Isten földi országában azonban semmi sem születik nagynak, hanem azzá nő - a kegyelem és az emberi igyekezet vállvetett együttműködésében. Nagy Albertben a kegyelem azzal kezdte a munkáját, hogy nemes ősök testi-lelki nemes kiválóságának tette örökösévé. 1200 táján (esetleg 1193-ban) született a Duna melletti Lauingenben, Augsburg környékén, a Bolstatt lovagok ősi családjából. Őseitől kitűnő testi erőt örökölt. Későbbi elöljárója és barátja, Humbert dominikánus főnök, azt mondja róla: „Ami megjelenését illeti, délceg külsejű volt és erőteljes alkatú. Teste a legszebb arányossággal volt megépítve, és teljesen alkalmas volt minden erőkifejtésre Isten szolgálatában”.

Szelleme lépést tartott daliás külsejével. Nem érte be azzal a csekély tudással, melyet az a kor a készülő lovagoktól kívánt, hanem elkísérte atyját Lombardiába, s míg az mint hű lovag II. Frigyes érdekében hadakozott, ő Pádovában szorgalmasan látogatta az egyetemet - de ugyancsak nem kerülte a templomot sem. S így történt, hogy eljárt azokra a szentbeszédekre, melyeket a buzgó Jordanus Teutonicus, Szent Domonkos közvetlen utódja a rendfőnökségben, egyenest az egyetemi hallgatóknak tartott. Jordanus igen helyesen úgy találta, hogy az ilyen fiatal embereket a nagy szabadság és zabolátlan fiatalság, nem egyszer a vélt tehetség vagy tudományosság különös erővel csábítja isten tízparancsolatának és Krisztus útmutatásainak elhanyagolására. Úgy gondolta tehát, különösen rájuk fér egyszer alaposan fölrázni lelkiismeretüket. De nyilván az is járt az eszében, hogy akad ott olyan is, kit az Úr Krisztus többre hívott; azokat a finom virágokat meg ki kell emelni a bozótból, nehogy elfojtsa őket. A Szentlélek megáldotta igyekezetét.

Sok hallgató otthagyott egyetemet, aranyszabadságot, világot, és kérte Szent Domonkos fehér ruháját. Köztük Albert is. Nem ment ez simán. Az ősi lovagvérnek nem esett oly könnyen vállalni az alázatos engedelmesség, szónélküli tűrés és szegénység életét.

Tépelődéseiben segítségére jött Szűz Mária, kit régóta anyjaként tisztelt. Amint ott térdelt a domonkosok templomának oltárképe előtt és eléje tárta vívódásait, egyszerre úgy tűnt föl neki, hogy a Szűzanya megszólal: Menj Szent Domonkos fiai közé és törekedj szent tudományra. Ez történt a 1223-ban. S most már ment előre a maga útján, a Bolstattok kemény határozottságával. Hiába akarta visszatartani nagybátyja, akinek felügyeletére bízta volt édesatyja. Hiába akarták lebeszélni barátai. Hiába tett kísérletet világias reményeiben letört atyja, hogy erőszakkal elvigye - mint Szent Tamás hozzátartozói (lásd márc. 7).

Ezután Albert számára a csöndes növekvés és gyűjtés évei következtek. Különféle helyeken tanult és közben tanított, - a középkor ugyanis igen bölcsen azt tartotta, hogy tanítás közben lehet legjobban tanulni (docendo discimus). Megjárta kézben Párizst is, ahol akkoriban nagykanállal mérték a tudományt. Itt egy-kettőre hírhez jutott. Ezerszám tolongtak a hallgatók az előadásain.

Hogy azonban Albert a csöndes visszavonultság két évtizedében nemcsak a tudományoknak lett doktora, hanem annak a nehezebb tudománynak is, melynek életszentség, alázatosság és fegyelem a neve, annak nagy bizonyságát adta, mikor rendje Kölnbe küldte: alapítson ott rendi főiskolát. Szó nélkül otthagyta dicsősége színhelyét, és ment Kölnbe. Kísérte oda tudományának, szentségének, bölcsességének híre. Alig melegedett meg, máris békebírónak kérte az érsek és a város. Az évek folyamán még több ízben köszönhette neki a pártoskodó város és felsőbbség, hogy nagyobb áldozatok és vér nélkül megegyeztek.

Általában 1248-tól kezdve egy emberöltőn át Albert nagy szelleme beleszövődött ennek a városnak szellemébe. Köln címerében ez a fölírás olvasható: A szent Köln, a római Egyház hű leánya. Ha a soktornyú rajnapami város ezt a jelmondatát igazolta a mai napig, abban nagy része van Albertnek. Így fordul sokszor egész közületek jellege és sorsa egy emberen! Köln lett Albert második szülővárosa, melyet sokszor elhagyott ugyan apostoli küldetésekben, de mindig rövid időre. Itt bontakozott ki igazában tudományos és szerzetesi egyénisége. A már említett barátja, Humbert azt mondja róla: „Sokszor imádkozásban és elmélkedésben virrasztotta át az éjszakát, és szíve oltárán bemutatta önmagát áldozatul. Nappal aztán a látható oltáron ülte a szent titkot tiszta szívvel és lángoló szeretettel. Mindig el volt foglalva: olvasott vagy írt, avagy diktált, vagy prédikált és gyóntatott. Lelke soha nem pihent meg istenes művektől”.

Kb. 800 munkát irt; nyomtatásban legalább 30 nagy misekönyvkötetet tesznek ki, s mégis naponként elimádkozta a 150 zsoltárt, s mindig készen állt tanítani, prédikálni, tanácsot adni, gyóntatni. Tudományával is csak az Úr Jézus Krisztust és az ő evangéliumát akarta szolgálni. S itt úgy gondolta, az üdvözítő igazság szolgálatára be kell fogni mindenkit és mindent: kortársai között elsőnek tanulmányozta végig a görög Aristotelest, és kényszerítette a pogány tudóst, hogy tudománya és esze a katolikus igazságot támogassa. Ugyanígy tett korának híres spanyol zsidó (Majmonidés) és arab (Avicenna, Averrhoes) tudósaival. De nemcsak könyvekből tanult. Minden jártában-keltében szorgalmasan figyelte a természetet is, és csodadolgokat tudott elmondani állatról, növényről, természeti erőkről kortársainak, kik nem igen szokták meg, hogy magát a természetet fölkérdezzék és figyeljék.

Természetes, hogy ilyen lámpás nem maradhatott a véka alatt. 1254-ben megválasztották a domonkosok német rendtartományának főnökévé, melyhez akkor Magyarország házai is hozzátartoztak. Itt egyik főkötelessége volt fölülvizsgálni a rendházakat és megszüntetni a fegyelmetlenségeket. Följegyezték kortársai, hogyan felelt meg a tudós és tanár ennek a nem könnyű gyakorlati hivatásnak: „Friss és kedves volt a biztatásban, szigorú a feddésben, halálos ellensége a gonoszságnak”. Nagy útjait gyalog tette meg, s amely házakban megfordult, azoknak többnyire egy könyvet írt ajándékba: nem akarta ingyen elfogadni az ellátást.

Közben II. Sándor pápa Rómába hívta. Itt meg kellett védenie a kolduló szerzetességet azokkal a támadásokkal szemben, melyek a párizsi egyetem némely világi paptanára részéről érték. De akkor már oly nagy volt a híre, hogy a pápa és bíborosok előtt is tanítania kellett, s így lett az első magister sacri palatii, s ezt a tisztséget azóta is mindig egy rendtársa tölti be.

Szíve persze visszavágyott az áldott kölni cellába. Örömmel tette le a tartományi főnöki méltóságot, mikor lejárt a három éve. De újabb és nagyobb veszedelem fenyegette. A pápa 1260-ban kinevezte püspöknek Regensburgba. Gondolható, hogyan ellenkezett. Kezére járt barátja, Humbert, a generális is. De hiába. Regensburgban nagy bajok voltak. A püspök sanyargatta és botránkoztatta híveit. Az egyházi fegyelem az egész vonalon meglazult, a hitélet és erkölcs szemlátomást hanyatlott. A pápa végre is az oda nem való püspököt kolostorba küldte vezekelni, és helyébe a kolostorból odarendelte a kézzel-lábbal ellenkező Albertet. 66 éves volt már, de fiatal lélekkel hozzálátott a bajok orvoslásához. Példájával, bölcsességével és határozottságával csakhamar megváltoztatta az egyházmegye színét. De nem változott meg az ő lelkülete, melyet kortársa így jellemez: „A püspöksüveget és pásztorbotot nem tartotta többre, mint a koldulószerzetes zsákját és botját”.

Különösen abba nem tudott beletörődni, hogy mint országnagynak sok világi ügybe kellett belebonyolódnia. Amint tehát sok sürgető kérés után a pápától megkapta az engedélyt, a püspöki méltóságot „mint égő széndarabot” eldobta, és visszatért kölni cellájába.

De megint csak egészen rövid időre. 1263-64-ben a pápa parancsára német és cseh földön keresztes hadat hirdetett, öreg testtel, de fiatal lelkesedéssel. S miközben harcot hirdetett a pogányok ellen, békét teremtett a keresztények közt - mint kölni élete legelején: Würzburgban és Strassburgban kibékítette a püspököt és a várost. Végre 1268-ban újra elfoglalhatta kölni katedráját. A világhírű tudós és ünnepelt országos nagyság, újra szegény szerzetesként, elöljárói parancs alatt állott. Újra tanított, prédikált, gyóntatott és mint fölszentelt püspök segítségére volt a kölni érseknek: papokat, templomokat, oltárokat szentelt.

De sokkal több az, amit a lelkek megszentelésében tett. Írásai akkor már bejárták az egész keresztény világot. Közvetlen környezetének pedig szórta egy hosszú lelki életben kiérett bölcsességének legérettebb gyümölcseit, gyakorlati lelki tanításait, s a kegyelet azokat gondosan összegyűjtötte. Hadd épüljenek rajta késő utódok is: „Ha egy tojást adsz Isten nevében életedben, az többet használ, mint ha halálod után hagysz egy székesegyházat aranyból”. „Ha megbocsátunk azoknak, kik testünkben, javunkban, becsületünkben kárt tesznek, többet ér, mint ha áthajóznánk a tengeren és a szentsírba feküdnénk.” „Ha a boldogságot és a bajt alázattal fogadjuk Isten kezéből és mindkettőben felismerjük Isten ajándékát, többet ér nekünk, mint ha minden nap véresre ostorozzuk magunkat.” „Valahányszor az ember Isten szeretetéből lemond egy ágaskodásról, ha mindjárt csak hívságos szó vagy tekintet is az, lélekben veszi az Istent, miként a pap az oltárnál.”

Aki már itt tart, az megérett arra, hogy közvetlenül Istenben, az örök Bölcsességben éljen. Albertnek is elközelgetett az ő órája. Élete napja alkonyodóban volt. De még egyszer fölragyogott minden színe és szépsége. 1277-ben megtudta, hogy kedvenc tanítványát, Aquinói Tamás testvért, aki három éve meghalt már, Párizsban támadják, mintha nem volna egészen megbízható a tanítása, mert miként mestere, Albert, Aristotelest tette meg a keresztény igazság zsámolyává. 84 éves volt akkor Albert, s az utazás abban az időben minden volt, csak nem kényelmes, szórakoztató dolog. Mégis haladéktalanul útnak indult, és az egész egyetem színe előtt fényesen megvédte nagy tanítványát.

Kb. két évvel halála előtt Albertet elhagyta emlékezete. Az akkori világnak legnagyobb tudósa tudás dolgában olyan lett, mint egy gyerek. Csak a vallási igazságok éltek lelkében töretlen frissességgel. A legenda fölséges mélységgel beletalált ennek a fordulatnak legbenső értelmébe. Albert nagyon nehezen tanult mint kezdő szerzetes - így tudja a legenda. Már készült elhagyni a szerzetet, mint aki nem tud majd megfelelni a dominikánus hivatásnak. Ekkor megjelent neki Szűz Mária, megígérte neki, hogy vele lesz ezután minden tanulmányában; de előre megmondta, hogy halála előtt minden világi tudománya elvétetik, hogy a halál gyermeki hitében találja őt.

Bizonyos, hogy Albert így fogta föl és így viselte tudományának elvesztését. Nem akart többet érintkezni a világgal, csak Istennel. Egy ideig még siratta kedvenc tanítványát, Szent Tamást, aki oly fiatalon ment el előtte. Lassan teljesen visszavonult. Egy alkalommal Szigfrid, a kölni érsek, kopogtatott celláján, és beszólt: Itt vagy, Albert? Az nem nyitott ajtót, hanem kikiáltott: Albert nincs már itt; itt volt: A püspök megértette a szót és könnyezve távozott.

Albert pedig nemsokára fölvette a szentségeket és cellájában, székén ülve, imádkozó és könnyező szerzetestestvérei közepette visszaadta Teremtőjének lelkét, mely egy hosszú életen keresztül minden nagysága mellett tudott gyermeki maradni.

Tetemeit a kölni dominikánus templom fogadta magába, melynek nagy részét ő építtette. A 19. század elején lerombolták ezt a templomot, és azóta a szomszédos Szent András-templomban várják a boldog feltámadást.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)