*Rosztov mellett, 1319 előtt. +Radonesz, Zagorszk mellett, 1392. szeptember 25.

A 14. század a Nyugat számára a középkori kultúra megérlelődését jelentette. A kelet-európai térség számára viszont sötét korszak volt ennek az évszázadnak a kezdete. A mongol pusztítások sebei még nem gyógyultak be. A városok templomai és kolostorai romokban hevertek. Ám az emberek vágyódtak az imádság nyugodt helyei után, a szomorú valóság pedig új, hatalmas ösztönzést adott az elmélkedésre és az aszketikus élet utáni törekvésre. Ez kedvezett a remeteélet felvirágzásának és ,,az orosz Théba'' kialakulásának.

,,A világból való kivonulás'' legszebb emlékműve a Troica-Szergijeva- kolostor, amelyet Radoneszi Szergej alapított a Szentháromság tiszteletére. (Ez a szentély ma is nyitva áll az istentisztelet számára. A Moszkvától mintegy 70 kilométernyire északra fekvő hely hivatalos neve 1930 óta Zagorszk.)

Szergej a Moszkvától északra fekvő rosztovi fejedelemség egy nemesi családjából származott. A keresztségben a Bertalan nevet kapta. Testvérei közül az idősebb Istvánt és a fiatalabb Pétert említi az életrajza.

Bertalan gyermekkorában Kalita Iván nagyfejedelem a rosztovi fejedelemséget Moszkvához csatolta. Ennek következtében a korábbi fejedelmet szolgáló nemességének sokat kellett szenvednie. Bertalan szülei ezért áttelepültek Moszkva vidékére, Radoneszbe.

Amikor az idősebbik testvér, István megözvegyült, belépett a közeli hotkovói kolostorba. Szergej már régóta remeteségbe vágyott, de meg kellett várnia, hogy szülei is Hotkovóban találjanak otthonra. Ekkor kivonult a ,,pusztába'', és vele ment István is. A Hotkovótól mintegy tíz kilométernyire lévő nagy fenyőerdőben telepedtek meg egy patak partján. Fenyőfából kis kápolnát építettek és két cellát. Ez lett a későbbi Szentháromság-kolostor magva. István azonban hamarosan felhagyott a remeteséggel és belépett a moszkvai Epifánia-kolostorba.

Bertalan egyedül maradt. Mintegy húszéves korában ment a ,,pusztaságba''. Az Egyházban ugyan mindig elevenen élt a remeteség hagyománya, de az aszketikus életnek ebbe a formájába rendszerint csak hosszú belső előkészület és kolostori kiképzés után vágtak bele. Bertalan magányosságát időnként megtörte egy Mitrofan nevű idős szerzetes pap látogatása. Egy ilyen látogatás alkalmával beöltöztette az ifjú remetét szerzetessé, és a Szergej nevet adta neki.

Szergej nehéz körülmények között élt. A hosszú téli hónapokban a fagy és a hó, az éhség és a vadállatok veszedelmei keményen próbára tették. Gyakran aggodalom és rémület fogta el, s ehhez járult még kételkedése választott útja helyességében. Sok nehézséget okozott számára a küzdelemben való tapasztalatlansága is.

Néhány év alatt azonban megerősödött és éretté vált a küzdelemben. Akadtak olyan férfiak, akik Isten keresésére indultak, s ezeket Szergej szeretettel fogadta, de csak vonakodva szánta rá magát, hogy átvegye a jövevények lelki vezetését. A fatemplomot megnagyobbították, új kunyhókat emeltek a testvéreknek, akiknek a száma mintegy tizenkettőre nőtt.

Szergejt pappá szentelték, és elöljáróvá nevezték ki. A hozzá csatlakozók kezdettől fogva közösen végezték a liturgikus imádságot, egyébként azonban remetetelepülést alkottak. Csak 1354 körül vezette be Szergej -- püspöke tanácsára -- a szigorú regulát, és csak ekkor építettek közös ebédlőt és nagyobb templomot.

Az apát példát adott a testvéreknek az imádságban, a könyvek szeretetében (amelyek közül sokat lemásoltatott) és a munkában. Fát vágott, a kertben dolgozott, kenyeret sütött. ,,Nagy szelídséget és valódi alázatosságot tanúsított, és mindenben Urát, Jézus Krisztust utánozta, aki azt akarta, hogy kövessék az emberek...''.

Nem hiányzott belőle az elöljáró atyai szigorúsága. Nem engedte meg, hogy alamizsnát gyűjtsenek, bár a szerzeteseknek az első időkben sokat kellett éhezniök. Erről az életrajzíró Epifániusz sok csodás dolgot jegyzett fel. Gyakran megtörtént, hogy a testvérek csak az utolsó pillanatban menekültek meg az éhségtől csodás módon. Ugyanez az életrajz értesít számos más természetfölötti jelenségről is.

A radoneszi apát nagy befolyást gyakorolt a moszkvaiak minden rétegére. Az orosz föld sokat próbált lakossága vágyakozva figyelt fel Krisztusról szóló üzenetére. ,,Isten nem hagyott el minket'' -- hirdette egész lénye. Már puszta létével keresztény örömet és bizalmat öntött az emberekbe. Ismét mertek már lélegzeni, élni és remélni.

1392. szeptember 25-én halt meg. ,,Bár a szent sem életében, sem halála utánra semmiféle dicsőséget nem kívánt, mégis megdicsőítette Isten nagy ereje. Eltávozásakor elébe jöttek a menny angyalai, kinyitották számára a paradicsom kapuját, és bevezették a vágyott boldogságba, az igazak nyugalmába, az angyalok fényességébe. Amit mindig látni vágyott, az osztályrésze lett: a Szentháromság fényességének azt a teljességét fogadta be, amely megilleti a böjtölőt és az aszkétát.'' (Epifániusz)