Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

BOLDOG BERZOI INCE kapucinus áldozópap - SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 19. - Andre Lowoa
BOLDOG BERZOI INCE kapucinus áldozópap (1844-1890)
Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.
Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:
„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”
Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.
Hallgató Szent János     hitvalló † 558,


SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI
+Puteoli, 300 körül
A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.
A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.
Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.
Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.
A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.
1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.
A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.
--------------------------------------------------------------------------------
A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.
Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.
Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.
Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.
A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.
A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!
Példája:
    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,
                de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló
komment

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 19. - Andre Lowoa

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca, rendalapítónő

*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.
Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.
Időközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.
Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.
Emília egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.
Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt.
Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.
A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.
1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.
1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.
komment

Kupertinói Szent József hitvalló

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 18. - Andre Lowoa

kupertino_i_szent_jo_zsef.jpgKupertinói Szent József élete gyönyörű kivirágzása annak az egyszerű és tanulatlan erénynek, melyet Assziszi Szent Ferenc minden másnál többre tartott tanítványaiban. Írni alig tudott és mégis csodaszépen beszélt Istenről; az erények elméletéhez nem értett és élete mégis, gazdagon át volt szőve a kegyelem csodálatosnál csodálatosabb megnyilatkozásaival.

1603 jún. 17-én született Copertinoban, a nápolyi királyság egyik eldugott kicsiny falujában. Szülei földhöz ragadt szegény emberek voltak s így nem gondolhattak taníttatására. De amit szellemiekben elmulasztottak, azt bőven pótolták lelkiekben: már gügyögő gyermekkorában elhintették lelkében a jámborság és istenfélelem csiráit. A szelíd és magába vonuló fiú már kora fiatalságától különös vonzódást érzett a szerzetesi élethez. Nagy is volt az öröme, mikor a helybeli kapucinus-kolostor lakói tizenhét éves korában maguk közé fogadták laikus testvérnek. De öröme nem sokáig tartott; gyönge testi szervezete és ügyetlensége miatt hat hét múlva elbocsátották.

Józsefnek fájt a kényszerű távozás; saját szavai szerint „mintha a kapucinus öltönnyel együtt a bőrét is lehúzták volna”. De alázatosan meghajolt a Gondviselés rendelése előtt és zokszó nélkül visszatért szüleihez. Ekkor minorita nagybátyja kivitte, hogy a grotellai minoriták befogadták harmadrendű testvérnek. Így mégis csak sikerült bejutnia Szent Ferenc követői közé. Igaz, egyelőre a legalacsonyabb és legmegvetettebb szolgálatokat végeztették vele; de ez egyáltalában nem bántotta. Hiszen ő minden munkát úgy végzett, mintha magának Istennek végezné. Ami ideje a munkán felül maradt, azt az imádságnak és elmélkedésnek szentelte. Már ekkor különös áhítattal viseltetett a Boldogságos Szűz iránt; bizalmaskodva kedves édesanyjának szólította, képét nap-nap után liliomokkal, rózsákkal és más idő szerinti virágokkal ékesítette, naivságában cseresznyével és más gyümölcsökkel kedveskedett neki s tiszteletére együgyű, de mély érzésű dalokat költött. Ez a gyermekded közvetlenség és naiv merészség érett szentet takart. „Az én Anyám önfejű, mondotta. Hozok neki virágot, nem törődik velük; kedveskedem neki cseresznyével, nem kell neki. Kérdezem, hát mit akar. S azt feleli: A szíved kell nekem. Szíved hódolata az én eledelem.”

A fiatal fráter mély és bensőséges jámborsága, még inkább készséges és mindig vidám engedelmessége idővel gondolkodóba ejtette elöljáróit. Józsefnek már akkor az volt az elve: „Az élet kellemetlenségei csak gyermekharc durrogó pisztolyokkal, az engedelmesség pedig kocsi, mely édesdeden a paradicsomba visz”. Úgy találták, aki így érez és él, az magasabbra van hivatva. 1625 jún. 19-én másodszor is beöltöztették a rendbe, most már nem laikus, hanem klerikus testvérnek és egyben meghagyták neki, hogy lásson hozzá a teológiai tanulmányok elvégzéséhez. A szentet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy a püspöki felkenésben nemsokára elnyeri a legfönségesebb hatalmat. Lelkesedéssel fogott tehát neki a tanulásnak. De hiába; csakhamar látnia kellett, hogy a tudomány nem neki való. Bármennyire törte magát, jó eredményt nem tudott elérni. Elöljárói azonban rendkívüli jámborságára való tekintettel szemet hunytak a készültségében mutatkozó kisebb hiányok fölött és már 1628-ban megengedték neki az egyházi rend fölvételét.

A felszenteléssel új korszak kezdődött József életében a misztikus elragadtatások és látomások kora. Egyik extázis a másikat követte nála. Mert teste és lelke a folytonos önsanyargatás és a szüntelen benső imádság következtében olyan készséges eszközévé finomult az isteni szeretetnek, hogy a legkisebb jel vagy egyetlen szó, mely bármi tekintetben Istenre vonatkozott, pl. harangszó, orgonabúgás, a Boldogságos Szűz vagy a szentek neve, a kínszenvedés vagy a mennyország gondolata elegendő volt hozzá, hogy pillanatok alatt elragadtatásba merüljön. Ilyenkor mintha a fizikai világ törvényei rája nézve elvesztették volna érvényüket, rendszerint a magasba emelkedett s hosszabb-rövidebb ideig ott lebegett. Máskor meg, mikor a szívét betöltő nagy szeretet heve lobbot vetett, valósággal röpült, mint a madár. Egyszer pl. a karácsony szent titka fölött érzett határtalan örömében felugrott s előbb táncra perdült, azután pedig a templom közepéről a főoltárhoz repült és ott több mint egy negyedórán át átölelve tartotta a tabernákulumot anélkül, hogy az oltáron égő tömérdek gyertya közül csak egyet is levert volna. Az elragadtatások különösen mise közben ismétlődtek nála igen gyakran. Ezért miséje három óráig, sőt néha még tovább is eltartott. Mivel ez nagymértékben zavarta a kolostor rendjét, elöljárói kevéssel felszentelése után minden közös kötelesség végzése alól felmentették és úgy intézkedtek, hogy az étkezést is szobájában végezze. Később itt állítottak számára oltárt is.

A szent rendkívüli adományainak e nagy óvatosság ellenére is hamar híre futamodott. Az emberek tömegesen tódultak hozzája, hogy szem- és fültanúi lehessenek megfoghatatlan misztikus elragadtatásainak. Később az inkvizíció is figyelmes lett a dologra és hogy minden visszaélésnek elejét vegye, szigorú vizsgálat alá vonta a szent életét. A vizsgálta 1638-ban Nápolyban indult meg, majd Rómában folytatódott. József olyan egyszerű és természetes feleleteket adott a hozzája intézett kérdésekre, hogy bírái semmi kivetnivalót nem tudtak találni életében. A szent Officium mégis úgy intézkedett, hogy egyelőre az assziszi kapucinus-kolostorban szigorú őrizet alatt tartsák. De ez semmit sem változtatott a dolgokon. Az extázisok szinte nap-nap után ismétlődtek, és a népcsődületek is tovább folytatódtak. 1651-ben pl. a protestáns János Frigyes braunschweig-lüneburgi herceg is ellátogatott Assziszibe és az ott tapasztaltak hatása alatt visszatért a katolikus Egyházba. X. Ince pápa a további csoportosulások elkerülésére 1653 júl. 22-én, titokban, szinte lopva a félreeső pietrarossai, onnét pedig a fossombronei kapucinus-kolostorba vitette a szentet. Utóda, VII. Sándor azonban, miután meggyőződött róla, hogy botránytól nem kell tartani, 1657-ben visszaadatta őt rendtársainak, a minoritáknak, akik osmoi kolostorukban jelöltek ki számára tartózkodási helyet.

Az Osmóban töltött hét esztendő a legteljesebb testi és lelki béke jegyében múlt el. Az az átmeneti lelki elsötétedés, mely előtte két éven át gyötrő vigasztalansággal és szárazsággal sújtotta, végleg tovatűnt, és helyén ismét fölragyogott a rendkívüli kegyelmek napja. Egy-egy elragadtatás most már 6-7 óráig is eltartott és alig hogy az egyik véget ért, kezdődött a másik. Utolsó idejét csaknem állandó extázisban töltötte a szent. Ennek megfelelően mindjobban elszakadt a világtól. Osmóban rendtársain, a püspökön és ennek helyettesén kívül jóformán senkivel sem érintkezett. Egyetlen világi öröme már csak a madarakkal és virágokkal való barátkozása volt. Ebben is hű követője volt Assziszi nagy szentjének. Órák hosszat el tudott bíbelődni fecske, stiglic, kenderíce és egyéb barátaival. Ha imádsága vagy elmélkedése végeztével csicsergő barátai körülröpdösték, ő jókedvűen így szokott rájuk kiáltani: „Énekeljetek csak madárkáim, énekeljetek vidáman; ne féljetek, nem vagytok terhemre”. És ilyenkor a kis dalosok fölemelték hangjukat és még hangosabban dicsérték Teremtőjüket.

József ezekben az években test szerint is majd annyi időt töltött misztikai lebegésben (levitáció) szeráfi imádságban a föld fölött, mint a földön. Vágyát ez nem elégítette ki. „Jézusom, sóhajtott föl, Jézusom, vonj föl magadhoz. Nem bírom már itt lent. Vonj föl oda, ahol te vagy!” Ez a tüzes szent vágya végre teljesült. Hatvanéves korában egy orozva rátört forró láz felőrölte amúgy is fogyatékos életerejét. Nagy áhítattal magához vette a szentségeket, aztán e szókra fakadt: „Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd fel benne szereteted tüzét” s szelíd mosollyal átszenderült az örök életbe (szept. 18). Mivel sírjánál mindjárt temetése után számos nyilvánvaló csoda történt, rendtársai azonnal megindították szentté avatási pörét. Ez azonban az Egyház szokott óvatossága és körültekintése miatt a vártnál sokkal tovább elhúzódott úgy, hogy az ünnepélyes boldoggá avatás csak 1753-ban, a szentté nyilvánítás pedig 1767-ben következett be. Azóta ez a szigorú ítéletű egyház így imádkozik: „Ó Istenem, Te elhatároztad, hogy mindent fölvonzol a földről fölmagasztalt egyszülött Fiadhoz : add kegyelmesen, hogy szeráfi hitvallódnak, Józsefnek érdemei és példája szerint minden földi vágynak föléje emelkedjünk és kegyelemben eljussunk ahhoz, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten örökön örökké. Ámen”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

komment

COPERTINO*-I SZENT JÓZSEF minorita pap

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 18. - Andre Lowoa
COPERTINO*-I SZENT JÓZSEF minorita pap (1603-1663)
*Copertino, 1603. június 17. +Osimo, 1663. szeptember 18.
1663 októberének elején a minoriták rendfőnöke azt a megbízást adta ki, hogy írják meg a rövid idővel azelőtt meghalt József atya életét: ,,Stílusa legyen egyszerű, világos és szerény, hasonló József atya boldog lelkéhez. Nem akarom, hogy frázisok legyenek beleszőve, vagy hogy a kifejezés előkelőségét keressék benne. Azt sem akarom, hogy Isten szolgáját, akiről szó van, dicsőítsék.''
Amikor József meghalt, egész Európában ismerték a nevét, pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdett új lelkipásztori módszereket. Nemcsak képtelen volt arra, hogy politikai és tudományos okossággal belekapcsolódjon az Egyháznak a kezdődő felvilágosodással és az állami abszolutizmussal folytatott vitájába, hanem hiányzott belőle az a gyakorlatiasság is, amelyet egy kolostori tisztség viselése megkíván. Úgy tűnik, hogy József ezen a téren az apjára ütött, aki jó ember volt ugyan, de nem értett sem a pénz, sem a birtok kezeléséhez. Amikor várandós felesége látta, hogy megint jön a végrehajtó, az istállóba menekült; ott hozta a világra Józsefet. Az anyát komoly, kemény nőnek mutatják be. József elsősorban hevességét illetően hasonlított hozzá: egyszer késsel támadt valakire, azért anyja egész éjszakára kizárta a házból, miután összetört rajta egy botot.
Az iskolában alig ért el eredményt. Sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet; egyre jobban megnyilvánult egy sajátsága és adottsága, amely egész életét meghatározta: gyakran -- mintha nem is volna jelen -- teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte játszódott le. Ez aztán csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Meglehetős bizonyossággal tanúsították, hogy hetedik vagy nyolcadik életévében ,,önkívületbe'' esett, s teljesen megragadták belső élményei, mégpedig zenével kapcsolatban. Ezért kapta társaitól a ,,tátott szájú'' gúnynevet.
Hozzájárult mindezekhez, hogy nyolcadik és tizennegyedik életéve között betegségek választották el a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor József végül meggyógyult, nem tudta megtanulni, hogy kapcsolatot teremtsen a mindennapi élet dolgaival; belső élményeinek elhatalmasodása és szemlélődő befeléfordulása nem is engedte meg a normális foglalatosságot és életmódot. Arra gondolt, hogy kolostorba lép; tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ahogy maga elbeszélte, úgy tűnt neki, mintha akkor a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla.
Örömére azonban -- némi nehézségek után -- szolgaként felvette egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s végül becsületessége és jámborsága miatt felvették a rendbe is. 1628-ban pappá szentelték.
Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt; belső világossága, egy teljesen egyszerű és erős lélek fénye azonban nem maradhatott elrejtve. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: ,,Eksztatikus életet élt.'' Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete.
József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30--50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és előrerepült vele a tabernákulumhoz.
A fizikusok keresik a jelenség magyarázatát, és éppen József az, akire bizonyítékul hivatkozhatnak, mert annyi szemtanúja volt lebegéseinek. Magyarázatot mind a mai napig nem találtak.
Ha egy vallásos emberen valami rendkívüliség válik láthatóvá, a jámbor és kíváncsi embereket magához vonja. A nép és a nemesség Maria de Grottellába indult, hogy láthassák az atyát és beszéljenek vele, rendi elöljárója pedig misszionáriusként küldte az egész tartományba. Az általa keltett feltűnés az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott elrejtve. Egy püspöki helynök kételkedve írta róla: ,,Egy harminchárom éves ember a Messiást játssza; egész néptömeget vonz maga után.'' Az ügy ebben az egyébként is felkavart időben nem tűnt jelentéktelennek. Józsefet az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt -- mint később Rómában sem -- semmiféle hamisságot nem sikerült azonban megállapítani, mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. 1639-ben azután rendi atyjának, Assisi Szent Ferencnek a sírtemploma melletti konventbe került. Tizennégy évig maradt Assisiben.
Az inkvizíciónál történt feljelentés, kihallgatásai és áthelyezése mélyen érintették. Ellenszegülés és levertség kísértette; olyan magatartások, amelyeket saját tanúsága szerint azelőtt nem ismert. Két évig ,,olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a parányi ablakon át a cellájába.''
József azonban sohasem kereste a kényelmet. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy az első arcvonalban álljon, és a gonosz támadásait saját magán tapasztalja meg. Megtörtént, hogy szerzetestársai reggel félholtan találták a templomban, ahol éjszakai imádságát végezte és a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz sötét szakadékát azért tapasztalta meg olyan erősen, mert a másik oldalon rendkívül erősen élte át Isten hatalmas világosságát.
A formát, ahogy József Isten közelségére válaszolt, az eksztázisra való egészen különleges képessége és adottsága jellemezte. Benne a testi földhözkötöttség és a lelki szárnyalás, a normális érzékelhető élet és a vallási elragadtatás közti egyensúly olyan ingadozó volt, hogy csak egy kis indíték kellett, és máris ,,önkívület''-be esett. Elég volt számára, ha Jézusról vagy Máriáról, vagy a mennyországról hallott, és hatalmas sóhajtással máris eksztázisba esett. Ezután már nem érzett semmit. Ő maga mondta: ,,A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtője birtokába kerülve nyugszik.''
Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. Jézus halála vagy más esemény, amelyről az olvasmányokban szó esett, annyira hatott rá, mintha akkor történt volna. Egy virágvasárnapon a passió e szavainál: ,,A keresztre vele. -- szinte halottként zuhant a földre, és ezalatt saját szavai szerint valóban közel járt a halálhoz. Hasonlóképpen összeesett egyszer Pál megtérésének ünnepén e szavaknál: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' (ApCsel 9, 4); hátrahanyatlott és karját kereszt alakban széttárva hosszú időn át fekve maradt. Amikor ismét lábra állt, könnyezett, gyengeségében az oltárra kellett támaszkodnia, majd így szólt: ,,Nagy hatalom volt ez, nagy hatalom.''
József számára nem fantáziájának játékáról volt szó, hanem annak közelségéről, Akit szeretett. Ő maga tette fel magának a kérdést: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt? Az Úr maga válaszolt neki lelkében: ,,Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben pedig mindig is az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, a megfeszítettként talál rám; vagy megostorozottként, vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.''
József igazi élete -- mint az összes szenté -- az istenszeretetben állt. A szeretet gyakran annyira megragadta, hogy énekelnie kellett. Belső telítettsége saját maga által kitalált dallamokban áradt ki. Életében általában nagy szerepet játszott a zene: amint már említettük, első gyermekkori eksztázisa zenével kapcsolatban történt; később pedig megtiltották neki, hogy részt vegyen ünnepélyes istentiszteleteken és körmeneteken; mert az énekek hallatára csaknem bizonyosan eksztázisba esett.
Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket az átlagember észre sem vesz. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak készen kellett lennie arra, hogy belelát a lelkébe. Némely embereket, akiknek lelkét bűn csúfította el, József olyan torznak látott, hogy sem jelenlétüket, sem beszédjüket nem tudta elviselni.
Korának nyugtalansága és kuszáltsága közepette világosságot és erőt sugárzott. Nem csoda, hogy a híre egyre jobban elterjedt. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. A protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes herceg a katolikus hitre tért általa. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak, ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Emlékezésül vagy ereklyeként sokan magukkal vitték legalább a kolostor falának egy darabkáját.
Rendi elöljáróinak mindez bizonyos gondokat is jelentett. Az ilyenféle rendkívüli ember, mint József nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és a nép növekvő odaáramlását, és teljesen meglepetésszerűen avatkozott be 1653 júliusában. Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték és a külvilággal minden kapcsolatát megszakították. Ott-tartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték hát Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Végül a minoriták VII. Sándor pápához (1655--1667) fordultak kérésükkel, hogy József visszatérhessen egyik kolostorukba. A pápa hozzájárult, átvitelének azonban titokban kellett végbemennie. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.
Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. ,,A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni'' -- mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halál hatására ezeket mondta: ,,A kéreg nem akar leválni a fáról'' és: ,,Borzalmas ez az átmenet.'' Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: ,,Lelkem, szeress, szeress!'' 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében.
,,A szent atya meghalt'' -- mondogatta a nép, amint ismertté vált halála. 1753-ban boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták.
Imádság:
Istenünk, te csodálatos bölcsességeddel azt akartad, hogy mikor egyszülött Fiad a földről fölmagasztaltatik, mindeneket magához vonzzon. Szent József érdemeiért és példájára add, hogy a földi vágyaktól megszabadulva, tökéletesen hasonlók lehessünk Szent Fiadhoz. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

Szent Metód püspök † 311

komment

Szent Ariadna vértanúnő - Szent Eumén gortinai püspök

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 18. - Andre Lowoa
Szent Ariadna vértanúnő.

 

A vértanúnő egy Tertil nevű városparancsnok rabszolganője volt Frigiában. Gazdája, gyermekének születésnapján nagy ünnepséget rendezett a bálványtemplomban és áldozatot mutatott be, és együtt örvendezett a meghívottakkal. Ariadna otthon maradt mert nem akart a bálványünnepségen részt venni. Gazdája ezért megverette, felfüggeszttette, és vasakkal tépte. Ezután börtönbe zárta és sokáig éheztette. Gazdája rábeszélésére sem volt hajlandó hitének megtagadására. Ezután szabadon engedte őt. Ariadna eltávozott, majd, látva, hogy gazdája szolgái üldözőbe veszik, egy megnyílt szikla belsejébe távozott. Az üldöző szolgák egymást ölték meg. Így szabadította meg Isten az Ő szolgálólányát üldözőitől.

 

Szent Eumén gortinai püspök.

A szent főpap ifjúságától kitűnt jámborságával, szerette az alázatosságot, testét böjtökkel sanyargatta. Vagyonát szétosztotta a szegények között, szegénységben járt a Mennyországba vezető keskeny úton. Erényes és szigorú életét mindenki ismerte. Isten előtt is kedves volt, ezért Gortinában, Kréta szigetén püspökké tette. Szellemi nyája előtt, mint a gyertyatartóra helyezett fényességet árasztó világosság volt. Szent életével, tanításaival irányította a reá bízott híveket. Híveinek lelkileg is mindenben támasza volt. Istentől a csodatevés kegyelmét is megkapta. Harcolt a monoteléta tévtanítás ellen, amely Jézus Krisztusban csak egy akaratot ismert el. A tévtanítók mesterkedése miatt Tébába száműzték. Ott halt meg. A VII. században. Szent testét Gortinába szállították, és ott illően eltemették.
komment

Szent Teodotia vértanúnő - Szent Zsófia vértanúnő és három lánya Hit, Remény és Szeretet

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 17. - Andre Lowoa

Szent Szatirus     hitvalló † 377



Szent Teodotia vértanúnő

Alexander Severus római császár uralkodása alatt, Simplicius helytartót Kappadóciába küldték. Jelentették, hogy van a városban egy Teodotia nevű gazdag keresztény asszony. A helytartó sokáig győzködte, hogy tagadja meg Krisztust, de eredménytelenül. Sokféleképpen kínozták, majd börtönbe zárták. Nyolc nap múlva a börtön magától kinyílt, Teodotia sértetlenül jött ki belőle. Ezután tüzes kemencébe dobták, de sértetlenül maradva, két fehér ruhás ifjúval énekelt. Végül Niceába vitték a vértanúnőt. Ott, belépve egy bálványtemplomba, az összes szobor leesett és összetört. Simplicius ezután megparancsolta hogy fejezzék le. Így nyerte el a vértanúi koronát 230 körül.


Szent Zsófia vértanúnő és három lánya Hit, Remény és Szeretet

Hadrián császár uralkodása idején élt Rómában egy keresztény özvegyasszony. A neve Zsófia, ami bölcsességet jelent. Ebben a szellemben élte életét. Volt három lánya, akiknek a legfontosabb keresztény erények neveit adta: Hit, Remény és Szeretet. A leányok, keresztény szellemű nevelést kapva, kitűntek istenfélelemben. Isten ezenkívül testi szépséggel is megáldotta őket. Hírük ismeretes volt egész Rómában. A császár, hallva róluk, látni kívánta őket. Az anyjukkal együtt megjelenő 12, 10 és 9 éves lányok, a keresztény jámborságtól ékeskedtek, anyjuk imái és oktatásai, és Krisztus iránti szeretettől megerősítve készek voltak arra, hogy vértanúságot szenvedjenek. A császár első látásra meglátta rajtuk, hogy keresztények. Mindnyájan bátran megvallották előtte keresztény hitüket. Hitüket megtagadni nem akarták, azért kegyetlen kínzásokat viseltek el. A három leányt anyjuk szemeláttára kínozták meg szörnyű kínokkal. Megtüzesített rostélyra fektették őket, majd forró olajba dobták. Éles vassal metszették, kocsihoz kötötték, vasakkal verték őket, úgy, hogy testük szinte darabokban szakadt szét. Jézus Krisztus a kínzások között bátorította és erősítette őket, hogy élve maradjanak. Végül mindnyájukat lefejezték. Az anya szívének természetesen fájt mindaz, ami gyermekeivel történt. Keresztény hősiességgel nézte őket, és bátorította a kitartásra mindhalálig. Szívesen vállalta volna ő is velük a vértanúi halált. A kínzó azonban még nagyobbra akarta növelni az anya fájdalmát gyermekei elvesztése miatt. Szabadon engedte, de megparancsolta, hogy temesse el gyermekeit. A hős anya, Zsófia ezt is megtette. Három napon át ült imádkozva gyermekei sírjánál, és akkor Isten őt is magához vette. Ez 137-ben történt.
komment

Arbues Szent Péter vértanú

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 17. - Andre Lowoa

arbues_szent_pe_ter.jpgSpanyolországnak a mór uralom megtörése után a zsidókérdés megoldása okozta a legtöbb gondot. A zsidók ugyanis már a római uralom idején feltűnően nagy számmal lepték el az ibér félszigetet; a fajrokon mórok idejében még jobban megsokasodott a számuk, s mivel készségesen alkalmazkodtak új uraikhoz, idővel nagy gazdagságra, befolyásra és műveltségre tettek szert. Költészetük, vallási és bölcseleti irodalmuk vetekedett vendéglátó gazdáikéval. Természetes, hogy kiváltságos helyzetüket a mór uralom megdőlése után is fenn akarták tartani. Ezért sokan áttértek közölök a keresztény vallásra.

De a legtöbbnek áttérése csak színleges volt; szívükben és lelkükben továbbra is elszánt zsidók maradtak. Így állott elő a zsidó-keresztények, az ú. n. marranyók felekezete, mely csakhamar komoly veszedelemmé nőtte ki magát. Sok zsidókeresztény ugyanis élelmességével vezetőállásba, akárhányszor püspöki székbe emelkedett vagy előkelő családokba házasodott bele és amellett továbbra is megtartotta összeköttetéseit korábbi hitsorsosaival, sőt új környezetében is prozelitákat igyekezett szerezni. Az Egyháznak és az államnak tehát akarva nem akarva komolyan kellett velők foglalkoznia; az előbbinek a fenyegetett hittisztaság, az utóbbinak pedig a veszélyeztetett nemzeti jelleg megóvása érdekében. Így Katolikus Ferdinánd király a mind fenyegetőbb veszedelem elhárítására 1480-ban IV. Sixtus pápa hozzájárulásával külön bíróságot szervezett, mely később spanyol inkvizíció néven vált ismertté. Az új bíróság élére 1483-ban Torquemada Tamás domonkosrendi perjel került, aki az aragoniai királyság területén a lelkes és buzgó Arbues Péter ágostonrendű kanonokot bízta meg a kényes tiszt ellátásával.

Arbues Péter 1442 körül született az aragóniai királyság Epila nevű helységében. Mivel a tudományok iránt már kicsiny korában feltűnő érdeklődést mutatott, jámbor szülei a szükséges előismeretek elsajátítása után az akkor nagy hírnek örvendő huescai (orcai) egyetemre küldték. Itt olyan nagy odaadással feküdt neki a tanulásnak, hogy rövid egymásutánban megszerezte a bölcsészeti és hittudományi doktorátust. Ettől kezdve országszerte epilai mester néven ismerték és emlegették. 1469-ben elhagyta hazáját és a nagy honfitársától, Albornoz bíborostól alapított bolognai Szent Kelemen-kollégium tagjai közé lépett. Bolognában főleg a Szentírás tanulmányozásával foglalkozott. Még nem volt egészen harmincéves, mikor maga is tanítani kezdett. Mivel a tudományt ritka finom tapintattal és igaz jámborsággal kötötte össze, tanártársai és tanítványai részéről a legőszintébb nagyrabecsüléssel és tisztelettel találkozott. Sőt egyéniségének varázsával nemsokára a polgárság szívét is magához hajlította. Beszédes bizonysága ennek az a határozat, melyben a város vezetősége kimondotta, hogy a fiatal tudós érdemeire való tekintettel ezentúl a Szent Kelemen kollégium minden tagjának automatikusan megadja a bolognai díszpolgárságot.

Szentünk előtt tehát már harmincéves korában fényes életpálya lehetőségei tárultak fel; tudományos téren nyitva állott előtte az egyetemi katedra, egyházi téren pedig biztosan számíthatott püspöki székre. Az „epilai mester” azonban nem emberi, hanem isteni mértékkel mérte a dolgokat; ő nem fényes karriert akart megfutni, hanem elsősorban lelkét akarta megmenteni. Ezért rövid habozás után elhagyta bolognai sikereinek színhelyét, visszatért szülőföldjére és 1475-ben a szaragosszai ágostonrendi kanonokok közé lépett. Mint szerzetes ugyanolyan égő buzgalommal vetette magát a szerzetesi erények elsajátítására, mint előbb a tanulásra. Különösen a szent szegénység erényébe iparkodott minél teljesebben beleélni magát; mindent, amire nem volt feltétlen szüksége, megvont magától és Krisztus szerelméért a szegényeknek osztotta. Hasonló buzgóságot tanosított a közös imádság végzésében. Attól a naptól kezdve pedig, hogy a püspök kezéből elnyerte a halandó embernek kijáró legnagyobb hatalmat, a szentmiseáldozat bemutatásának s a bűnök oldásának és kötésének hatalmát, minden igyekezetével a lelkek megmentésének és megszentelésének munkájára vetette magát. Az imádságon kívül úgyszólván minden idejét a gyóntatószékben és a szószéken töltötte. Nagy tudománya, ragyogó ékesszólása és mély lélekismerete csak most bontakozott ki igazi mivoltában; szavai és intelmei nyomán százak és százak erősödtek meg újra katolikus meggyőződésükben és életükben.

A lelkes kanonok híre hamarosan túlszárnyalta a kolostor szűk falait s eljutott az egyházi hatóságok fülébe is. Aragoniai Alfonz szaragosszai érsek Garcia Márton és Cebrian János társaságában szentünket bízta meg a tervezett új misekönyv kiadásával. Még nagyobb megtisztelést jelentett számára, hogy Torquemada főinkvizítor 1484 május 4-én őrája és Inglar Gáspár domonkosrendi szerzetesre bízta az aragoniai inkvizíció vezetését. Péter ugyanazzal a szent komolysággal és odaadással látott új hivatala betöltéséhez, mely őt minden cselekedetében jellemezte. Bár megszokott ájtatossági és karitatív tevékenységéből semmit sem hagyott el, mégis annyit tudott foglalkozni az eretnekekkel, mintha egyéb dolga nem is lett volna. Szigorúság helyett - nincs rá adatunk, hogy akár csak egyet is máglyára juttatott volna - inkább szeretettel, szelídséggel és okos lélekismerettel iparkodott hozzájuk férkőzni. Mivel azonban szent céljától egy hajszálnyit sem volt hajlandó eltérni s mivel a különböző megvesztegetési kísérleteket undorral utasította el magától, elvetemült zsidó-keresztények már egy év múlva összeesküdtek élete ellen. Barátai, akik idejekorán neszét vették a készülő veszedelemnek, óvatosságra intették; ő azonban nyugodtan ment tovább a maga útján. „Ebből az okból, mondotta, készörömest szenvedem el a halált.”

Ellenségei több sikertelen kísérlet után szeptember 14. és 15. közti éjszaka hajtották végre gaz tervüket. Mialatt ugyanis a szent a templom főoltára és kórusa közt térdelve a 94. zsoltár e szavait recitálta: „E néptől negyven évig undorodtam”, több oldalról rája rohantak és számtalan tőrszúrással halálra sebezték. Utolsó szavai ezek voltak: „Áldassék Krisztus, mivelhogy az ő szent hitéért halok meg”. Társai halálra váltan vitték szobájába, de a jótevő halál csak két nap múlva, szeptember 17-én szabadította meg szenvedéseitől. Mivel emlékét mindjárt meggyilkolása után nyilvánvaló csodák dicsőítették meg, az Egyház eleitől kezdve a katolikus hit vértanúját látta benne. Ezért VII. Sándor pápa 1667-ben boldoggá, IX. Pius pedig 1867-ben szentté avatta. Szentté avatását az akkor mindenütt uralkodó liberális közvélemény óriási felzúdulással fogadta. A hamis adatokkal és beállításokkal dolgozó liberális történetírás (Döllinger) és művészet (Kaulbach) mindenáron vérszopó zsarnoknak és népirtó szörnyetegnek igyekezett őt feltüntetni, de a hivatása magaslatán álló tárgyilagos tudomány hamarosan leszámolt ezekkel az üres fantazmagóriákkal és a szent vértanú alakját megtisztította a rája szórt rágalmaktól...

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

komment
süti beállítások módosítása