Spanyolországnak a mór uralom megtörése után a zsidókérdés megoldása okozta a legtöbb gondot. A zsidók ugyanis már a római uralom idején feltűnően nagy számmal lepték el az ibér félszigetet; a fajrokon mórok idejében még jobban megsokasodott a számuk, s mivel készségesen alkalmazkodtak új uraikhoz, idővel nagy gazdagságra, befolyásra és műveltségre tettek szert. Költészetük, vallási és bölcseleti irodalmuk vetekedett vendéglátó gazdáikéval. Természetes, hogy kiváltságos helyzetüket a mór uralom megdőlése után is fenn akarták tartani. Ezért sokan áttértek közölök a keresztény vallásra.
De a legtöbbnek áttérése csak színleges volt; szívükben és lelkükben továbbra is elszánt zsidók maradtak. Így állott elő a zsidó-keresztények, az ú. n. marranyók felekezete, mely csakhamar komoly veszedelemmé nőtte ki magát. Sok zsidókeresztény ugyanis élelmességével vezetőállásba, akárhányszor püspöki székbe emelkedett vagy előkelő családokba házasodott bele és amellett továbbra is megtartotta összeköttetéseit korábbi hitsorsosaival, sőt új környezetében is prozelitákat igyekezett szerezni. Az Egyháznak és az államnak tehát akarva nem akarva komolyan kellett velők foglalkoznia; az előbbinek a fenyegetett hittisztaság, az utóbbinak pedig a veszélyeztetett nemzeti jelleg megóvása érdekében. Így Katolikus Ferdinánd király a mind fenyegetőbb veszedelem elhárítására 1480-ban IV. Sixtus pápa hozzájárulásával külön bíróságot szervezett, mely később spanyol inkvizíció néven vált ismertté. Az új bíróság élére 1483-ban Torquemada Tamás domonkosrendi perjel került, aki az aragoniai királyság területén a lelkes és buzgó Arbues Péter ágostonrendű kanonokot bízta meg a kényes tiszt ellátásával.
Arbues Péter 1442 körül született az aragóniai királyság Epila nevű helységében. Mivel a tudományok iránt már kicsiny korában feltűnő érdeklődést mutatott, jámbor szülei a szükséges előismeretek elsajátítása után az akkor nagy hírnek örvendő huescai (orcai) egyetemre küldték. Itt olyan nagy odaadással feküdt neki a tanulásnak, hogy rövid egymásutánban megszerezte a bölcsészeti és hittudományi doktorátust. Ettől kezdve országszerte epilai mester néven ismerték és emlegették. 1469-ben elhagyta hazáját és a nagy honfitársától, Albornoz bíborostól alapított bolognai Szent Kelemen-kollégium tagjai közé lépett. Bolognában főleg a Szentírás tanulmányozásával foglalkozott. Még nem volt egészen harmincéves, mikor maga is tanítani kezdett. Mivel a tudományt ritka finom tapintattal és igaz jámborsággal kötötte össze, tanártársai és tanítványai részéről a legőszintébb nagyrabecsüléssel és tisztelettel találkozott. Sőt egyéniségének varázsával nemsokára a polgárság szívét is magához hajlította. Beszédes bizonysága ennek az a határozat, melyben a város vezetősége kimondotta, hogy a fiatal tudós érdemeire való tekintettel ezentúl a Szent Kelemen kollégium minden tagjának automatikusan megadja a bolognai díszpolgárságot.
Szentünk előtt tehát már harmincéves korában fényes életpálya lehetőségei tárultak fel; tudományos téren nyitva állott előtte az egyetemi katedra, egyházi téren pedig biztosan számíthatott püspöki székre. Az „epilai mester” azonban nem emberi, hanem isteni mértékkel mérte a dolgokat; ő nem fényes karriert akart megfutni, hanem elsősorban lelkét akarta megmenteni. Ezért rövid habozás után elhagyta bolognai sikereinek színhelyét, visszatért szülőföldjére és 1475-ben a szaragosszai ágostonrendi kanonokok közé lépett. Mint szerzetes ugyanolyan égő buzgalommal vetette magát a szerzetesi erények elsajátítására, mint előbb a tanulásra. Különösen a szent szegénység erényébe iparkodott minél teljesebben beleélni magát; mindent, amire nem volt feltétlen szüksége, megvont magától és Krisztus szerelméért a szegényeknek osztotta. Hasonló buzgóságot tanosított a közös imádság végzésében. Attól a naptól kezdve pedig, hogy a püspök kezéből elnyerte a halandó embernek kijáró legnagyobb hatalmat, a szentmiseáldozat bemutatásának s a bűnök oldásának és kötésének hatalmát, minden igyekezetével a lelkek megmentésének és megszentelésének munkájára vetette magát. Az imádságon kívül úgyszólván minden idejét a gyóntatószékben és a szószéken töltötte. Nagy tudománya, ragyogó ékesszólása és mély lélekismerete csak most bontakozott ki igazi mivoltában; szavai és intelmei nyomán százak és százak erősödtek meg újra katolikus meggyőződésükben és életükben.
A lelkes kanonok híre hamarosan túlszárnyalta a kolostor szűk falait s eljutott az egyházi hatóságok fülébe is. Aragoniai Alfonz szaragosszai érsek Garcia Márton és Cebrian János társaságában szentünket bízta meg a tervezett új misekönyv kiadásával. Még nagyobb megtisztelést jelentett számára, hogy Torquemada főinkvizítor 1484 május 4-én őrája és Inglar Gáspár domonkosrendi szerzetesre bízta az aragoniai inkvizíció vezetését. Péter ugyanazzal a szent komolysággal és odaadással látott új hivatala betöltéséhez, mely őt minden cselekedetében jellemezte. Bár megszokott ájtatossági és karitatív tevékenységéből semmit sem hagyott el, mégis annyit tudott foglalkozni az eretnekekkel, mintha egyéb dolga nem is lett volna. Szigorúság helyett - nincs rá adatunk, hogy akár csak egyet is máglyára juttatott volna - inkább szeretettel, szelídséggel és okos lélekismerettel iparkodott hozzájuk férkőzni. Mivel azonban szent céljától egy hajszálnyit sem volt hajlandó eltérni s mivel a különböző megvesztegetési kísérleteket undorral utasította el magától, elvetemült zsidó-keresztények már egy év múlva összeesküdtek élete ellen. Barátai, akik idejekorán neszét vették a készülő veszedelemnek, óvatosságra intették; ő azonban nyugodtan ment tovább a maga útján. „Ebből az okból, mondotta, készörömest szenvedem el a halált.”
Ellenségei több sikertelen kísérlet után szeptember 14. és 15. közti éjszaka hajtották végre gaz tervüket. Mialatt ugyanis a szent a templom főoltára és kórusa közt térdelve a 94. zsoltár e szavait recitálta: „E néptől negyven évig undorodtam”, több oldalról rája rohantak és számtalan tőrszúrással halálra sebezték. Utolsó szavai ezek voltak: „Áldassék Krisztus, mivelhogy az ő szent hitéért halok meg”. Társai halálra váltan vitték szobájába, de a jótevő halál csak két nap múlva, szeptember 17-én szabadította meg szenvedéseitől. Mivel emlékét mindjárt meggyilkolása után nyilvánvaló csodák dicsőítették meg, az Egyház eleitől kezdve a katolikus hit vértanúját látta benne. Ezért VII. Sándor pápa 1667-ben boldoggá, IX. Pius pedig 1867-ben szentté avatta. Szentté avatását az akkor mindenütt uralkodó liberális közvélemény óriási felzúdulással fogadta. A hamis adatokkal és beállításokkal dolgozó liberális történetírás (Döllinger) és művészet (Kaulbach) mindenáron vérszopó zsarnoknak és népirtó szörnyetegnek igyekezett őt feltüntetni, de a hivatása magaslatán álló tárgyilagos tudomány hamarosan leszámolt ezekkel az üres fantazmagóriákkal és a szent vértanú alakját megtisztította a rája szórt rágalmaktól...
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
