VIANNEY SZENT JÁNOS MÁRIA III. r. (1786-1859)
*Dardilly (Lyon mellett), 1786. május 8. +Ars, 1859. augusztus 4.
Ritkán volt alázatos, sőt megalázott embernek ily nagy dicsőségben része: egy kicsi, tudatlan szolgagyerekből, aki istállóban aludt, a mindenható Isten sokféle próbatét által látnokot és csodatévőt nevelt magának, és szentté tette őt.

Jean-Baptist Marie gyermekkora a nagy francia forradalom korszakába esett. Tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájukban ,,a nagy óra alatt'' először járult szentgyónáshoz egy papnál, aki megtagadta az alkotmányra teendő esküt. Utána éjnek idején járt hittanórákra, ahol a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Első szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult, amely elé, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét, egy nagy szénásszekeret húztak. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni. Nem volt tehetséges, és amit tanult, azt is nagyon hamar elfelejtette.

Balley abbé, egy nagyon művelt pap, aki a párizsi Szent Genovéva- apátságból került vidékre, felfigyelt Jánosra. Ez a pap Ecullyben volt plébános, ahová maga mellé vette és felkészítette a papszentelésre. De a terv, hogy Jánosból pap legyen, több akadályba is ütközött. Kezdve azon, hogy Jánost besorozták a napóleoni hadseregbe (ahonnan megszökött) és befejezve a sort a szemináriumi tanárokkal. De hála a lyoni érseki helynök bátorságának, aki az ecullyi plébános, Balley abbé barátja volt és pártfogóan szólt János mellett, végül szentelésre bocsátották ezzel az indoklással: ,,Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve majd elvégzi.''

Másfél hónappal a waterlooi csata után -- a fegyverszünet épp akkor lépett életbe -- Grenoble-ban pappá szentelték. Első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be a szemináriumi kápolnában, mégpedig úgy, hogy miközben ő a főoltáron első miséjét mondta, két mellékoltárnál két osztrák katonapap misézett. Felszentelése után atyai barátja, Balley abbé káplánja lett. Ez a tiszteletreméltó, ,,római karakterű'' pap hamarosan a gyóntatójává választotta Jánost, majd ő maga szeretettel és humorral bevezette az imádságba és a példás aszketikus életbe. De a plébános harminc hónap múlva, szentség hírében meghalt. János pedig, aki az egyszer látott dolgokat is nagyon megjegyezte, öreg korában azt mondta: ,,Még ma is meg tudnám festeni az arcképét.'' És ő, aki mindentől megvált, a szobájában, a mosdója felett őrizte Balley abbé tükrét, ,,mert -- mint mondta -- ez tükrözte az ő arcát.''

És János, most először, egyedül maradt: társ, mester és oltalom nélkül. Plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte a püspöke, ahová egy ködös estén érkezett meg. Ars egy kicsi, elkereszténytelenedett falu volt, nem rosszabb, mint a Lyon környékén lévő többi falvak. János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. De a magányt nagyon szerette. Később vágyakozással telt szívvel emlékezett ezekre az időkre: ,,Hat vagy hét esztendőn át azt csináltam, amit akartam.'' De éppen ez a néhány év volt életében a legkeményebb vezeklés ideje. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél.

Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, aminek részben oka volt kegyetlen vezeklése is. Lehet, hogy külön kérte Istentől, hogy ,,megismerhesse saját nyomorult szegénységét''. Teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot. Az érsek megértette nehézségeit és áthelyezte Salles-ba. Csakhogy a Saone folyó éppen áradásban volt, néhány megtért hívője pedig tiltakozott a távozása ellen. Nem tudott elutazni. Erre feladta távozási tervét, és másodszor is ,,eljegyezte magát'' a faluval. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban. Csakhogy prédikálni sehova nem hívták, többnyire csak az egyik sarokban gyóntathatott.

Miközben a többi pap között -- saját szava szerint -- olyan volt, mint a falu bolondja, azokat a lelkeket, akik rábízták magukat, a tökéletesség útjára vezette. Ezek a lelkek aztán követték őt Arsba is. Ez volt az első megnyilvánulása annak a vonzerőnek, amely később Arsot zarándokhellyé tette. Néhány család, akiket megragadott János szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is, amelynek lakói hosszú ideig érzéketlenül nézték papjuk próbálkozásait, kezdett megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz. Az ürügyet egy leány bukása szolgáltatta, aki gyermeket szült. A plébánia falát telemázolták gyalázó megjegyzésekkel, és a környékbeli városkák kávéházaiban mindenütt az arsi pap ,,esetét'' tárgyalták. János már várta, mikor jön a püspöke, hogy furkósbottal verje ki a faluból. Ugyanebben az időben mondta el azokat a prédikációit, amelyekben ,,rettenetes igazságokat'' hirdetett.

Nyolcvanöt prédikáció vázlata ránk maradt, amelyeket 1820--1839 között mondott el. E beszédek a korabeli prédikációgyűjteményekből származó, vesződségesen készített kivonatok. Az a néhány változtatás, melyeket a kis plébános meg mert tenni, arról tanúskodik, hogy a hittudomány területén bizonytalanul mozgott, és csak azért változtatott a kész anyagon, hogy ,,félelmet keltsen''. A hívek panaszkodni kezdtek a szomszéd plébánosoknál, akik feljelentést tettek ellene a püspöknél, és saját híveiknek megtiltották, hogy hallgassák az arsi papot.

Ezekhez az ellenségeskedésekhez még sötétebb dolgok is járultak. A sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni. Az arsi pap többé nem aludt. Tanácstalanságában a szomszédaitól kért segítséget: több hívője puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Mindez pedig azért történt, mert János olyan kapcsolatban volt a másik világgal, mint a szentek közül csak kevesen.

1826-ban -- az arsi plébános ekkor negyven esztendős volt -- a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott -- vallotta az egyik tanú --, hogy senki nem tudott neki ellenállni.'' De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte -- majd ismét lemondott róla.

1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban érintetlen maradt a járványtól. És a faluban a hit lassan éledni kezdett. Idegenből is egyre többen jöttek Arsba. A környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy minél előbb mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála. Ő pedig éjjel és nappal gyóntatott, és kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Azt a kevés időt, ami a gyóntatáson felül naponta szabadon maradt -- miközben az ördög még mindig különböző kísértésekkel gyötörte --, imádkozásra és önostorozásra használta fel.

1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. Egyszer csak talpra állt, de felgyógyulása után ismét el akart menekülni falujából, és ezúttal sikerült is. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza magukkal.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is valakit, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott. János abbé teljesen visszahúzódott, csak mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és -- anélkül, hogy észrevette volna -- csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett.

Amikor püspöke -- a hívek jogos és egyre növekvő felháborodásának leszerelése érdekében -- elhelyezte a káplánt, János abbé attól félt, hogy ismét egyedül marad. Ezért az öreg plébános alaposan végiggondolta, hogyan fog immár véglegesen megszökni. Mikor terve meghiúsult, tömören csak ennyit állapított meg: ,,Gyerekesen viselkedtem.'' A püspök azonban nem hagyta magára, hanem új káplánt küldött melléje, aki úgy szerette, mintha atyja lett volna. János azonban ekkor már halála felé közeledett.

Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra eladta. A bűnös emberek úgy sereglettek köréje, hogy azt mondta: ,,A bűnösök a végén meg fogják ölni a szegény bűnöst.'' De ekkor a faluban már mindenki keresztény életet élt. A plébánosnak is csak a fizikai ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére -- püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette -- meg volt győződve ,,semmiségéről''. Ismételten mondta: ,,Ha tudtam volna, mit jelent papnak lenni, gyorsan trappista kolostorba vonultam volna a szeminárium helyett!''

Bár sokan voltak körülötte, az arsi plébános olyan magányosan halt meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt. Akik látták a holttestét, egyhangúlag tanúsították, hogy az erőnek utolsó cseppje is eltávozott belőle. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította. Az Egyház ezzel emlékezteti minden idők papjait arra, hogy Isten ereje a gyengékben válik tökéletessé. Ünnepét 1928-ban vették fel a római naptárba, augusztus 9-re. 1960-ban Szent Lőrinc vigíliája miatt augusztus 8-ra, majd 1969-ben halála napjára, augusztus 4-re tették át.


--------------------------------------------------------------------------------

A szent arsi plébános életéből, aki a tudományokkal ugyan zátonyra futott, rendkívül gazdag kegyelmi ajándékaival azonban számtalan embert vezetett Istenhez, egyházi dokumentumok, saját prédikációi, s mindenekelőtt hívei és gyónói mondanak el megindító részleteket.

János édesanyja észrevette fiának szíve vágyát, hogy mennyire szeretne pap lenni. Ezért egy nap útra kelt, átment a szomszédos faluba, Ecullybe, ahol a plébános néhány fiút a papságra készített fel, és meg akarta kérni, hogy fogadja be növendékei közé az ő fiát is. De szomorúan tért haza, mert még útközben is fülébe csengett az elutasító szó: ,,Nem tehetem!'' Nem sokkal később újra elindult, de ezúttal Jánost is magával vitte. Balley abbé hosszasan nézte Jánost, azzal a szándékkal, hogy véglegesen visszautasítja, hiszen az akkor már tizenkilenc éves fiú szinte teljesen tudatlan volt. De amikor beszélgetni kezdett vele, minden ellenkezése elpárolgott. Félhangosan mondta magának: ,,Ó, nézd csak, ezt a gyermeket én felveszem!'', majd édesanyjához fordulva mondta: ,,Legyen teljesen nyugodt, ha kell az életemet adom oda érte!''

János számára a tanulás a kínok kínja volt. Egyik társa, a tizenkét éves Loras egy nap elvesztette a türelmét. A hozzá képest hatalmas Jánosnak, aki megint csak hihetetlen ostobaságot tanúsított, a többi tanuló jelenlétében néhány csattanós pofont adott. János felugrott -- és a gyerek lábához vetette magát, úgy kért tőle bocsánatot, hogy ostobaságával ennyire felingerelte.

Alkalmatlansága miatt Jánost elbocsátották a szemináriumból, és a vizsgán, amelyre Balley abbé nagy keservesen felkészítette, megbukott. De a jó abbé azonnal Lyonba sietett, és megkérte az érseki titkárt, hadd ismételje meg János a vizsgát. E kérés hatására egy napon János vizsgáztatására a plébániára érkezett a szemináriumi rektor és a püspök egyik megbízottja. És ebben a nyugodt környezetben János tudott úgy felelni, hogy a megbízottak azzal tértek haza Lyonba, hogy szentelhető. Amikor a helynök aláírta a szentelési okmányt, megjegyezte: ,,Az Egyháznak nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is szüksége van, és ez az ember az!''

De az újmisés János nem gyóntathatott, mert a püspöki hivatal túl hézagosnak találta teológiai műveltségét ahhoz, hogy a gyóntatói joghatóságot megadják neki. Ez volt a későbbi nagy gyóntató utolsó megaláztatása. Mikor aztán végre az engedély megérkezett, Balley abbé térdelt elébe elsőnek, és kérte tőle a feloldozást.

1818-ban egy februári napon kelt útra a fiatal pap arsi plébániája elfoglalására. A faluban mindössze hatvan család lakott, kocsma pedig volt három! Gyalog érkezett, maga mögött húzva egy kis kézikocsit, rajta néhány bútordarab, melyekkel egy szobát is alig lehetett berendezni. Az új plébános eltökélte magában, hogy a háztartását maga fogja vezetni, ami abból állt, hogy krumplit főzött, és egy hétig azt ette. Amikor odaért a plébánia határához, letérdelt az út porába, és imádkozott a helység őrangyalához, ahol az életét akarta áldozni az emberekért.

Az arsi emberek lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk. Nem szavai bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e szavakban zengett. Először persze felhorkantak, aztán hagyták magukat vezetni, végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor valaki szóvá tette az egyik arsi parasztembernek, hogy miként lehetséges, hogy a faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt válaszolta: ,,Mi sem vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon szégyellhetnénk magunkat, ha egy szent mellett ilyen bűnöket követnénk el!'' Egy másik, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál olyan sokáig a templomban, azt felelte: ,,Én nézem a Jóistent, és a Jóisten néz engem.'' Amikor később új temetőt nyitottak, és a sírok kezdtek egymás mellett sorakozni, a szent plébános megjegyezte: ,,Ez igazában egy ereklyekápolna'', mert szerinte azok közül, akiket oda temettek, senki sem veszett el.

Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. A zarándokok a levegőtlenség miatt alig bírták ki, és néha ki kellett menniük a szabad levegőre; télen pedig kegyetlenül hideg volt a templom. A gyóntató atya pedig rendületlenül kitartott, legfeljebb néha tett egy nedves kendőt a homlokára. Kabátja nem is volt, mert ha ajándékba kapott egyet, azonnal továbbajándékozta a szegényeknek. Egyszer csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy Mindenszentektől Húsvétig nem érezte a lábait. És a gyóntatószék sebesre dörzsölte a hátát. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé.

Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.

Ismerte az emberi szíveket, és különös kegyelmi ajándékként olvasott bennük, anélkül, hogy az emberek megszólaltak volna. Egy férfi azzal kezdte a gyónását, hogy utoljára harminc éve gyónt. János kiigazította: ,,nem harminc, hanem harminchárom éve''. Mikor az ember utánaszámolt, igazat adott neki! Egy asszony elmondta, hogy János abbé olyan pontosan ismerte az ő családi viszonyait, az eseményeket és a neveket, hogy a megdöbbenéstől alig tudott megszólalni. És amikor megkérdezte, hogy honnan tudja mindezt, azt válaszolta: ,,Az ön őrangyala mondta nekem!''

Olykor gyóntatás közben könnyekre fakadt. Mikor valaki ezen elcsodálkozott, azt mondta neki: ,,Barátom, azért sírok én, mert ön nem siratja a bűneit.'' Ez az ember az otthoniaknak elmondta: ,,Biztosíthatom önöket, ha valaki sírni látja az arsi plébánost, semmi csoda nincs abban, ha maga is sírva fakad.''

Egy napon levelet kapott az egyik szomszéd paptól, akit a paptársai bujtottak fel, s a levélben ez állt: ,,Ha valakinek oly kevés teológiai tudás van a fejében, mint önnek, annak nem volna szabad beülnie a gyóntatószékbe!'' A levél névtelen volt, de János abbé felismerte írásáról a feladót, ezért ezt a rövid választ küldte neki: ,,Nagyon szeretett és igen tisztelt testvérem! Milyen sok okom van rá, hogy szeressem önt! Ön az egyetlen, aki igazat mondott nekem. És ha már volt annyira jó és szeretetre méltó, hogy szegény lelkemet a gondjaiba fogadta, kérem segítsen nekem abban, hogy elnyerhessem a rég vágyott kegyelmet: nagyon szeretnék e helyről, amelyre tudatlanságomnál fogva teljesen alkalmatlan vagyok, elmenni valahová, és egy sarokban meghúzódva csak siratni életem bűneit.''

A püspök, akihez eljutottak a plébános elleni áskálódások, megjelent Arsban. Vizsgálatot rendelt el, de semmit nem talált, ami miatt Jánost elmarasztalhatta volna. És akkor a püspök is beállt a sorba, és ugyanúgy várt sorára a gyóntatószék előtt, mint a többiek. Papságának pedig ezt kívánta: ,,Bárcsak egy morzsányi volna bennük az arsi plébános ostobaságából!''

A lelkek reá nehezedő terhe és a gonosz lélek által okozott kínok arra késztették, hogy egy éjszaka leple alatt elmeneküljön a faluból. Nem jutott messzire, amikor szembe jött vele a káplánja, és tartóztatta, de János nem hajlott a szóra. Akkor a káplán követte, és a sötétben tévútra akarta vezetni, hogy kacskaringós utakon visszaérkezzenek a faluba, de a plébános észrevette ezt. Csak amikor a káplán kikapta a hóna alól a breviáriumot, akkor indult el visszafelé, hogy másikat vegyen magához. Akkor megszólaltak a templom harangjai, s a nép mindenféle eszközökkel összeszaladt, mert azt hitték, tüzet kell oltani vagy rablók ellen kell védekezni. A plébános pedig, abban a hiszemben, hogy Úrangyalára harangoznak, letérdelt imádkozni. Az ima végeztével fölkelt, és elindult, hogy elmegy. Közben azonban az ajtót kívülről rázárták. Felindultságában könnyek között kérte, engedjék elmenni. Mikor végre kiengedték a lakásból, bement a templomba, és leborult a tabernákulum előtt. Reggel pedig egész őszintén csak annyit mondott: ,,Gyerekesen viselkedtem.''

Alázatosságában a csodákat és gyógyításokat, amelyeket Isten általa művelt, Szent Filoménának tulajdonította, akit bensőségesen szeretett, s akitől volt egy kis ereklyéje. Egyszer szinte megharagudott ,,kedves kis szentjére'', mert nyilvános helyen és sokak szeme láttára művelt csodát. A káplánjának így beszélte el: ,,Egy asszony hozott oda hozzám egy gyermeket, akinek súlyos szembaja volt. Megérinttette velem a beteg szemet, és a baj eltűnt! És hogy szégyelltem magam! Ha találtam volna egy egérlyukat, eltűntem volna benne!'' Egy szemtanú pedig elmondta: ,,Látnotok kellett volna, hogyan futott el a gyermek meggyógyításának színhelyéről! Kezébe temette az arcát, és nagy léptekkel szaladt el, mintha bottal kergetnék!''

Aztán egyik nap meglepetésszerűen megjelent a templomban az új püspök, és a teljesen elképedt plébános vállára terített egy piros selyemből készült, hermelinnel szegett körgallért, és kihirdette a jelenlevőknek, hogy a plébánost címzetes kanonokká nevezte ki. A plébános úgy állt a sekrestye ajtajában, mint egy csínytevésen rajtakapott gyermek. De alighogy a püspök eltávozott, János abbé pénzzé tette a körgallért. Huszonöt frankot kapott érte, amit mindjárt a szegények javára fordított. Mikor a kereskedőnő rádöbbent, hogy túl keveset adott érte, megtoldotta az árát. Akkor a plébános örömmel felkiáltott: ,,Ó, ha a püspök úr még egyet ajándékozna nekem, azt is pénzzé tenném!''. Majd tollat ragadott, és így írt püspökének: ,,Kegyelmes Püspök Úr! A gallér, amelyet olyan jóságosan nekem ajándékozott, igen nagy örömet szerzett nekem. Egy alapítványhoz éppen ez az összeg hiányzott, amit érte kaptam: ötven frankért sikerült eladnom! Ezzel az összeggel nagyon meg vagyok elégedve!''

Ugyanígy tett, amikor megtudta, hogy kinevezték lovaggá, és csak annyit kérdezett: ,,Jár a lovagi kereszttel valami jövedelem? Jelent ez valami pénzt a szegényeimnek? Mert ha nem, akkor mondjátok meg a császárnak, hogy hallani sem akarok a lovagságról!''


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható és irgalmas Istenünk, ki Szent János áldozópapodat csodálatos lelkipásztori buzgósággal áldottad meg, kérünk, segíts, hogy közbenjárására és példája szerint szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak, és velük együtt mi is eljuthassunk az örök dicsőségre!

Imádság:

Szent Perpetua     özvegy, † 80

Mind a 7 ifjú katona volt. Makszimilián, Jamblich, Martinián, János, Dénes, Ekszakusztodián, és Antonin efezusi nemes családokból származtak. Testileg nem voltak rokonok, de mint keresztények a lelki rokonság kötelékeiben voltak hitben és Krisztus iránti szeretetben. Együtt imádkoztak, küzdöttek szenvedélyeik ellen és őrizték tisztaságukat. Décius császár üldözése alatt, amikor a császár Kartagénából Efezusba jött, mindenkit kötelezett arra, hogy az isteneknek áldozatot mutassanak be. Az emberek mentek is a parancsot teljesíteni, de a 7 katona helyette a keresztény templomban imádkozott. Mindezeket tudomására hozták a császárnak, aki bilincsbe verette őket. Néhány nap múlva, méltatlannak ítélve őket a katonai szolgálatra, de mégis sajnálva a fiatal embereket halálra adni, elengedte őket és más városba ment. A 7 ifjú katona pedig követve Jézus mondását, elrejtőzött egy barlangba és készült a vértanúi halálra. A visszatérő császár kerestette őket, szüleiktől tudta meg rejtekhelyüket. Azt a parancsot adta, hogy falazzák be a barlang nyílását. Az ifjak, előbb egymással beszélgetve, Istentől rájuk bocsátott mély álomba merültek és így fejezték be földi életüket. Két titkos keresztény: Tivadar és Rufinus két óntáblára mindent felírt ami a vértanúkkal volt kapcsolatos, behelyezte a kövek közé.


Szent Arisztark     vértanú, † 67           


Szent Domonkos     hitvalló, † 1221           


Szent Eleuthér vértanú

Szentünk Bizáncban, született és Makszimián császár udvarában hálószobájának felügyelője volt. A pogányságból Krisztus hitére térve házában keresztény templomot épített. Szolgáinak egyike elárulta hogy keresztény. A császár arra kényszerítette, hogy mutasson be áldozatot a bálványoknak. Amikor ezt megtagadta, a császár lefejeztette.


Szent Eudokia vértanúnő

Eudokia Perzsiában szenvedett vértanúságot Szápor király alatt 362-64-ben. Különféle kínzások után a börtönben éheztették, összetörték csontjait, és végül lefejezték. Egyesek szerint Eudokia ugyanaz, mint akit Ia néven szeptember 11-én tisztelünk.

SZENT EYMARD PÉTER JULIÁN III. r., rendalapító (1811-1868)
*La Mure-d'Isčre, 1811. február 4. +La Mure-d'Isčre, 1868. augusztus 1.
Pierre-Julien Eymard 1811. február 4-én született a franciaországi La Mure-ben. Apja szegény, szorgalmas késkovács és jó keresztény volt, de túlságosan pénzvágyó. Anyja viszont rendkívüli jámborságot tanúsított, és fiát már élete első hónapjaiban magával vitte az istentiszteletekre. Péter már gyermekkorában különlegesen érzékelte az Úr eucharisztikus jelenlétét, és gyakran töltött hosszú időt a szentségház előtt. 1822- ben megbérmálkozott, egy évvel később első szentáldozáshoz járult, és már ebben az időben kinyilvánította szándékát, hogy papnak készül. Apja elutasította ezt a gondolatot, kivette az iskolából, és kiképeztette az olajsajtolás mesterségére. Nem veszítette kedvét. A lans-i kegyhelyen tett zarándoklata után egy régi nyelvtankönyv segítségével saját erejéből kezdett el latinul tanulni; tizenhat évesen kapott egy ösztöndíjat, s ez egy évi tanulást tett számára lehetővé. Mélyen érintette anyjának 1828-ban bekövetkezett halála. Apja végül engedett, és 1829 júniusában beléphetett a Szeplőtelen Fogantatás oblátusainak noviciátusába. Egy súlyos betegség azonban csakhamar hazatérésre késztette. Apja halála után, 1831 szeptemberében belépett a grenoble-i szemináriumba. Jámborsága és tiszta jelleme megbecsülést és szeretetet, szorgalma és lelkiismeretes munkája pedig jó tanulmányi eredményt szerzett számára.1834. július 20-án pappá szentelték, majd októberben segédlelkésznek nevezték ki Chatte-ba.

Papi tevékenységének kezdetét teljes siker koronázta. A hívőket mélyen meghatotta, amikor látták, hogy sok órát tölt az Oltáriszentség előtt. Imádságát szigorú testi fegyelemmel és keménységgel kapcsolta össze, apostolkodásában pedig egyszerű és közvetlen módszereket használt.

1837-ben a La Mure közelében levő Monteynard plébánosává nevezték ki; ott is szép lelkipásztori sikereket ért el, amelyek az egész plébániát megváltoztatták. Időközben azonban szorongatni kezdte a papi szolgálat magányossága. 1838 elején véletlenül értesült a maristák létezéséről, akiknek a társaságát kb. tíz évvel azelőtt alapította Jean-Claude Colin (1790--1875). Úgy gondolta, hogy náluk megtalálja tevékenységének igazi területét. Miután -- bár nem nehézségek nélkül -- megkapta püspökétől a szükséges engedélyt, mivel el akarta kerülni a fájdalmas búcsúzkodást, 1839. augusztus 18-án teljes csendben ott hagyta az egyházközséget.

A maristák lyoni kolostorában lett novícius Pierre Colinnek, az alapító testvérének vezetése alatt. Boldognak érezte itt magát; boldogságát csak egykori híveinek fáradozásai árnyékolták be, akik feltétlenül vissza akarták vinni Monteynard-ba.

Péter-Julián sohasem fejezhette be novíciusi évét. A fiatal kongregáció szükségletei oda vezettek, hogy a következő novemberben kinevezték a belleyi kollégium spirituálisává. Bár nem lelkesedett ezért a feladatért, engedelmeskedett. E ház kisszemináriumában a tanulók fegyelmezetlensége nagyon nehéz helyzetet teremtett, több növendéket el kellett bocsátani. E nehezítő körülmények között is tehetséges nevelőnek mutatkozott. Az Eucharisztia iránti különleges tisztelete döntően segítette abban, hogy felemelje a ház vallási színvonalát. Tevékenységének ezt az időszakát fontos és szerteágazó külső feladatai jellemezték, s mégis misztikus jellegű erős belső próbatételek kísérték. Mindinkább kiemelkedett kongregációja tagjai közül. 1844-ben provinciálissá, 1846-ban pedig általános vizitátorrá nevezték ki.

Ezenkívül 1845 szeptemberében átvette a maristák harmadrendjének a vezetését, s ezt figyelemre méltó módon fellendítette. 1850 áprilisától 1851 márciusáig átmenetileg újoncmester volt, mivel azonban túlságosan igénybe vették külső feladatai, itt csak félsikert ért el. Lassanként más tervek érlelődtek benne. 1851. február 2-án Fourvičre kápolnájában belső kinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy saját társulatot alapít, s ezt az Oltáriszentség imádásának szenteli. Szeptemberben mégis elfogadta kinevezését a La Seyne-i kollégium igazgatójává, mivel annak az idő tájt kritikus szakaszt kellett kiállnia. Ebben az időben ismerte meg az egykori tengerésztisztet, az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét: Raymond de Cuers-t, akit nem sokkal ezután pappá is szenteltek.

1853. április 18-án kapott újabb belső megvilágosodása megerősítette terveiben. A maristák általános elöljárójánál, Colin utódjánál természetesen ellenállásra talált. Az Eymard és kongregációja közti szakítás 1856. május 14- én véglegessé vált, miután Sibour párizsi érsek megígérte neki a támogatását.

Röviddel ezután Eymard Cuers-rel együtt berendezkedett az érsekséghez tartozó Villa Châteaubriand-ban. Az Oltáriszentségről Nevezett Papok Kongregációjának kezdeti ideje meglehetősen nehéz volt: anyagi alapjai több mint rosszak voltak és egyetlen új hivatás sem jelentkezett. Bár Eymard egyrészt nagyon jelentős és értékes bátorításokat kapott, például Vianney Szent Jánostól, az arsi plébánostól (lásd: A szentek élete, 403. o.), másrészt viszont sok egykori marista rendtársa, sőt barátja is élesen bírálta. Ezenkívül most már feltétlenül találnia kellett egy épületet, ahol véglegesen megtelepedhetnek. Az 1857. év különösen kemény volt, és Eymard megbetegedett. Végül Morlot bíboros, Sibour érsek utóda meg tudott szerezni két egymás mellett lévő házat Faubourg Saint-Jacques-ban; I858. március 30-án beköltöztek az egyikbe. Az arsi plébános bátorítására csakhamar megérkezett Marguerite Guillot, akit Eymard Lyonban ismert meg, és aki az ő lelkivezetése alatt állott, és elfoglalta a másik házat, hogy ott néhány társnőjével együtt megalakítsa a hitoktatásban tevékenykedő nők közösségét. Az örökimádás és a felnőttek elsőáldozása mellett számos más eucharisztikus mozgalmat is megszerveztek.1859. január 5-én Eymard pápai dicsérő iratot kapott. Az új társulat szerzetesei első fogadalmaikat ugyanebben az évben, március 2-án tették le. Röviddel ezután Cuers egy másik házat alapított Marseille-ben. Egy harmadiknak az alapítása (1862 decemberében, Angers- ben) szolgált alkalmul Eymard-nak arra, hogy a Szentszéktől jóváhagyást kérjen. Ezt az 1863. június 3-i keltezésű brevében meg is kapta. -- 1864. május 26-án Angersben Marguerite Guillot és rendtestvérei számára is berendezett egy házat; ők időközben az Oltáriszentség szolgálói néven szerzetesközösséggé alakultak. (1864 decemberében a nővérek egy további házat is alapítottak Nemours-ban.)

Eymard, miután 1865. július 6-án élete végéig elöljáróvá választották, átélte azt az örömet, hogy megláthatta kongregációja elterjedését. Jeruzsálemben leghőbb vágya ellenére sem sikerült letelepíteni szerzeteseit, Brüsszelben viszont egészen jelentős rendházat alapított.

Eymard utolsó életéveit több viszály árnyékolta be. Először mélyülő nézeteltérése támadt Cuers-rel, aki 1867-ben csaknem elhagyta a kongregációt, hogy Roquefavourban szemlélődő eucharisztikus rendet alapítson.1867-ben a nemours-i főnöknő -- aki megkísérelte, hogy szakadást idézzen elő -- áskálódásai odavezettek, hogy május 29-én a nemours-i házat be kellett zárni. Ez az ügy elidegenítette a kongregációtól Meaux, Párizs és Angers püspökét. Mindezekben a megpróbáltatásokban Eymard állhatatos maradt és teljesen átadta magát Istennek. Erős természetfölötti kisugárzása megragadott mindenkit, aki a közelébe került. (Auguste Rodin szobrász is a kongregáció posztulánsa volt egy rövid ideig. Ennek emlékeként megmaradt számunkra Eymard-t ábrázoló mellszobra.)

Belső misztikus életéről csak keveset árulnak el egyébként igen szép írásai. Ebből az életéből mégis felszínre került valami, rendkívüli jelenségek: eksztázisok, jövendölések és a szellemek megkülönböztetése formájában. Bizonyos időszakokban Eymard-nak -- miként barátjának, az arsi plébánosnak -- a sátán heves támadásait kellett kiállnia.

A fáradtság és kimerültség, a gondok és életmódjának szigorúsága idő előtt felőrölték erejét. 1868. augusztus 1-én halt meg Isten akaratában megnyugodva. 1925. július 12-én boldoggá, 1962. december 9-én szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te Szent Péter Julián papot az Oltáriszentség buzgó tisztelőjét új papi közösség alapítására indítottad, add, hogy közbenjárására a szentségi Jézus buzgó tisztelete által az örök életre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.


Boldog Tomázó Teréz     szűz, † 1578

Mindnyájan a Konstantinápoly közelében levő Dalmát kolostor szerzetesei voltak. Szent Izsákról május 30-án emlékeztünk meg. Ő 383-ban hunyt el. Utóda szent Dalmát lett. Ő először katona volt, a császár elismerését is kiérdemelte tettei miatt. Ezután elhagyva a világot, feleségét, leánygyermekeit, csak fiát Fausztoszt vévén magával, Izsák atyához mentek, aki mindkettőjüket beöltöztette szerzetesnek. Amikor Izsák atya halálát érezte közeledni, összehívta a szerzeteseket, utasításokat adott nekik, és utódjául hagyta Dalmát atyát, akiről a kolostort elneveztek. A pátriárka Dalmátot pappá szentelte. Harcolt a rátámadó láthatatlan ellenségekkel, de harcolt a láthatókkal is, ezek voltak a nesztoriánus tévtanítók. Tevékeny segítője volt az Efezusban 431-ben összegyülekezett III. egyetemes zsinat atyáinak a tévtanítás elitélésében. Olyan nagy tiszteletet vívott ki a császár és az atyák előtt, hogy a kolostor archimandritájává tették. Hosszú élet után halt meg 440 körül. Fiáról, Fausztosz atyáról elég kevés ismeret maradt fenn. Miként atyja, ő is a kiváló szerzetesek közé tartozott. Megtartotta hűségesen a szerzetesi fegyelmet és szerette a böjtöt.


Szent Kozma atya

Kozma atya életéről annyit tudunk, hogy a palesztinai Fárán pusztában volt remete. Egy alkalommal meglátogatta az antiochiai kolostort, ott néhány nap múlva elhunyt. A pátriárka a kolostorban parancsolta eltemetni a testet, ahol már néhány püspök is el volt temetve. Sírjánál sok csodás gyógyulás történt. Élt a VI. században.