atyját. De néhány évre rá meghalt. Most szentünk bátyja, Edgár lett az angol trón várományosa. Ő azonban nagybátyja halála után (1066) a belső zavarok és a normann hódítás miatt nem tudott a helyzet ura maradni. Sőt biztonságban sem érezte magát Hódító Vilmos uralma alatt s ezért családjával szülőföldjén, Magyarországon akart menedéket keresni. Hajójukat azonban a vihar Skócia partjaira sodorta. III. Malkolm skót király a legszívesebben fogadta a menekülteket, sőt rövid időn belül feleségül vette a 22 év körüli Margitot s őt 1070-ben királynévá koronáztatta.

A király a legjobb hitvest kapta Margitban. Később nagy boldogságában hálából nagyszerű templomot építtetett annak a kisebb szentélynek helyébe, amelyben feleségével megesküdött. Méltán; nagyon sokat köszönhetett Margitnak.

Házassága előtt nem tanúsított különösebb buzgóságot a vallásgyakorlatokban s jobban érdekelte a harc és a vadászat. De mikor Margit, akit úgy szeretett, olyan bensőséggel, édességgel és bölcsességgel végezte vallási kötelességeit! Először szeretetből csak imakönyveit csókolgatta, s pajzán kedveskedéssel elhintetett közülük egyet-egyet, hogy aztán drágaságokkal fölékesítve hozza vissza. De eljött annak is az ideje, hogy vele együtt végezte a vallási kötelességeket s nem röstellt éjjel fölkelni és vele együtt imádkozni. Lobbanékony természete sokat ártott királyi tekintélyének és bölcsességének. Margit szelíd nyugodtsága és hívő bölcsessége lassan teljesen átalakította ezen a téren is. Malkolm uralkodása Skócia legboldogabb és legfényesebb korszakai közé tartozik.

Ezt a boldog házasságot nyolc gyermekkel áldotta meg az Úristen: hat fiúval és két leánnyal. Margit példaszerű anya volt. Gyermekeit maga oktatta a hitben, maga vezette a templomba, maga készítette elő a szentségekre, maga tanította írás-olvasásra, maga választotta ki magasabb tanulmányokra a tanítókat; a legjelentősebb követelmény ezeknél a komoly keresztény élet volt. Nagyon vigyázott arra, hogy az Isten kertjének e zsenge palántáit a megbotránkoztatásnak rozsdája ne érje. Három fia következett egymásután a skót trónon, s egyik lánya angol királyné lett. Fiai a legkiválóbb uralkodók közül valók, s leánya sem hozott szégyent anyjára.

Szent Margit egyébként Skócia királyainak és a legnagyobb világhatalom uralkodójának, az angol királyi háznak ősanyja.

Skócia királynéja tudott az országnak is anyja lenni. Méltóság és szentség sugárzott le arcáról, amely királyi magaslatokra emelte a vele érintkezőket s a legélénkebb tiltakozást jelentette minden illetlen szó, léha beszéd és könnyelmű magatartás ellen. Különös gondja volt, hogy a királyi udvar komoly élettel adjon példát az alattvalóknak.

Megkívánta, hogy mindenki a környezetben lelkiismeretesen tegyen eleget a valláserkölcsi kötelezettségeinek. Ha valamelyik udvar-hölgynél a könnyelműségnek legapróbb jelével találkozott, annak nem volt maradása az udvarban. Szent buzgóság égett benne az Úr házáért. Külön műhely volt az udvarban, amelyben templomi ruhákat készítettek, s ő maga is segített a hímzésben, úgy amint ezt leány korában valószínűleg nagyanyja, Gizella mellett látta, Templomok épültek, kolostorok alakultak, a pogányság alulsó maradványai eltűntek, a papságban virult a fegyelem.

Mindebben döntő része volt. Csak egy példa: Régi bánata volt, hogy igen sokan, a nagyok közül is, elhanyagolták húsvéti szentáldozásukat. Nem nyugodott, míg nemzeti zsinatot nem hozott össze: a király, a püspökök és főnemesek mondják ki újra törvényben a húsvéti kötelezettséget. De éppen e nagyok között voltak akadékoskodók: Szent Pál is azt mondja, hogy aki méltatlanul eszi az Úr testét és issza a vérét, halált eszik, meg nem különböztetvén az Úr testét. Ők bűnösöknek tudják magukat, nem akarják magukat beleenni egyenest a halálba és ítéletbe. Margit fölkelt és egy apostolnak buzgóságával és bölcsességével mutatta meg, hogy ha a bűnösöknek nem volna szabad venni az Úr testét, akkor senki sem vehetné. Már pedig az Üdvözítő azt mondta: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek. Tehát másképp kell az apostolt érteni: Csak az eszik halált, aki meg nem különbözteti az Úr testét, hanem úgy járul hozzá, mintha közönséges kenyér volna. De aki gyónással és komoly penitenciával készül a vételére, annak élet eledele. A nagyok megadták erre magukat, és a húsvéti szentséghez járulás megint törvény és szokás lett Skótországban.

Palotájában szolgálta ki a szegényeket s nevelt állandóan néhány árvát; de szerte az egész országban rengeteget tett ezen a téren. Látogatta a betegeket, sok embert kivállalt az adósok börtönéből és sok tönkrement családot emelt föl újra. A legtöbb skót családban rendes imádság volt: „Irgalmas Isten, áldd meg jó anyánkat, a királynét, hogy még soká éljen hazánk boldogságára”; s halála után az Egyház joggal imádkozza: „Isten, te Szent Margit királynét csodálatossá tetted a szegények szeretetében, add, hogy az ő közbenjárására és példájára az irántad való szeretet állandóan gyarapodjék szívünkben”. A nemzet királyné asszonya és anyja méltán lett Skócia patrónája.

A hitves, az anya és királyné áldásos tevékenységének főforrása mélységes lelkiélete volt. A legnagyobb elfoglaltság közepett is talált időt az Úristennel való társalgásra.

Éjjel órákon át imádkozott; szigorúan böjtölt és sanyargatta testét. De különösen nagy erőt jelentett neki a bűnbánat szentsége. Nagy alázatossággal kérte lelkiatyját, hogy ne kímélje hibáit, mert „többet érnek - mondotta - őszinte barátunk részéről a sebek, mint hízelgő ellenségünktől a csókok”.

Halála előtt félévig súlyos betegségben feküdt. Rettenetes láz gyötörte, s a kínos fájdalmakra nem akadt ír. Hogy kínjai még nagyobbak legyenek, szeretett férjét és elsőszülött fiát a haza Vörös Vilmos angol király ellen harcba szólította. Mindketten ott maradtak a csatatéren. Amikor ezt a szörnyű hírt meghozták neki, teljes megnyugvással mondotta: „Mindenható Isten, köszönöm neked, hogy életem utolsó pillanataiban ilyen megpróbáltatást küldtél reám. Bízom benne, ez is arra szolgál majd, hogy a te végtelen irgalmasságod által megtisztuljak bűneimtől”.

Nemsokára, 1093. nov. 16-án az Úr Jézushoz költözött. Utolsó szavai az Egyház imádsága volt, amelyet betegségében többször ismételt: „Uram, Jézus Krisztus, te haláloddal életet szereztél a világnak, ments meg engem minden rossztól”. Az utolsó szavakra kilehelte lelkét. 48-49 éves lehetett akkor. A hosszú betegségben elsápasztott arcára a halál csodálatos szépséget varázsolt.

Edinburg mellett abban a Szentháromság-templomban temették el, amelyet házassága emlékére emelt királyi ura. 1251-ben avatták szentté.

Margit görögül annyit jelent, mint gyöngy. Lelki vezetője és első életrajzírója, Teodorik szerint ez a név nagyon találó. Lelke igazi drágagyöngy volt, amelynek fényét nem homályosította el a királyi udvar káprázata s amelyet nem lophatott el semmiféle tolvaj az Úrtól, aki azt magának a kereszten ontott drága vérrel megszerezte.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)