Hogyan töltötte napjait a Szent Szűz Krisztus mennybemenetele után? Nem nehéz elképzelni. Szent Fiának élő emléke töltötte el lelkét; bizonnyal százszor sorra járta a szent helyeket, hol szent Fia élt, szenvedett s megdicsőült; imában, boldog elragadtatott elmélkedésben s az Oltáriszentség gyakori vételében töltötte idejét s örömmel legeltette szemét a fejlődő Anyaszentegyházon. A hívek növekvő számával nőtt az ő gyermekeinek serege, s akik felvették a keresztséget s Jézusban hittek, bizonnyal ájtatos tisztelettel hódoltak az üdvözítő még élő, köztük időző Anyjának is.

Mikor halt meg a Szent Szűz, nem tudjuk. Egyesek régi iratokra hivatkozva, 48-ra teszik halálát. Hogy meghalt, hogy lelke, legalább egy pillanatra, elvált testétől, kétségtelen az Egyház állandó hitéből, mellyel a Szent Szűz haláláról beszél. Illett is, hogy bár szeplőtelen volt s a halált nem érdemelte meg, mégis ebben a tekintetben hasonló legyen Krisztushoz. Halálát bizonnyal nem betegség vagy fájdalom, de az Isten iránti szeretet s Fia utáni olthatatlan vágyódása okozta.

Szűz Mária halálának helyére nézve kétféle a vélemény. Egyesek szerint Szent Jánossal együtt Efezusba ment s ott halt meg, mások szerint Jeruzsálemben fejezte be földi életét. A kérdést nem tudjuk eldönteni. Tekintettel arra, hogy midőn Szent Pál Efezusban járt, János még bajosan volt ott (legalább az Apostolok Cselekedetei nem beszélnek Pál és János efezusi találkozásáról). Az ősi hagyomány szerint az apostolok Szűz Mária halálára mind odasereglettek hozzá és sírjához – ami a 42-ben történt „apostolok oszlása” előtt vagy 51-i apostolgyűlés alkalmával volna legkönnyebben érthető – s másról mint jeruzsálemi apostoltalálkozásról tudomásunk nincs. Bizonyos valószínűséggel bír az a feltevés, hogy a Szent Szűz Jeruzsálemben halt meg, esetleg már 42 előtt s hogy csak az ő halála után ment Szent János Efezusba.

Egy a IV. századból eredt irat „De transitu beatae Mariae” mondja, hogy a Boldogságos Szűz testét a Getszemáni-kertben temették el s egy V. vagy VI. századbeli másik irat, mely Jeruzsálem nevezetességeit sorolja fel („Breviarius de Hierosolyma”), Szűz Mária sírjának templomát is említi a Getszemáni telek közelében, a Jozafát-völgyben. Viszont egy Theodózius nevű jeruzsálemi zarándok (530 körül) s egy másik névtelen piacenzai zarándok 580 körül tudnak ugyan egy Mária-templomról a Jozafát völgyében, de nem beszélnek Mária sírja templomáról. Minthogy pedig a „De transitu” irat apokrif (nem hiteles) irat, ennek s a tőle valószínűleg függő ,,Breviarius”-nak tanúsága sem döntő bizonyíték.

Emmerich Katalin látomásaiban Efezust jelöli meg a Szent Szűz halálának helyéül s a leírásokat, amelyeket a Szent Szűz ottani lakásáról és sírjáról ad, feltűnően igazolni látszanak az Efezusban azóta végzett ásatások. A jeruzsálemi és efezusi feltevésnek tehát egyként vannak valószínűsítő érvei.

2. A sírban maradt-e a Szent Szűz teste? Damaszkuszi Szent János, korának egyik legnagyobb tudósa (+ 754 után), több homiliát (szentbeszédet) írt Szűz Mária haláláról. Ezek egyikében van egy részlet, melyet azonban, sajnos, nem tekinthetünk valódinak[1].

Előadja, hogy Szent Pulcheria császárnő, ki 450-ben kezdett uralkodni, Juvenalis jeruzsálemi püspöktől Szűz Mária testét kérte, vagy legalább valamely ereklyéjét egy templom számára, melyet Szűz Mária tiszteletére építtetett. Juvenalis erre azzal felelt, hogy a Szent Szűz teste nincs a földön, mert, úgymond, régi hagyomány szerint az apostolok a Szent Szűz halála idején csodálatosan Jeruzsálembe vitték s itt az angyalok serege fogadta s a Getszemáni-kertbe vezette őket, hol három napig vártak a késedelmeskedő Tamásra. Majd felnyitották a sírt, ahová az angyalok éneke vezette őket s a sírt üresen találták; amiből megértették, hogy Isten a Szent Szüzet feltámasztotta s a mennybe felvette.

Ha ez a bájos legenda nem is jelent történeti érvet, s ha hasonló legendás iratokat az Egyház nem fogadott is el, annak mégis jelei ezek is, hogy a Szent Szűz mennyekbe való felvételét a legendás környezettől függetlenül is az Egyház ősrégi időktől vallotta. Ha nem is hittételként, de mint természetes következményét s folyományát annak, amit a Boldogságos Szűzről a kinyilatkoztatásból tudunk (Itt megjegyezendő, hogy 1950 óta az Egyház hittételként vallja ezt a hitigazságot - a szerk. megj.)

Az Egyház hagyományos hitének s felfogásának nagy bizonyító ereje van, mert Krisztus Urunk ígérete alapján tudjuk, hogy amit az egész Egyház huzamos ideig vall, az tévedés nem lehet. Márpedig a hagyomány ősrégi idő óta állandóan úgy beszél a Szent Szűz haláláról, mint amely csak átmeneti volt s rövid ideig tartott, s amely után csakhamar bekövetkezett a Boldogságos Szűz testi feltámadása és mennybe felvétele is.

Ezt mutatja már az is, hogy augusztus 15-ét ősidőktől fogva mint Mária „menybevitelének” (assumptio) napját üljük, úgyhogy mennybevitelen nemcsak lelki, hanem testi felvételét is értjük Szűz Máriának.

Már az ősrégi Sacmmentarium Gregorianum így magyarázza az ünnep jelentőségét: „E napon...halt meg test szerint az Isten szent anyja, úgymond; de nem nyűgözhette le a halál bilincse azt, aki a te Fiadat, a mi Urunkat, midőn testet öltött, e világra szülte”.

Ahogy már Nagy Szent Albert magyarázza e szöveget: „nem nyűgözhette le a halál bilincse, azaz nem hamvadhatott el. S ha azonnal fel nem támad, elhamvadt volna, mint a többi testek; tehát valóban feltámadt”. Hasonlóképp beszél a gót-gall misekönyv, melyet a VIII. századig Galliában használtak, s amelyben a mennybemenetel napja január 18-án van. Így beszél a spanyol úgynevezett mozarab misekönyv is (az V. század utáni időből), melyben az ünnep már augusztus 15-re esik. Számos más tanújelét idézi az Egyház régi hitének bármely teológiai tankönyv. Régi ünnepnek nevezi e napot Krétai Szent András is (+ 720), aki bőven kifejti, hogy az evangélium s a régi atyák iratai csak azért nem foglalkoznak a Szent Szűz halálával s megdicsőülésével, mert figyelmük egyelőre Krisztus személyére hárult; de hogy természetesen, amint a Boldogságos Szűz szülése nem ártott meg szüzességének, s minden testi romlás nélkül történt, úgy a halála sem okozhatta teste felbomlását.

Krisztus Urunk teste Szűz Mária testéből vétetett s vele bizonyos tekintetben egy volt. Amint tehát Krisztus testéhez nem illett a feloszlás, úgy Máriáéhoz sem, kire Fiának dicsősége áthárul. Alig is képzelhető, hogy Isten azt a testet, amelyben a második isteni személy megtestesült, az enyészet zsákmányává engedte volna lenni. A Szent Szűz végtelenül tiszta volt, benne a bűnnek nyoma, árnya sem akadt; az enyészet azonban a bűn következménye; nem illett tehát, hogy őt elérje. S ha Isten egyébként is oly rendkívüli adományokkal s csodálatos kegyelmekkel halmozta el Szűz Máriát, hogy szinte mindenben Jézushoz hasonló lett, miért vonta volna meg tőle a Jézussal való hasonlóságot abban is, hogy azonnal feltámassza s már a végítélet előtt testben is megdicsőítse?

A testek feltámadásában úgyis mindnyájan hiszünk; ha tehát Isten az összes holtakat feltámaszthatja az utolsó napon, mi akadálya volt annak, hogy a Boldogságos Szüzet azonnal feltámassza s testben is az örök boldogság hazájába felvegye?

„Felvétetett Mária az égbe – zengi az egyházi antifóna Nagyboldogasszony ünnepén –; örvendenek az angyalok s magasztalják az Isten Fiát.” örüljünk mi is az angyalokkal Nagyasszonyunk méltó megdicsőülésének, ki immár testben is feltámadva élvezi Isten színe látását s az örök élet örömeit s kérjük őt, hogy könyörgésével minket is segítsen fel az örök feltámadás és mennybemenetel dicsőségébe.
___________
[1] L. Schäfer–Selbst: Handbuch der biblischen Geschichte. II. 384. 2. jegyzet.

(Forrás: Bangha Béla S.J.: Szűz Mária halála és megdicsőülése. Mária-kongregáció XIV. évf. 1920. júniusi száma)