Szent Ipoly (Hippolytus) Valerián császár testőre volt. Szent Lőrinc térítette meg; s ő tartotta vissza, hogy ifjú buzgalmában önként nem jelentkezett a bírák előtt. Szent Lőrinc holtteste körüli szorgoskodása azonban elárulta. A legsúlyosabb korbácsolások alatt állhatatos maradt: „Keresztény vagyok, Krisztusért szenvedek”. A városparancsnok aztán börtönbe vetette, családját, mely szintén kereszténnyé lett, kivégeztette, őt magát lófarkhoz kötöztette és végig hurcoltatta a városon. Közben visszaadta hű lelkét Teremtőjének.

Szent Kasszián vértanú + 303 k.

A négyszázharmadik esztendő táján Honórius császár kíséretében Róma felé tartott Prudencius, az ókori kereszténység legkiválóbb költője, a császár bizalmas embere. Több ízben viselt magas méltóságokat, teljesített fontos megbízatásokat. Most utoljára teszi szolgálatát a császár körül. Azzal a szándékkal megy az örök városba, hogy ott visszavonul a közélettől.

Megérkeznek a Forum Cornelii (később: Imola) nevű városkába. Mikor a költő megtudja, hogy a templom egy vértanú sírja fölött épült, nem tud átmenni a városon, míg el nem zarándokol hozzá. Nagy áhítattal kereste föl eddig is a régi, hősi idők emlékeit. Most élete alkonyán van. Még jobban érzi azoknak az igazát, akik az Úr Jézus Krisztusért szembe néztek a halállal, vállalták a kínokat, vérüket ontották. Tudja, hogy az örökkévalóságban nyertek hervadhatatlan pálmát. De azért a maga koszorúját is meg akarja fonni s fejükre illeszteni - a mi kedvünkért: szegény zarándokok biztatására. Himnuszokat ír a vértanuk koszorújáról (Peri stephanon). Kilencedik himnuszát az Imolai Szent tiszteletére szánja. Ebben írja:

„Odamentem a sírhoz, melynek ékessége Szent Kasszián vértanú dicsőséges teste. Földre borultam. Sírva gondoltam vissza életem küzdelmeire, csapásaira, minden metsző fájdalmára. Azután felemeltem arcomat. Előttem állt a vértanú bíborszínekben ragyogó képe. Ezer seb rajta, megtépve minden tagja ... Körülötte egy sereg gyerek. Rettenetes látni, amint az összeszurkált testen vésnek íróvesszőikkel, azokkal, amikkel máskor a viasztáblán rótták a sorokat. Most is penzumot írnak”.

Míg nézi a képet s a maga életének szenvedéseit hozzáméregeti a vértanú kínjaihoz, megszólal a kalauzoló klerikus. Magyarázni kezd: „Nem üres vénasszony-mese az, amit itt látsz! Való történetet ábrázol a kép. Könyvben is megírták, s a régi idők hitelessége látszik az eseten”.

Igaz, hogy régen volt. Valamikor Dioklécián Császár alatt, az utolsó nagy üldözés idején, a háromszázharmadik vagy negyedik esztendőben. És az a század, ami Kasszián halálától Prudencius zarándoklásáig eltelt, hosszú idő. Azóta koronákra került ékességnek a kereszt, s a vértanuk sorsa csak könyvekből, aktákból volt ismeretes. Nekünk még régebbi idő! Az aktákból sok elveszett; Kassziáné is. Csak a költő himnusza ad kommentárt az Imolai székesegyház most is meglevő sírjához. Azt mondja el, amit kalauzától hallott ott a kép előtt. Hogy milyen tudós ember volt az a Szent Kasszián! Jártas a gyorsírásban: jeleivel szóról-szóra tudta követni a beszédet. Volt is sok tanítványa! Szigorú tanító volt. És hát a fiatalság nem nagyon tűri a szigorúságot meg a fegyelmet. Bizony Kassziánt sem nagyon szerették pogány tanítványai.

A keresztény tanítványokról nem szól a klerikus históriája. Pedig ilyenek is lehettek. Hiszen a Szent azért vállalkozott a tanításra, hogy közben az evangélium érdekében apostolkodhassék. Térítő szándékáért még inkább meggyűlölték a pogány fiúk. Érthető. Abban az időben még szörnyű rágalmak jártak a keresztényekről. Alávaló, söpredék népségnek tartották őket s minden baj okát bennük keresték. Hát még mikor a birodalom hivatalos hatalma is megmozdult ellenük! Mikor Dioklécián üldözése kezdődött, ismét feltámadt minden régi, százszor megcáfolt vád és új erővel lázított a keresztények ellen.

Kassziánról is kiderült, hogy a keresztények közé tartozik. Elfogták és rá akarták kényszeríteni, áldozzon a bálványok előtt. Megtagadta. A bírák, amint tovább beszéli a klerikus, egészen különleges büntetést találtak ki számára. Át kell adni tanítványainak. Írásra tanította őket, írjanak most a mester bőrén. Megkötözve állítják közéjük. Nem kell sok biztatás. Az üldözés fanatizmusa benn van a levegőben, s óriásivá nagyítja a régi sérelmeket. S azután egyik kegyetlenség hívja a másikat. Táblájukat a vértanú fején törik össze, s azután előveszik stílusaikat. Nehéz velük halálos sebet adni, de annál tovább tart a gyötrés. Csakhamar az egész test apró sebekből vérzik. S mikor kínjai közt fölsóhajt a Szent, gúnyolni kezdik:

„Mit sóhajtozol? Magad adtad kezünkbe az íróvesszőt. Csak fölmondjuk most a leckét a sok ezer írásjelről, amire tanítottál. Csak nem haragszol azért, mert írunk? Magad parancsoltad, hogy sohase nyugodjék a stílus a kezünkben. Most nem kérünk tőled szünetet. Eddig fösvény módon megtagadtad. Ha kedved tartja, kijavíthatod a rád írt sorokat, ha esetleg hibásan írt volna valamit a kezünk. Parancsolj csak! Jogod van megbüntetni azt, aki közülünk most is lanyha volt az írásban”.

Lassan az apró sebeken át is elfolyik a vér. S a küzdelmet szemmeltartó Krisztus magához szólította vértanújának lelkét. Befejezi a klerikus a magyarázatot: „Ezt látod itt a képen, idegen zarándok, ragyogó színekkel megfestve: Szent Kasszián dicsőségét!”

Ráborul a sírra a költő. Elrebegi még egyszer vágyait, aggodalmait és tovább indul Róma felé. Hogy megfonja ezt a koszorút is: Szent Kassziánét.

A 9. században tovább szövik a legendát. A brixeni egyházmegye területén úgy tisztelik Kassziánt, mint a püspökség megalapítóját, akit a pogányok elűztek hívei közül s így került Imolába gyorsírástanítónak.

Ünnepét ma tartja az anyaszentegyház Hippolitus vértanúéval együtt, hadd elmélkedjenek Kasszián mesterségének utódai, szülők, tanárok, tanítók: szigorú, következetes nevelők! Imádkozzanak, szentelődjenek, elmélkedjenek, hogyan lehet és lesz az ő számukra is vértanúi koszorúvá az a sok apró szúrás, mely onnan jő, ahová csak szeretetet és gondoskodást adtak. Elmélkedjenek az evangéliumi nevelés-tanítás során: „Nemde, jó magot vetettél? Honnan vagyon tehát konkolya?” (Máté 13,27.)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)