*Rossano, 910 körül. +Szent Ágota-kolostor, Frascati mellett, 1004. szeptember 26.

Nílus (Neilosz) 910 körül született Rossanóban; a dél-itáliai Calabria bizánci tartomány fővárosában egy görög rítusú családban. Keresztneve Miklós volt. Gyermekkorában meghaltak a szülei, és nővére vette magához. Kiváló képzést kapott a görög atyák írásaiból és a kalligráfiából (a szépírás művészetéből). Amikor nagykorú lett, megházasodott, volt egy leánya is. Mintegy harmincéves korában tudatosult benne szerzetesi elhivatottsága.

A 10. században Észak-Calabria hegyvidéke számos kolostorával szinte új Thébává lett. Nílus azon fáradozott, hogy felvegyék az ottani kolostorok egyikébe. Rossano hatóságai azonban megtiltották az apátoknak, hogy Nílust fogadalomhoz bocsássák. Ezért hát a salernói hercegségben levő Szent Nazarius kolostorba ment, amely kívül esett a rossanói helytartó hatalmi körzetén. Ott kapta meg szerzetesi ruháját és szerzetesi nevét, Nílust. Amikor a szomszédos kolostorok egyikének az apátjává kellett volna lennie, elhagyta kolostorát, és visszavonult egy remeteségbe.

Igen szigorú életet élt, és különleges gondja volt arra, hogy tudását Isten szolgálatába állítsa: pontos napirend szerint imádkozott és dolgozott.

Csakhamar tanítványokat vonzott magához; első egy Rossanóból való, István nevű fiatalember volt, aki élete végéig vele maradt.

Amikor a szaracénok elől (955) a Rossano melletti Sant'Adrianóba menekültek, hozzájuk csatlakozott egy tizenkét szerzetesből álló csoport; hasonlóképpen menekültek voltak. Ily módon kolostor jött létre, és csakhamar hatvan testvér tartozott hozzájuk. Bár a szerzetesek Nílust elismerték elöljárójuknak és lelki vezetőjüknek, ő mégis vonakodott attól, hogy elfogadja az ,,apát'' címet; ezt ráruházta az egyik testvérre; olyan gyakorlat volt ez, amelyet egész élete folyamán megtartott. Nílus szigorú követelményeket támasztott a szerzetesközösséggel szemben. Ekképpen mindenben, a címet kivéve, apát volt. Többre tartotta azonban, hogy remeteként éljen.

Mégis növekvő mértékben belesodródott a világi élet dolgaiba. Egy nemes végrendeletének végrehajtójává tette, és rábízta a városban alapított apácakolostor gondviselését. Rossano vezetői megkérték Nílust, hogy egy perükkel kapcsolatban járjon el érdekükben a helytartónál. Özönlöttek hozzá a látogatók, köztük császári hivatalnokok és érsekek is, hogy lássák, tanácsot kapjanak tőle, vagy éppen csak azért, hogy a kíváncsiságukat kielégítsék.

Amikor Rossano püspöke meghalt, küldöttség ment Nílushoz, és püspöknek kérték őt. Csak úgy tudott megmenekülni e tisztség elől, hogy elrejtőzött, amíg a küldöttek el nem hagyták a kolostort. Hírneve elterjedt egészen a muzulmán világig. Amikor három szerzetest foglyul ejtettek a szaracén lovasok, Nílus az emír egyik keresztény hivatalnoka révén elérte, hogy szabadon bocsássák őket. Ez azután nemcsak azt engedte meg, hogy a szerzetesek visszatérhessenek a hazájukba, hanem felajánlotta Nílusnak, hogy közösségével együtt telepedjék át Szicíliába, és a hit gyakorlásának teljes szabadságát ígérte neki, ha odamegy. Nílus, aki minden nem kereszténnyel szemben türelmetlen volt, még azt is elutasította, hogy az ajánlatot egyáltalán megfontolja.

Nílus rendelkezett a jövendölés adományával. 980 körül, amikor hetvenéves lett, előre látta, hogy a szaracénok csakhamar nagyszabású támadást intéznek Calabria ellen. (Ez a támadás valóban bekövetkezett 987-ben.) Elhatározta tehát, hogy szerzeteseivel együtt elhagyja ezt a vidéket. Olyan helyre akart vonulni, ahol nem ismerik, hogy egyedül élhessen. Így jutott el Montecassinóba, amelyet akkoriban a tiszteletre méltó Aligernus apát vezetett, aki a clunyi hagyományban nevelkedett, és jóindulatot tanúsított a görög szerzetesek iránt. Nílust és társait nagy tisztelettel fogadták Montecassinóban. Megkapták a Cassino közelében, Vallelucében lévő Szent Mihály priorátust. Nílus messzemenően jó kapcsolatot tartott fenn a latin közösséggel. Csodálta jó fegyelmüket. Aligernus apát meghívta őt és szerzeteseit is, hogy Cassino templomában görög nyelven énekeljék az éjszakai zsolozsmát.

Megváltozott a helyzet, amikor Aligernus halála (986) után Manso, egy világi prelátus lett az új apát. A kolostori fegyelem erősen meglazult. Nílus félt, hogy szerzeteseit megmételyezi Montecassino lazasága, és hogy a növekvő jólét károsan hat Valleluce lelki életére. Ezért társaival együtt (994 körül) a gaëtai fejedelemségben lévő Serperibe ment, hogy ott szigorúbb életet éljenek.

997-ben a rómaicsászár-ellenes párt kiűzte a városból V. Gergely pápát (996--999), és rossanói Philagathosz Jánost, Piacenza érsekét, akit Nílus hiába intett, ellenpápaként (XVI. János) emelte trónra. Dicsősége rövid életű volt, mert 998-ban III. Ottó császár (983--1002) seregei ismét hivatalába helyezték V. Gergelyt. Az ellenpápát letették, megvakították és kegyetlenül bántalmazták. Amikor meghallotta ezt Nílus, aki akkor már csaknem kilencvenéves volt, Rómába indult, hogy földije érdekében közbenjárjon a pápánál és a császárnál. Nagy tisztelettel fogadták: III. Ottó és V. Gergely már Rómán kívülre elébe ment, a császár pedig felkínálta neki, hogy legyen a kedvelt római görög kolostor apátja. Attól azonban vonakodott Ottó, hogy egyetértsen Nílus kérelmével, és megengedje, hogy Philagathosz Nílussal együtt Serperibe menjen s ott vezeklőként töltse el élete hátralevő részét a görög szerzetesek között. Ehelyett nyilvánosan megszégyenítette a szerencsétlen ellenpápát, és Fuldába küldte száműzetésbe. Nílus annyira elborzadt ettől a kegyetlenségtől, hogy visszatért Serperibe anélkül, hogy a császártól elbúcsúzott volna.

III. Ottó még ugyanebben az évben elzarándokolt Szent Mihály Monte Gargano-i szentélyéhez, és Rómába visszatértében ellátogatott Serperibe. Mélységesen hatott rá Nílusnak és társainak egyszerű élete. Felajánlotta, hogy kolostort építtet számukra. Nílus elutasította. Életrajzírója a következőképpen írja le a kilencvenéves szerzetes és a tizennyolc éves császár találkozását: ,,A szent pedig ujjával a császár keblére mutatott, és így szólt: ,,Semmit sem kérek császári Felségedtől, csak azt, hogy mentsd meg a lelkedet; ha császár is vagy, meg fogsz halni, mint minden halandó ember. A Bíró előtt fogsz állni, és számot adsz mindarról a jóról és rosszról, amit tettél.'' Amikor a császár ezt hallotta, keservesen sírt. Koronáját letette a szent kezébe, fogadta áldását, és útjára indult udvarával együtt.''

1003 körül meghalt István, Nílus első tanítványa. Nílust mélyen érintette ez; elrendelte, hogy vájjanak ki kettős sírt, és őt is abba temessék majd, amikor meghal. Amikor meghallotta ezt Gaëta fejedelme, kifejezte azt a kívánságát, hogy Nílust a városban temessék el, hogy népének hatalmas pártfogója lehessen. Nílus megrettent az ajánlattól, mert méltatlannak tartotta magát erre a tiszteletre. Elhagyta hát Serperit, és északra ment az Egyházi Államba.

A Tusculum közelében lévő kis görög Szent Ágota kolostorban telepedett le. Amikor a római nemesség meghallotta, hogy Nílus ott tartózkodik, követséget küldtek hozzá azzal a kéréssel: menjen a városba, és maradjon ott. Ezt is elhárította magától. Elfogadta viszont Tusculum grófjának, Gergelynek a javaslatát, hogy birtokán kolostort építtet neki és társainak. A munkálatokat azzal a házzal kezdték el, amely Grottaferrata apátsága lett.

Mielőtt az új kolostor elkészült volna, Nílus megbetegedett. A Szent Ágota kápolnájába vitték. Ott halt meg, amikor az esti zsolozsma befejeződött, 1004. szeptember 26-án, kilencvenöt éves korában.

Nílus a szerzetesi tökéletességet saját mértéke szerint élte; így szólt Montecassino latin szerzeteseihez: ,,A szerzetes angyal; munkája kegyelem, béke és dicsérő áldozat.'' Nemcsak az aszketikus élet kiváló példája volt azonban, hanem egyben kiemelkedő tudós is; ez tette lehetővé, hogy a szerzetesség nagy tanítója legyen. A grottaferratai kolostor, amelynek első tagjait ő oktatta, görög rítusú kolostorként ma is fennáll, és közösségben él a Szentszékkel.

Szent János a galileai Betszaidából származott. Szülei: Zebedeus és Szalome voltak. Testvérével Jakabbal és atyjukkal halászok voltak. János először a próféta Keresztelő János tanítványa volt Jézus, a Genezáreti tó partján járva, meghívta mindkettőt apostolának. János mindvégig Mestere mellett élt. Jézusnak legmegbízhatóbb tanítványa lett, akit Jézus nagyon szeretett. Nagy buzgósága miatt kapta Jakabbal együtt a „mennydörgés fiai” elnevezést. Jézus életének legkiválóbb eseményeinél vett részt: színeváltozás a Tábor hegyen, Jairus leányának feltámasztása, Olajfák hegyi szenvedés. Jézust elfogása után elkísérte a főpap udvarába. A Titkos Vacsoránál Jézus keblén feküdt. Máriával, Jézus anyjával ott állt az Üdvözítő keresztje alatt. Hallotta utolsó szavait, látta kimúlását. Előtte, Jézus, anyját János apostolra, az apostolt pedig anyjára bízta kölcsönösen. Az apostolok közül az elsők között futott húsvét hajnalban Jézus üres sírjához.

Jézus mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele után az első időkben a jeruzsálemi egyházban tevékenykedett. A gondjaira bízott Szűz Mária halála után Kisázsiába ment és kevés megszakítással Efezusban működött. Domiciánus császár elfogatta és forró olajba dobatta. Miután ebből sértetlenül kijött, Patmosz szigetére száműzte. Az ottani lakosokat a keresztény hitre térítette. Isten nagy látomásban mutatta meg neki ott a jövendőt az Egyház és világ sorsáról. Ezeket az „Apokalypszis” Titkos Jelenések könyvében írta meg. Mivel a legtovább élt az apostolok közül, még az Egyházba befurakodott tévhitűekkel is találkoznia kellett. Az Egyház számára megírta a 4. evangéliumot, írt három levelet, és az előbb említett Jelenések könyvét, hogy mindenki elhiggye azt, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia. Késő öregségben, közel 100 éves korában halt meg békében, ahogy Jézus akarta, a II. század elején.

+Cirus, 303.

A keleti egyház két nagy szentjéről meglehetősen kevés történeti adat áll rendelkezésünkre. Az első hiteles tanúságot Cirus városának püspökétől, Theodorétosztól kapjuk, aki az 5. század közepén úgy emlékezik meg a két szentről, mint a hit jeles bajnokairól és csodálatraméltó vértanúkról. Vértanúságuk a Diocletianus-féle üldözés idején, 303-ban történt, s első templomuk a sírjuk fölé épült.

Tiszteletük először vértanúságuk helyén, Cirus városában, majd Justinianus császár hatására, aki súlyos betegségéből való gyógyulását a szent orvosoknak köszönhette, a birodalom egész keleti felében elterjedt. Első római templomukat IV. Félix pápa (525--530) építtette a Fórumon. Ünnepük a 7. században került a liturgikus könyvekbe, valószínűleg e bazilika fölszentelésének napjára, szeptember 27-re. Páli Szent Vince ünnepe miatt 1969-ben egy nappal korábbra, szeptember 26-ra helyezték át. A római kánonban velük zárult a fölsorolt szentek sora.

--------------------------------------------------------------------------------

Szenvedéstörténetüket elbeszélő legendájuk szerint Arábiában születtek és ikrek voltak. Nagy érdeklődés élt bennük a tudományok, különösen az orvoslás tudománya iránt, ezért elhagyva szülőföldjüket Szíriába mentek tanulni. Mikor elvégezték a tanulmányaikat, továbbmentek Kilikiába, és ott Égé városában telepedtek meg. Mivel azonban keresztények is voltak, nemcsak orvosai, hanem apostolai is lettek a városnak. Az emberek szeretetét azzal nyerték meg, hogy soha nem fogadtak el semmi pénzt sem a gyógyításért, sem a gyógyszerekért. Nagyon sokan tértek meg jóságuk és prédikálásuk hatására. Ezért, amikor a Diocletianus-féle üldözés vihara a keleti egyházat is elérte, a helytartó, Lisias elsőként az apostol- orvosokat állította bíróság elé.

Mivel hitük megtagadására nem tudták rávenni őket, különféle módokon próbálták megölni mindkettőjüket: először megkötözve a tengerbe vetették, de a kötelékek a vízben kioldódtak, és ők kiúsztak a partra. Ezután máglyát gyújtottak alájuk, de a lángok nem érték őket. Akkor oszlophoz kötötték őket és nyíllal lőttek rájuk, de a nyílvesszők nem találtak soha célba. Végül karddal oltották ki az életüket.

Konstantinápolyban épített bazilikájuk zarándokhellyé vált, és az a különös szokás alakult ki, hogy a betegek a bazilikában aludtak, mert úgy tapasztalták, hogy álmukban eljön hozzájuk a két szent orvos, és vagy meggyógyítja őket, vagy néha egészen rendkívüli gyógymódot javasolnak, amelynek következtében később valóban elnyerik gyógyulásukat. Ezekről a gyógyulásokról a 6. századig visszamenő följegyzések tanúskodnak!

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Damján Példája:

    Ha életedet szentül éled mindvégig, Istentől gazdag jutalmat kapsz!

Szent Kozma Példája:

    Isten előtt mindenki egyforma, csak a szent élet tesz kiemelkedővé!

Mindketten elokelo grófi családból származtak, Elzeár a Sabran*, Delfina a Glandeves* családból. Szüleiktol kiváló vallásos nevelében részesültek. Kettejük házassága II. Anjou Károly nápolyi király terve szerint jött létre 1299-ben: a 17 éves E1zeár feleségül vette a nála pár évvel idosebb Delfinát. Delfina a házasságkötés után tárta fel Elzeár elott szüzességi fogadalmát, melyet a házasságban is meg akart orizni. Férje hajlott felesége kérelmére, így házasságuk Szent József-házasság maradt. Elzeár halálos ágyán ezeket vallotta: „A gyarló férfit megmentette a jámbor asszony. Szuzként vettem ot magamhoz, szuzként hagyom itt.” Mindketten a házasságkötés ideje táján léptek be a ferences III. rendbe, így Szent Ferenc III. Rendjét az erény új nemével ékesítették. Hét évig Elzeár nagyszüleinél laktak Rabais*-ban, innen saját otthonukba költöztek. A ház alkalmazottai (udvari személyzet) számára házirendet állítottak össze, melyben szerepelt a napi szentmisehallgatás, szentbeszéd, heti gyónás, havi áldozás, ima és munka beosztása, tilos a szerencsejáték, a káromkodás, stb. Szinte szerzetesi életvitel! A házirend általuk bevezetett formája elterjedt más fouri, fopapi házakban is. Elzeár a nápolyi királyság területén is örökölt egy grófságot (Ariano), a vidék lakossága a „szegények pártfogói” nevet adta nekik. Elzeár egy alkalommal részt vett a királyi sereg egyik csatájában, amiért Krisztustól kemény megrovásban részesült. Gyakran terelte a szót az örök életre. „Micsoda szomorú dolog - mondta -, azért vagyunk a földön, hogy kiérdemeljük a mennyországot, és alig beszélünk róla!” Legjellegzetesebb erénye az imádságos lelkület volt, mely állandóan biztosította számára Isten közelsége átélését. Egy alkalommal Elzeárnak hosszabb ideig kellett távolmaradnia feleségétol, ekkor Delfina levelet küldött utána s hívta haza. A férj azt válaszolta: „Ha látni kívánsz, keress az Úr Jézus oldalsebében.” Nápolyban Károly Róbert király megkérte, legyen Károly fia neveloje. Elzeár elvállalta s igyekvése sikerrel is járt: a rakoncátlanságra hajló királyfi keze alatt megkomolyodott. A papi zsolozsmát 15 éves kora óta mindennap elmondta. Súlyos betegségében eros kísértések lepték meg. Az imából merített erot. 1323. szept. 27-én fejezte be életét. Delfína jóval túlélte, kb. 80 éves korában halt meg. Elzeárt V. Orbán pápa (saját keresztfia!) avatta szentté 1369-ben, Delfina tiszteletét pedig XII. Ince pápa hagyta jóvá 1695 körül. Mindketto sírja a provence*-i Apt ferences templomában van.

Imádság:

*Rosztov mellett, 1319 előtt. +Radonesz, Zagorszk mellett, 1392. szeptember 25.

A 14. század a Nyugat számára a középkori kultúra megérlelődését jelentette. A kelet-európai térség számára viszont sötét korszak volt ennek az évszázadnak a kezdete. A mongol pusztítások sebei még nem gyógyultak be. A városok templomai és kolostorai romokban hevertek. Ám az emberek vágyódtak az imádság nyugodt helyei után, a szomorú valóság pedig új, hatalmas ösztönzést adott az elmélkedésre és az aszketikus élet utáni törekvésre. Ez kedvezett a remeteélet felvirágzásának és ,,az orosz Théba'' kialakulásának.

,,A világból való kivonulás'' legszebb emlékműve a Troica-Szergijeva- kolostor, amelyet Radoneszi Szergej alapított a Szentháromság tiszteletére. (Ez a szentély ma is nyitva áll az istentisztelet számára. A Moszkvától mintegy 70 kilométernyire északra fekvő hely hivatalos neve 1930 óta Zagorszk.)

Szergej a Moszkvától északra fekvő rosztovi fejedelemség egy nemesi családjából származott. A keresztségben a Bertalan nevet kapta. Testvérei közül az idősebb Istvánt és a fiatalabb Pétert említi az életrajza.

Bertalan gyermekkorában Kalita Iván nagyfejedelem a rosztovi fejedelemséget Moszkvához csatolta. Ennek következtében a korábbi fejedelmet szolgáló nemességének sokat kellett szenvednie. Bertalan szülei ezért áttelepültek Moszkva vidékére, Radoneszbe.

Amikor az idősebbik testvér, István megözvegyült, belépett a közeli hotkovói kolostorba. Szergej már régóta remeteségbe vágyott, de meg kellett várnia, hogy szülei is Hotkovóban találjanak otthonra. Ekkor kivonult a ,,pusztába'', és vele ment István is. A Hotkovótól mintegy tíz kilométernyire lévő nagy fenyőerdőben telepedtek meg egy patak partján. Fenyőfából kis kápolnát építettek és két cellát. Ez lett a későbbi Szentháromság-kolostor magva. István azonban hamarosan felhagyott a remeteséggel és belépett a moszkvai Epifánia-kolostorba.

Bertalan egyedül maradt. Mintegy húszéves korában ment a ,,pusztaságba''. Az Egyházban ugyan mindig elevenen élt a remeteség hagyománya, de az aszketikus életnek ebbe a formájába rendszerint csak hosszú belső előkészület és kolostori kiképzés után vágtak bele. Bertalan magányosságát időnként megtörte egy Mitrofan nevű idős szerzetes pap látogatása. Egy ilyen látogatás alkalmával beöltöztette az ifjú remetét szerzetessé, és a Szergej nevet adta neki.

Szergej nehéz körülmények között élt. A hosszú téli hónapokban a fagy és a hó, az éhség és a vadállatok veszedelmei keményen próbára tették. Gyakran aggodalom és rémület fogta el, s ehhez járult még kételkedése választott útja helyességében. Sok nehézséget okozott számára a küzdelemben való tapasztalatlansága is.

Néhány év alatt azonban megerősödött és éretté vált a küzdelemben. Akadtak olyan férfiak, akik Isten keresésére indultak, s ezeket Szergej szeretettel fogadta, de csak vonakodva szánta rá magát, hogy átvegye a jövevények lelki vezetését. A fatemplomot megnagyobbították, új kunyhókat emeltek a testvéreknek, akiknek a száma mintegy tizenkettőre nőtt.

Szergejt pappá szentelték, és elöljáróvá nevezték ki. A hozzá csatlakozók kezdettől fogva közösen végezték a liturgikus imádságot, egyébként azonban remetetelepülést alkottak. Csak 1354 körül vezette be Szergej -- püspöke tanácsára -- a szigorú regulát, és csak ekkor építettek közös ebédlőt és nagyobb templomot.

Az apát példát adott a testvéreknek az imádságban, a könyvek szeretetében (amelyek közül sokat lemásoltatott) és a munkában. Fát vágott, a kertben dolgozott, kenyeret sütött. ,,Nagy szelídséget és valódi alázatosságot tanúsított, és mindenben Urát, Jézus Krisztust utánozta, aki azt akarta, hogy kövessék az emberek...''.

Nem hiányzott belőle az elöljáró atyai szigorúsága. Nem engedte meg, hogy alamizsnát gyűjtsenek, bár a szerzeteseknek az első időkben sokat kellett éhezniök. Erről az életrajzíró Epifániusz sok csodás dolgot jegyzett fel. Gyakran megtörtént, hogy a testvérek csak az utolsó pillanatban menekültek meg az éhségtől csodás módon. Ugyanez az életrajz értesít számos más természetfölötti jelenségről is.

A radoneszi apát nagy befolyást gyakorolt a moszkvaiak minden rétegére. Az orosz föld sokat próbált lakossága vágyakozva figyelt fel Krisztusról szóló üzenetére. ,,Isten nem hagyott el minket'' -- hirdette egész lénye. Már puszta létével keresztény örömet és bizalmat öntött az emberekbe. Ismét mertek már lélegzeni, élni és remélni.

1392. szeptember 25-én halt meg. ,,Bár a szent sem életében, sem halála utánra semmiféle dicsőséget nem kívánt, mégis megdicsőítette Isten nagy ereje. Eltávozásakor elébe jöttek a menny angyalai, kinyitották számára a paradicsom kapuját, és bevezették a vágyott boldogságba, az igazak nyugalmába, az angyalok fényességébe. Amit mindig látni vágyott, az osztályrésze lett: a Szentháromság fényességének azt a teljességét fogadta be, amely megilleti a böjtölőt és az aszkétát.'' (Epifániusz)

Szent Pafnut egyiptomi származású volt, Dioklécián császár idejében élt. Arrián, a keresztényeket üldöző egyiptomi helytartó megparancsolta katonáinak, hogy Pafnutot vezessék elé. Angyali intésre saját maga ment a helytartó elé, aki bátor hitvallása miatt börtönbe záratta. Sok kínzást szenvedett el, de Isten angyala meggyógyította. A börtönben sok rabot talált, akiket hittük miatt ítéltek el. A börtönből csodásan megszabadulva sok embert, köztük katonákat is talált, akiket keresztény hitük miatt ítéltek halálra. Azután a szent nyakára követ kötöttek és a folyóba vetették. Nem fúlt meg, hanem a partra úszott. Végül, magához Dioklécián császárhoz vitték ítéletre. Pálmafához szegezve adta vissza lelkét Istennek. Vele szenvedett 546 keresztény.

Családi nevén Croese János a San Remo melletti faluban született. Húsz éves koráig pásztorkodott, aztán Genovában belépett a kapucinusokhoz. Eloször a konyhán dolgozott, majd betegápoló volt, utána pedig alamizsnagyujto. Elment a gazdagok palotájába, de még inkább a szegényekhez, ahol sokszor az összekoldult alamizsnát szétosztotta. Bemerészkedett a hírhedt kikötonegyedbe is, ahol eleinte ellenségesen fogadták, késobb azonban befogadták. Hamarosan csodálatos dolgokat beszéltek róla. Gyógyításokról, megtérésekrol. Az egyszeru testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap, prelátus, köztük a késobbi genovai bíboros. Szent életmódja miatt Padre Santo-nak, szent atyának nevezték. Szenvedett amiatt, hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért kellett imádkoznia. Imádkozott koldulás közben, de különösen a tabernákulum elott az éjszakai órákban. Számtalan levélre is kellett válaszolnia. Megható volt a Szuzanya iránti szeretete. A Mária-ünnepek számára örömnapok voltak. Ha segítséget kértek tole, gyakran küldte az illetot a Mária-templomba: „Mondd meg az Istenanyának, én küldelek téged, én az o kis szolgája!” Hitte, hogy a Szent Szuz szeretete határtalan: nem tud ellenállni a gyermeki kérésnek. 28 éve apostolkodott már Genovában. Ekkor, 1866-ban pestis tört ki a városban. Megérlelodott benne az elhatározás: felajánlja életét a Szent Szuz keze által mint engesztelo áldozatot. Isten elfogadta áldozatát. Halála után a pestis megszunt. IX. Piusz boldoggá, XXIII. János pápa pedig szentté avatta 1962-ben.

Genovai síremlékén a felírás:

Camporosso Ferenc, született 1804. dec. 24-én, meghalt 1866. szept. 17- én. Krisztus szegénye boldogabb volt, ha adhatott valakinek, mint amikor megajándékozták. Bajban, szükségben, szenvedésben kenyeret, tanácsot és vigaszt nyújtott. Szerzetesi életét életszentséggel koronázta meg: a járvány felléptekor életét áldozta a népért 1866-ban.

Imádság:

*Northumbria, 642 körül. +Langres, 716. szeptember 25.

Biscop Szent Benedeknek (lásd: 40. o.), Észak-Anglia két híres kolostora (Wearmouth és Jarrow) alapítójának unokafivére volt. Valószínűleg 642 körül született Northumbriában. Már fiatal éveiben a szerzetesi élet szokatlanul gazdag tapasztalataival rendelkezett: Gillingben, Tunberht nevű rokonának kolostorában, Riponban Yorki Szent Wilfrid (634--709/10) alatt, később pedig Canterburyben és Icanohban, Szent Botulf kolostorában élt. Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.), aki később összeállította életrajzát, azt mondja róla: Ceolfrith olyan alapos képzést kapott, hogy korában senki mást nem lehetett találni, aki az egyházi és szerzetesi életformákról és szokásokról jobban értesült lett volna, mint ő.

Amikor 674-ben Biscop Benedek Northumbriában megalapította Wearmouth kolostorát, Ceolfrithet nevezte ki az új alapítás priorjává, majd amikor Benedek ismét Rómába indult, őt hagyta egyedüli helyetteséül. Ez a kísérlet azonban sikertelenséggel járt. Ceolfrith szigorúsága úgy látszik, veszélyes feszültséget idézett elő a szerzetesek között, s egy időre el is hagyta Wearmouthot, és visszatért Riponba. Benedek hazatértekor megtörtént a kibékülés, majd amikor 678-ban megint Rómába utazott, Ceolfrith elkísérte.

685-ben Benedek újabb kolostort alapított Jarrowban. Halála (689/90) előtt Benedek a testvérek egyetértésével Ceolfrithet jelölte ki mindkét kolostor apátjává, és különösen a lelkére kötötte, hogy az utazásai során összegyűjtött nagy könyvtárat őrizze meg és gyarapítsa. Ceolfrith hűségesen ragaszkodott elhunyt apátja parancsához: ő maga is tudós volt és a tanulmányok barátja. Apátsága ideje alatt a két kolostor könyvtárában levő könyvek száma több mint kétszeresére nőtt, s az ő ösztönzésére kezdte el Béda Venerabilis, aki időközben a kolostor iskolájának vezetője lett, ama művek megalkotását, melyek kivívták kortársai csodálatát. Ceolfrith szokatlanul tehetségesnek mutatkozott az irányításban. Megsokszorozta a kolostorok javait, számos kápolnát épített, a templomok oltárait új felszereléssel látta el, és Szent Sergius pápa kormányzása idejében (687--701) szerzeteseket küldött Rómába, hogy elnyerje tőle a pápai oltalom kiváltságát, hasonlóan ahhoz, amelyet előzően Szent Agaton pápa (678--681) adományozott Biscop Benedeknek. Még arról is gondoskodott, hogy az új kiváltságot a király és a püspökök is ismerjék el egy zsinaton.

716-ban elhatározta, hogy leteszi apáti méltóságát és hátralévő napjait Rómában, az apostolok sírjai mellett tölti majd el. Június 4- én, miután előzőleg intelemmel látta el szerzeteseit, hogy méltóbb utódot válasszanak majd, mint ő volt, és miután mindenkitől egyenként is bocsánatot kért mindenért, amivel szigorúságában feltehetően megbántotta és megsértette őket, elhagyta a két kolostort, amelyeket több mint huszonhét éven át vezetett. Szent II. Gergely pápának (715-- 731) ajándékul magával vitt egy pompás bibliakéziratot, amelyet az egyik kolostor scriptoriumában készítettek. Ez a híres Codex Amiatinus, a latin Vulgata legkorábbi teljes másolati példánya, amely a birtokunkban van, s amely most Firenzében, a Bibliotheca Laurentianában található.

Ceolfrith nem láthatta viszont Rómát. Tekintet nélkül előrehaladott korára és rossz egészségi állapotára, hosszú útján is szigorúan megtartotta a szerzetesi fegyelmet, amint fiatal szerzetesként tanulta. Csaknem négy hónapig tartó utazás után, szeptember 25-én a champagne-i Langres-ba érkezett, s itt ugyanazon a napon meghalt a város egyik kolostorában; nagyszámú angol földije volt jelen, akik szintén Rómába zarándokoltak. Ünnepét Langres egyházmegyéjében még ma is ugyanazon a napon tartják meg, és Szent Ceofroy néven tisztelik.

Alexandriában élt egy istenfélő gazdag házaspár. Boldogságukhoz az hiányzott, hogy Isten adjon nekik gyermeket. Sokat imádkoztak érte, sok jótettet és adományt osztottak széjjel erre a szándékra. Isten egyszer, egy kolostor főnökének imáira leánygyermeket adott nekik. Ő lett Eufrozina.

Tizennyolc évig nevelkedett a szülői házban. Ekkor titokban elhagyta szüleit, hogy régi vágyát kövesse. Szerzetesi életet szeretett volna élni egy kolostorban. Női kolostorba nem mert belépni félve attól, hogy atyja megtalálja és hazaviszi. Egy közeli férfikolostorba kérte felvételét. Elváltoztatta külsejét és mint Smaragd nevű, királyi udvarból jött eunuch jelentkezett. A kolostorfőnök nem ismerve fel a férfi ruházata alatt a nőt, fiatalsága miatt külön cellát jelölt ki számára, hogy abban éljen szerzetesi életet. Ebben élt hősies életet sok éven keresztül. Szűz volt testben és lélekben, férfi volt értelmére és hitére nézve. A testi szenvedélyeket legyőzve, sok önmegtartóztatást gyakorolva Krisztus szépségét megszeretve, a keresztény tökéletességnek nagy fokát érte el. Édesapja, akit nagyon megszomorított leányának elvesztése, gyakran felkereste azt a kolostort, ahol leánya élt, hogy a kolostorban vigasztalást találjon. Egy alkalommal az elöljáró egy fiatal szerzeteshez vezette, aki nagyon kitűnt munkaszeretetével és virrasztásaival. Az apa sokat beszélgetett vele, de nem ismerte fel benne elvesztett leányát. 38 évet élt már Eufrozina szerzetesként a kolostorban, az erények szépségével tündökölve. Miután megtudta Istentől halála napját, a kolostort újra meglátogató atyját kérte, hogy maradjon vele három napig. Három nap múlva kinyilvánította magát atyjának, aztán visszaadta lelkét Istennek. Az atyák tisztelettel eltemették a szent testet, miután ők is megtudták, ki volt Smaragd szerzetes. Az atya visszatért házába, elosztotta vagyonát a szegények között, és visszament a kolostorba. Leánya cellájában élt még több, mint 10 évet. Azon az ágyon halt meg ő is, amin leánya. Az atyák tisztelettel temették el őt is leánya közelében. Mindezek az V. század közepén történtek.