NAGYBOLDOGASSZONY (Boldogságos Szűz Mária mennybevétele)

Egy szűz Dávid házából Mária a zsidóság egyik nagy tiszteletben álló nemesi családjának leánya volt. Lk 1,27.32-ből következik, hogy Dávid király törzséből származott. A szöveg így hangzik: Isten elküldte Gábor angyalt Názáretbe ,,egy szűzhöz, aki egy József nevű férfi jegyese volt, Dávid házából, s a szüzet Máriának hívták''. A kijelentés kétségtelenül Máriára vonatkozik. De ki származik Dávid házából: Mária vagy József? A szöveg fogalmazása --ahogyan ránk maradt -- nem szerencsés, mert e kérdés nyitva maradt. Ez azért feltűnő, mert a gyermekségtörténetet (Lk 1,5--2,52) nagyon egyszerűen és világosan fogalmazták, s a néhány homályos helyet későbbi adatok alapján ki lehet deríteni. A gyermekségtörténet ugyanis már korábban írásba lett foglalva, és Lukács röviddel közzététele előtt felvette evangéliumába.
Ehhez járul még, hogy eredetileg héber nyelven írták, s a görög fordításban néhány toldást kapott. Ilyen betoldás a Józsefre vonatkozó megjegyzés is. Ha kiemeljük a szövegből ezt a részt: ,,aki egy József nevű férfi jegyese volt'', előttünk áll a minden valószínűség szerint eredeti, világos, félreérhetetlen szöveg: ,,egy szűzhöz, Dávid házából, s a szüzet Máriának hívták''.

Ez a gondolat van a Lk 1,32 hátterében is: ,,Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját.'' Mivel Gábriel szűzi fogantatásról beszél, csak Mária lehetett, aki anyaságán keresztül a Dávidtól való származást biztosította. Ő maga volt Dávid leánya, ahogy akkoriban Dávid női leszármazottait nevezték, általa lett Jézus Dávid fia. Ez a Dávidtól való test szerinti származás elengedhetetlenül szükséges volt Jézus számára, hiszen Dávid jogutódjaként kellett annak trónjára ülnie s uralkodnia ,,Jákob házában''. Ezt a jogigényt azonban Mária nem adhatta fiának, hiszen ő maga sem rendelkezett vele, s e jogot csak férfiágon lehetett örökölni: ez volt a feladata Józsefnek, aki mint Mária jog szerinti férje jogilag Jézus atyjának számított. Mária a dávidi leszármazással csak az alapot teremtette meg ahhoz, hogy Jézus Dávid trónörököse legyen. Lk 2,4-ből és Jézus családfájából (Mt 1,1-- 17) tudjuk, hogy József is Dávid családjából származott.

E leszármazás révén volt Mária és József házassága társadalmilag is lehetséges, s ez volt az oka annak, hogy a szülők mindkét részről egymásnak szánták őket. Ebből újra látható, hogy akkoriban a házasságkötések alkalmával meglehetősen szemmel tartották a dávidi leszármazást, jóllehet e család politikai téren semmi szerepet sem játszott.

Nagy Heródes, aki akkor Palesztina felett uralkodott, a maga módján nagyon érdekelt volt ezzel kapcsolatban. Úgy látszik, hogy Heródes egy alkalommal valóban összeütközött Dávid utódaival, név szerint Ezekiással, aki számon tartván a leszármazását, arra gondolt, hogy erőszak útján szerzi meg az őt megillető politikai hatalmat. A fiatal Heródes, röviddel azelőtt, hogy király lett, megtámadott egy nagy rablóbandát, amely a szíriai Ezekiás vezetése alatt Galileában lépett föl. Heródes győzött és Ezekiást sok társával együtt halálra ítéltette. Ez Kr. e. 47-ben volt. Heródes uralkodása alatt (37--4) aránylag nyugalom volt. Halála után azonban föllépett Ezekiás fia, Júdás, akit Galileai Júdás néven ismertek, és felkelést robbantott ki Galileában, ,,mivel királyságra tört''. De nem volt szerencséje. A római hadvezér, Varus szétverte csapatait, és kétezer ,,rablót'' keresztre feszíttetett. Rablóknak hívták őket a hatalmon lévők, mivel megtámadták a karavánokat, és gyűlöltek mindenkit, aki a rómaiakkal lepaktált.

E külső sikertelenség ellenére a nép körében Júdás eszméje -- mely szerint egyedül Isten a Király és az Úr, s a császárnak nem szabad adót fizetni -- egyre népszerűbb lett. A rómaiak Júdás követőit mint lázadókat keresztre feszítették. (Így került Jézus keresztje később két rabló közé, s úgy kellett közöttük meghalnia, mintha ő lenne a vezérük.) Kr. u. 6-ban Júdás egy újabb heves felkelést robbantott ki, amit a rómaiak épp úgy elnyomtak, mint az elsőt, de Júdásnak ez alkalommal is sikerült kicsúsznia a kezükből. 47-ben viszont mindkét fiát, Jakabot és Simont elfogta és keresztre szegeztette Tiberius Alexander, Pilátus utóda. Végül 66-ban a galileai Júdás legfiatalabb fia, Menachen lépett fel a rómaiak ellen. Elődeinél kevesebb körültekintéssel azonnal Júda királyaként kezdett intézkedni, annyira kegyetlenül, hogy saját emberei gyilkolták meg.

Ezekiás családja egy századon keresztül ontott vért a királyságért, de útjuk nem Isten útja volt. Jézus, az Istentől küldött Messiás és Megváltó nem mások, hanem a saját vérét áldozta föl az ember üdvösségéért.

Nehéz elképzelni, hogy Mária ne hallott volna Ezekiás családjának törekvéseiről. Ha versengés lett volna Ezekiás és Mária rokonsága között, úgy Mária felettébb örült volna, mikor az angyaltól megtudta, hogy a Dávidtól leszármazott családok összes asszonyai között ő lett kiválasztva arra, hogy a Messiás édesanyja legyen. Mária azonban egészen másképp reagált. Először megbizonyosodott arról, hogy a számára fölkínált méltóság összeegyeztethető-e azzal, amit erkölcsi szempontból tökéletesnek ismert: ,,Hogyan történik ez, hiszen férfit nem ismerek'', azután szíve egyszerűségével és feltétlen önátadásával beleegyezését adta: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya. Legyen nekem a te igéd szerint.'' Ebben a válaszban semmi nyoma a királyi vér büszkeségének.

Mária szoros kapcsolatban állt azzal a rokonsággal, amely nem vállalt közösséget Ezekiás családjával. Közéjük tartozott Szalóme, akinek Zebedeus volt a férje, és két fia volt, Jakab és János, Jézus későbbi apostolai. Szent János evangéliumában Mária ,,nővérének'' nevezi Szalómét (19,25). Itt azonban a keletiesen gondolkodó János beszél. A nővér abban az időben Keleten nem ugyanazt jelenti, mint nálunk. A keletiek ha nőtestvért akarnak mondani, aki ugyanattól az anyától és apától származik, hozzáteszik: ,,nővérem, apám leánya''. A ,,nővér'' egyébként nőrokont jelent, s hogy milyen fokon, ez az összefüggésből derül ki. A mi esetünkben is ez a helyzet; Szalóme Mária rokona volt, de nem húga vagy nővére.

Szalóme Kafarnaumban élt. Mikor Jézus elhagyta Názáretet, Kafarnaumot választotta lakóhelyéül (Mt 4,13; Jn 2,12). Az átköltözéskor magával kellett vinnie édesanyját, mert később ott találjuk Máriát is Kafarnaumban. Márk úgy beszél róla, mint aki ott él (3,21.31). Kézenfekvő, hogy Jézus Zebedeus és Szalóme házában helyezte el Máriát, amiből arra is következtetünk, hogy József ekkor már nem élt, különben ő gondoskodott volna Máriáról.

Talán még közelebbről is meg lehet határozni Mária és Szalóme rokonságát. Mária Jézus nyilvános fellépésének idején valamivel 50 év felett lehetett. Szalóménak, a dolgok rendes menetét feltételezve, sokkal fiatalabbnak kellett lennie, mert fiai, Jakab és János minden valószínűség szerint éppen ekkor nőttek ki a gyermekkorból, tehát 13-- 15 évesek lehettek. Föltételezve, hogy ők voltak Szalóme első gyermekei, Szalóme ekkor 28--29 éves lehetett. Ebből a korkülönbségből következtetjük, hogy Máriának unokahúga és nem édestestvére lehetett. Jézus temetésénél ott találjuk Szalómét is a tanítványok között (Mt 27,56; Mk 15,40). Hű követője volt Jézusnak, s nyilvánvalóan Máriával is nagyon jól megértették egymást. Mikor Jézus hozzá vitte édesanyját, Mária szerető megértést talált nála.

Az Újszövetségben ismételten találkozunk a Jézus ,,testvérei'' kifejezéssel. Márk Jézus ,,nővéreiről'' is beszél (6,3). Sajnálatos, hogy egyes protestánsok ezekből a helyekből azt olvassák ki, hogy Máriának Jézus után még több gyermeke is született. A Jézus ,,testvérei'' kifejezésre ugyanaz érvényes, mint az előbb említett ,,nővérek'' szóra. Ha a szövegösszefüggésből nem egyértelműen következik, vagy nem áll mellette a megjegyzés: ,,testvérem, atyám (vagy anyám) fia'', a testvér nem öccsöt vagy bátyát, húgot vagy nővért, hanem ezek kivételével az összes elképzelhető rokont jelenti. A közelebbi meghatározás azonban minden helyen hiányzik, ahol Jézus testvéreit említi a Szentírás, és soha nem beszél arról, hogy hozzájuk Máriának is volna köze. Egyébként, ha Jézusnak tényleg lett volna testvére, akkor nem Zebedeus családjára bízta volna édesanyját, mert ez a gondoskodás az akkori családjog szerint a testvér feladata volt. A keleti beszédmód teljes félreismerésén alapul az a 2. századra visszamenő felfogás, hogy Jézus testvérei és nővérei mostohatestvéreket jelentenek. Az apokrif Jakab ősevangélium (január 1- én olvasható!) még azt is tudni véli, hogy mit mondott József Mária eljegyzésén: ,,Nekem már vannak fiaim, s én magam öreg ember vagyok, ő pedig fiatal lány'', ennek ellenére másodszor is megházasodott. Ez a tévedés évszázadokon át élt, s még ma is érvényesül, mikor a művészetben Józsefet szakállas öregnek ábrázolják. Valójában Jézus ,,testvérei'' a távoli rokonai voltak, nem mostohatestvérei, s Mária nem egy öreg özvegyemberhez ment férjhez, hanem a korban hozzáillő, fiatal Józsefhez.

Hátra van még, hogy Mária és Erzsébet rokonságának fokát meghatározzuk. A Szentírás egyszerűen rokonnak említi őket (Lk 1,36). Erzsébet és Zakariás házasságáról azonban megtudunk néhány jellegzetes adatot. Zakariás Áron családjából származott, akitől a papi törzs eredt. Mindaz, aki ebbe a leszármazási vonalba tartozott, a leszármazás és nem felszentelés révén pap volt. Zakariás pontosabban Abia papi osztályához tartozott. Ez a 24 papi osztály között először a 17. helyen állt, majd később a 8. helyre került, ami már előkelő szintet jelentett. Ennek Zakariás szülei nyilván tudatában voltak, és kényesen őrködtek azon, hogy a papi vért tisztán megőrizzék. Elvileg bárki feddhetetlen, zsidó származású lányt választhattak volna Zakariás feleségének, aki bizonyítani tudta, hogy öt nemzedéken keresztül tiszta zsidó családból származik. Ehelyett a szülők papi családból választottak feleséget, Erzsébetet, aki ,,Áron leányai közül való'' volt. Az ő családja semmivel sem volt kevésbé öntudatos osztálya rangjára, mint Zakariásé. Ebből világos számunkra, hogy a dávidi Mária és az ároni Erzsébet között csak közvetett rokonság lehetett.

A Zakariás és Erzsébet családjában uralkodó szellemet figyelembe véve valószínűtlen, hogy a dávidi család leányai közül valaki beházasodhatott volna hozzájuk. Sokkal valószínűbb, hogy az ároni család lányai közül vett feleséget egy dávidi származású férfi. S ez nem történhetett túl régen. Hiszen amit Gábriel Máriával közölt, asszonyi dolog volt, s arra volt szánva, hogy érdeklődésre találjon. Minél közelebb állt vérségileg Erzsébethez az az asszony, aki összekötő kapocs lett Mária és Erzsébet között, annál jobban meg tudta érteni Erzsébet keserves helyzetét, és osztani tudta fájdalmát. Ez pedig Mária édesanyja lehetett, aki így a dávidi és az ároni család között összekötővé vált.

Ahogyan Szalóme és Mária rokonsági fokánál tettük, ugyanúgy próbáljuk meg most is meghatározni, hogy milyen közeli rokonságban lehetett Erzsébet és Mária édesanyja. Erzsébetről úgy beszél a Szentírás, mint aki már régen túl van a termékenység időszakán, tehát kb. 60 éves lehetett. Mennyi idős lehetett Mária édesanyja? Ha feltételezzük, hogy Mária korának szokásai szerint megy férjhez, s hogy Mária volt szülei első gyermeke, édesanyja 28 éves lehetett. Ha már előzőleg több gyermeke is volt, életkora ennek megfelelően 35--40 közé teendő. Természetesen ezek átlagértékek, de arra megfelelőek, hogy a két asszony korkülönbségét érzékeltessék. Ez oly nagy korkülönbség, amely valószínűtlenné teszi, hogy Erzsébet és Mária édesanyja édestestvérek legyenek, viszont megfelelő ahhoz, hogy Erzsébet Mária anyjának nagynénje legyen, azaz neki Mária a másodfokú unokahúga volt.

A forrásokból ennyit tudunk meg Mária rokonságáról. Szülei nevét a Szentírás sajnos nem említi. A Joachim és Anna nevek a 2. századi Jakab ősevagéliumban tűnnek föl először. Mikor a liturgiában tiszteljük őket, főleg neveik szimbolikus jelentését kell néznünk: Joachim = Isten megvigasztal; Anna = kegyelemmel áldott. Mária gyermekkora

Mária gyermekkoráról az evangéliumok semmit sem hagytak ránk. Amit az apokrifok Máriáról elmesélnek, a jámbor fantázia szüleményei. A korabeli kultúra és élet ismerete némi lehetőséget nyújt arra, hogy legalább nagy vonásokkal meg tudjuk rajzolni Mária gyermekkorát.

A kiindulási pontot az az áldozat nyújtja, amit Mária tisztulásakor mutatott be József a templomban. Ez az áldozat a törvény szerint egy egyéves bárányból és egy galambból állt, de a törvény hozzáfűzte: ,,Ha nem áll módjában bárányt vinni, vigyen (a fiatal asszony) két galambot vagy két gerlicét'' (Lev 12,6--8). Ez az engedmény a szegényeknek szólt. Mária és József két galambot vittek a tisztulási áldozatra, tehát nem tartoztak a jómódú emberek közé. E szegénység lehetett az oka annak, hogy bár a család Dávid nemzetségéből származott, nem Betlehemben, Dávid városában éltek családi birtokukon, hanem megélhetés után nézve Názáretben telepedtek le. A család szegénysége adja azt a hátteret, amelyben a gyermek Mária életét látnunk kell.

A zsidó családok kizárólagosan azért nevelték a lányokat, hogy minél előbb férjhez adják őket. A kislányok életkoruknak megfelelően részt vettek a házi munkában, s ha a családnak földje volt, dolgoztak a mezőn. Mária mindennapi kötelességei közé tartozott, amint elég erős volt hozzá, hogy gondoskodjék a család mindennapi vízszükségletéről a falu forrásából. A vizet ő is, mint mindenki más, évezredes szokások szerint, korsóban hordta a fején. Arról szó sem volt, hogy írni vagy olvasni megtanuljon: erre a lányoknak nem volt idejük, de értelme sem lett volna, hogy egy nő magasabb képzést kapjon. Az ókori zsidóság életében az iskola egyes-egyedül arra szolgált, hogy fiúkat képezzen ki a törvény későbbi mestereivé. Ezek az iskolák a lányok előtt zárva voltak. Nem volt tehát szégyen, hogy Mária mint szegény szülők gyermeke és falusi kislány írástudatlan volt; az írástudás nem tette volna kedvessé Isten előtt. A Magnificat azonban azt bizonyítja, hogy Mária ismerte a zsoltárokat, a prófétákat és más ószövetségi könyveket is. Mindazonáltal a Magnificat nem idézetgyűjtemény, hanem ószövetségi kifejezések szövedéke, amelyet Mária a saját lelkéből spontán teremtett, részben bizonyára úgy, hogy nem volt tudatában annak, hogy szentírási kifejezéseket használ. A Magnificat tehát nem igényelt iskolás képzést; amennyi szentírási tájékozottságot bizonyít, azt Mária más úton szerezte meg. E tudás egy része biztosan a zsinagógai istentiszteletek folyamán jutott birtokába. Bármilyen kicsi is volt Názáret, zsinagógája volt, hiszen az evangélium is említi (Lk 4,16-- 30). Mivel áldozatot csak az egy jeruzsálemi templomban mutattak be, a zsinagógában áldozatbemutatás természetesen nem történt. Viszont szentírási szövegeket: Mózes könyvét, prófétákat, történeti könyveket rendszeresen olvastak. A szentírási szöveget sok-sok idézettel magyarázták. A gyülekezet vezetője imákat és áldásformákat is mondott a nép felett. Mária gyermekkorában itt elég sok imádságot és áldásformát megtanulhatott.

Az apokrif jámborság azt tartja, hogy Máriát 3 éves korában elvitték a templomba, és átadták, hogy ott neveljék. A képzőművészet kedvelt témája, amint Mária fölsiet a templom lépcsőin, s fenn a főpap várja (pl. Tizian). E hagyomány szerint Mária 12 éves koráig a templomban élt. Sajnos azonban azokkal a kortörténeti adatokkal, amelyek ma birtokunkban vannak, ez semmiképpen sem egyeztethető össze. A templomban senkinek sem volt lakása, eltekintve a templomőrségtől. Egészen kizárt dolog, hogy kislányok vagy asszonyok a templomban lakhattak volna. A sok kis szoba a felső emeleten mind raktár volt, ahol a templomi szolgálat sok-sok kellékét őrizték. Ahogy a Szentírásból látszik csak nagy erkölcsi mélypontok idején laktak nők a templomban, de ők kizárólag prostituáltak voltak, mint a pogány templomokban. Joziásról mondja a Szentírás: ,,Az Úr templomában lévő parázna nők lakásait is leromboltatta'' (2Kir 23,7).

A szír Antiokhosz Epifanesz pogány király idején a templom meggyalázásakor költöztek újra ilyen nők a szentélybe (2Mak 6,4). Mária korában más alkalmat egyszerűen nem lehetett találni arra, hogy nők a templomban lakjanak.

Ez a jámbor elképzelés -- függetlenül a történeti hitelességtől -- azt fejezi ki, hogy Mária egészen kicsi korától a maga gyermeki módján is Isten felé fordultan élt, neki szolgált, ahogy csak tudott. Ezt egészen biztosan onnan tudjuk, ahogyan az angyal által hozott üzenetre reagált. Nyugodtan nézett szembe Istennel és az ő akaratával, és igent mondott, amint az angyal megmagyarázta neki, hogy semmiképpen sem ellenkezik Isten akaratával, ha a Messiás édesanyja lesz. Ebből következtetjük, hogy állandó jelleggel Isten szolgálatában állt. A templomba való felvitele semmi más, mint ennek a gondolatnak képszerű kifejezése.

Fiatal korába még egy kép illik bele, a zsinagóga látogatásán kívül: Mária a forrásnál. A forrás volt a faluban az a hely, ahol a hasonló korú lányokkal és fiatal asszonyokkal találkozhatott. Egy József nevű férfinak volt a jegyese

Máriát eljegyezte József, aztán később feleségül vette. Azaz Mária végigjárta azt az utat, amit korának minden leánya megtett. Két pontra kell fölfigyelnünk: az eljegyzett leány életkorára és a jegyesség szó jelentésére a korabeli zsidóságban, tekintettel arra, hogy nálunk ezekben a dolgokban más szokások vannak.

Az ókori zsidó szokás a következő korosztályokba sorolta a leányokat: 11 év alatt kiskorú, 11--12 év között középkorú, a 12. évtől nagykorú. A nagykorúság elérése jelentette a házasságra való érettséget is. Általában 12--12 és fél éves kor között mentek férjhez a lányok. Egy rabbi szavaként hagyományozódott ránk a következő mondás: ,,Amint házasságra érett a leányod, még a rabszolgádat is szabadítsd föl és add férjhez'', azaz amilyen gyorsan csak tudod, házasítsd meg. Akiba rabbi szerint (+ Kr. u. 135) egy házasságra érett lány férjhez adásával várni egyértelmű volt a meggyalázásával és prostituálttá tételével. Nem is csoda! Olvassuk csak el Sirák fiának erre vonatkozó mondatait:

,,A lány atyjának titkos gondja,

ez a gond elviszi az apa álmát;

ifjúságában: hogy el ne virágozzék,

férjhezmentében: hogy gyűlöletessé ne váljék férje előtt; leánykorában: hogy el ne csábítsák,

és teherbe ne essen atyja házában,

férjénél: hogy magtalan ne legyen...'' (42,9 sk.) 

A melegebb klíma következtében a lányok korábban érnek, s ez korábban hoz magával veszedelmeket. Ezek a veszélyek elsősorban az apa számára okoztak gondot, mert ő volt a lányért felelős mindaddig, míg az férje házába nem költözött. Hitünk hagyománya tanítja, hogy Mária eredeti bűn nélkül lépett az életbe, s ennek következtében szabad volt minden rossz ösztönösségtől. Szülei azonban nem tudták ezt, s valószínűleg ő maga sem volt ennek tudatában. Föl kell tehát tételeznünk, hogy szülei az ő esetében is keresték a mielőbbi házasságkötés lehetőségét. De egy másik nagy különbség is elválaszt minket e kortól: a vőlegény és menyasszony kiválasztása minden romantikától mentesen -- ugyanúgy, mint Keleten ma is -- a szülők dolga volt. Ők állapodtak meg abban, hogy kihez megy a lány, és kit vesz feleségül a fiú.

(E sorok írója maga találkozott Indiában egy jó családból származó leánnyal, aki házasság előtt állt, s még csak futólag találkozott vőlegényével. Katolikus családról van szó, s a vőlegényt a szülők választották meg. A kérdést, hogy nem fél-e attól, hogy egy ismeretlen emberrel köti össze az életét, a legnagyobb csodálkozással fogadta -- hogyan lehet ilyet egyáltalán kérdezni? --, majd így válaszolt: ,,Nem félek. Bízom abban, hogy szüleim a legjobb vőlegényt választották nekem.'' S bár 18 éves volt, egészen természetesnek tartotta, hogy szülei döntöttek helyette.)

A szülők a házastárs megválasztásánál -- amennyire lehetett -- a család érdekeit tartották szem előtt, nyilván ez történt Mária jegyesének megválasztásakor is. Éppen nála látszik ez nagyon világosan. Hiszen ,,Dávid lánya'' ,,Dávid fiához'' megy feleségül, ami azt jelenti, hogy a szülők mindkét oldalon családi szempontokat tartottak szem előtt. Amint eldőlt, hogy a választás Józsefre esik, Máriát megkérdezték, beleegyezik-e, s ő mint engedelmes kislány, igent mondott. Miután József ezt mondta Máriának: ,,Légy a feleségem!'', -- a dolog intézése Máriáról apjára hárult, aki a gondviselője volt. Neki kellett a részleteket -- természetesen József családjával egyetértésben -- megbeszélni Józseffel: Mária hozományát és kelengyéjét, míg József megnevezte azt az összeget, amit felesége válás, vagy az ő korai halála esetén kapna. Ezzel Mária eljegyzése megtörtént.

A jegyesség időszaka 12 hónapig tartott, úgyhogy az eljegyzés egyúttal az esküvő napját is meghatározta. Az esküvőt ,,hazavezetésnek'' hívták, mivel ezen a napon vitte át a szülői házból saját otthonába a férj új feleségét. Kritikus pont volt a menyasszony szüzessége. Ősi szokás volt, hogy az eljegyzett lány egészen hazavezetése napjáig szűz marad. Ezért azt kívánta a jó ízlés, hogy a vőlegény és menyasszony soha ne maradjanak egyedül. Júdeában a római helytartók hatalmaskodása miatt kivételeket kellett tenni, de Galileában háborítatlanul őrizték a régi szokást. A menyasszony szüzessége azonban népszokás volt, és nem törvény. A törvény előtt a jegyesség egyenértékű volt a házassággal, mert az eljegyzéssel a vőlegény birtokába került a menyasszony: már ,,férjnek'' és ,,feleségnek'' nevezték őket, s ha a férj netán meggondolta magát és mégsem akart házasságkötést, válólevelet kellett adnia. A törvény előtt tehát a menyasszony szüzessége nem volt lényeges kérdés. Mindazonáltal az általános erkölcsi felfogás megkövetelte, hogy a lány érintetlenül őrizze meg magát egész a hazavezetés napjáig. Ennek megfelelően a menyasszony e napig atyja házában, atyja védelme alatt élt, s amit dolgozott, az atyjáé volt. Mindez döntő szerepet játszik Mária kérdésének -- ,,Miképpen történik ez, hiszen férfit nem ismerek?'' (Lk 1,34) -- megértésében.

Egy régi arab mese szerint egy fiatalember fülig szerelmes volt egy lányba, és feleségül akarta venni. Mikor a lány megkérdezte tőle, hogy nős-e már, ezt felelte: ,,Nem ismerek asszonyt.'' A meghatározatlan forma ellenére ez azt jelentette, hogy nincs felesége, de nem azt, hogy nem akar megnősülni. Ugyanígy kell érteni Mária válaszát is. Tekintet nélkül a pontosabb meghatározás nélküli formára, konkrét helyzetéről mondja, amit mond. Az angyal félreérthetetlenül értésére adta, hogy a jelen állapotában lesz a Megváltó édesanyja. Hogy szavaiból hiányzik az időmegjelölés, ez jelentéktelen. Mária jól megértette, s az angyal a 35. versben nem helyesbítette értelmezését, ezért el kell fogadnunk, hogy az angyal arról tudósította a Szüzet, ami éppen történt. Mária viszont eljegyzettsége ellenére megengedhetetlennek tartja, hogy Józseffel testi kapcsolatra lépjen. Számára ez volt Isten akarata -- mit számított ehhez képest az angyali megbízás? Kérdése nemcsak Istenből lélegző életét tárja fel, hanem tisztaságát is.

Egy széles körben elterjedt vélemény szerint Mária örök szüzességet fogadott. Ezt feltételezve Mária megkockáztatta volna, hogy az angyal által hozott isteni akarattal szembeállítsa saját akaratát? Továbbá szülei arra szánták, hogy házasságot kössön Józseffel, s utódai legyenek József családjának. Hogyan mondhatott volna erre Mária igent, ha az utódok születésének természetes feltételét eleve kizárta volna egy fogadalommal? További kérdés, hogy fogadalmát közölte-e Józseffel és mindkét szülőpárral? Ha nem, aligha lehet felmenteni a többszörös hazugság vádja alól. Ha viszont közölte velük, megmagyarázhatatlan, hogy miért akarták mégis a szülők ezt a házasságot, hiszen tudhatták, hogy egy fiatal, gyermektelen házaspár mekkora szégyen nemcsak a fiataloknak, hanem a szülőknek is. A környezet ugyanis azonnal föltette volna a kérdést: ,,Ki vétkezett? Mária, vagy a szülei, hogy nem született gyermeke?'' Akkoriban még senki sem gondolt a férj terméketlenségére, de azért Józsefnek is lett volna mit eltűrnie terméketlennek látszó felesége miatt. Mária Erzsébethez teljesen hasonló helyzetbe került volna ezzel a fogadalommal. Figyelembe veendő az is, hogy Mária apjának jogilag hatalmában állt lányának a tervezett házassággal ellentétes fogadalmát érvényteleníteni. Ezek meggondolásával a Lk 1,34-ből nem lehet Mária szüzességi fogadalmára következtetni. Mária látogatása Erzsébetnél

Úgy látszik, Mária senkinek soha nem beszélt arról, hogyan történt az, amit az evangélista így ír le: A Szentlélek szállott reá, és a Magasságbeli ereje árnyékozta be (Lk 1,35). Vajon ,,elragadtatott a harmadik égig'', ahogy Szent Pál mondja magáról? -- nem tudjuk. Ezt Mária megőrizte szíve legszemélyesebb titkának. Azt azonban nem tudta elrejteni, hogy édesanya lett.

Próbáljuk csak elképzelni a helyzetét: Isten műve volt, hogy élet fogant a szíve alatt, miközben jegyese volt már, akinek az akkori erkölcsi felfogás szerint meg kellett őriznie szűzi tisztaságát. Milyen következményekkel kellett számolnia, mikor kiderült, hogy ez idő alatt édesanya lett? Mivel a törvény előtt mint jegyes már a ,,felesége'' volt Józsefnek, az pedig az ő ,,ura'' volt, fenyegette, hogy házasságtörés vádjával följelentik. S ha ez el is maradt volna, a megvetéssel és gúnyos pletykákkal föltétlenül számolnia kellett volna. Nem kétséges, hogy Mária tökéletesen ráhagyatkozott Istenre, de ez még nem mentesítette szívét e félelmektől. Tudta, hogy Isten néha nagyon súlyos dolgokat enged megtörténni, s néha súlyos áldozatokat is megkíván éppen azoktól, akik szeretik őt. Ezért, ahogy múltak a napok, a jövő egyre nyomasztóbb súllyal nehezedhetett rá.

Ezzel a gonddal együtt járt az a nagyon természetes igény, hogy valakinek kibeszélhesse magát, nemcsak azért, hogy titkának terhén könnyítsen, hanem hogy szükség esetén attól, aki hitelt ad szavának és megérti őt, tanácsot és segítséget kérhessen. Végül is Gábriel látogatása és Istentől való foganása után, akárhogy is élte át ezt, az esemény emlékeivel magára maradt. Mint azt a misztikus élményeket atélők ismételten tapasztalják, bizonyára Máriát is kétségek szállták meg afelől, hogy álmodott-e, vagy ébren volt, valóság-e, amit átélt, vagy képzelődés csupán. Mindaddig, amíg terhességének félreérthetetlen jeleit nem tapasztalta, ezekkel a kétségekkel szembe kellett néznie. Isten e kétségek ellen erősítette meg, amikor az angyal közölte Máriával a nagy újságot: ,,Rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, pedig magtalannak mondták az emberek'' (Lk 1,36).

Erzsébet mindezideig visszahúzódott a nyilvánosság elől, senkinek sem beszélt terhességéről. Talán nem volt egészen biztos a csodában, és félt, hogy újból csak gúnyolódásban lesz része, ha szívének leghőbb vágya most sem teljesül. Mikor azonban semmi kétség sem lehetett afelől, hogy terhes, újra megjelent az emberek előtt, s mint minden keleti asszony, ő is telve volt büszkeséggel leendő anyasága miatt. Erzsébet terhességének híre ekkor még nem érkezhetett meg Názáretbe, hiszen Názáret jelentéktelen helység volt háromnapi járóföldre Erzsébet lakhelyétől, s postája természetesen nem volt. Az angyal által közölt tény tehát újság volt Mária számára, de egyszersmind meghívás is rejtőzött benne, hogy Mária látogassa meg Erzsébetet. Mikor ez a látogatás valóra vált, Mária megbizonyosodott az angyali szó és saját élményének hitelességéről is.

De ez a látogatás több volt ennél. Ami Erzsébettel történt, az képessé tette őt arra, hogy szükség esetén tanúsítsa Mária védelmében: ami rokonával történt, az az Isten műve, aki vele is csodát művelt. S még ez sem volt minden.

Mikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, és érezte, hogy a magzat megmozdul méhében, az örömtől olyan szavakra fakadt, amelyeknek tartalma nem kizárólag tőle származott: ,,Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. De honnan ez nekem, hogy az én Uramnak anyja eljön hozzám?'' (Lk 1,42--43) -- így szólt, pedig Mária még éppen csak köszönt neki. Mária joggal következtethetett arra, hogy a Szentlélek erejéből beszél így. Az ,,Uramnak anyja'' megjelöléssel Erzsébet a Messiás, az Úr és Király anyjának mondja Máriát, aki messze Izrael összes asszonya fölött áll. Mária már ebben a mondatban megkapta mindannak igazolását, amit az angyaltól hallott és amit Isten benne végbevitt. A Szentlélektől sugalmazott felkiáltás után Mária elbeszélte Erzsébetnek mindazt, ami vele történt. Erzsébet következő mondata már erre reflektált: ,,Boldog aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki!''

Mária számára az Erzsébetnél tett látogatás mindezt jelentette. Nyitva maradt azonban az a kérdés, hogy mit kellett Máriának elviselnie azért, hogy eljusson Erzsébethez. Naiv dolog lenne azt képzelni, hogy egyszerűen bejelentette szüleinek: ,,elutazom'', aztán elment Júdeába Erzsébethez. A Mária korában lévő lányok számára egész rendkívülinek számított, ha csak rövid időre is elhagyták a szülői házat. Nemcsak ez az általános szabály volt érvényben: az asszony a házban tartózkodjék, hanem a hajadon lányok apjuk különleges védelme alatt álltak, s csak az ő engedélyével hagyhatták el lakóhelyüket. Ehhez az utazáshoz Máriának pénzre is volt szüksége, amit csak atyjától kaphatott meg. De ennél is fontosabb volt a társaság, amelyben utazott. Tanácsos volt az esetleges támadások miatt férfiak védelme alatt utazni. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde is egy magányos utazóról szól, akit kifosztottak útközben. S annak az útvonalnak egy szakaszát, amelyen Máriának végig kellett haladnia, még ma is a rablók völgyének nevezik. Mindezt egybevetve a zsidók erkölcsi érzéke megkövetelte, hogy ilyen esetekben több asszony utazzék együtt. Ilyen körülmények között az utazásra egyetlen lehetőség kínálkozott: Mária csatlakozzék egy Jeruzsálembe tartó galileai zarándokcsoporthoz.

Hogyan kapta meg Mária szülei engedélyét ehhez az utazáshoz? Alig képzelhető el, hogy édesapjával közölte volna a titkot, hogy a Szentlélek által édesanyává lett. Akárhogy magyarázta volna, apja részéről aligha várhatott mást, mint hitetlenkedő fejcsóválást. Csak édesanyján keresztül remélhetett valamit. Ez egyike annak a két esetnek, amelyek elbeszélésekor az evangéliumban Mária édesanyjának körvonalai sejlenek föl. Hogy Anna szerepének föltételezésével jó úton járunk, az az angyalnak Erzsébetről tett kijelentéséből következik. Ez a közlés teljesen az asszonyok világát érinti. Mária édesapja valószínűleg minden különösebb meghökkenés nélkül tudomásul vette az idős Erzsébettel történt csodálatos eseményt. Anna viszont, aki maga is édesanya volt, sokkal mélyebb együttérzéssel reagált. Annának ebben az együttérzésében kereshetjük annak magyarázatát, hogy miért éppen a ránk maradt formában ismerjük az angyal közlését. Anna őszinte együttérzéssel figyelte a gyermektelen Erzsébet sorsát, ezért szól így az angyal: ,,...akit magtalannak mondanak''. Mária szavainak, amikor elbeszélte édesanyjának az angyaltól hallottakat, Annában élénk érdeklődést kellett kelteniük.

Még érthetőbbé válik, hogy Mária föltárta titkát édesanyja előtt, ha számításba vesszük azt, amiről a gyermekségtörténetek nem beszélnek: az angyal megjelenése és a gyermek fogantatása után Mária arca és magatartása, még ha alig észrevehető módon is, megváltozott. Édesanyja szemét nem kerülte el a Máriában beállt változás, s így adódhatott, hogy Mária először neki mondta el azt, amit átélt. Mária egész lénye ebben a megváltozott formában biztosítékot adott szavának, és édesanyja társa lett titkának őrzésében. Így kézenfekvő, hogy Mária az utazáshoz szükséges beleegyezést édesanyja közvetítésével kapta meg. Anna megértette, hogy Erzsébet gyermeket vár; a férjének pedig az volt érthető, hogy feleségének sokat jelent ez, ezért beleegyezett, hogy a leánya elutazzék Erzsébethez. Az édesapa, miután beleegyezését adta hozzá, nyilván gondosan előkészítette lánya útját. Szerencsés körülmények adódhattak, hiszen Mária ,,azokban a napokban'', azaz néhány nappal az angyali üdvözlet után útra kelhetett.

Mikor Mária megérkezett Zakariás házába, ,,köszöntötte Erzsébetet'' (Lk 1,40). Mária szavai nem maradtak ránk, minden bizonnyal a korában szokásos formával köszönt: ,,Béke veled, Erzsébet!'' A továbbiakban sem tudunk meg semmit abból, amit Mária Erzsébettel beszélgetett, csak a 45. vers tételezi fel, hogy Mária mindent elmondott neki. A 45. vers után következik Lukács evangéliumában a Magnificat (1,46--55), Mária hálaéneke.

Majd végül az elbeszélés ezt mondja: ,,Mária ott maradt mintegy három hónapig, aztán visszatért otthonába'' (Lk 1,56). Mária Erzsébet szülését megvárta, mert számára sem volt közömbös, hogy milyen gyermek születik: fiú-e vagy lány. Az angyal fiúról beszélt, s a zsidóknál -- éppen úgy, mint a többi keleti népnél -- a lány csak másodrangúnak számított. Egy Kr. u. 2. századi rabbi azt mondja: ,,Jaj annak az embernek, akinek csak lányai vannak'', s egy másik: ,,Ha fiú születik, örvendjenek; ha lány, szomorkodjanak''. Ha tehát Isten igazán el akarta venni Erzsébet szégyenét, akkor fiúgyermekkel kellett megajándékoznia. Ezért volt fontos Máriának, hogy megvihesse idesanyjának a hírt arról, hogy Erzsébet fiút szült.

Még mindig megoldatlan maradt azonban egy kérdés: Mária a szülés után nagyon hamar elhagyta idős rokonát és hazatért. Miért nem időzött nála tovább, nála, akivel legszemélyesebb titkait közölte, s akit a kegyelem révén szorosabban magához tartozónak érezhetett, mint saját édesanyját? E sürgős visszatérés Názáretbe sem Erzsébetnek, sem Máriának nem állhatott érdekében. Csak valami olyan kényszerítő tényező játszhatott itt szerepet, ami Mária szüleit is befolyásolta a visszatérés idejének meghatározásában. Hiszen mindketten, elsősorban Mária édesanyja tudhatta, hogy Erzsébet helyzete azt kívánja, hogy Mária nála maradjon, amilyen hosszan csak tud. Ez a valamennyiüket sürgető külső tényező nem lehet más, mint Mária menyegzőjének napja. Ezt a napot az eljegyzés dátuma határozta meg: az eljegyzéstől számított egy év elteltével kellett a menyegzőnek történnie. Sem előbb, sem később nem lehetett. Ha a vőlegény ezen a napon nem akarta magához venni menyasszonyát válólevelet kellett adnia, vagy meg kellett egyeznie a menyasszony apjával arról, hogy lánya továbbra is otthon maradjon. Ezenkívül az egész falu várta a menyegző napját, hiszen a közösség számára is örömünnepet jelentett. Máriának ezért kellett hamarosan búcsút vennie Erzsébettől, hogy hazaérkezzen menyegzője napjára. Mária menyegzője

A kor szokásai szerint tizenkét hónappal az eljegyzés után következett el a nap, amikor a vőlegény saját házába vezette a menyasszonyt és elkezdődött közös életük. Csak veszély idején szegték meg ezt a szabályt, pl. a zsidók második felkelésének idejében (132-- 135), amikor a rómaiak az első éjszaka jogát követelték. Mária korában azonban az országban rend és nyugalom volt.

Amikor Mária háromhónapos távollét után visszatért Erzsébettől, látta, hogy József előtt fel kell tárnia helyzetét. Máté gyermekségtörténete éppen ezt a helyzetet tartotta szem előtt: ,,Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, József jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. Férje, József, igaz ember volt...'' (Mt 1,18). Ez a tapintatos fogalmazás jelzi, hogy nem József volt az, aki fölfedezte Mária titkát, valahonnan mástól tudta meg, mi történt menyasszonyával. A hír, amit hallott, ezekben a rövid szavakban fejeződik ki: ,,Gyermeket fogant a Szentlélektől.'' A későbbi tépelődéseiből az látszik, hogy Józsefnek csak az a két tény jutott tudomására, hogy Mária gyermeket vár, és hogy a gyermek a Szentlélektől van. S nem Máriától tudta meg, különben nem lehettek volna kétségei. Ugyanakkor, akitől megtudta mindezt, tekintély lehetett előtte, mert nem utasította el hírét, mint badarságot. Itt van a második hely, ahol -- igaz, megint csak halvány körvonalakban -- Mária édesanyjának alakját láthatjuk. Ő tudott lánya titkáról, meg volt győződve ennek igazságáról, és volt elég tekintélye József előtt arra, hogy rövid közlését ez komolyan vegye.

Bármennyire homályos volt is József előtt az egész, annyira mérlegelte a helyzetet, hogy eleve eltekintett attól, hogy Máriát mint házasságtörőt bíróság elé állíttassa. Mivel igaz ember volt, kötelességének kellett volna tartania, hogy a törvényt ebben a pontban is betartsa. De a ,,Szentlélektől'' való foganás fölfoghatatlan volt számára. Mert ha ez igaz, akkor Mária bűntelen, ugyanakkor fölmérte, hogy ilyen körülmények között el kell válnia Máriától. Ezért döntött úgy, hogy csendben bocsájtja el őt. Erre azonban válólevelet kellett kiállítania. Hogy milyen volt egy ilyen válólevél, pontosan tudjuk. Nem tartalmazta a válás okát, de három tanúnak alá kellett írnia, s ezzel lett hivatalos okmánnyá, amely szabaddá nyilvánította a volt feleséget. E válólevéllel igazolta egy másik házassága előtt a nő, hogy szabad állapotú. Hasonló megoldásra gondolt József a Máriával történt titokzatos dolog miatt. Tervét azonban nem hajtotta végre, mert ezzel a megoldással nem tudta volna elkerülni azt, amit viszont el akart kerülni, hogy Máriát szóbeszéd tárgyává tegye. Az ugyanis föltétlenül felizgatta volna a názáretieket, ha híre megy, hogy a vőlegény a kellő napon nem viszi házába menyasszonyát.

,,Miközben ezen gondolkodott, álmában megjelent az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban. Fiút fog szülni, akit te Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől'' (Mt 1,20- -21). Mária nem tudta, hogy Józseffel mi történt. Csak annyit tudott, hogy állapotáról tudomást szerzett, s el tudta képzelni, mekkora csalódást jelentett ez neki. Nem tudhatta, hogy ezek után mi fog következni, de nem az ő feladata volt ezt a helyzetet megoldani.

A tíz szűz példabeszédéből (Mt 25,1--13) tudjuk, hogy maga a hazavezetés, a menyegző hogyan történt. Csak azt kell számba vennünk, hogy a példabeszéd egy városi menyegzőt vesz alapul, míg a mi esetünkben egy kis faluról van szó; de főbb vonásaiban egyformán történtek a dolgok. Barátnői Máriát felöltöztették és felékesítették menyasszonyi díszbe, aztán tréfálkozva, nevetgélve várták a vőlegényt. De József nem menyasszonyához ment, hanem az apához, akivel még néhány részletkérdést megtárgyaltak, és megkötötték a házasságra vonatkozó végső egyezséget. Ezután újra elhagyta a menyasszonyi házat, és örömkiáltozások és ének kísérete mellett elindult hazafelé, miközben Mária barátnőivel körülvéve követte őt. Mivel ekkor már sötétedett, a lányok lámpásokat vittek magukkal, valószínűleg a férfitársaságban is voltak fáklyák, amivel legalább némileg megvilágították az utat. Amint hazaérkeztek, József barátaival leült a lakomához, ettek, ittak, énekeltek, Mária pedig barátnőivel eltűnt a nyilvánosság elől. Az ilyen menyegző nem a mi ízlésünk szerint való. Hiszen mint az eljegyzésnél, a hazavezetésnél is hiányzott minden romantika. Még ma sem szokás Keleten, hogy a menyasszony és a vőlegény, a férj és feleség mások jelenlétében megcsókolják egymást.

A későbbiek miatt fontos, hogy mikor történt József és Mária házasságkötése. Önmagában bármikor lehetett, de amíg az ellenkezőjéről meg nem bizonyosodunk, azt kell föltételeznünk, hogy József követte a helyi szokásokat. Eszerint pedig a házasságkötés ősszel történt. Akkor is, ma is a palesztinai araboknál az őszi időszak a legkedvezőbb a lagzik tartásához; megtörtént már az aratás s a szüret is. A föld kiszáradt, egyelőre megmunkálhatatlan, tehát szabad ideje is van a földműveseknek, és fedezete is van a lagzinak. A november végén érkező esőzés előtt a földhöz nem lehet hozzányúlni. A jó hangulat és a teli éléskamrák bőkezűvé tették az embereket, ami a menyegzőnél fontos mozzanat volt. Senki nem mehetett üres kézzel, s rendszerint term&ea

Szent Atanázia     özvegy, † ~860           


Szent I. Marcell    pápa


Szent Marcell felszentelt vértanú

Szentünk ciprusi származású volt. Eljutva a polgári élet legmagasabb fokára, mindenkit csodálatba ejtett élete tisztaságával, szelídségével, irgalmasságával és ékes beszédével. Később szerzetes lett és a szíriai pusztában, élt. Szent élete miatt innen választották meg Apamea püspökévé. Szent hivatásában különös buzgósággal hirdette a keresztény hitet és irtotta a pogányságot. A bálványtemplomok lerombolása miatt a pogányok 390 körül elégették.


SZENT MAXIMILIÁN KOLBE minorita vértanú (1894-1941)
*Zdunska Wola, 1894. január 8. +Auschwitz, 1941. augusztus 14.
Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett.

A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módukban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen.

1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket.

Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte -- a város akkor osztrák kormányzás alatt állt --, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a novíciátust is. A rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 1912--15-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915--19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilián pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet -- egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet -- sugároztak. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.

Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma -- Seibo no Kishi címmel -- egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget.

A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta.

Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.

A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta.

Páter Maximilián hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.

Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból való följegyzései között áll ez a mondat: ,,Egyre szentebbé kell lennem!'' És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

Egész életét a missziós buzgóság és a Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nemhívőkért ajánlották föl. Niepokalanowban a kor lehetőségeihez mérten nagy kiadót rendezett be: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap).

Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: ,,Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!''

Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: ,,Amit teszel, jól tedd!''


--------------------------------------------------------------------------------

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

,,Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. -- E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

A család szegénysége miatt csak a legidősebb fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon mindent megtanuljon, amit Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer édesanyja gyógyszerért küldte, s a gyógyszerész ámulva vette észre, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között. Hosszasan elbeszélgetett vele és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy latinórákat ad neki hetente. Rajmund majd kiugrott a bőréből örömében. És csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.''

Egyik társa a lembergi szemináriumból így nyilatkozott róla: ,,Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális föltaláló lehetett volna''.

A következő epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte: ,,Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia doktora vagyok!'' Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve válaszolta: ,,Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok!'' A másikat ez igen elgondolkoztatta.

Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: ,,Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás''. Kolbe atya így válaszolt: ,,Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és nem a 13. században élünk.''

Ivó testvér így tudósít a niepokalanowi alapításról: ,,1927-ben Varsó mellett egy nagy telket kínáltak eladásra. Tulajdonosa Drucki- Lubecki herceg volt. Kolbe atya tudomást szerzett a dologról, ám a provinciális a vételárat túl magasnak találta, ezért nem utalta ki. A páter ekkor útra kelt Varsó felé, kölcsönkért csizmában, foltozott csuhában, vállán hátizsákkal, de telve a reménnyel, hogy sikerül majd rávennie a herceget: adja olcsóbban a telket. Isten pedig azt is megadta neki, amit kérni sem mert, a hercegre ugyanis oly mély hatást gyakorolt hosszú beszélgetésük, hogy végül a telket nem olcsóbban, hanem ingyen adta oda.

Néhány nap múlva a testvérek első csoportja elindult Grodnóból, hogy fölépítse az új kolostort. A környékbeli parasztok, akik addig meg voltak róla győződve, hogy a barátok csak imádkozni tudnak, elámultak a csodálkozástól: a testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb, hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon enni-innivalót kaptak a ,,kedves szegény testvérek'' a környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni.

A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket. Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!'' De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: ,,Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg''.

Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: ,,Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta.

Minden technikai találmányt nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort. A háború kitörése előtt azt a tervet forgatta fejében, hogy repülőteret épít és szerez négy repülőgépet. A rádiót is fölhasználta munkájához. Állandóan önálló munkára késztetett minket. Semmit nem utált úgy, mint az ostobaságot. Volt egy külön levélszekrényünk, ahová a találmányainkat dobtuk. Niepokalanowban számos szabadalom született''.

Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.''

Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: ,,Igazán hiszel ebben?!!'' Majd a válaszra -- Igen! -- addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján.

Auschwitzban Maximilián a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. ,,Futólépés!!'' - - ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: ,,Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!!'' A ,,naplopót'' deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. -- És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.

Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk felebarátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent Fiadhoz!


Imádság:

Mikeás a Szentírásban a hatodik a „kis” próféták sorában, Júda törzséből, Moreset-Gátból származott. Prófétai működését Joatam király idejében kezdte Júdeában, Krisztus születése előtt 700 évvel. Ákház és Ezekiás próféta idejéig működött. Ő volt az, aki az Üdvözítő betlehemi születését megjövendölte, Izaiás próféta kortársa volt, ostorozta Szamária és Jeruzsálem bűneit. Békében hunyt el.

Szentünk 622. augusztus 13-án hunyt el. A mai napon ereklyéinek átvitelét ünnepeljük.

+Szardínia szigete, 235.

Nyolc évvel Callistus pápa vértanúsága után I. Orbán pápát követte a római püspöki székben Pontianus. Öt évig volt pápa (230--235). Maximus Thrax császár (235--238) -- elődjének kereszténybarát politikájától eltérően -- törvényekkel fordult a keresztények ellen, és elsősorban a papokat, a püspököket és a pápát vette célba. Ennek az üldözésnek lett áldozata Pontianus pápa is.

Nem végezték ki, hanem Szardínia szigetére száműzték. Ő, annak érdekében, hogy a nyáj pásztor nélkül ne maradjon, 235. szeptember 28- án lemondott a pápaságról. Így lehetőség nyílt az utód megválasztására. Ez a pápaság történetében az első olyan esemény, amelyet krónikások nap szerinti dátummal rögzítettek.

A szigeten a száműzötteket bányában dolgoztatták. A bánásmód kegyetlenségére utal az is, hogy akkoriban csak a Halál szigetének hívták. Pontianus pápa holttestét Fábián pápa idejében (236--250) Rómába vitték, és a Callistus-katakombában temették el.

A római naptár Pontianusszal együtt említi Hippolitust is, aki pap volt, és a pápával együtt a számkivetésben halt meg. A történészek számára azonban nem könnyű feladat tisztázni, hogy ki is ez a Hippolitus.

Általában arra gondolnak, hogy az a római teológus, aki Callistus pápával szemben lépett föl. Egy fontos írása ránk maradt, amelyben szembeszáll a korabeli eretnekségekkel. Kezdetben csak teológiai és lelkipásztori kérdésekben volt más véleményen mint a pápa, később azonban a szembenállás odáig fajult, hogy ellenpápa lett, és szembenállását még Pontianus idejében is folytatta. Csak a számkivetésben tért meg és nyújtotta kezét kiengesztelődésre.

A római martirológium ezzel szemben másnak tudja Hippolitust: Valerianus császár idejében fogták el Rómában. A dajkájával együtt hittagadásra akarták kényszeríteni. Mikor kitartottak keresztény voltuk mellett, kegyetlen kínzás után ló farkára kötötték, és addig vágtattak vele, amíg meg nem halt. (A Hippolitus név görögül Hippolytosz, s annyit jelent: 'aki betöri a lovat'.)

Prudentius, a hispániai költő (+ 405 után) a két történetet ötvözte, és drámai hőskölteményt írt Hippolitusról, aki előbb szakadár, majd hős vértanú lett.

Pontianus pápa ünnepét a 12. században vették fel a római naptárba, november 19-re. 1969 óta mindkettőjüket augusztus 13-án ünnepeljük, azon a napon, amelyen a Depositio Martyrum (354-ben) átvitelükről emlékezik

meg.

--------------------------------------------------------------------------------

A szent pápa életéről oly kevés adat maradt fenn, hogy még a legendák sem tudnak róla jóformán semmit. Az egyik legenda úgy tudja, hogy botokkal verték halálra; egy másik szerint a gyilkos éghajlat és a malária ölte meg hosszú, kínos szenvedés után.

Szent Hippolitus Pontianus pápa társa lett a szenvedésben és a halálban. Úgy ölték meg, hogy kezét-lábát összekötve egy vízzel teli gödörbe dobták.

Ha a római vértanú történetét hallgatjuk a legendából, akkor megtudjuk, hogy katonatiszt volt, annak a börtönnek a parancsnoka, amelyben Lőrinc diákonust tartották fogva. Lőrinc megtérítette és megkeresztelte. Hippolitus temette el a vértanú testének maradványait. Amikor kiderült, hogy Hippolitus keresztény, bíróság elé állították. Megfosztották ruháitól, és különféle kínzásokkal arra akarták kényszeríteni, hogy áldozzon a bálványoknak. Dajkája, Concordia, akit a háznép többi tagjával együtt elfogtak, így válaszolt a bírónak: ,,Inkább akarunk urunkkal együtt tisztességben meghalni, mint becstelenségben élni!'' A bíró így dühöngött: ,,Ezt a szolganépet nem lehet másként jobb belátásra bírni, csak durva büntetéssel'', és ólmos ostorokkal verette meg Concordiát. Hippolitus pedig így biztatta övéit: ,,Testvérek, ne féljetek! Van nekünk egy nagyon jó Urunk!'' Erre a bíró egész házanépét a szeme láttára lefejeztette, Hippolitust pedig egy ló farkára köttette, majd tövises bozótban addig nyargaltak vele, amíg ki nem lehelte lelkét.

--------------------------------------------------------------------------------

SZENT PONCIÁNUSZ Példája:

    Békében, üldözésben, mindent a helyzetnek megfelelően, Isten nagyobb dicsőségére!

SZENT HIPPOLITUSZ Példája:

    A lelkiismeretünk tévedhet, de mindég rá hallgatva cselekedjünk!

*Thüringia, 518 körül. +Poitiers, 587. augusztus 13.

Gyermekkorát véres testvérharcok és háborúk árnyékolták be. Apját, Berthachárt, a thüringiai tartomány királyát saját testvére, Hermanefried ölte meg; anyja és csaknem minden testvére árulás folytán vesztette életét. Csak Radelgundis és egy öccse menekült meg a vérfürdőtől, s apjuk gyilkosa magával vitte őket a várába. Röviddel ezután a Meroving királyok, Theuderik és Klothár zsákmányoló és bosszúhadjáratot indítottak Thüringiába. Pusztították az országot, elűzték a királyi családot, a tizenkét éves Radelgundist és testvérét hadifogolyként vitték magukkal. Klothár, Neustria királya Radelgundist koronabirtokára küldte, hogy ott a jövendő királynővé neveljék. Talán csak ekkor keresztelkedett meg. Mindenesetre itt tárult fel számára a keresztény hit mélysége. Jártasságot szerzett az ókori műveltségben: tanult latinul, görögül, olvasta a Szentírást, az egyházatyákat és a latin klasszikusokat.

Tizenkilenc éves koráig tartott ez a békés élet, ekkor a király esküvőre parancsolta Soissons-ba. Jól tudta, hogy ki az a Klothár, akihez férjhez kellett mennie: legkegyetlenebb a rémes Meroving nemzetségből. Tönkretette a hazáját, rokonait elűzte vagy megölte, saját kezével szúrta le két kis unokaöccsét. Fáradhatatlan hatalomvággyal és alattomosan halmozott gonosztettet gonosztettre. Az anyakirályné, Szent Klotild elhagyta udvarát, és visszavonult Tours-ba. Klothár palotájában két ágyasa és ezek gyermekei vetélkedtek uruk kegyéért. Radelgundis menekülni próbált, de elfogták és Soissons-ban megünnepelték lakodalmát.

A király bizonyára nagyon szerette. Nagyszerű nászajándékkal, gazdag ingatlanokkal ajándékozta meg. Ajándékokkal azonban nem lehetett betölteni azt a szakadékot, amely a házastársak között tátongott. Radelgundis ezzel a rémes emberrel, akit megkereszteltek ugyan, a szívében azonban megtéríthetetlen pogány maradt, aki ma durván és kegyetlenül kínozta, másnap meg ékszerrel és drága ruhákkal akarta mosolyra kényszeríteni, több mint tíz évig élt olyan házasságban, amely vértanúság lehetett számára. Bizonyára azt akarta Isten, hogy Klothár mellette tanulja meg -- még ha csak sejtelemszerűen is --, hogy milyennek kell lennie voltaképpen a kereszténynek. Látta az istentiszteleten és a Szentírás olvasásakor, amint felgyúlt benne a hit és a szeretet. Kemény vezeklései, éjszakai imádsága, böjtjei nem maradhattak tartósan rejtve előtte, s azt is gyanította, hogy az ő bűneiért engesztel. Ajándékait továbbadta a szegényeknek és a nyomorgóknak. Átélte, hogy milyen szelíden fogadta mohóságát, szeszélyeit és keménységét, de csak rosszkedvűen morgott: ,,Apácával kötöttem házasságot, nem királynővel.''

Egy napon azután Radelgundis megtudta, hogy Klothár megölte a testvérét; az egyetlent, aki nemzetségéből megmaradt, aki a legközelebb állt hozzá és akit a legjobban szeretett, akiben még megbízhatott, akivel anyanyelvükön tudták megérteni egymást. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. Minden felgyülemlett benne, s ezekben az órákban úgy érezhette, hogy elsüllyedt egész addigi élete. A rémítő ürességbe követelően beledobbant a vérbosszú ősi kötelezettségének hangja. Csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy megöli testvérének gyilkosát, vagy elhagyja, és ezzel a meneküléssel ment meg mindent, ami hazája elvesztése óta betöltötte az életét. Elmenekült. Noyon templomában térdre vetette magát Szent Medárd (560 körül) püspök előtt, és a remegő idős embertől kikényszerítette az áldást, amely Istennek szenteltté tette őt, és kivonta az őrjöngő király hatalma alól. A felkiáltás, amellyel Radelgundis a püspököt megindította, kinyilvánította, mennyire veszélyeztetettnek érezte kereszténységét ebben a pillanatban: ,,Ha most nem szentelsz fel, egykor Isten tőled kéri majd számon a lelkemet.'' Jellemző a kor különös ellentmondásosságára, hogy Klothárt, akinek politikai cselekvéseiben nem számított egy gyilkosság, a hitvese Istennek szenteltsége előtt olyan mély tisztelet fogta el, hogy lemondott minden erőszakról, csak kérlelésekkel és tárgyalásokkal próbálkozott, végül pedig teljesen békén hagyta. Nagylelkű hangulatában később még neki ajándékozta Poitiers kolostorát is. Egyebekben azonban a király élete végéig folytatta kicsapongó és erőszakos életét. 561-ben halt meg csodálkozó szavakkal az ajkán: ,,Micsoda Úr lehet a mennynek ez az Istene, hogy meg mer ölni olyan hatalmas embert is, mint a frankok királya!''

Radelgundis egy ideig Tours-ban és Saix-ben élt, ápolta a betegeket, különösen a bélpoklosokat, és ekkoriban adta el minden személyes vagyonát. Utolsó ékszerdarabját, egy pompás arany tűt elcserélte egy remetével vezeklőruháért. Végül belépett a Miasszonyunk poitiers-i kolostorába. Attól kezdve csak kenyéren és zöldségféléken élt, keveset aludt, és mindig a csupasz földön; ostorozta magát, és nehéz vezeklőláncokat hordott. Saját megtisztulásáért folytatott küzdelmének hősies megfeszítettsége sejteni engedi: azon fáradozott, hogy elhagyott férjét is képviselje Isten előtt.

A frankok egész országából áramlottak asszonyok és lányok Radelgundis kolostorába. Az őt emésztő önátadás mint tűzjel hatolt bele a vad és mégis az üdvösségre annyira éhes, sötét korba. Már akkor is, mint a halála után is, egyre több csodájáról tanúskodtak. Alázatos határozottsággal intézte kolostora ügyeit. Miután az arles-i Szent János-kolostorban, ahol Szent Caesarius (lásd. 459. o.) reguláját követték, meggyőződött ennek az életmódnak az előnyeiről, kérte és meg is kapta az ottani apátnőtől, Szent Caesariától a regulát az apácái számára. Saját személyében lemondott minden rangról, és engedelmesen meghajolt a fiatal Szent Ágnes apátnő vezetése előtt, akinek a megválasztását ő tette lehetővé.

Radelgundis végre békében, Isten csendjében, olyan világban élt, amelyre voltaképpen a kiválasztása szólt. Kolostorából titokzatos erőtér lett, amely egy napon a nagy tehetségű Szent Venantius Fortunátust (530 körül--600 után) is magához vonzotta, akit a kor nyugtalansága és saját nyughatatlan szelleme hosszú utakra űzött, át egész Itálián és Gallián, egészen eddig a kolostorkapuig. Ott maradt, és a szent anyai barátsága szelíden, de ellenállhatatlanul átalakította ezt a kóborló költőt. Pap, majd Poitiers püspöke lett. A római liturgia értékes énekszövegeket köszönhet neki, és ő állította össze Radelgundis életrajzát is.

A Szent Kereszt nagy ünnepe lehetett Radelgundis életének csúcspontja. I. Jusztiniánusz bizánci császár (527--565) Poitiers királyi apácájának ajándékozta a Szent Kereszt egy részecskéjét. Amikor az ereklyét ünnepélyes körmenetben vitték a kolostor templomába, első ízben csendültek fel Venantius kereszthimnuszai: a Vexilla regis prodeunt (Királyi zászló jár elöl) és a Pange lingua (Mondj éneket, zengő nyelvem).

Radelgundis 587-ben halt meg. Tours-i Szent Gergely (538--594) temette el poitiers-i kolostorában. Sírtemploma még ma is az ő nevét viseli.

Ipoly Rómában volt a börtönben felügyelő. Látva Szent Lőrinc vértanú állhatatosságát a kínzások között, ő maga is Krisztus híve lett. Ezért megvadított lovakhoz kötözték és úgy vonszolták. Eközben adta vissza lelkét Istennek. Idős dajkáját Konkordiát vastűkkel vagdalták. Szent Irén és Abundasz azért szenvedtek vértanúságot, mert tisztelettel eltemették szent Ipoly testét. Mindnyájan Rómában szenvedtek vértanúságot 258-ban.

*Como, 1611. május 19. +Róma, 1689. augusztus 12.

A Comóból származó Odeschalchi Benedek nagyon gyors és sikerekben gazdag egyházi pályát futott be. Kezdetben katonatiszt akart lenni, Nápolyban jogi doktorátust szerzett, majd elhatározta, hogy pap lesz. 1645-ben, mindössze harmincnégy esztendősen bíboros lett. Közismert volt példás élete: tisztasága, egyszerűsége, fáradhatatlan jótékonysága. A harmincéves háború utolsó éveiben Ferrarában volt pápai követ. Miközben a mindenfajta népből való csapatok átvonultak a velencei köztársaság területén és nyomorgatták az egyébként is éhező népet, Benedek ,,a szegények atyja'' nevet vívta ki magának. XIV. Lajos királlyal és udvarával szemben mindvégig a pápa oldalán állt, amit a király nem felejtett el neki. 1670-ben ugyanis, mikor a pápaválasztáson Odeschalchi kapta a legtöbb szavazatot, vétót jelentett be és megakadályozta megválasztását. Hat évvel később, mikor ismét konklávét tartottak, a választás újra Odeschalchira esett. Két hónapig tartottak a tárgyalások, míg XIV. Lajos hozzájárult a koronázáshoz. XI. Ince ilyen körülmények között foglalta el Szent Péter székét.

A pápa Versailles erkölcstelen légkörével szemben az élő lelkiismeret volt. Isten törvényeit képviselte, és útjáról sem hízelgéssel, sem fenyegetésekkel nem tudták letéríteni. Védte az Egyház szabadságát a király önkényével és az állam mindenhatóságával szemben. Kitért minden diplomáciai fogás elől, és egyetlen felség, a felséges Isten előtt hajolt meg. A korabeli laza erkölcsi fölfogást, melyet teológusok és erkölcstan-professzorok is védelmeztek, hatvanöt tételben foglalta össze és ítélte el. A keresztényektől erőik teljes megfeszítését kívánta a törvény megtartása és üdvösségük érdekében. Ilyen tételekről volt szó: ,,Isten nélkülünk akar működni bennünk, ezért minden egyéni cselekedet rossz, amit valaki magától végez. A lelki élet abban áll, hogy elhagyva mindent, Istenre hagyatkozik az ember, mellőzve a bűnbánatot, a szentek tiszteletét, az imádságot; még a kísértésekkel sem kell törődni.'' A pápa ilyen kérdésekben nem volt elnéző a híres római lelkivezetővel, de még a pápai szenátus tagjával sem: a spanyol Molinát bebörtönöztette, Petrucci bíborosnak pedig vissza kellett vonnia tanítását.

Legnagyobb összecsapása a francia királlyal, XIV. Lajossal volt. A harc nem az Egyház hatalmi vagy területi követelései, hanem szabadsága körül folyt. Amikor két francia püspök -- akiket a király elmozdított hivatalukból, mert nem ismerték el beavatkozási jogát -- Rómába föllebbezett, Ince úgy látta, lépnie kell, hogy megakadályozza Franciaország fokozatos elszakadását Rómától. Három hivatalos levelet küldött a királynak, mondván: szeretné megőrizni őt az ég haragjától, de semmi áron sem hajlandó álláspontján változtatni, s inkább hajlandó az igazságért mindent elviselni. A király válasza az volt, hogy összehívta a francia papságot, s a gyűlésen megfogalmazták az úgynevezett Gallikán Artikulusokat, melyekben leszögezték a francia egyház függetlenségét a pápával szemben. Kinyilvánították, hogy a király világi dolgokban teljesen független az egyházi hatalomtól, s a pápának nincs joga a király letételére.

A pápa hatalmát az egyetemes zsinatok és a gall egyház szokásai korlátozzák, s tanítás dolgában is, ha dönteni akar, szüksége van az egész Egyház beleegyezésére. A pápa így kezdte válaszlevelét: ,,Anyám fiai ismét reám támadtak'', és teljes határozottsággal elutasította a törvénycikkeket. A pápai tiltakozás rendkívüli hatást váltott ki a hívő francia nép körében. A nép zöme ugyanis nem állt az udvar által kinevezett püspökök oldalára, de a király hatalmi kormányzásával szemben nem merték nyíltan megvallani fölfogásukat. A király a püspökjelölteket meg akarta esketni a négy törvénycikkre, a pápa ellenben megtagadta a kinevezéshez való hozzájárulást, így nem kevesebb mint harmincöt püspöki szék maradt hamarosan betöltetlen. Amikor a francia küldöttek egyre követelőzőbben léptek föl Rómában, a pápa kiközösítéssel válaszolt, s közölte a királlyal, hogy rá is vonatkozik az egyházi büntetés. XIV. Lajos végül is engedett, de csak két évvel Ince halála után.

Ha a pápa föltétel nélkül engedett volna a királynak, s főként támogatta volna I. Lipót császár elleni támadásait, talán megnyerhette volna a Napkirály segítségét saját nagy célja szolgálatára. A pápa életének nagy célja ugyanis, melyért halála pillanatáig küzdött, az volt, hogy megszabadítsa a török veszedelemtől a Nyugatot. Ez nemcsak az egykori fiatalember romantikus terve volt, aki szívesen szállt volna hadba a török ellen, hanem mint pápa, ebben látta az egyetlen ellenszerét annak a veszedelemnek, amely Isztambul felől leselkedett a kereszténységre. Ince megválasztásával majdnem egyidőben ugyanis új nagyvezír került az oszmán haderők élére, Kara Musztafa, kinek terveiről szörnyűségeket regéltek. Meg akarta hódítani Pozsonyt, Bécset, Prágát, majd Németországon keresztül el akarta érni a Rajnát, hogy leszámoljon XIV. Lajossal, majd Itáliába vonulva legyőzze Rómát, és szultáni istállóvá alakítsa a Szent Péter-templomot. 1683 tavaszán mintegy 160.000 fős török sereg indult el, hogy Thököly csapatai segítségével megdöntse a Habsburgok birodalmát, s utána diadalmas hadjáratokat folytasson nyugat és dél felé.

A pápa tudott erről a veszedelemről. Többéves tárgyalással sikerült I. Lipót és Sobieski János lengyel király között létrehoznia a szövetséget, melyhez később Velence és Olaszország is csatlakozott. Franciaországtól csak szép szavakat és a tervei meghiúsítására folytatott titkos aknamunkát kapott. Lajos király fölbujtotta a törököket Ausztria ellen; megpróbálta minden áron távol tartani a lengyel királyt a szövetségből, s a maga oldalára állítani a legerősebb német választófejedelmeket, pl. Brandenburg és Bajorország fejedelmeit. Közben a pápa fáradságot nem ismerve dolgozott a keresztény erők összefogásáért, és minden módon próbálta megteremteni a hadviselés anyagi feltételeit.

XI. Ince pápa személyes odaadása, melyet a papság általános lelkesedése kísért, az egész világot fölrázó intelmek s a szüntelen imádság végül nem maradt eredménytelen. A török sereg július 12-én elérte és ostrom alá vette Bécset. A császár, a lengyel király és a birodalmi rendek, valamint a királyi Magyarország egyesült serege, mely a Bécs melletti Kahlenbergen táborozott, két hónap múlva fölszabadította a várost. A törökök teljesen fölbomlott hadrendben menekültek, s kb. tízezer embert veszítettek.

A győzelem alkalmából veretett éremre a pápa ezt íratta: ,,A te jobbod, Uram, lesújtott az ellenségre''. Örök időkre elrendelte, hogy hálaünnepként szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat megszabadulása emlékére. Néhány ütközet erejéig próbáltak a törökök ellenállni, de a győztes hadjárat folytatódott, s egymás után szabadult föl Esztergom, Buda, Belgrád. A pápa keresztes hadjárata a törökök ellen így teljes sikert aratott.

Ince pápa 1689. augusztus 2-án halt meg. A 18. század végén indították el boldoggáavatási eljárását, melyet a franciák tiltakozása miatt félbe kellett szakítani, így a boldoggá avatásra csak 1956. október 7-én kerülhetett sor.

--------------------------------------------------------------------------------

*Diest, 1599. március 13. +Róma 1621. augusztus 13.

1619. november 23-án írta a húszéves János atyai barátjának, Froymont kanonoknak Rómából: ,,Mégiscsak szeretném tudni mielőbb, hogy pontosan mennyi idős vagyok; mindeddig ugyanis nem tudom.'' Ezután megkérte, hogy nézessen utána a diesti keresztelési anyakönyvben, és az eredményt közölje majd vele. A fiatal flamand ezt megelőzően nyilván nem került olyan helyzetbe, hogy válaszolnia kellett volna a korára vonatkozó kérdésre. Először Rómában kívánták tudni pontosan személyi adatait. Rövid életének adatait tekintve mi jobban értesültek vagyunk.

Apja cipész volt, anyja, az akkori polgármester leánya, Van den Hove Erzsébet viszont a városi nemességből származott. A család csak hosszú ellenállás után egyezett bele házasságukba. János 1599. március 13-án született a brabanti Diestben, és a következő napon megkeresztelték a Saint Sulpice-templomban. Jánost még három fiú és egy leány követte. A család kitűnt jámborságával és hithűségével. Az iskolában János élénk, tehetséges ifjúnak mutatkozott. Ennek ellenére -- anyagi okokból -- apja mégsem akarta taníttatni. Végül azonban megoldódott ez a nehézség: egy ismerős pap gondjaiba vette. Először szülővárosa latin iskolájába járt. Még ebből az időből maradt meg egy jó latinsággal írt dolgozata a tanulásban való kitartásról. János e szavakkal zárta sok idézettel megtűzdelt fejtegetéseit:

,,Amit egyszer megragadtatok, tartsátok is meg állhatatosan!'' E munka több volt, mint csupán egy szorgalmas tanuló fogalmazványa. Kitűnik már belőle annak az ifjúnak jelleme, akinek egész élete e latin munka záró szavainak beteljesítése lett. 1612-től Mechelenben tanult. Hogy gondoskodjék életfenntartásáról, egy fiúintézetben vállalt szolgai munkát. Emellett a város Grande École-jába (nagy iskolájába) járt. E nagyon jó hírnévnek örvendő nyilvános iskola mellett 1615-ben jezsuita kollégiumot létesítettek. Itt tanult János utolsó iskolaévében, és csaknem minden tárgyból első lett. Buzgó tagja volt a kollégiumban működő Mária-kongregációnak, és világosan felismerte hivatását: pappá és a Jézus Társaság tagjává kell lennie.

Amikor döntését először közölte, apja utánament, hogy eltérítse szándékától, János azonban kitartott. Életének nagy döntése volt ez, és töretlenül hű is maradt hozzá. 1616. szeptember 24-én Mechelenben belépett a noviciátusba. Két hónappal később elvesztette hosszú ideje betegeskedő édesanyját. Apja elhatározta, hogy felszámolja üzletét, és maga is pappá lesz. Csak kiskorú gyermekeiről való gondoskodása tartotta vissza attól, hogy kövesse legidősebb fiát, és maga is jezsuita legyen. Így a mecheleni érsekség szolgálatába lépett, és rövid tanulás után pappá szentelték. Fia, János is tanúja volt a mecheleni székesegyházban 1618. április 14-én felszentelésének.

Jánost a kétéves noviciátus után Antwerpenbe küldték, hogy megkezdje bölcseleti tanulmányait, de ebből csak egy nagyon rövid, átmeneti tartózkodás lett. Október 18-án a növendékház rektora közölte vele, hogy tüstént Rómába kell indulnia, s majd ott folytatja bölcseleti tanulmányait. Két nappal később meg is kezdődött a hosszú út, amelyet János egy másik növendékkel együtt gyalog tett meg. Útközben meg akarta még látogatni Diestet, de Mechelenben arról értesült, hogy apja néhány nappal azelőtt meghalt. Így hát csak levélben búcsúzott el rokonaitól.

A római zarándokok útja Párizson és Lyonon át Savoyába vitt. Rövid milánói pihenő után Piacenzán és Bolognán át Loretóba mentek, ahol a názáreti szent házat tisztelik. (Az akkoriban északról Rómába tartó jezsuiták nem mulasztották el az alkalmat, hogy Loretón át tegyék meg az utat.) A kis csoport éppen december 24-én érkezett oda, így a karácsonyt a zarándoktemplomban ünnepelhette meg. December 29-én nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, és 31-én este Rómába érkeztek. A fiatal növendékeket szívélyesen köszöntötte a rend generálisa, Mutius Vitelleschi. Nem mindennapi az antwerpeni provinciálishoz írt levele: ,,Levelét átadta Berchmans János, aki egészségesen érkezett meg Rómába december 31-én. Dicsértessék érte Isten! Már első pillantásra, és a módból, ahogyan köszöntött engem, könnyen megállapíthattam, hogy amit Ön ajánlásául írt nekem, teljesen megfelel az igazságnak. Erősen bízom benne, hogy mind az erényben, mind a tudományban nagy előrehaladást tesz majd, amennyiben egészségben be tudja fejezni tanulmányait.''

A Római Kollégium XIII. Gergely (1572--1585) által emeltetett épületében akkoriban több mint 2.000 növendék tanult. E legnagyobb és legjobb tanulmányi intézet nemcsak a jezsuita rend főiskoláinak, hanem az egész Egyház főiskoláinak mintaképe volt. Jézus Társasága -- gyakran nem csekély áldozattal -- a legjobb erőit bocsátotta a filozófiai és teológiai oktatás rendelkezésére. Az itáliaiak mellett csaknem minden európai rendtartományból válogatott fiatal jezsuiták végezték tanulmányaikat a Római Kollégiumban. Közéjük tartozott Berchmans János is, aki előtt egy új világ tárult fel a nemzetközi társaság és a nagyszerű lehetőségek közepette.

A kollégiumban még elevenen emlékeztek a három évtizeddel azelőtt elhunyt Gonzaga Szent Alajosra (lásd: A szentek élete, 274. o.), akinek élete és halála a növendékek számára csodált, követésre méltó eszménnyé vált. János naplójában és leveleiben gyakran szó esik a már mintegy szentként tisztelt Alajosról, akinek egykori szobája éppen neki jutott. Ez szinte előjel volt. Csakhamar elkezdték ugyanis a kollégiumban Jánost összehasonlítani Alajossal, és annyi megegyezést állapítottak meg köztük, hogy csakhamar második Alajosnak nevezték.

Az élet a növendékházban tervszerűen és különösebb események nélkül folyt. Amit János tett, alaposan tette. Naplója, amely olvasmányai kivonatait, elmélkedéseinek rövid pontjait, egyes beszélgetések számára különösen fontosnak tűnő megjegyzéseit és saját, teljesen határozott szándékait tartalmazza, beszédes bizonyítéka egy céltudatos, nemes lelkű törekvésnek. Csak néhány példa: ,,Ha most, ifjú koromban nem leszek szent, sohasem leszek az.'' -- ,,A legkisebbre is mint nagyon fontosra kell ügyelni!'' -- ,,Kevés beszéd, inkább cselekvés!'' -- ,,Az vagy a valóságban, amilyen Isten előtt vagy, nem pedig amilyennek az emberek szemében látszol.'' -- ,,Sohase tedd azt, ami másokban nem tetszik neked, hanem tedd azt, ami tetszik másokban!''

János számára mindez nem üres beszéd, és nem is pillanatnyi fellángolás, hanem a mindennapokba átültetett program volt. Tanulmányaiban is sikereket ért el, és a legtehetségesebbek egyikének tartották. Így a hároméves filozófiai oktatás lezárásaként 1621 nyarán kijelölték, hogy nyilvános vitában, úgynevezett actus publicus-ban védjen meg egy sor tantételt a professzorok és más tanulók ellenvetéseivel szemben. Ez volt élete első és utolsó ragyogó, kifelé megnyilvánuló tette. Néhány héttel később vérhasjárvány áldozata lett. 1621. augusztus 13-án halt meg. A rend generálisának rendelkezésére oda temették el, ahol az időközben már boldoggá avatott Alajos koporsója állt. Mindkét szent földi maradványai a római Szent Ignác templomban nyugszanak. -- Jánost 1865-ben boldoggá, 1888. január 1-én pedig szentté avatták.