Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy-két évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

BELLARMIN SZENT RÓBERT

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 17. - Andre Lowoa

Szent Lambert     püspök vértanú † ~ 706



BELLARMIN SZENT RÓBERT
*Montepulciano (Toszkána), 1542. október 4. +Róma, 1621. szeptember 17.
,,1542. október 4-én született. Szülei jámbor emberek voltak, különösen az édesanyja, akit Cinthiának hívtak és II. Marcellus pápa egyik nővére volt. Cinthia a jezsuita renddel páter Broët Paschasius révén ismerkedett meg. Paschasius atya a rend első tíz tagjának egyike volt, és betegsége miatt gyógyfürdő-kúrára jött Montepulcianóba. Ezt az atyát Cinthia nagyon tisztelte és szerette, s általa a jezsuitákat is, olyannyira, hogy az volt a kívánsága: bárcsak mind az öt fia beléphetne a rendbe.''

Így kezdi Bellarmin Róbert bíboros rövid önéletrajzát, amelyet hetven éves korában vetett papírra. E néhány sor is érzékelteti a légkört, amelyben az öt fiú közül harmadikként fölnőtt. 1560-ban lépett be a jezsuiták közé, akiket a szülővárosában működő jezsuita kollégium növendékeként volt alkalma megismerni. Ragyogó tehetséggel megáldva a tudományos és írói munkásságban találta meg életének értelmét. ,,Felismerte, hogy a tudományokban való előrehaladáshoz elengedhetetlenül szükséges a szüntelen tanulás, és tanítói képességét arra kell használnia, hogy másokat is világossághoz juttasson.'' Nyolcvan évesen elmondhatta, hogy szerzetesi életének első napjától fogva soha nem kereste a kényelmet, és szüntelenül dolgozott.

Már pappá szentelése előtt, 1569-től tanított Löwenben, és minden vasárnap előadásokat tartott az egyetemistáknak. 1570 nagyszombatján Gentben szentelték pappá. Hat évvel később a Római Kollégium professzorának hívták meg. A Római Kollégium a jezsuita rend központi tanulmányi intézete volt, amelyet XIII. Gergely pápa idejében szerveztek meg, és a pápa iránti tiszteletből a ,,Gregoriana Egyetem'' nevet kapta.

A teológia tantárgyai közé Bellarmin professzor emelte a kontroverzteológiát, azaz a reformáció által vitatott teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét. Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű volt az ellenreformáció elméleti-tudományos oldala. Szerkezetében és anyagában a kor igényeit elégítette ki. A sors iróniája, hogy éppen a minden erejével a katolikus tanítás mellett harcba szálló Bellarminnak kellett megérnie, hogy a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést.

A pápai udvarban azonban tovább folytatódott az intrika Bellarmin ellen. 1594-ben, VIII. Kelemen idejében újra kifogásokat emeltek a Kontroverziák ellen. Az sincs kizárva, hogy egyik rendtestvére, a spanyol Toletanus állt az egyébként áttekinthetetlen áskálódások mögött, aki bíboros létére mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Bellarmin is a bíborosi testület tagja lehessen. S való igaz, hogy Bellarmint, aki 1592 óta a Római Kollégium rektora volt, még mielőtt lejárt volna a három évre szóló megbízatása, kétéves szolgálat után provinciálisként Nápolyba küldték, azaz eltávolították Rómából. Kétségtelen, hogy ebben az intézkedésben a rendi vezetőség csak időleges megoldást látott, amit kényszerűségből alkalmaztak. Bellarmin tanári képességei ugyanis annyira nyilvánvalóak voltak, és a kormányzat feladatához annyira nem volt sem tehetsége, sem kedve, hogy ez a munka csak átmeneti jellegű lehetett. Önéletrajzában nem bocsátkozik az eset okainak elemzésébe, de egy jelentőségteljes mondatot mégiscsak leírt: ,,E hivatalában (ti. mint provinciális) sem töltött teljes három esztendőt, mert Toletanus bíboros halála után, 1597 januárjában VIII. Kelemen pápa visszahívta Rómába.'' Ezzel a mindenki által régóta áhított bíbornokság útjából elhárult az utolsó akadály is, és 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett.

Még egy alkalommal részt kellett vennie teológiai küzdelemben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról a domonkos teológusok képviseletében Banez, a jezsuiták képviseletében Molina vitatkozott egymással. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon és eldöntse a vitát.

Őszintesége jutalmaként a pápa Capua érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Ebben az esetben is ezt a jól bevált elvet alkalmazták: Promoveatur, ut amoveatur, azaz: Léptessük elő, hogy megszabaduljunk tőle.

1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin részt vett a konklávén, amely XI. Leó pápát választotta meg. De mindössze négy hét után az épp hogy megkoronázott pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. A nagyon befolyásos spanyol király három jelöltet támogatott: Baroniust, Bellarmint és Borghese bíborost. Baronius mindent megtett, hogy barátját, Bellarmint válasszák meg, de végül is hármuk közül Borghese lett a pápa, és az V. Pál nevet vette föl. Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának: ,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.''

Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust számkivetésébe, hanem ott tartotta maga mellett teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be fontos hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán. Egyik kollégája, a bíboros kollégium dékánja mondta Bellarmin halálakor: ,,Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.''

A leghíresebb ügy, amellyel Bellarmin azokban az években foglalkozott, a Galilei-per első szakasza volt. Mint teológus biztos volt abban, hogy a csillagász pontos megfigyelései és a Szentírás lapjain írásba fektetett kinyilatkoztatás között nem lehet ellentmondás. Csupán azt a téves következtetést vonta le ebből, hogy Galilei véleménye nem lehet igaz, mert bizonyítékait nem tekintette véglegesnek és lezártnak. Az Officium megbízásából 1616. február 26-án Bellarmin közölte Galileivel a végzést, amely a vitatott kérdésben hallgatást parancsolt neki. Nyilvánvaló, hogy Bellarmin minden tehetsége és a matematika és a csillagászat iránti személyes érdeklődése ellenére túlságosan rabja maradt kora közfelfogásának, és nem tudott elfogulatlanul ítéletet alkotni a kérdésben. Mindenesetre hatalmas tekintélye révén lett volna rá módja, hogy a Galilei-pernek az Egyházra nézve oly szerencsétlen kimenetelét megakadályozza.

Az utolsó mű, amely a fáradhatatlan szent tollából kikerült, ezt a címet viseli: A jó halál művészete. Az 1620-ban megjelent könyv lelki végrendeletének tekinthető, hiszen röviddel megjelenése után saját maga is megízlelte a halált, és bizonyította annak hitelességét, amit leírt. 1621. szeptember 1-én látogatta meg a Quirinalon lévő Szent András-novíciátusban a bíborost a fél évvel korábban megválasztott XV. Gergely pápa. Szeptember 17-én halt meg Bellarmin Róbert, majdnem nyolcvan évesen.

Három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1923-ban boldoggá avassák, jóllehet Rómában a halála után sokan remélték, hogy a szentté avatására is igen hamar sor kerül, s a tisztelete is megkezdődött. A Bellarmin-ügy azonban több szempontból problémás volt. Egyházpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, mert Franciaország megneheztelt Bellarminra egy írása miatt, amelyben a pápa tekintélyét védelmezte, s a franciák találva érezték magukat. Az Egyházon belül sok ellensége volt a jezsuita rendnek is, akik úgy érezték, hogy magát a rendet rövidítik meg, ha megakadályozzák a jezsuita biboros szentté avatását. Így érthető az ügy elhúzódása. Annál föltűnőbb volt, hogy már két évvel a boldoggá avatás után, halálának 310. évfordulója napján XI. Pius pápa szentté és egyházdoktorrá avatta.

Nem csoda, hogy Bellarmin Róbert a nép körében nem lett ismert szent. Egész élete és tevékenysége ismeretlen maradt a nép előtt. Ez azonban nem csökkenti az egész Egyházat érintő jelentőségét. Bellarmin ugyanis hosszú időn át meghatározó szerepet játszott az Egyház teológiájában -- éppen ezért kapta az egyháztanító megtisztelő címét. Kimagasló tehetsége egyoldalúságot is jelentett. Az egyik római követ, aki jelentést küldött a pápaválasztás idején az egyes bíborosokról, ezt írta Bellarminról:

,,Bellarmint jósága miatt nagyon kedvelik, de tudós, aki csak a könyvek között él, és nincs jártassága a gyakorlati kérdésekben. Nem volna jó pápa, mert kizárólag az Egyház érdekeit tartaná szem előtt, és nem venné számításba a világi fejedelmek érdekeit. És nagy gondot jelentene neki bármilyen ajándék elfogadása.''

Egyoldalúságának volt természetes következménye az is, hogy részese lett a teológusok közötti vitáknak, s ezzel elég sok ellenséget szerzett, akikben a teológiai véleménykülönbség személyes ellentétté is alakult. Ezért volt szükség oly hosszú időre, hogy a szent bíborossal szemben kialakult előítéletek mind elhalványuljanak.

Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. 1969-ben halála napjára, szeptember 17-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Róbert püspököt csodálatos erővel és tudással ékesítetted, hogy megvédje Egyházad igaz voltát, engedd, kérünk, az ő közbenjárására, hogy néped mindig sértetlenül őrizze a hitét!


Példája:
    Legyél kiváló tudású ember, és csak azután kezdj vitákba!

komment

BINGENI SZENT HILDEGÁRD bencés apátnő

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 17. - Andre Lowoa
BINGENI SZENT HILDEGÁRD bencés apátnő
*Bermersheim, 1098. +Rupertsberg, 1179. szeptember 17.
Az egyháztörténelem viharosan mozgalmas korszaka volt a 12. század: megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között viszálykodás dúlt, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt.

Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna-vidéki Vermersheim családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Közismertté Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében a rupertsbergi bencés apácakolostornak évtizedeken át apátnője volt.

Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux- i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) mellett ő is világossága volt századának, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi.

A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárd nagyon fiatalon került a bencés apácák közé, hogy felneveljék. Első kolostori otthona Disibodenberg volt, ahol édesanyja egy barátnője vagy esetleg rokona, Boldog Jutta (1090 körül--1136) alapított kolostort. Hildegárd, akit szülei jámborul az apácák nevelő gondoskodására bíztak, hamarosan önként Istennek ajánlotta az életét. 1112--1115 között Bambergi Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök kezéből kapta a szerzetesi fátylat.

Amikor 1136-ban meghalt Jutta, a nővérek Hildegárdot akarata ellenére választották apátnőjükké. Gyenge alkata és betegsége miatt is tiltakozott a választás ellen, betegsége még a járásban is akadályozta. De csak a teste volt gyenge, lélekben erős volt, mint a bibliai erős asszony. Később írásaiban is, tevékenységében is férfias elszántságról és tetterőről tett tanúságot.

Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül a legjelentősebb misztikus- látomásos trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja). A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudósnőnek és orvosnőnek is szokták nevezni, de hívják úgy is, hogy ,,a 12. század csodája'' -- nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is.

Ám Hildegárd valójában inkább művész, mint tudós, akit Isten gazdag képzelettel és művészi érzékkel áldott meg. Művészi alkotóerejét a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker (lásd: 192. o.) műveihez hasonlíthatók. A muzsika is a vérében volt. Szép daljátékát, Az erények körtáncát a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban és Bingenben. Különösen a rupertsbergi kolostor építésekor mutatkozott meg, hogy mennyi szellemi energia rejlik benne. Sok cselekedete nemcsak a 12. században, hanem ma is csodálatra méltó, ha meggondoljuk, hogy egy gyenge nőről, sőt, egy apácáról van szó.

Látnoki adottsága miatt ,,a német prófétanő'' nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.

Önmagáról csak így nyilatkozott: ,,egy nyomorult nőszemély'', ,,törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból''. Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: ,,A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme... Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és felépültem a betegségből.''

Hildegárdot egyre többen keresték fel bonyolult, nehéz ügyekben jó tanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz a ránk maradt levelek száma, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak, vagy olyanoknak írt, akiknek Isten általa üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Merészelte, mert tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon.

1147--1148-ban Szent III. Jenő (lásd: 347. o.) pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 körül--1152) püspök a következő jelentést tette: ,,Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.'' A pápa megkérdezte: ,,Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?'' A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: ,,Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne.'' A pápának még egy kérdése volt: ,,Alázatos lélek?'' -- ,,Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát -- felelte Albero --, de biztosíthatjuk Szentségedet arról, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. De az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük!'' És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: ,,Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!''

III. Konrád császárnak, aki tanácsért és imádságért fordult hozzá, mert ,,rég nem úgy élek, ahogyan élnem kellene'' -- írta, ezzel a tömör megjegyzéssel zárja válaszát: ,,Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid felett bánkódnod.'' Barbarossa Frigyes meghívta egy tárgyalásra ingelheimi palotájába, s 1163-ban kiváltságlevelet állított ki kolostora számára, de a császár minden kedveskedése sem akadályozta meg Hildegárdot abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. ,,Vigyázz -- írta neki --, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!''

Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal felcserélték erejüket. ,,Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát'' -- korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett. -- Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: ,,Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok... gőg, dicsőség, szórakozás - - ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, de magatok is romokban hevertek a földön.''

Háromszor vagy négyszer hosszú utakat kellett megtennie, mert hívták, vagy lelkiismerete szava késztette. Járt Svábországban, Franciaországban, a Mosel-folyó mentén egész Lotharingiáig, a Rajna mentén pedig egészen a Ruhr vidékéig. Híres férfi- és női kolostorok káptalantermeiben állt a szerzetesek előtt Hirsauban, Maulbronnban, Kitzingenben, Werdenben és másutt. ,,Az élet igéit'' hirdette a papságnak, a püspököknek és a népnek Würzburgban, Barnbergben, Trierben, Metzben és Kölnben. Vigasztalt, bátorított, keltegette a lelkiismereteket, bűnbánatra indította a lelkeket, és békét közvetített.

A nép köréből férfiak és nők, elsősorban szomorú édesanyák sokan keresték fel kérdéseikkel és bajaikkal. Rupertsberg kolostora távoli vidékek rászorulói számára is menedékhely lett, sőt, a szent apátnő híre az ország határain is túl terjedt. Állandóan élt a kolostorban ,,hét szegény matróna'', azaz hét elhagyott szegény özvegy, akik életük utolsó idejében mégiscsak kaptak valami jót a földi élettől. Különösen a betegek áradtak seregestül a kolostor felé. Tudták, hogy a kolostornak gondosan ápolt gyógynövénykertje van, s hogy a falak között kenetekből, teákból és gyógycseppekből nagyszerű gyógyszertár rejtőzik, és ami ezeknél is fontosabb: anyai kézre találnak és olyan anyára, aki saját tapasztalatából ismeri a gyengeséget és a gyógyítás tudományát.

Minden dicsőítő szónál, amellyel tudományát és tehetségeit magasztalták, többet mond az a megállapítás, amelyet életrajza már az ifjú Hildegárdról elmond: ,,A szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.'' És a másik megállapítás, amely attól a Gembloux-i Wibert szerzetestől származik, aki Hildegárdnak utolsó éveiben titkára volt: ,,Szeretetből mindenki szolgálója lett, állandóan készen arra, hogy a pillanat hívását kövesse... úgyhogy elmondhatta az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem, hogy mindeneket megnyerjek.''

Ugyancsak Wibert így írja le a rupertsbergi kolostor életét: ,,A nővérek és mesternőjük egy szív és egy lélek. Buzgók Isten szolgálatában, fegyelmezettek, éberek, egymás iránt figyelmesek -- minden áhítatot és békét sugároz. Vasárnaponként pihennek a szövőszékek, az orsók, a tollak. Szent hallgatásban figyelik a jámbor olvasmányokat és éneklik a liturgia énekeit. Hétköznapokon azonban serényen dolgoznak: fonnak, szőnek, varrnak pirkadattól alkonyatig. A tétlenséget nem tűrik, s nem esik egy fölösleges szó sem. A kolostor termei nagyon egyszerűek, de szépek. Csővezeték viszi a friss vizet minden munkaterembe. Igen sok vendég jön-megy. Szolgák sürögnek- forognak. Az apátnő pedig teljes egyszerűségben, de méltóságosan irányít. Keresi, hogy mindenkinek mindene lehessen. Soha nem tétlenkedik.''

Ám a bencés szellem, amelyben Hildegárd élt és nevelt, visszatetszést keltett a nemesi származású kisasszonyok némelyikében, akik csak neveltetés céljából tartózkodtak a kolostorban. Hildegárd így ír erről: ,,Haraggal néztek rám, a hátam mögött engem hibáztattak és azt mondták, hogy a kolostori szabályzat fegyelme számukra elviselhetetlen teher.''

Ennek ellenére nem szabad úgy elképzelnünk Hildegárd kolostorát, mint valami örömtelen börtönt. Épp ellenkezőleg: derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át az életüket. A szigorú vezeklésről Hildegárd ezt írta: ,,Az olyan föld, amit az eke össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék.''

Egy évvel a halála előtt Hildegárd nagyon közel került a kereszthez, ahogy ez Isten minden szolgájával megtörténik. Egy ifjú lovag, aki a mainzi érsek ellensége volt, és akit az érsek kiközösített, Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Az apátnő és egy pap színe előtt bűnbánatot tartott, és a szentségeket felvéve halt meg. Hildegárd elrendelte, hogy a kolostor temetőjében temessék el. Akkor az érseki kancellária, ahol az ifjút mint kiközösítettet tartották számon, követelni kezdte, hogy vegyék ki a sírból holttestét és ássák el a temetőn kívül, mert nem méltó arra, hogy megszentelt földben, a hívők között nyugodjék. Hildegárd következetesen tiltakozott a halott háborgatása ellen, és saját kezével egyengette el a sírhalmot, hogy meg ne találják, hová temették. Levelet írt Mainzba, amelyben az egyházi hatósággal szemben tanúsított ,,engedetlenségét'' azzal magyarázta, hogy viselkedésére ,,az igaz Világosságtól'' kapott utasítást. A mainzi prelátusok azonban ezt nem fogadták el, s az ,,engedetlen'' apátnőt nővéreivel és kolostorával együtt interdiktum alá helyezték. Egy szerzetesnek el kellett vinnie a kolostorból az Oltáriszentséget, a harangokat nem húzhatták meg, és elhallgatott a zsolozsma is. Hildegárd személyesen sietett Mainzba, majd újra tollat ragadott, és az Itáliában tartózkodó érsekhez fordult, de hiába, az érsek hajthatatlan maradt. Hildegárd nem hagyta annyiban a dolgot. Végül ezt írta az érseknek. ,,Kaptam egy látomást: jobb nekem, ha emberek kezébe esem, mintha megszegem az én Istenem parancsát.'' Hosszas tárgyalásokra és befolyásos emberek közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy az érsek végül feloldja az interdiktumot.

Nem sokkal ezután Hildegárd a halálra készült. 1179. szeptember 17-én hajnalban költözött át ebből a világból, hogy az örök haza felé vivő hosszú zarándokút fáradalmaitól végre megpihenjen. Nemcsak a rupertsbergi apácák siratták, hanem messzi vidékek népe is, mert valamennyien anyjukat veszítették el benne.

Halála után a renden belül főként az általa alapított kolostorokban tisztelték, sírjához zarándokok jártak, s a 13. századtól a hagiográfiában szentként tartják számon. A hivatalos szentté avatást többször is elindították, de a lezárásig nem jutott el. A 19. század elején a kolostorok feloszlatása után Hildegárd tisztelete Eibingenben élt tovább. Az egész bencés rend 1916. szeptember 17-én vette fel ünnepét a naptárába.
komment

Assziszi Szent Ferenc hitvalló stigmatizálása

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 17. - Andre Lowoa

asszszferenc.jpgAssziszi Szent Ferenc kevéssel halála előtt abban a páratlan kitüntetésben részesült, hogy megkapta az Úr szent sebhelyeit. A nagy esemény 1224 szept. 14-én, Szentkereszt felmagasztalása ünnepén ment végbe az arezzoi tartományban fekvő közel 1300 m magas Alverna-hegy ormán. E napon a szent kunyhója előtt már kora reggel a kínszenvedés titkának szemléletébe merült. Egészen beleolvadt az Úr iránt érzett szeretet és szánalom érzésébe, mikor egyszerre egy szeráfot látott leszállani az égből hat tüzes és ragyogó szárnnyal. A szeráf gyors röpüléssel olyan közel jött hozzá, hogy jól láthatta és megkülönböztethette rajta a keresztre feszített Istenember képét. Ferenc először megrettent a jelenés láttára; azután örömmel és csodálkozással vegyes fájdalom fogta el szívét. Örült neki, hogy Krisztus ilyen nyájas és jóságos alakban mutatja magát, de másrészt a részvét kimondhatatlan fájdalmát érezte azon, hogy így megfeszítetten látja őt. Azért is csodálkozott a látomáson, mert tudta, hogy a szenvedés gyarlósága nem fér össze a szeráfi lélek halhatatlanságával.

Az Üdvözítő azonban megmagyarázta neki, hogy azért jelent meg neki ebben a formában, hogy megértse belőle, hogy nem testi martírium, hanem lelki lángolás által kell a keresztrefeszített Krisztus hasonmásává alakulnia. Mikor a csodálatos látomás megszűnt, a szent kezén, lábán és oldalán jól kivehetőleg feltűntek Krisztus szentséges sebhelyei, melyeket ettől kezdve egészen haláláig viselt. A kezén és lábán kiemelkedő feketés húskinövések jelentek meg, melyek a tenyéren és lábfejen a szög gömbölyű fejére, a kézfőn és talpon pedig erősen visszahajlított hegyére emlékeztettek. Ugyanígy a szent jobb oldalán egy be nem forrott lándzsaseb tárat fel, melyből gyakran vér szivárgott és az alsó ruhával együtt sokszor a csuhát is átnedvesítette. Ez az első stigmatizálás, melyről a szentek története tud; hiteles történeti valóság, melyet ma nem-hívő tudósok sem tagadnak.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

komment

165 vértanú - Szent Agatoklia vértanúnő

Assisi Szent Ferenc stigmatizálásának ünnepe

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 17. - Andre Lowoa

Assisi Szent Ferenc     stigmatizálásának ünnepe


165 vértanú

A főníciai Tirusban szenvedtek vértanúságot, Maximián császár keresztényüldözése idején, 310-ben és 310 körül, Köztük volt két egyiptomi püspök: Peleus és Nilus.


Szent Agatoklia vértanúnő

A vértanúnő egy Miklós nevű kereszténynek volt rabszolganője. Felesége, az ariánus tévtanítást valló Paulina 8 éven keresztül kínozta Agatokliát, kényszerítve őt, hogy forduljon el igaz hitétől és ő is az ariánus tévtanítást vegye fel. Olykor a nyakát kövekkel ütötte, máskor arra kényszerítette, hogy éles köveken mezítláb járjon, egyszer eltörte oldalát vaskalapáccsal, végül kivágta nyelvét. A szent vértanúnő nem hallgatott asszonya megtévesztő beszédeire, ezért börtönbe került és éhezett. Isten rendeletére madarak hoztak neki kevés gyümölcsöt a fákról. Asszonya végül vasrúddal ölte meg. Szenvedéseinek és halálának ideje teljesen ismeretlen.
komment

Szent Szebasztiána vértanúnő - (BOLDOG) FOLIGNO*-I TAMÁS

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 16. - Andre Lowoa
Szent Szebasztiána vértanúnő
Domicián császár uralkodása alatt élt. Szent Pál apostolnak volt tanítványa. György elöljáró megkötöztette őt Markianopoliszban. Ólmos végül korbáccsal ütötték és megtüzesített kemencébe dobták, de mindezek között sértetlen maradt. Aztán Herakleába vitték. Ott fára függesztették, majd vadállatok elé vetették. A kínzások közt ismét sértetlen maradt. Végül lefejezték. Testéből vér helyett tej folyt ki.



(BOLDOG) FOLIGNO*-I TAMÁS III. r. (1327-1377)
Születési helye az Assisitol nem messze eso Nocera* vagy annak környéke. A Ferences Martirológium kiemeli: „kitunt önmegtagadó életével, csodatételeivel és prófétáló tehetségével.” Már kiskorában megengedték neki, hogy ferences (III. rendi) ruhában járjon. 24 évesen megismerkedett a szentéletu Gualdi Péter III. rendi remetével, aki mestere volt az életszentségre vezeto úton. 1367- ben a mester a tanítvány karjai közt hunyt el. Tamás ezután beköltözött Péter szuk cellájába. Hétfon és csütörtökön étkezett, a többi napokon böjtölt. A sátán zaklatásait nagy lelki erovel viselte el. A püspöknél bevádolták, hogy különös szokásokat követ s nem engedelmeskedik az egyházi vezetoknek. Tamás elment, térdre vetette magát a püspök elott, aki meggyozodve engedelmességérol, hazabocsátotta. Egyszer látomása volt: Szent Ferenc atyát és a Rendszabály huséges megtartóit látta a szentek dicsoséges seregében. Ez a látomás akkora hatással volt rá, hogy nagy lelkesedéssel nekiindult s a környéken hirdette a bunbánatot. Mint engedelmes férfiú, ezt mindenképpen fölöttesei engedélyével tette. Versbe is szedte mondókáját s szavalva adta elo az embereknek. A szokatlan prédikáció nagy hatást váltott ki mindenütt. Az egyházhoz, a pápához való huséget is hirdette - erre a legenda szerint angyal biztatta - bár ez nem volt hálás feladat abban az idoben, amikor a pápá távol, Avignonban* élt s a pápai államban (Umbria is ide tartozott) idegen kormányzók zsoldos hadseregei garázdálkodtak. Nagy volt az elkeseredés, itt-ott lázadás is felütötte fejét, mint pl. Firenzében. Befejezve küldetését Folignoba tért egy remeteségbe s ott halt meg. (Más változat szerint Folignoban betegek ápolása közben mosolygó arccal fogadta a Halál novért 50 éves korában.) Tamást a nép Tomasuccio*-nak, Tamáskának nevezte. Ez azt jelzi, hogy közkedveltségnek örvendett. Nem viselt rangot, még csak papi méltóságot sem, szavai utat találtak a nép szívéhez. Természete a maga egyszeruségével, vidámságával Szent Ferencre emlékeztetett. S ha az egyház nem is avatta hivatalosan boldoggá, a nép Folignoban boldogként tisztelte és tiszteli máig is.
Ilyen buzdítást tarthatnak a testvértek az Úr áldásával:
Féljétek és dicsoítsétek és áldjátok, adjatok hálát és imádjátok az Urat, mindeneknek Teremtojét. Tartsatok bunbánatot, teremjétek a bunbánat méltó gyümölcseit, mert hamar meghalunk. Boldogok, akik bunbánatot tartva halnak meg, mert a mennyek országába jutnak.”
Meg nem erosített Regula.
Imádság:
Istenünk, te Tamás testvér szent életével, imáival és lelkes szónoklataival Umbria népét a hitben és egyházhuségben megerosítetted, add, hogy erényeit követve eljussunk. az örök életre. Krisztus, a mi Urunk által.
komment

Szent Melitina vártanúnő

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 16. - Andre Lowoa
Szent Melitina vártanúnő
A vértanúnő a thrákiai Markianopoliszból származott. Antonius Pius római császár idején, Antonin antiochiai elöljáró idején élt és szenvedett. Sok csodát tett. Imáira pl. bálványszobrok törtek össze. Az elöljáró feleségét is az igaz hitre térítette. Ezért fejét vették. Szent teste először temetetlen maradt. Aztán egy Ákos nevű makadon férfi szerezte meg a testet és csónakon elvitte, hogy hazájában eltemesse. Útközben a tengeren meghalt. Amikor a csónak kikötött Lemnosz szigetén, ott temették el a szent vértanúnő testét. Közelében temették el Ákost is.
komment

Szent Kornél pápa és Szent Ciprián püspök, vértanúk

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 16. - Andre Lowoa

sketcipr.jpgSZENT KORNÉL PÁPA, VÉRTANÚ (+253.)

Csak két évig volt pápa. 251 áprilisában választották meg Szent Fábián pápa (+250. jan. 20.) utódjává. Valószínűleg a Cornelius-ok előkelő családjának a sarja volt. Kortársa, Szent Ciprián úgy jellemzi őt, mint békeszerető és nagyon alázatos embert. Sokat kellett szenvednie egy öntelt, római preszbiter, Novacián lázadása miatt, aki mint ellenpápa lépett fel vele szemben. Azonkívül rettenetes pestisjárvány tört ki Rómában, melynek igen sok ember esett áldozatul. Ezt a csapást a pogányok az istenek büntetésének tekintették a pogány kultusz elhanyagolása miatt s erre újra kitört a legvadabb keresztényüldözés. A keresztények boldogságtól sugárzó arccal haltak vértanúhalált. A pápát a császár Centumcellaeba (Civitavecchia) küldte számkivetésbe, ahol az sok szenvedéseibe belehalt 253. júniusában. Testét az üldözés elmúltával Rómában temették el. Az Egyház Szent Cipriánnal együtt szept. 16-án üli ünnepét. Ezt a közös ünnepet Szent Jeromos úgy magyarázza, hogy a két szent „ugyanazon a napon..., de nem ugyanazon évben” halt meg (Brev. Lect. VI.). Ez azonban téves adat, mert egyrészről egészen biztos tény, hogy Szent Cipriánt 258. szept. 14-én fejezték le, másrészről meg Szent Kornéliusról tudjuk, hogy ő 253. júniusában halt meg. A közös ünnepet tehát úgy kell magyaráznunk, hogy Szent Kornéliust szept. 14-én temették el Rómában a Kornélius-kriptában s ezt a napot Szent Ciprián halálának emlékével együtt ünnepélyesen megülték. Később az Egyház a közös ünnepet áttette szept. 14-éről szept. 16-ára.


SZENT CIPRIÁN PÜSPÖK, VÉRTANÚ (+258.)

Észak-Afrika partján, Szicíliával szemben, nem messze Tunisztól, a francia Algír fővárosától mérföldekre terjed egy rommező: rajta néhány szegényes bennszülött falu, legmagasabb helyén egy kápolna áll IX. Szent Lajos (aug. 25) emlékére. A szent francia király ugyanis ezek között a romok között táborozott keresztes hadával és itt halt meg. Ez minden, ami a mai utasnak beszél egy híres, nagy országról és városról, mely egy ideig a világ középpontja volt; Karthágóról van szó, melyet sok évszázaddal K. e. feníciai kereskedők alapítottak. Azután százados harcba keveredett Rómával. A győzedelmes római vezér, Scipio 146-ban K. e. földig lerontotta, a 700.000 lakosból életben maradt 50.000-t eladta rabszolgának, területét fölszántatta. A halálnak és pusztulásnak kellett átvenni örök uralmát - így tervezték az emberek. Isten másképp végezett.

Körülbelül száz év múlva a város újra fölépült. Római kivándorlók népesítették be, s római műveltség hódította meg a vidék pún és berber népét. A római műveltséggel együtt bekopogtatott az evangélium is, és csakhamar megtermette első tavaszának piros rózsáit, a szcili vértanúkat (júl. 13). Karthágó adta az ősegyháznak az első nagy latin egyházi írót, Tertulliánt (200 k.) és a püspöknek első nagy mintaképét Cipriánt, kinek élete és működése olyan, mint a jó homorú tükör: sűrítve meglehet benne látni, milyen volt az ifjú, alig kétszáz éves egyház; milyen bajok szaggatták keblét és milyen orvosságokat készített; miben vívódott és hogyan győzött.

Ciprián 200 táján született Karthágóban vagy környékén, igen jómódú és tekintélyes pogány szülőktől. Maga is pogányságban nevelkedett. Nem röstelli később megvallani, hogy bűnben és sötétségben tévelygett. S ez az éjszaka sokáig tartott, 45 éves koráig. Egy csillaga azonban volt ennek a hosszú éjszakának is: nem vesztette el a magasabb szellemi élettel való kapcsolatát. Ciprián, miként később nagy földije Szent Ágoston (aug. 28), rétorságot tanult, s idővel ünnepelt szónok és tanár, befolyásos és tisztelt ügyvéd lett. Nyilván becsületes lelke nyitotta meg szemét az evangélium világossága számára. Egy derék pap, Cecílián, a kezére járt. És az élete és dicsősége delelőjén álló férfiú tisztelői és barátai általános csodálkozására, sőt megdöbbenésére kereszténnyé lett. Még pedig becsületes, férfias egyéniségéhez híven: egész kereszténnyé.

A keresztvízből mint új ember emelkedett ki. Ezen maga sem győzött csodálkozni: „Hogyan lehetséges ez a pálfordulás? Hogyan lehet egy-kettőre levetni azt, ami vagy születésnél fogva belekeményedett a természetbe, vagy hosszú gyakorlás következtében beléáporodott? Mikor tanulja meg kevéssel beérni, aki dús lakomákhoz szokott? ... Efféléken sokat tűnődtem. Hiszen a pogány életnek sok köteléke tartott fogva, s azt gondoltam, lehetetlen kibonyolódnom belőlük - ennyire rabja voltam a rámaapadt vétkeknek ... s íme, mikor a második születésem (a keresztség) új emberré varázsolt, csodálatos módon egyszerre biztossá vált, ami kétes volt, nyilvánvaló lett, ami előbb zárva volt lehetségessé, ami lehetetlennek látszott.” Így érezte meg a keresztség újraformáló csodás erejét az érett férfi, míg mi ritkán eszmélünk rá arra a kegyelemre, mely tudattalan gyermekkorunkban ölünkbe hullott.

De eszerint is élt. Új emberré lett és teljesen hátat fordított a régi világnak. Lemondott fényes állásáról, vagyonát jórészt a szegények között osztotta ki, sőt még kedvenc tanulmányait is félretette, a pogány szépírókat. Már csak egy könyvet ismert, a Szentírást. De ezt aztán alaposan; nemcsak elméje, hanem élete számára is. Nem csoda, ha az alig kétéves hitújoncot püspöke pappá szentelte, és egy évre rá, a püspök halála után az egész nép viharos hévvel püspöknek követelte. Néhány pap ugyan ellenkezett; nagyon fiatalnak ítélték a hitben Cipriánt, meg aztán egyikük-másikuk úgy gondolta, hogy ismerne ő érdemesebbet is. Azonban a többség nem tágított. Ciprián Afrika prímása lett; és a hozzája fűzött várakozásokat a legteljesebb mértékben valóra váltotta.

Itt is mindenben becsületes, bölcs, érett férfiúnak bizonyult. Ismerte az embereket és az életet; nem kergetett délibábokat, de világosan fölismerte a valóságos szükségleteket és hajthatatlanul követte céljait: teljes szelídséggel, de energiával és ritka szervező tehetséggel.

Volt is rá csakhamar igen nagy szükség. A 250. esztendő elején olyan vihar kerekedett az Egyház ellen, amilyen még nem érte: a Décius császár elrendelte üldözés. A cél a kereszténység gyökeres kiirtása volt. Minden városban és a legkisebb községben is külön bizottság kutatta föl és idézte meg a keresztényeket. Aki vonakodott a pogány isteneknek áldozni, annak elkobozták vagyonát, őt magát börtönre vetették és megfontolt hosszas kínzással hittagadásra iparkodtak bírni. Alkalomadtán a máglya és kard lépett működésbe. Ekkor szerezték meg a vértanúság koronáját Szent Fábián pápa Rómában, Csodatevő Szent Gergely (nov. 7) Újcezáreában, Origenes, a híres tudós (lásd máj. 7) Palesztinában, Szmirnában Piónius pap. Papokra és püspökökre vadásztak elsősorban: úgy gondolták: „megverem a pásztort, és elszélednek a juhok”. Karthágóban is csakhamar fölhangzott a körszínházban a vad kiáltás: Az oroszlánok elé Cipriánnal! Ciprián menekült. Nem gyávaságból, ezt megmutatta nyolc évvel később. Hanem észbe vette az Üdvözítő szavát: Ha üldöznek titeket az egyik városban, fussatok a másikba: És tudta, hogy még nem ütött számára a győzelem és nyugalom órája; sok harcot és fáradságot kell még állnia azokért, akiknek lelkét és gondját a püspökséggel együtt magává vette.

A nyájnak most kétszeres szüksége volt energikus és okos pásztorára. A Décius-féle rendelkezések ugyanis készületlenül találták a hívek nagy részét. Hithűségük az első rohamra megingott. „A bukás általános volt”, írja Alexandriai Szent Dénes a maga egyházánál. Karthágó nem járt jobban. Püspökük alig kezdhette volt meg a harcot fő hibáik ellen; a világiasság, gyűlölködés, rakoncátlanság, durvaság, kapzsiság általános volt, a pogányokkal kötött vegyes házasságok lohasztották a keresztény buzgóságot. Ilyen lelkület nem teremt vértanúkat. Gyáva keresztények tömegesen jelentkeztek a pogány hatóságok előtt áldozatbemutatásra, amiről azután bizonyítványt (libellus) kaptak; mások megidézés és fenyegetés után, némelyek börtön és kínzás közepett tagadták meg hitüket.

Nagy baj és szégyen volt a bukottaknak (lapsi) ez a nagy száma. De új baj szegődött társul. A bukottak nagy részében idővel mégis fölébredt a lelkiismeret. Szerettek volna visszatérni a megtagadott Egyháznak közösségébe. Régebben ez csak úgy volt lehetséges, hogy szigorú és hosszú, többnyire egész életre szóló nyilvános vezeklést vállaltak. Ezt kívánta tőlük Ciprián is; aki a város közelében rejtőzött és nagyszerű pásztorlevelei, meg bizalmas emberei útján kormányozta az egyházat. De akárhány elbukott nemhogy alázatosan vállalta volna az üdvös vezeklést, hanem követelte, hogy vegyék vissza tüstént a hívők közösségébe. Kezükre járt az a néhány pap, kik annak idején ellenezték Ciprián püspökségét és aztán néhány ún. hitvalló (confessor), vagyis olyan keresztények, kik állhatatosan kitartottak hitükben börtön és kínzás közepett is. Ezeknek a konfesszoroknak mindig nagy becsületük volt a régi egyházban, közbenjárásukra a hittagadók vezekléseit a püspökök sokszor enyhítették. A karthágói hitvallók között azonban akadtak, akiknek fejébe szállt a dicsőségük - hisz nem ritka dolog, hogy alázatosság híján még a kegyelmi kiválóság is ellenkezőre fordul. Ezek egyenest követelték a püspöktől, hogy engedje el a bukottaknak minden vezeklésüket és csupán az ő írott szavukra (kibékítő bizonyítvány: libellus pacis) vegye vissza őket az Egyházba.

Ciprián nem tágított. Egy fölséges pásztorlevélben (De lapsis) elsiratja a bukottakat, bűnbánatra hívja föl őket. A hitvallókról nagy tisztelettel szól; de nem helyesli erőszakos követelésüket. Amikor az üldözés Décius korai halálával véget ér, zsinatra gyűjti össze az afrikai püspököket; az a bűnbánókat visszafogadja a közösségbe, de csak kemény vezeklés után. Ugyanígy jár el a római egyház is, Kornél pápával az élén.

Az Egyház békéje visszatér, Ciprián ellenségei (Novátus és a római Novácián) nyíltan szakadároknak vannak bélyegezve. Ciprián pedig az Egyház egységét köti híveinek a lelkére, egy híres pásztoriratban, melyben ezeket a fölséges szókat is mondja: „Egyre, Péterre alapította Krisztus az ő Egyházát”. Az egy napból indul ki a sok sugár, egy forrásból a sok vízfolyás, egy törzsből a sok ág. Ezen az egy Egyházon kívül nincsen üdvösség. „Nem lehet annak Isten az atyja; akinek az Egyház nem anyja.”

Alig kezdett fölocsúdni a karthágói egyház a Décius-féle üldözés csapásaitól, mikor új csapás súlyosodott reá. 252-ben dögvész ütött ki, mely Karthágóban és környékén két álló évig szedte áldozatait. Sok család egészen kihalt; sokan menekültek, övéiket magukra hagyva. A holttestek temetetlenül hevertek az utcán. Ciprián most latba vetette minden szeretetét és indító tehetségét. Megszervezte híveit, kiket az üldözés és vezeklés újra komoly keresztényekké tett. Ezek gondjaikba vették a betegeket, nemcsak hittestvéreiket, hanem Ciprián egyenes utasítására a pogányokat is.

Az ilyen nyilvános csapásokat a felületes agitáció mindig szerette kiaknázni a maga pártcéljaira. Egy Demetrius nevű ember sok pogánynak fölfogását tolmácsolta, mikor azt kürtölte világgá, hogy a dögvész, éhség, a sok háború (akkoriban kezdték a germánok döngetni a római birodalom határait) azért sújtja a birodalmat, mert sokan elhagyták az ősi vallást és keresztények lettek. Keresztények is sokan panaszolták a püspöknek, hogy a dögvész őket is elragadja, éppúgy mint a bűnös pogányokat; keresztény voltukból nincs hasznuk. Ciprián Demetriust kioktatja, hogy a csapások a római birodalmat azért sújtják, mert elaggott és mert bűnökbe merült. A keresztényeknek pedig eszébe idézi, hogy az Üdvözítő az ő követőinek a földön nem háborítatlan jólétet helyezett kilátásba, hanem ellenkezőleg: üldözést, szenvedést, könnyeket. Az ő hazájuk és reményük a mennyország, mely azonban a konok pogányoknak nem int biztatást, mint a hívőknek.

Ciprián tekintélye egyre nőtt. Az ősi karthágói zsinatok, melyeken ő elnökölt, már világszerte eseményszámba mentek. Mindenfelől fölkeresték kétes és pörös felek. Egy ilyen alkalommal szóba került az a kérdés is, vajon érvényesen keresztelnek-e az eretnekek. A karthágóiak azt felelték, hogy nem, s Ciprián ezt a fölfogást nagy hévvel védte és ajánlotta, még akkor is, mikor Szent István pápa határozottan kimondotta a katolikus tanítást: az eretnek is érvényesen keresztel, ha helyesen alkalmazza a szentség anyagát és formáját. Kis híja, hogy ebből szakadás nem lett. Az új pápa, II. Sixtus bölcs mérséklete ennek elejét vette.

Ciprián számára pedig elközelgett az idő, mikor a legcsattanósabb módon megmutathatta, mennyire szerette Krisztust és az ő Egyházát. A gyönge Valérián császár ugyanis fanatikus tanácsosai nyomására újból súlyos üldözést kezdett a keresztények ellen. Ennek lettek áldozatai az agg Szixtus pápa és Lőrinc diakónus (aug. 10) is. Cipriánt pedig az első afrikai vértanú püspökké avatta. Vértanúságának fő mozzanatait egykorú szem és fültanú beszéli el.

257-ben a prokonzul elé kerül: a császár parancsának tegyen eleget, áldozzon az isteneknek. Ciprián feleli: „Keresztény vagyok és püspök. Nem ismerek más istent, mint az egy igaz Istent. Ezt imádjuk éjjel és nappal minden emberért, magának a császárnak az üdvéért is”. A prokonzul ítél: „Számkivetésbe küldlek”. Ciprián: „Megyek”. A prokonzul „Nevezd meg nekem ennek a városnak a papjait”. Ciprián „A törvényeitek bölcsen rendelik, hogy följelentőknek nem kell lenniük. Nem is árulom el és nem jelentem föl őket. A városban megtalálhatók”. A prokonzul: „Aki a császár parancsának nem engedelmeskedik, fejére szól”. Ciprián „Tedd azt, ami parancsod”.

Cipriánt Kurúbisba száműzték. Itt egy látomás értésére adta, hogy egy év múlva elveszi koronáját. Az üldözés ugyanis fokozódott. Parancs ment, hogy a papokat és püspököket ki kell végezni. Cipriánt visszavitték Karthágóba, az új prokonzul azonban Utikában tartott törvényt. De Cipriánnak püspöki székvárosában kellett Krisztusról tanúságot tenni. Ezért elrejtőzött, mikor Utikába akarták hurcolni, s csak akkor mutatkozott megint, mikor a prokonzul Karthágóba tért vissza. Kihallgatása rövid volt.

A prokonzul fölszólította: áldozzon a császároknak. Ciprián: „Nem teszem”. A prokonzul: „Gondold meg”. Ciprián: „Tedd, ami parancsod; ilyen igaz ügyben nincs mit meggondolni”. A prokonzul tétovázott. Előtte állt a szent férfi, kinek tekintete, határozott szava és hangja tiszteletet parancsolt. Körülötte pedig zajongtak és méltatlankodtak még a pogányok is, kiknek élénk emlékezetében volt a püspök pártatlan és áldozatos emberszeretete a pestis idejéből. Végre kinyögte: „Thascius Ciprián kardélre ítéltetik”. Ciprián: „Hála Istennek”.

A hívek között óriási mozgolódás támadt. Mint egy ember fölkiáltottak: Minket is fejezzenek le vele együtt. Aztán kikísérték a vesztőhelyre. A püspök letette felső ruháját, térdre ereszkedett és hosszú imádságba merült. Majd levetette a dalmatikát is; odaadta papjainak és így várta be a hóhért. Mikor megjelent, meghagyta övéinek, fizessenek ki neki 25 aranyat. Övéi lepedőket és kendőket terítettek alája, hogy fölfogják vérét. Ő kezével befogta szemét, és mert maga bekötni nem tudta, egy papja és subdiakónusa tették meg. Így fogadta a halált, amint élt: nyugodt, férfias elszántsággal, összeszedettségben és élő hitben.

Hívei a szorongatás dacára fényes temetést rendeztek neki és utóbb két templomot emeltek tiszteletére, egyet a vértanúsága helyén, egyet tetemei fölött. Emlékét pedig, mondja Szent Ágoston, aki öt beszédben dicsőíti nagy földijét, az egész Egyház üli. És írásait már a régiek „selyemnél és drágakőnél többre tartották”, mint Szent Jeromos mondja.


(Forrás: Dr. Petró József: A szentmise története. Szent István Társulat, Budapest, 1931; Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

komment

CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér - SZENT KORNÉL PÁPA

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 16. - Andre Lowoa
CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér
*Camporosso, 1804. december 27. +Genova, 1866. szeptember 17.
Giovanni Croese, amint Ferenc testvért hívták családi nevén, 1804-ben született a Ventimiglia melletti Camporossóban. Mivel már nagyon korán segítenie kellett a paraszti munkában apjának és testvérének, nem járhatott iskolába. Húszévesen belépett a kapucinus rendbe, és ekkor kapta a Ferenc Mária nevet. Ezt a szegény, egyszerű pásztort választotta ki Isten, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek. Először a konyhán dolgozott és betegápoló testvér volt, utána pedig koldulóbarátként járta Genova utcáit, hogy a testvérek és sok szegény számára összekoldulja az életük fenntartásához szükségeseket.
Csakhamar megmutatkozott, hogy a szegény koldus voltaképpen nagy ajándékozó. Alig tudott eleget tenni a sok tanács- és segítségkérésnek. Mihelyt reggelente kilépett a kolostor kapuján, máris körülfogták, s déli hazatérésekor is sokan vártak már rá: magas- és alacsonyrangúak, szegények és gazdagok. Az egyszerű testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap és prelátus, köztük a későbbi genovai bíboros, Alimonde és a novarai Gentile püspök is. ,,Tizennégy éven át láttam hazatérni -- tanúsítja egy szerzetestársa --, gyakran szakadt róla az izzadság, bőrig ázott, télen didergett a hidegtől, de Ferenc Mária testvér kimeríthetetlen türelemmel hallgatott meg minden kívánságot.'' Mindehhez járult még annak terhe, hogy számtalan levélre kellett válaszolnia. Nemsokára pedig egyre több rendkívüli kegyelemadomány nyilvánult meg Ferencen: jóslatai beteljesedtek, belelátott az emberek lelkébe, közbenjáró imádsága gyógyulásokat idézett elő. Csakhamar mindenfelé beszéltek róla. Szent életmódja miatt csak Padre Santo-nak, szent atyának nevezték.
Szegények körében végzett apostolkodása során példaképe és serkentője az Úr volt, akit azért küldött Isten, hogy a szegényeknek elhozza az örömhírt (Lk 4, 18), és aki a kereszthalál önkiüresítésével végbevitte a megváltás művét. Ferenc arra törekedett, hogy megfeszített Mestere nyomdokába lépjen. Egy tányér leves és némi kenyérmaradék elegendő volt neki táplálékul. A hús, gyümölcs és édesség fényűzésnek tűnt számára. Mivel az Emberfiának nem volt hová lehajtania fejét, ő is a legszegényesebben rendezte be celláját: kicsi és csupasz volt, csupán egy nagy kereszt függött a falon. Ágyát, amelyben sem matrac, sem szalmazsák nem volt, durva takaró födte, párnaként egy fahasáb szolgált. Szenvedett amiatt, hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért kellett imádkoznia, imádkozott hát koldulás közben, s ezt többször megszakította, hogy valamelyik közeli templom szentségháza előtt imádságban töltsön el egy órát. A csupasz kövezeten térdelt csaknem mozdulatlanul, kezeit összekulcsolva, szemét rezzenéstelenül a tabernákulumra szegezte. Ha megszaporodtak a figyelmébe ajánlott ügyek, éjszakáit is közbenjáró imákra kellett fordítania. Talány marad, hogy volt képes feltört és daganatoktól kínzott lábán és térdein egész éjszakákat is átvirrasztani imádkozva.
Genova pánikba esett, amikor 1866 augusztusának első napjaiban kitört a pestis. A kórházak csakhamar zsúfolásig megteltek, és gazdagon aratott a feketehalál. A város népének szenvedése és aggodalma nagyon a szívére nehezedett a ,,Padre Santo''-nak, mivel huszonnyolc éven át mint koldulóbarát teljesen összeforrott ezzel a néppel. Amikor rendtestvérei átvettek egy nagy járványkórházat, szerette volna a betegeket szolgálni. Felettesei gyenge egészségi állapota miatt elutasították kívánságát, de azt megengedték, hogy a betegeket felkeresse a városban. Ferenc testvér buzgósága sem kíméletet, sem félelmet nem ismert: házról házra, ágytól ágyig sietett, és éppen a legelhagyatottabbakra fordított különleges gondot. Jól ismerte Genova életét, bűnös üzelmeit. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy ez a pestis Isten büntető ítélete. Elhatározta tehát, hogy e szegény emberekért engesztelésül ajánlja életét Istennek. Isten pedig szaván fogta a szentet. Néhány nappal később súlyos betegen vitték a betegek cellájába. ,,Isten hív -- mondta környezetének --, engedjétek, hogy hozzá menjek! Készen vagyok, és ezerszeresen boldognak érzem magam, ha Isten elfogad áldozatul.'' Három nappal ezután hazatért Istenhez Ferenc testvér, halála után pedig a pestis nem szedett több áldozatot.
Halálát követően csakhamar emlékművet állított Genova polgársága ,,Padre Santo''-jának a híres temetőben. Hogy mindenki, még a legszegényebbek is részt vehessenek az emlékmű felállításában, egy-egy embernek csupán négy fillérrel kellett hozzájárulnia. Talapzatának felirata így hangzik: ,,Krisztus kis szegénye, aki egyaránt boldog volt az adakozásban és az elfogadásban, mindenki fájdalmára és ínségére juttatott kenyeret, tanácsot és vigasztalást. Szigorú és szent szerzetesi életét engesztelő halálával koronázta meg az 1866. évi járvány kezdetén.''
A szegények apostolát 1929-ben boldoggá avatták. 1962. december 9-én, a II. Vatikáni zsinat első ülésszakának végén XXIII. János pápa a világ csaknem valamennyi püspökének jelenlétében avatta szentté.
Boldog III. Győző (Viktor)     pápa hitvalló † 1087
SZENT KORNÉL PÁPA
+Centumcellae, 253. szeptember
A 3. század elején mintegy ötven esztendeig a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek, de a váratlanul kitört Decius- féle üldözés ismét nehéz időket hozott az Egyházra. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására: 251-et írtak, amikor Kornélt a római papság köréből megválasztották. Nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus, ez a nagyon tehetséges római pap ellenpápaként lépett föl, és minden befolyását latba vetette Kornéllal szemben. Róma város hívő népe is megoszlott. A különbséget egy gyakorlati kérdés oldása okozta kettőjük között: hogyan kell az Egyháznak viselkednie azokkal szemben, akik az üldözés idején gyengének bizonyultak, megtagadták a hitüket, de most vissza akarnak térni az Egyház közösségébe? Kornél a szelídebb véleményen volt, mely szerint a bűnbánók előtt meg kell nyitni az Egyház kapuját; Novatianus ellenben a szigorú nézetet képviselte, és elutasította e bűnbánókat. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, s amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.
Kornél gyakran váltott levelet Karthagó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az Egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő a rendelkezésére: Gallus császár alatt az ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (a mai Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callistus-katakombába. A 4. sz. közepe óta együtt emlékeztek meg róla Rómában Ciprián püspökkel. Ünnepüket IX. Gergely pápa (1370--1378) szeptember 16-ra tette, mert 14-ét a Szent Kereszt fölmagasztalása, 15-ét Kisboldogasszony oktávája foglalta le.
--------------------------------------------------------------------------------
A legenda elmondja, hogy amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!
Példája:
    Lankadatlanul kell dolgoznunk, támogassuk ebben egymást!
komment

SZENT CIPRIÁN KARTHAGÓI PÜSPÖK - Szent Dorotheosz pusztalakó - Szent Eufémia nagyvértanúnő

Tweet Tetszik
0
2019. szeptember 16. - Andre Lowoa

SZENT CIPRIÁN KARTHAGÓI PÜSPÖK

*Karthagó, 200/210. +Karthagó, 258. szeptember 14.
Ciprián püspök, teljes nevén Thascius Caecilius Cyprianus az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Jelentőségét azonban nem szabad csak a külső adatok alapján értékelni. Épp ellenkezőleg! Isten nagyon nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének. Feladatának teljesen átadva magát, nagyon viharos időszakban tartotta kézben hajójának kormányát, és higgadt reménységgel vezette nyugodtabb vizek felé, ahová ő maga ugyan nem érkezett meg, de övéi biztonsággal eljuthattak.
A 3. század első felében az üldözések egy időre szüneteltek, s a beállt nyugalomban a keresztények ellanyhultak, elveszítették a vértanúk halálmegvető bátorságát és lendületes hitét. Ciprián igaz ember volt, alkalmas arra, hogy az elgyengült nyáj mellé álljon, s az újabb üldözésben támasza és bátorítója legyen.
Előkelő karthagói családból származott, s kiváló neveltetésben volt része. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában, nagy sikerrel. Gazdagsága lehetővé tette számára, hogy az élet minden örömét megízlelje, de tapasztalta, hogy minden földi öröm közepette is a szívében valami üresség van. Volt egy Caecilius nevű pap barátja, akivel bensőséges kapcsolatot tartott. Az ő hatására hívő lett, és valószínűleg 246 húsvétján megkeresztelkedett. Ad Donatus című munkájában, amelyet már keresztényként írt, örvendezve beszéli el, hogy a keresztségkor teljesen szakított korábbi életével, hogy Krisztusban új életet kezdjen: ,,Második születésében új emberré változott''.
Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katechumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta az Egyház szegényei között. Ezenkívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig -- minden tiltakozása ellenére -- megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.
Püspökségének tíz esztendeje szüntelen szenvedés és harc volt. Tudta, hogy a béke következtében a hívők és a papok körében egyaránt visszaélések harapóztak el. A bajokkal szemben elsősorban a saját példáját állította a többiek elé. Emellett megfontoltan szervezte a szeretet különféle szolgálatait, és józan ítélőkészséggel találta meg a középutat mindig a kegyetlen szigor és a lazaság között.
Épp hogy átvette azonban a püspökséget, amikor Decius üldözése lecsapott az Egyházra. A császár a keresztényeket a birodalom ellenségeinek tekintette, és eltökélte magában, hogy kiirtja őket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult, abból a megfontolásból, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj könnyen felszámolható. 250-ben Decius rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.
Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a nyájat azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan voltak olyanok, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Végül olyanok is voltak, akiknek sikerült bizonyítványt szerezniük az áldozatbemutatásról, anélkül, hogy azt valóban megtették volna, s így a börtönt és a kínzást elkerülték.
Azok száma, akik valóságosan vagy csak a kiállított bizonyítvány szerint, tehát látszólag megtagadták a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé állította az Egyházat, sőt szakadás oka is lett. Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére.
Vele szemben viszont egy diákonusa, Felicissimus pártot alakított azokból, akik úgy vélték, hogy a püspök nem elég szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is állítottak a városban. E csoport egyik papja, Novatus Rómába utazott, és az ellenpápa, Novatianus pártját erősítette. Akkor a római szakadárok közül néhányan útra keltek, lementek Karthagóba, és egy újabb ellenpüspököt választottak a fanatikus Maximus pap személyében.
Így a karthagói egyháznak egyszerre három püspöke volt: a törvényes Ciprián, valamint Fortunatus és Maximus ellenpüspökök. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek, akkor is megáldozhatnak -- azaz visszatérhetnek az Egyház közösségébe --, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte, amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspökségére.
252--254 között két esztendeig pestis dúlt az egész római birodalomban, és Észak-Afrikában is sokan meghaltak e betegségben. Ciprián oly nagylelkűen és bölcsen szervezte meg a betegápolást és a nyomorba jutottak megsegítését, hogy pogány kortársai is őszinte csodálattal adóztak neki. De olyanok is voltak, akik a járványért a keresztényeket tették felelőssé, mondván: azért sújtják az istenek e csapással a birodalmat, mert ezek az istentelen keresztények megsértették őket. És levonták a következtetést: ,,Cipriánt az oroszlánok elé kell vetni!''
Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy ,,a következő harcra jól fölkészülhessenek'', és ,,erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből''. ,,Mert -- mondta -- hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?'' (57. levél).
Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát. A pápa és a szent ,,Ciprián atya'' -- ahogy a rómaiak nagy tisztelettel emlegették őt -- nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben. Kornél pápa vértanúsága (252) után azonban heves véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthagó, István pápa és Ciprián között.
A vita ezúttal az eretnekségből megtértek keresztségének érvényessége körül lángolt föl. Ciprián és az összes afrikai püspök ugyanis újra megkeresztelte az eretnekségből megtérőket, mert korábbi keresztségük legtöbbször érvénytelen volt. A pápa ezt a gyakorlatot nem helyeselte. Azért nem, mert azok a szakadárok, akikkel neki Rómában volt dolga, érvényesen kereszteltek, mivel nem hitbeli, hanem fegyelmi kérdések miatt váltak külön az Egyháztól. Ciprián azt az álláspontot védte, hogy ebben a kérdésben a helyi egyházak körülményeihez kell igazodni. Végül is sikerült elérnie, hogy a pápa legalább hallgatólagosan tudomásul vette az afrikaiak újrakeresztelő gyakorlatát. Később pedig, mikor körülményeik a rómaihoz hasonlók lettek, az afrikai püspökök is átvették a római gyakorlatot.
De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) c. értekezése mutatja, hogy a püspököt mennyire áthatotta az Egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.
Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost, Curubist jelölte ki számára tartózkodási helyül.
Száműzetése helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie.
258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt, súlyosbított rajta. Az új prokonzul ezért Cipriánt visszavitette Karthagóba, hogy adott alkalommal ismét ítéletet tartson felette. Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el házát és kertjét. Minden percben várta a bíró embereit. Hamarosan le is tartóztatták. Galerius Maximus prokonzul közben megbetegedett, és a város közelében, Sextiben tartózkodott. Ide vitette maga elé a püspököt 258. szeptember 14-én.
A kihallgatást a prokonzul fölényesen kezdte: ,,Te vagy Thascius Cyprianus?'' ,,Én vagyok'' -- hangzott a válasz. ,,Te voltál az atyja (latinul: pápája) ennek az istentelen társaságnak?'' ,,Igen én.'' A helytartó: ,,A legszentebb császár parancsolja neked, hogy mutass be áldozatot!'' Ciprián így felelt: ,,Nem teszem.'' ,,Ajánlom neked'' -- fenyegetőzött a helytartó. A püspök most így válaszolt: ,,Tedd, amit parancsoltak neked. Egy ennyire nyilvánvaló ügyben nincs értelme a töprengésnek!''
Akkor a helytartó tanácsot tartott ülnökeivel, majd reszketeg hangon --pár nap múlva belehalt betegségébe -- kihirdette az ítéletet: ,,Hosszú időn át szentségtörő érzülettel gyűjtötted magad köré pártütő társaidat. Ezért elrettentő például kell szolgálnod azok számára, akik csatlakoztak hozzád. Véreddel fogod helyreállítani a megsértett fegyelmet. Az ítélet formuláját egy írótábláról olvasta föl: ,,Thascius Cyprianusnak kard által kell meghalnia.'' A püspök így felelt rá: ,,Istennek legyen hála!''
A jelenlevő keresztények, akik végighallgatták a pert, mind fölkiáltottak: ,,Vele együtt akarunk meghalni!'' Nagy zűrzavar támadt. Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, és a Sextus mezején lefejezték.
A Depositio Martyrum tanúsága szerint Cipriánt Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Napját IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ra a Szent Kereszt fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.
--------------------------------------------------------------------------------
A karthagói keresztényekkel együtt Ciprián is fájdalommal szemlélte, mily sokan tagadták meg a hitüket. A hatóságok meghatároztak egy napot, amelyen a város fórumán kellett jelentkezniük azoknak, akik nyilatkozatot tesznek, hogy többé nem keresztények. Ciprián szomorúan ír erről a napról: ,,Meg sem várták, hogy elfogják őket. Már a csata előtt vesztesek lettek, és még az összecsapás előtt elterültek a földön. Még csak azt a mentséget sem lehet fölhozni mellettük, hogy kényszerítették őket a bálványok előtti áldozásra, hiszen szabad akaratukból futottak a fórumra. Úgy siettek a lelki halálba, mintha már régóta várták volna ezt a napot, és most nem akarnák elszalasztani a várt lehetőséget. A fórumon oly sokan tolongtak, hogy az est beállta miatt sokuknak másnap újra meg kellett jelenniük, mert nem került rájuk sor.''
Ciprián ekkor rejtekében volt, s a szomorú hírek mellett azt is hallotta, hogy vannak hős hitvallók, sőt vértanúk is. Bátorító leveléből sugárzik az öröm: ,,Vigadozom és örvendek, és szerencsét kívánok nektek, bátor és áldott testvéreim, mert jelentették nekem hiteteket és hősiességteket. Már az is becsületére és dicsőségére vált anyánknak, az Egyháznak, hogy a hitvallók tétovázás nélkül vállalták, hogy ítéletet üljenek felettük. De a ti hitvallástok még ragyogóbb, mert nagyobb a szenvedéstek. Ha hevesebb a harc, nagyobb a győzelem dicsősége... Ó, mily boldog a mi Egyházunk a becsület miatt, amely Isten kegyelméből a vértanúk véréből árad napjainkban! Egyházunk eddig csak fehér ruhát viselt a testvérek jótettei miatt, de most a vértanúk vére bíborba öltözteti. És virágokkal is ékes, melyek közül nem hiányoznak sem a liliomok, sem a rózsák!''
A Valerianus-féle üldözésben Cipriánt is elfogták és Paternus prokonzul elé vitték. Ránk maradt a bírósági jegyzőkönyv, amelyben rögzítették a kihallgatást és az ítéletet. Ezt a hívők akkoriban megszerezték, és terjesztették maguk között.
A prokonzul e szavakkal nyitotta meg a kihallgatást: ,,A szentséges császárok, Valerianus és Gallianus levelet intéztek hozzám, amelyben megparancsolják, hogy mindazokat, akik önként nem vesznek részt az állami kultuszban, kényszeríteni kell a szertartás elvégzésére. Jelentéseket kaptam felőled. Mit válaszolsz?''
Ciprián így felelt: ,,Én keresztény vagyok és püspök. Semmiféle más isteneket nem ismerek, csak az egy, igaz Istent, aki az eget, a földet is a tengert, s mindazt teremtette, ami ezekben van. Ennek az Istennek szolgálunk mi, keresztények, hozzá imádkozunk éjjel és nappal minden emberért, a császár jólétéért is.''
A helytartó megkérdezte: ,,Kitartasz elhatározásodban?''
Ciprián: ,,Az Isten mellett szóló igaz döntésen nincs mit változtatni!''
A helytartó: ,,Kész vagy-e arra, hogy Valerianus és Gallianus parancsa értelmében számkivetésbe menj Curubisba?''
Ciprián: ,,Elmegyek.''
A helytartó: ,,A császárok levele nemcsak a püspökre, hanem a papokra is vonatkozik. Ezért hallani akarom tőled a város papjainak nevét!''
Ciprián: ,,Törvényetek nagyon helyesen tiltja a feljelentgetéseket. Ezért én sem árulhatom el őket. A közösségeikben megtalálhatjátok őket.''
A helytartó: ,,Meg is fogom őket találni!'' -- és hozzáfűzte: ,,A császárok azt is megtiltották, hogy bárhol összejöveteleket tartsatok vagy hogy látogassátok a temetőket!''
Ciprián: ,,Tedd, amit parancsoltak neked!''
Számkivetése helyén álmot látott, amelyet így ír le: ,,Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni. Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.''
Pontosan egy évvel ez álom után halt vértanúhalált Ciprián. A halála pedig így történt: Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Ciprián letette piros palástját és letérdelt imádkozni. Majd levetette dalmatikáját és átadta diákonusának. Vászoningben várta a hóhért. Mikor az megérkezett, a püspök megparancsolta, hogy adjanak neki huszonöt aranyat annak jutalmául, hogy a vértanúság koronájához segíti őt. Saját kezűleg kötötte be a szemét, majd odanyújtotta a kezét, hogy Julianus nevű papja és a szintén Julianus nevet viselő szubdiákonus kösse meg. A hívők egy fehér leplet terítettek a földre, hogy az fogja föl a vérét. Egy pillanat alatt meghalt.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!
Példája:
Tehetségedet úgy bontakoztasd ki, hogy ebben társaid is sikeresek legyenek!
Szent Dorotheosz pusztalakó
Thébából származott. 50 éven keresztül az Alexandria melletti pusztában lakott. Ott kitűnt munkaszeretetével, virrasztásaival és önmaga iránti szigorúságával. Palladiosz elenopoliszi püspök, egykori tanítványa mondta el életéről az őt jellemző dolgokat. Nappal a tenger partján követ gyűjtött, hogy abból cellát építsen. Éjjel pálmalevelekből kosarakat font, alatta ajkaival és szívében imádkozott. A kosarak eladásából szerezte meg egyszer táplálékát. Az V. sz. táján fejezte be életét.
Szent Edit     szűz † 984


Szent Eufémia nagyvértanúnő
Szent Eufémia, Filotron szenátor leánya, Kalcedonban szenvedett vértanúságot 304-ben, Dioklécián császár uralkodása alatt. Egy pogány ünnepen, a város keresztényei nem akarván áldozatot bemutatni Mars pogány istennek, elrejtőztek. A prokonzul kerestette a rejtőzködőket. Megtudta, hogy egy házban 49 keresztény rejtőzködik, és keresztény istentiszteleteket végeznek. Katonákat küldött értük és mindenkit elfogtak. Köztük volt Eufémia is. A prokonzul maga elé idézte őket. A szüzesség erényével ékes Eufémia nem félt az üldöző kegyetlenségétől. Az asszonyi gyöngeséget félretéve, bátran vallotta magát kereszténynek. Mivel ellenállt minden csábításnak és rábeszélésnek, először börtönbe került, majd így kínozták egy kínzó kocsihoz kötötték, amelyen éles kések voltak. Egy idő után a kocsi megállt, Isten angyala pedig meggyógyította Eufémiát minden sebtől. Ezután a prokonzul égő kemencébe dobatta. Viktor és Szosztenész katonáknak kellett volna őt bedobni. Isten angyala megjelent nekik, figyelmeztetve, hogy hozzá ne nyúljanak Eufémiához. Ezért ők a parancsot nem merték végrehajtani. Inkább börtönt vállaltak, majd vadállatok elé dobták őket. A vadak nem tettek bennük kárt, ők pedig Istennek adtak lelküket. Eufámiát két másik katona dobta be a kemencébe, belőle kitörő lángok azonnal hamuvá égették őket. A vértanúnőt Jézus Krisztus oltalmazta meg sértetlenül. Végül a prokonzul arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A vértanúnő, Istennek ajánlva lelkét lépett az arénába. A reá eresztett vadállatok nem bántották, sőt a lábait nyalták. Isten megelégelte hű szolgálójának szenvedéseit és az arénában magához vette lelkét. Rögtön utána nagy földrengés rázta meg az egész várost, és nagy rombolást tett benne. Sokat szenvedett lányuk holttestét szülei vitték el és temették el. Később a szent ereklyék Konstantinápolyba kerültek, majd Lemnosz szigetére, aztán újra Konstantinápolyba.
komment
süti beállítások módosítása