Ezúttal, fogadják szeretettel a makkosmáriai templom rövid történetét!

Az Úr Krisztus korában a vámosok a római hatóságoktól vámokat béreltek s behajtották a különféle adókat. Egyáltalán nem voltak jó hírben honfitársaik előtt. Az adófizetés akkor sem volt népszerű dolog. Emellett a zsidók többsége a gyűlölt római államhatalom képviselőit látta bennük. Végül sokan közülük szívtelen könyörtelenséggel nyúzták, zsarolták a népet, hisz ki kellett vasalni a bért, amit a római főhivatalnoknak fizettek, és természetesen busás hasznot is akartak látni. Ezért a zsidók általában megvetették őket s igen nagy bűnösöknek tartották. Ez igazságtalan általánosítás volt, de kevesen tudták magukat túltenni rajta. Az Úr Jézus azonban nem a foglalkozást, hanem a jóakaratot nézte az embereknél s Mátét vámos létére is meghívta tanítványai közé.

Maga a meghívás így történt: Miután az Úr Kafarnaumban meggyógyított egy inaszakadtat, „leméne a tenger mellé; és az egész sereg hozzá méne, és tanítja vala őket: És átmenőben látá Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és mondá neki: Kövess engem! És fölkelvén követé őt”. Az új tanítvány előzetesen már jól ismerhette az Urat s ugyancsak érezte, mily nagy ajándékot kapott s hogy nem kis kitüntetés érte. Örömében vendégséget adott Jézus tiszteletére. „És lőn, hogy mikor asztalhoz ült ennek házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; mert sokan valónak, kik követték vala őt.” A farizeusok ellenben nem akarták magukat beszennyezni ezzel a legalább is gyanús „vegyes” társasággal. Máté háza körül ólálkodtak és sanda szemmel nézték az egész vendégséget. „Látván tehát az írástudók és farizeusok, hogy ő a vámosokkal és bűnösökkel eszik, mondák tanítványainak: Miért eszik és iszik a vámosokkal és bűnösökkel a ti mesteretek? Meghallván ezt Jézus, mondá nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; mert nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket” (Márk 2,13-17). Maga Máté is elmondja (9,9-13) meghívásinak történetét, alázatosságában azonban elhagyja, hogy a vendégség az ő házában ment végbe s hogy így az Úr az ő hajlékát tüntette ki és szentelte meg jelenlétével.

De az Úr tovább ment az ajándékozásban. Amikor a Hegyi beszéd után nemsokára megválasztotta apostolait, az Isten országának tizenkét új fejedelme között ott találjuk Mátét is. A második és harmadik evangélista (Márk 3,18, Luk. 6,15, Ap.Csel. 1,13) az apostoli névsorban a hetedik helyen említik. Maga Máté azonban (10, 2) szerényen egy hellyel hátrább, nyolcadiknak teszi magát s alázatosan, de boldogan így írja nevét: „Máté, a vámos”. Mintha csak ezt akarná mondani: Nem tagadom, megvetett vámos voltam s az Úr végtelen kegyelme apostollá emelt föl! Mint apostol hűségesen kitartott Mestere mellett. A föltámadás, illetve a húsvét nyolcada után ő is Galileába ment. Ott volt a hegyen az apostolokkal, ahova Jézus rendelte vala őket”. Mint boldog szem- és fültanú írta le ezt a fölséges találkozást az Úrral. „És látván őt, imádjak; némelyek pedig kételkedének. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nekik, mondván: Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében; tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek. És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (28,16-20).

A Szentlélek eljövetele után először palesztinai, főleg pedig galileai honfitársai között hirdette az evangéliumot. Igen szigorú életet élt s a húseledeltől állandóan tartózkodott. Az apostoloknak 42 körül történt szétszéledése után a legnagyobb valószínűség szerint Etiópiában működött. Ez alatt a terület alatt a Kaspi-tengertől délre eső országokat kell értenünk. Ókori hagyomány szerint járt Perzsiában, prédikált a médeknek és pártusoknak, sőt hirdette az Isten országát Európának is Macedóniában.

A Szentlélek Úristennek azonban más szándéka is volt vele. Az apostoli korig visszanyúló források szerint ő az első evangélium emberi szerzője. A hazájától távol fekvő vidékeken folytatott apostoli munka nem szakította őt el első működési területétől és zsidó honfitársaitól. A legrégibb (második századi) hagyomány úgy tudja, hogy amikor Szent Péter és Pál Rómában megalapították az egyházat, vagyis az első század ötvenes, vagy hatvanas éveiben, Máté írásba foglalta igehirdetését. De az sincs kizárva, hogy ez az evangélium már 42 körül, vagyis a palesztinai tartózkodása végén íródott. Az evangélista ebben az írásban honfitársai, a palesztinai zsidókeresztények előtt nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Jézus az ószövetségben megígért Messiás. Ezért olvassuk az evangéliumában annyiszor: „hogy beteljesedjék az írás ...” Könyvét arámi nyelven írta meg, a maga anyanyelvén, melyen az Úr Krisztus is hirdette az evangéliumot. Egy szavát épen ő őrizte meg drága ereklyeként: Eli, éli, lamma sabaktáni (Istenem, Isten, miért hagytál el? 27,46). Az eredetiből azonban csakhamar, talán egyenesen az evangélista tollából, görög fordítás készült, s a maga egészében csak ez a görög szöveg maradt fönn.

A latin és görög egyházak egybehangzó hagyománya az, hogy vértanúságot szenvedett. Ennek idejéről és körülményeiről azonban megbízható adataink nincsenek. A késői regényes úgynevezett apokrif írások szerint tanítását legfőbb működési helyén, Etiópiában pecsételte meg vérével. Némelyek részleteket említenek: Ifigénia királyleány Máté prédikálásának hatása alatt szüzességet fogadott és semmi áron nem volt hajlandó Hinták királyhoz feleségül menni. A felbőszült fejedelem ezért az apostolt okolta s poroszlóival áldozatbemutatás közben megölette. A kivégzés úgy történt, hogy a földhöz szegezték s körülötte tüzet raktak. Noha a tűz csodálatos módon elaludt, Máté mégis belehalt a kínzásba. A legenda szerint ereklyéi később a szalernói székesegyházba kerültek.

Kifürkészhetetlenek az Isten útjai. Máté életét a megvetett és a gyűlölt vámpadon kezdte. De Isten céljai megvalósítására akárhányszor a világ megvetetteit választja (1Kor. 1,28). Szószékeinket az egész világon a többi evangélista mellett az ő alakja is ékesíti s keze írásán és ajkain keresztül az egész emberiség hallja az Úr Krisztustól nyert „jó hírt”, az evangéliumot.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Placídas nevének megfelelően piacidus szelíd), jó lelkű pogány volt és Traján császárnak tábornoka. Egy vadászat alkalmával Tivoli környékén egy gyönyörű szarvas bukkant föl előtte. Űzőbe vette, de lova nem bírta utolérni. A nemes állat azonban egy dombtetőn hirtelen megállt s szemközt fordult üldözőjével. A vadász nézte a vadat és meghökkent. Agancsai között tündöklő keresztet pillantott meg a fölfeszített Üdvözítővel. Szózatot is hallott: „Miért üldözöl engem? Szeretetből jelentem meg neked ilyen alakban. Én vagyok a Krisztus, akit te öntudatlanul is tisztelsz. Jótékonykodásod hozzám hatott. A vadászatot nagyon szereted, azért vadászaton akartam neked megjelenni. Zsákmányt akartál ejteni, s most az én zsákmányommá válsz”.

Megdöbbenve ugrott le lováról s minden tagjában reszketve térdre borult. Remegő hitvallására egymásután megkapta először az utasítást, hogy keresztelkedjék meg, aztán az engedélyt, hogy a jelenésről családjának is szólhat, végül pedig az ígéretet, hogy másnap ugyanazon a helyen megtudhatja jövendő sorsát.

Menten Rómába sietett s a püspöknél feleségével és két fiával együtt megkeresztelkedett. Ez annál könnyebben megtörténhetett, mert távollétében éjjel hitvese, Trajána felé titokzatos igék hangzottak: „Holnap te, férjed és gyermekeid hozzám jöttök”. A Krisztushoz érkezettek közül a férj az Eusztákius, a feleség a Theopiszta, a fiúk pedig az Agápius és Theopisztus neveket nyerték.

Euszták másnap a jelenés helyén csakugyan megismerte jövőjét. „Szegény sorsra jutsz, mint Jób, jelentette ki az Úr, s hozzá hasonlóan súlyos megpróbáltatásokban lesz részed. De azért ne félj! Amint ama hű szolgámat, téged is gyámolítani foglak kegyelmemmel, s újra szerencséssé teszlek. Rád bízom azonban a választást, most akarsz-e átesni a keserű próbán, vagy csak életed végén.” Euszták inkább a közelebbi megpróbáltatásért esdekelt. Aztán családjával együtt nagy türelemmel várta a csapások kezdetét.

Az Isten-látogatás nem késett. Szolgái és nyájai járvány áldozatául estek. Minden kincse és ruhája a tolvajok prédája lett. Az egész család hirtelen koldusbotra jutott. Az apa övéivel együtt menekülni akart a szégyen elől: hajóra szállt, hogy Egyiptomban szerényen meghúzódjék. Azonban mindjárt az út elején rettenetes gonoszsággal elrabolták feleségét. Teljesen megtörve szállt ki a célnál két fiával együtt. De a keserűség kelyhe még nem telt be. Egy folyón kellett átkelniük. Az apa először az egyik fiút vitte át a túlsó partra, azután a másikért indult. A folyó közepéhez ért, amikor tehetetlenül kellett látnia, mint ragadja el egyik fiát egy oroszlán, a másikat pedig egy farkas.

Fájdalma Jób fájdalmánál is nagyobb volt. Hisz az nem vesztette el feleségét, azt nem vadállatok, hanem jóbarátok vették körül, az legalább saját szemétdombján ülhetett. De Euszták mindezt Jób türelmével viselte. Egy faluban mezei munkásnak szegődött el s tizenöt évig maradt gazdájánál. A hosszú idő alatt törhetetlenül bízott, hogy Isten egyszer még jóra fordítja sorát. Arra azonban még csak gondolni sem mert, hogy viszontláthassa feleségét és gyermekeit. Hiszen még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy Theopiszta kiszabadult a rabságból s hogy fiai a közelben élnek, miután mindkettőjüket földművesek és pásztorok kiszabadították a fenevadak torkából.

Ezenközben a római birodalmat barbár népek támadásai fenyegették. Traján császár ugyancsak sóhajtozott eltűnt hadvezére után. Egy reménysugár csillant meg előtte: hátha még él valahol. Azonnal köriratot intézett a helytartókhoz, hogy kutassanak utána mindenfelé. A nyomozás eredménnyel is járt. A vezért régi sebhelyeiről még földműves gúnyában is fölismerte két volt katonája. Az elveszettnek hitt Euszták újra császári ura szolgálatába állott s Rómától távol hadsereg szervezéséhez fogott.

Ugyanakkor a megmentett két fiú katonának állott be. Mindkettőjüket közösen egy asszony lakására szállásolták el. Az asszony édesanyjuk volt. A két újonc nagyon összemelegedett egymással s egyikük egy étkezés alkalmával elmondta élettörténetét. A másik erre nyakába borult, hisz nyilvánvaló volt, hogy a bajtárs neki testvére. Az elbeszélés egy részét a szállásadó asszony is hallotta, de akkor még nem ismert rá fiaira. Theopisztát közben elfogta a honvágy s Rómába akart térni. Mint egykori hadvezér felesége az ottani hadseregparancsnokhoz fordult katonai fedezetért. A vezér a férje volt. A látogatáskor a két hitves egymásra ismert, s miután Euszták elmondta gyermekeinek szerencsétlenségét, legnagyobb örömükre megtudták, hogy azok a közelükben vannak. Így Isten szinte lehetetlennek látszó utakon összehozta megint a jámbor családot. Most már együtt is maradt, de másképpen, mint ennyi viszontagság után gondolni lehetett.

Euszták seregével győzelmesen küzdött a barbárok ellen s diadalmenetben vonult Rómába. Akkor azonban már Hadrián volt a császár. A bevonulás után hivatalos istentiszteletet tartottak, s minden tisztnek ünnepélyesen áldoznia kellett a pogány istenek előtt. Csak a fővezér hiányzott. Amikor a császár Felelősségre vonta, bátran megvallotta, hogy ő csak Krisztusnak áldozhat. A hitvallásért halállal kellett lakolnia neki is, családjának is.

Először oroszlánok elé dobták a férjet, a feleséget és a két fiút. De a vadállatok megjuhászodtak előttük s nem nyúltak egyikükhöz sem. Erre egy ércökör belsejébe zárták mind a négyüket s a szörnyű kínzóeszköz alá tüzet raktak hadd süljenek meg elevenen. Azonban az érckamrából a legnagyobb izzás idején is örömének hangzott. Amikor pedig három nap múlva kinyitották, hamu helyett élettelen, de teljesen sértetlen holttesteket találtak.

Ez a vértanúság 118 körül történt. Azonban nem Rómában, mint a legenda mondja, hanem valahol keleten. Bizonyos t. i., hogy Euszták tisztelete csak a 8. század elején került át a keleti egyházból Rómába. Onnan aztán elterjedt az egész nyugaton. Lassan bővülő életrajzának elemei átmentek a legtöbb nemzeti irodalomba s Euszták a 14 segítő szent egyike lett. Ahol a „segítő szentek” tisztelete ma is eleven, ott a kétségbeejtően nehéz helyzetekben szoktak hozzáfordulni közbenjárásért. Ezenkívül Szent Huberttel (nov. 3 ) egyetemben, akivel sokszor össze is tévesztik, ő a vadászok védőszentje.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)