(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Vértanúságuk történetét megtaláljuk a Makkabeusok II. könyvében, a 7. fejezetben.

Palesztinát Kr. e. 200 körül a szírek hódították meg. Azelőtt száz és egynéhány esztendeig békében éltek a zsidók Egyiptom hatalma alatt. Most rosszra fordult sorsuk. A szír királyok kegyetlen elnyomással akarták biztosítani uralmukat. Az eleinte inkább politikai jellegű üldözés nemsokára egészen vallási színezetű lett: az igaz Istentől akarták eltántorítani a zsidókat. Legkegyetlenebbül dühöngött Antióchus IV. Epifánesz (Kr. e. 176-163), aki tömeggyilkosságai mellett még a jeruzsálemi templomot is megszentségtelenítette. Ennek az üldözésnek egyik epizódja a hét testvérnek és anyjuknak vértanúsága.

Nevüket nem jegyezte fel a történelem. Mivel azonban közvetlen előfutárai annak a szabadságharcnak, melynek vezére a hős Makkabeus Judás: Makkabeus vértanúknak szokás őket nevezni. Antióchiában kerültek a zsarnok ítélőszéke elé. Lehet, hogy Palesztinából vezettette őket ide, de még valószínűbb, hogy az antióchiai diaszpóra (szétszórt, hazájából kiűzött zsidóság) volt tartózkodási helyük. Az elfogottakat sertéshús evésére akarták kényszeríteni. Szigorúan tiltotta ezt a mózesi törvény, s a tilalom megszegése egyértelmű volt az igaz Isten megtagadásával. Az ellenszegülőt megkínoztatta a király, a ha állhatatos maradt, kivégeztette. Sokan elhagyták ekkor hitüket. A hét testvért azonban nem ingatta meg a parancs és fenyegetés, nem rémítette az előkészített kínzóeszközök látása. A legöregebb fiún kezdték a vallatást. De ez így szólt a királyhoz: „Mit kívánsz? Inkább meghalunk, de az Istentől atyáinknak adott törvényt nem szegjük meg!”

Haragra lobbant erre a király. Hatalmas serpenyőket hozatott s tüzet gyújtatott alájuk. Míg a serpenyők tüzesedtek, a hóhérok kivágták az ifjú nyelvét, lenyúzták fejéről a bőrt, kezét és lábát levágták. Azután rádobták a tüzes serpenyőre. Sokáig vívódott a tűz fölött. A többieknek végig kellett nézni borzalmas vonaglásait. De hősiesen biztatták egymást: „Az Úr, a mi Istenünk megemlékezik ígéretéről és megvigasztal minket, amint Mózes énekében írva van Megvigasztalja szolgáit!”

Sorra került a második. Ennek a fejéről is lenyúzták a bőrt hajánál együtt s azután megkérdezték: akar-e már enni? „Nem teszem!” válaszolta. Az lett a vége, mint bátyjának. Utolsó sóhajtásával még azt mondotta: „Te gyalázatos zsarnok! A földi életet elveszed ugyan tőlünk. De a világ Királya a föltámadáskor örök életre támaszt, mert törvényéért halunk megy.

A harmadik, mielőtt megcsonkították volna, kitárta karját és nagy bizalommal szólt: „Az Ég adta ezt nekem, most hát az Isten törvénye kedvéért kevésre tartom elvesztését. Remélem, hogy Tőle visszakapom”. Maga a király is csodálta ezt a nagy bizodalmat és bátorságot.

A negyedik, mikor már csaknem halálra vált: „Jobb az életre szóló föltámadás reményével elszenvedni a halált emberek kezéből, mint istentelenül élni, Te nem az életre támadsz fel!”

Az ötödik a kínzás közben megjövendölte a zsarnok bukását: „Most még hatalmad van az emberek fölött s azt teszed, ami kedvednek tetszik, pedig magad is halandó vagy. De ne gondold, hogy Istenünk elhagyta az ő népét! Nemsokára megérzed az Isten büntető kezét: rád nehezedik és utódaidra!”

Elővezették a hatodikat is. Haldokolva figyelmeztette a zsarnokot: „Ne ámítsd magad! Istenünk azért tűri népe szenvedését, mert vétkezett ellene. De te sem maradsz büntetlenül, bár most szembe mersz szállni Istennel”.

Anyjuk látta szenvedésüket és halálukat. De nemhogy megijedt volna, hanem még biztatta a haldoklókat. Mennyei bölcsesség szemével nézte és értékelte kínjukat és hősi erejüket: „Nem tudom, méhemben hogyan formálódtatok. Mert nem én adtam nektek a lelket és életet, és nem én főztem össze tagjaitokat, hanem a világ Teremtője. Ő formálja a születő embert, ő tartja szemmel mindenek eredetét. Ő is adja majd vissza nagy irgalmasságában élteteket és lelketeket, mert törvényéért áldoztátok föl magatokat”.

Egy volt még életben: a legkisebbik: Esküdözött a király, hogy barátjává fogadja, minden kívánságát teljesíti, csak szakítson Istenével. Az anyát is biztatta, mentse meg legkisebbik fiát; lehetetlen, hogy ellene álljon a kedves anyai szónak. Szólt is az asszony, de másképp, mint ahogy a király akarta: „Fiam! Könyörülj meg rajtam, szülő és szoptató anyádon. Tekints az égre; a földre és mindenre, ami rajtuk van és értsd meg, hogy az Isten semmiből teremtett azokat és az embereket. Ne félj hát a hóhértól, légy méltó testvéreidhez és válaszd a halált; hogy Isten irgalmából velük együtt téged is viszontláthassalak”.

Még beszélt az asszony, mikor a türelmetlen fiú fölkiáltott: „Mire vártok? Nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvénynek; mely Mózes által adatott! Te pedig, aki kezdted ezt a gonoszságot a zsidók ellen, nem menekszel meg az Isten kezéből. Minket bűneinkért fenyít. Megharagudott ránk egy időre, de ismét megbékél majd szolgáival. De te, istentelen, nem kerülöd el a mindenható és mindenlátó Isten ítéletét! Testvéreim a rövid szenvedés után már az örök életben vannak Isten ígérete szerint; te is megkapod az ő ítélete szerint a kevélységednek megfelelő büntetést. Én is föláldozom testemet, lelkemet hazám törvényeiért. Csak arra kérem az Urat, hogy minél előbb könyörüljön nemzetünkön. Te pedig kínok közt kényszerülj el ismerni, hogy egyedül ő az igaz Isten”.

A király erre a beszédre még kegyetlenebb módon megkínoztatta, mint a többit. A hét fiú után az anyát is kivégezték.

Ennyi hősiesség láttára lehet-e még kérdezni, miért tiszteljük mi keresztények ezeket az ószövetségi zsidó szenteket? Ha valaki mégis kérdezné, megfelel rá Nazianzi Szent Gergely a mai zsolozsma utolsó olvasmányában: „Ha már Krisztus halála előtt is vállalták a vértanúságot, mit tettek volna, ha Krisztus után kell szenvedniük? Ha előttük lett volna példaként Krisztusnak értünk vállalt halála? Sőt aki Istent szereti, figyelemre méltatja azt a titokzatos kapcsolatot is, hogy: akik Krisztus előtt vértanúságot szenvedtek, nem tehették ezt másként, mint a Krisztusban való hit által”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Pedig nem annak indult. Tekintélyes nápolyi nemesek sarja volt. (született 1696 szeptember 17). Rendkívüli szellemi tehetségekkel tündökölt már gyermekkorában. Tizenhét éves sem volt, mikor fényes szigorlat után jogi doktor lett. Utána három éven keresztül, mint ügyvédbojtár, szorgalmasan járta a bíróságokat. Húszéves korában önállóan kezdte az ügyvédséget. Előkelő családok reá bízták kényes pöreiket, és nem csalódtak. Az előkelő fiatal ügyvédet fölkapta szárnyára a hír. Atyja már a valósulás küszöbén látta legmerészebb álmait: fia a tekintély, fény és gazdagság tetőfokára emeli családját. Már ki is szemelte menyasszonyát: egy hercegnőt!

Ekkor nyúlt bele Alfonz sorsába látható módon az a Láthatatlan Kéz, mely mindnyájunknak, nagyoknak és kicsinyeknek életútját irányítja. Alfonz épp egy jelentős pört vitt. Már biztos volt győzelmében, mikor kitűnt, hogy voltaképpen veszett ügyet képvisel: a döntő bizonyítékul szolgáló okiratot egészen másképp kell érteni, mint ahogyan ő értelmezte. Rögtön félbeszakította a tárgyalást. Hamis ügyet ő egy percig sem véd. De levont egy sokkal súlyosabb következtetést is: „Világ, most megismertelek”, kiáltott föl. „Isten veletek, tárgyalótermek. Engem nem láttok többé!” Huszonhat éves volt ekkor.

Váratlan volt ez az elhatározás, de nem előkészületlen. Csak előtört, ami a fölszín alatt régen gyűlt és folydogált lelkében. Őszinte jámborság és erkölcsi tisztaság volt Alfonz kísérője már gyermekkorától fogva; még édesanyja adta melléje. S nagy épülés volt a nápolyiak számára látni a főnemes fiatal ügyvédet, amint egy-egy fényes védőbeszédje után a tárgyalóteremből egyenest a templomnak tartott és ott órákat töltött a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt. Társaságba csak épp annyit járt, amennyit szülői és társadalmi állása miatt el nem kerülhetett. Igazi szórakozása kórházlátogatás és betegápolás volt.

Hogy most búcsút mondott az ügyvédségnek, még nagyobb odaadással élt az imádságnak és felebaráti szeretetnek. De egy belső isteni szó sürgette, hogy pappá kell lennie. S ő habozás nélkül engedelmeskedett. Atyja magánkívül volt: Kérlelt, fenyegetőzött, hízelgett és gyötört. De Alfonz hajthatatlan volt: „Isten hív, nem szabad ellenállnom”. A legszebb álmaiból kiriasztott apa majd elájult, mikor fiát először látta papi ruhában. Egy álló esztendeig szóba nem állt vele, s évekig hordta szívében a keserű neheztelést. Fia már fölszentelt pap volt és missziós prédikációkat tartott, mikor atyja, különben hívő katolikus, betévedt a templomba, hol fia éppen a szószékre szállt. Főúri kevélységét szíven találta, hogy fia szegényes missziós papi ruhában toprongyos hallgatóknak beszél. Ott akarta hagyni, de a kíváncsiság fogta. Minél tovább hallgatta, annál mélyebben megindult. Bűnbánó és megengesztelődött lélekkel jött ki a templomból, megvárta és megölelte fiát és bocsánatot kért tőle. Később is mondogatta, hogy csak fia által ismerte meg igazán Istent.

De már akkor hányan elmondhatták ezt magukról! Hisz akkor már útban volt, ami Szent Alfonznak voltaképpeni hivatása lett: a népnek rendszeres, nagyarányú és korszerű lelkigondozása.

Alfonz ezen a téren már fiatal pap kora óta óriási eredménnyel működött. Száz szám tértek meg keze alatt megrögzött bűnösök; lanyha keresztényekből hitüknek és hitükből élő buzgó krisztusvallók lettek. Miképpen?

Főként három hatásos eszköze volt Alfonznak a lélekhalászás krisztusi művében. Mindenekelőtt mit sem törődve korának cikornyát kedvelő ízlésével, Isten igéjét erővel és egyszerűséggel hirdette; mindenki megérhette. Azután a gyóntatószékben és négyszemközt rendkívüli szeretettel és türelemmel iparkodott a bűnösöket talpra állítani; a remény, szeretet, bízó imádság italával erősítgette és édesgette azokat, kiket a francia földről terjedő túlzott szigorúság (az ún. janzenizmus) elijesztett. Végül pedig szorgalmazta a gyakori szentáldozást és szentséglátogatást. Különös gondja volt a falvak elhanyagolt népéire. Népmissziók és lelkigyakorlatok voltak itt az ő eszközei.

De nagyon hamar látta, hogy az ő ereje egyedül nem futja. Élénken helyeselt is, mikor a jámbor castellamarei püspök, Falcoja Tamás, fejtegette előtte, mennyire szükség volna egy ilyen szerzetesrendre. Csak azt nem akarta megérteni, hogy megalakítására ő van hivatva. Ez ellen tiltakozott alázatossága. Még akkor se indult meg, mikor egy szentéletű apáca megjövendölte neki, hogy rendalapító lesz. Nem akart ő magánkinyilatkoztatásnak hinni, mikor az annyira ellenére járt alázatának. De mikor több szentéletű bölcs és tanult pap ugyanezt mondta neki, fölismerte Isten akaratát. És ekkor már nem hátrált, nehézségek nem rettentették.

Első társai (1732-ben, Scala nevű szegény hegyi községben) elhagyták mind egy szálig - újakat gyűjtött. Az új társaságnak támadtak irigyei, kritikusai és gáncsvetői - nem csüggedt. Társaiba belelehelte a maga szellemét: nagyon szegényen éltek, sokat böjtöltek, az éjszaka egy részét szentségimádásban töltötték. A prédikálásban Alfonz egyszerűségét kellett követniük; a gyóntatószékben az ő lélekszeretetét és az Oltáriszentség tiszteletét árasztották. Tizével, tizenkettesével mentek a falvakba, kereszt alatt kihirdették az utcákon a missziót, 10-12 napig magyarázták a hit igazságait, naponként két órát gyóntattak, rend, nem és állás szerint külön elővették a népet, egy-két hónap múlva visszatértek az elért eredményeket biztosítani. Nyomukban megújhodott a hitélet. Nem csoda, ha a társaság gyorsan elterjedt a nápolyi királyságban (Hofbauer Szent Kelemen [márc. 15] óta a Havasokon innen is, ma 4000 tag, több mint 200 ház) és XIV. Benedek 1749-ben jóváhagyta „az Üdvözítőről nevezett papi társaság” (Congregatio ss. Redemptoris, ezért redemptoristák, az alapító után ligoriánusok) címén. Maga Alfonz lett minden tiltakozása ellenére az első generális.

Nemsokára még súlyosabb ügyben nyílt alkalma tiltakozni. Szentsége és buzgósága már akkor ismeretes volt az egész katolikus világban. 1762-ben XIII. Kelemen váratlanul kinevezte püspöknek San Agata dei Esti megyében, a nápolyi királyságban. Hiába volt minden kérlelése és tiltakozása. A pápa ráparancsolt, és hajthatatlan maradt. Vérző szívvel, de engedelmeskedett: „Isten akarja, hogy püspök legyek; hát jó, az akarok lenni”.

Az is lett; pedig akkor már 66 éves volt. Püspökségének tizenhárom éve alatt megváltoztatta megyéjének színét. Mindenekelőtt missziót tartatott végig minden plébánián. A misszió nyomában megjelent ő maga és vizitációt tartott. Kérlelhetetlenül megszüntette a visszaéléseket és botrányokat, sokszor élete kockáztatásával. Nem sajnált fáradságot és áldozatot, mikor papságának életszentségét és képzettségét kellett emelni. A szegény nép mindennapi gondja volt. Közben éltette a titkos remény, hogy a pápa visszaengedi szerzetébe. Hisz öreg volt már és nagyon beteg. Utolsó éveinek nagy részét ágyban töltötte. Úgy látta, már nem tud megfelelni főpásztori föladatainak. XIV. Kelemennek azonban más volt a nézete: „Elég, ha Monsignore Liguori az ágyból irányítja egyházmegyéjét, Egyetlen imádság, amit onnan küld az Égbe, többet ér, mint száz vizitáció”. VI. Pius azonban helyt adott kérleléseinek.

Hetvenkilenc éves korában (1775) híveinek könnyei közt tért vissza szerzetébe.

Csöndben akart készülni a halálra. Testvérei könyörgésére az általános főnök terheit mégis vállalta. A terjedő ifjú szerzetnek szüksége volt szent alapítójának bölcsességére. Minden rendalapításnak keresztül kell mennie a kezdet válságain. Alfonznak is meg kellett érnie, hogy a nápolyi kormánynak erőszakossága és bizonyos félreértések miatt rendje egy időre kettévált, és ő fájdalmas gyanúsításoknak volt kitéve. De ezeket a csapásokat is éppúgy hős lélekkel viselte, mint a testi szenvedéseket. (Élete utolsó tizenhét évében tarkója úgy meggörbült, hogy feje a mellét érte). Töretlen reménnyel és ifjúkorának lángoló lelkével halt meg kilencvenegy éves korában, 1787 aug. 1-én, éppen mikor déli angyali üdvözletre harangoztak.

Már 1816-ban boldoggá, 1839-ben szentté avatták. 1871-ben pedig IX. Pius ünnepélyesen egyházdoktorrá avatta. Mert hát az az égő buzgalom, mely Alfonzot hevítette, nem érte be személyes és rendi működéssel. Ahová el nem ért szava, ahová el nem küldhette rendtársait, oda elküldte misszionáriusoknak könyveit. Írt tudós könyveket, elsősorban gyóntatópapoknak. Leghíresebb az, melynek címe Theologia Moralis. Ebben tüzetesen ismerteti a léleknek csúnya betegségeit is, miként az orvosi könyvek is kénytelenek leírni sok ocsmányságot, melyek ismerete nélkül az orvos nem ismerheti föl és nem gyógyíthatja a betegségeket. Galádság és aljasság volt emiatt megtámadni ezt a munkát, mely mérhetetlen jót művelt, éppen azért, mert a túl szigorú és nagyon laza felfogás közt az arany középúton jár. Írt aztán Szent Alfonz sokat Szűz Mária dicsőítésére, az imádság és a legméltóságosabb Oltáriszentség látogatásának ajánlására. Megolvashatatlan jót tett és tesz így Szent Alfonz még halála után is a lelkekkel: Aki gyermekét szerette, gondját sír el nem temette.

Írói tevékenysége külön tanulság. Első könyvét írta 49 éves korában, az utolsót 83 éves korában; ekkor lelkiatyja letiltotta. Hatvan kötetet írt ez alatt az idő alatt. Legtöbbjét azokban a félórákban írta, amiket el tudott csípni missziós, püspöki, rendfőnöki teendőitől, vagy pedig súlyos szenvedések közt. Ilyenkor jobbjával írt, baljával egy hideg márványlapot szorított fájó fejéhez.

Élete végéig sajnált minden percet, melyet nem a szeretet szolgálatában töltött. Ugyancsak követte az apostol tanácsát: „Jól értékesítsétek az időt, mert rossz napokat élünk” (Ef. 5,16). A „legbuzgóbb egyházdoktor” (doctor zelantissimus) jól értékesítette idejét!

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)