Azok közé a kevés ószövetségi szentek közé tartoznak, akiknek emlékét a latin egyház a misében és a zsolozsmában is megünnepli. Tiszteletük ősrégi. Az antióchiai hívek már az első keresztény századokban kegyelettel őrizték csontjaikat, templomot is építettek föléjük. A 6. században elpusztult a templom, s az ereklyék Konstantinápolyon keresztül Rómába kerültek. Idők folytán megfeledkeztek nyugvóhelyükről. 1876-ban azonban rátaláltak Vasas Szent Péter templomában, mikor a főoltárt renoválták. Egy, a 4. vagy 5. századból való szarkofág került itt napfényre. Rajta ólomtáblás felírat jelezte, hogy a Makkabeus vértanúk csontjait őrzi.
Vértanúságuk történetét megtaláljuk a Makkabeusok II. könyvében, a 7. fejezetben.
Palesztinát Kr. e. 200 körül a szírek hódították meg. Azelőtt száz és egynéhány esztendeig békében éltek a zsidók Egyiptom hatalma alatt. Most rosszra fordult sorsuk. A szír királyok kegyetlen elnyomással akarták biztosítani uralmukat. Az eleinte inkább politikai jellegű üldözés nemsokára egészen vallási színezetű lett: az igaz Istentől akarták eltántorítani a zsidókat. Legkegyetlenebbül dühöngött Antióchus IV. Epifánesz (Kr. e. 176-163), aki tömeggyilkosságai mellett még a jeruzsálemi templomot is megszentségtelenítette. Ennek az üldözésnek egyik epizódja a hét testvérnek és anyjuknak vértanúsága.
Nevüket nem jegyezte fel a történelem. Mivel azonban közvetlen előfutárai annak a szabadságharcnak, melynek vezére a hős Makkabeus Judás: Makkabeus vértanúknak szokás őket nevezni. Antióchiában kerültek a zsarnok ítélőszéke elé. Lehet, hogy Palesztinából vezettette őket ide, de még valószínűbb, hogy az antióchiai diaszpóra (szétszórt, hazájából kiűzött zsidóság) volt tartózkodási helyük. Az elfogottakat sertéshús evésére akarták kényszeríteni. Szigorúan tiltotta ezt a mózesi törvény, s a tilalom megszegése egyértelmű volt az igaz Isten megtagadásával. Az ellenszegülőt megkínoztatta a király, a ha állhatatos maradt, kivégeztette. Sokan elhagyták ekkor hitüket. A hét testvért azonban nem ingatta meg a parancs és fenyegetés, nem rémítette az előkészített kínzóeszközök látása. A legöregebb fiún kezdték a vallatást. De ez így szólt a királyhoz: „Mit kívánsz? Inkább meghalunk, de az Istentől atyáinknak adott törvényt nem szegjük meg!”
Haragra lobbant erre a király. Hatalmas serpenyőket hozatott s tüzet gyújtatott alájuk. Míg a serpenyők tüzesedtek, a hóhérok kivágták az ifjú nyelvét, lenyúzták fejéről a bőrt, kezét és lábát levágták. Azután rádobták a tüzes serpenyőre. Sokáig vívódott a tűz fölött. A többieknek végig kellett nézni borzalmas vonaglásait. De hősiesen biztatták egymást: „Az Úr, a mi Istenünk megemlékezik ígéretéről és megvigasztal minket, amint Mózes énekében írva van Megvigasztalja szolgáit!”
Sorra került a második. Ennek a fejéről is lenyúzták a bőrt hajánál együtt s azután megkérdezték: akar-e már enni? „Nem teszem!” válaszolta. Az lett a vége, mint bátyjának. Utolsó sóhajtásával még azt mondotta: „Te gyalázatos zsarnok! A földi életet elveszed ugyan tőlünk. De a világ Királya a föltámadáskor örök életre támaszt, mert törvényéért halunk megy.
A harmadik, mielőtt megcsonkították volna, kitárta karját és nagy bizalommal szólt: „Az Ég adta ezt nekem, most hát az Isten törvénye kedvéért kevésre tartom elvesztését. Remélem, hogy Tőle visszakapom”. Maga a király is csodálta ezt a nagy bizodalmat és bátorságot.
A negyedik, mikor már csaknem halálra vált: „Jobb az életre szóló föltámadás reményével elszenvedni a halált emberek kezéből, mint istentelenül élni, Te nem az életre támadsz fel!”
Az ötödik a kínzás közben megjövendölte a zsarnok bukását: „Most még hatalmad van az emberek fölött s azt teszed, ami kedvednek tetszik, pedig magad is halandó vagy. De ne gondold, hogy Istenünk elhagyta az ő népét! Nemsokára megérzed az Isten büntető kezét: rád nehezedik és utódaidra!”
Elővezették a hatodikat is. Haldokolva figyelmeztette a zsarnokot: „Ne ámítsd magad! Istenünk azért tűri népe szenvedését, mert vétkezett ellene. De te sem maradsz büntetlenül, bár most szembe mersz szállni Istennel”.
Anyjuk látta szenvedésüket és halálukat. De nemhogy megijedt volna, hanem még biztatta a haldoklókat. Mennyei bölcsesség szemével nézte és értékelte kínjukat és hősi erejüket: „Nem tudom, méhemben hogyan formálódtatok. Mert nem én adtam nektek a lelket és életet, és nem én főztem össze tagjaitokat, hanem a világ Teremtője. Ő formálja a születő embert, ő tartja szemmel mindenek eredetét. Ő is adja majd vissza nagy irgalmasságában élteteket és lelketeket, mert törvényéért áldoztátok föl magatokat”.
Egy volt még életben: a legkisebbik: Esküdözött a király, hogy barátjává fogadja, minden kívánságát teljesíti, csak szakítson Istenével. Az anyát is biztatta, mentse meg legkisebbik fiát; lehetetlen, hogy ellene álljon a kedves anyai szónak. Szólt is az asszony, de másképp, mint ahogy a király akarta: „Fiam! Könyörülj meg rajtam, szülő és szoptató anyádon. Tekints az égre; a földre és mindenre, ami rajtuk van és értsd meg, hogy az Isten semmiből teremtett azokat és az embereket. Ne félj hát a hóhértól, légy méltó testvéreidhez és válaszd a halált; hogy Isten irgalmából velük együtt téged is viszontláthassalak”.
Még beszélt az asszony, mikor a türelmetlen fiú fölkiáltott: „Mire vártok? Nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvénynek; mely Mózes által adatott! Te pedig, aki kezdted ezt a gonoszságot a zsidók ellen, nem menekszel meg az Isten kezéből. Minket bűneinkért fenyít. Megharagudott ránk egy időre, de ismét megbékél majd szolgáival. De te, istentelen, nem kerülöd el a mindenható és mindenlátó Isten ítéletét! Testvéreim a rövid szenvedés után már az örök életben vannak Isten ígérete szerint; te is megkapod az ő ítélete szerint a kevélységednek megfelelő büntetést. Én is föláldozom testemet, lelkemet hazám törvényeiért. Csak arra kérem az Urat, hogy minél előbb könyörüljön nemzetünkön. Te pedig kínok közt kényszerülj el ismerni, hogy egyedül ő az igaz Isten”.
A király erre a beszédre még kegyetlenebb módon megkínoztatta, mint a többit. A hét fiú után az anyát is kivégezték.
Ennyi hősiesség láttára lehet-e még kérdezni, miért tiszteljük mi keresztények ezeket az ószövetségi zsidó szenteket? Ha valaki mégis kérdezné, megfelel rá Nazianzi Szent Gergely a mai zsolozsma utolsó olvasmányában: „Ha már Krisztus halála előtt is vállalták a vértanúságot, mit tettek volna, ha Krisztus után kell szenvedniük? Ha előttük lett volna példaként Krisztusnak értünk vállalt halála? Sőt aki Istent szereti, figyelemre méltatja azt a titokzatos kapcsolatot is, hogy: akik Krisztus előtt vértanúságot szenvedtek, nem tehették ezt másként, mint a Krisztusban való hit által”.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
