Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Majumi Szent Kozma kánonköltő

2019. október 12. - Andre Lowoa

Majumi Szent Kozma kánonköltő.

Damaszkuszi Szent János szülei fogadták magukhoz a Jeruzsálemből származó árva gyermeket: Kozmát. Istenfélő és szegényeket szerető ifjú volt. Szent János szülei gyermekükkel együtt nevelték. Egy szintén Kozma nevű szerzeteshez adták mindkettőjüket nevelésre. Kozma, minden keresztény tudományt és bölcsességet elsajátított nevelőjénél. Amikor felnőtt korba ért, Szent Száva kolostorában szerzetes lett. Mivel abban az időben üldözést kezdtek a szentképek tisztelete ellen, Kozma buzdította Szent Jánost, hogy szálljanak szembe a téves tanítással. Kozma, az Egyház istentiszteleteinek ékességére sok tropárt és kánont szerkesztett, a feltámasztott Lázár, az Úr szenvedéseinek tiszteletére és az Úr néhány ünnepére. V. János jeruzsálemi pátriárka majumi püspökké tette, nem messze Jeruzsálemtől. Lelki nyájának jó pásztora volt és hosszú kort elérve békében halt meg 787 körül.

Szent Teofán hitvalló püspök - Szent Zinaida és Filonilla vértanúnők

Sauli Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 1593.       


Szent Tarachus és társai     vértanúk, † 304.       


Szent Teofán hitvalló püspök.
Teofán istenfélő szülőktől született Palesztinában. Egy Teodor nevű testvére is volt, akit „Megbélyegzett” Teodor néven tisztelünk Mindketten az akkori idők bölcsességét tanulták és jó nevű filozófusok lettek. Később azonban életüket Istennek szentelték, mint szerzetesek a Szent Száva kolostorban.
Abban az időben az istentelen császárok üldözni kezdték a szentképeket és azok tisztelőit. Nicefor jeruzsálemi pátriárka Konitantinápolyba küldte a szent testvéreket, hogy a császár előtt fejtsék ki az igazhitű tanítást a szentképek felől. Teofán akkor már áldozópap volt. Mindketten sokat szenvedtek 25 éven keresztül az üldöző Leó, Mihály és Teofil császároktól. A szenvedések között Teodor 840 körül meghalt. Teofán tovább élt, és megérte azt a időt, amikor az istenfélő Mihály császár végét vetett a szentképek üldözésének, és a birodalomban beköszöntött a béke. Teofánt Metodiosz pátriárka a niceai egyház metropolitájává szentelte. Békében hunyt el 847-ben. Nevéhez fűződik sok kánonének megírása, és sok más hasznos írás, sztichira is.
Szent Zinaida és Filonilla vértanúnők.
E két nő édestestvér volt. A ciliciai Tarzusból származtak, Szent Pál apostol rokonai voltak. Elhagyva anyjukat és lemondva vagyonukról, kitanulták az orvosi mesterséget, és igazán apostoli munkát végeztek. Demetriáda városába jöttek és egy barlangban szálltak meg. Zinaida minden lehetséges betegséget gyógyított, Filonilla pedig böjtölve és virrasztva sok csodát művelt. A pogányok, egy éjszaka titokban meglepték őket, és mindkettőjüket agyonkövezték. Hithirdetésük miatt, bár nem szenvedtek kínokat és békében haltak meg, mégis a vértanúk közé számítják.

BOLDOG MÁRIA ANGÉLA TRUSZKOWSKA III. r., társ-rendalapító

BOLDOG MÁRIA ANGÉLA TRUSZKOWSKA III. r., társ-rendalapító (1825-1899)
Lengyelországban, Kaliszban született, keresztneve Zsófia. Szülei vallásosan nevelték. A család 1837-ben Varsóba költözött, ahol Zsófia nemsokára megismerkedett a kapucinus Honorát atyával (bold. av. 1988), akit gyóntatóatyjául választott. Unokahugával, Klotilddal éveken át gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit a szegényekkel, idosekkel, betegekkel, elhagyatott gyermekekkel. Ez utóbbiakat összegyujtötte, két bérelt szobában írásra, olvasásra, vallásra tanították oket. Vasárnaponként együtt elmentek a kapucinusok templomába és ott a Cantalicei Szent Félix oltárnál imádkoztak. A városban a fiúkat Szent Félix fiainak, Zsófiát és társát pedig Szent Félix novéreinek, röviden feliciána novéreknek nevezték. Ez az eredete a késobbi Feliciána Novérek Kongregációja elnevezésnek. Zsófia és Klotild 1855-ben beléptek a Honorát atya vezette ferences III. rendbe, két évvel késobb Zsófia tizenketted magával magára öltötte a feliciána novérek ruháját, ekkor kapta a Mária Angéla nevet. Mindjárt a novérek újoncmesternoje és általános elöljárója lett. 1860-ban a kongregáció 12 tagja klauzúrás novér lett, hogy imájukkal támogasság a karitatív, oktató és egyéb tevékenységet folytató „aktív” novéreket. 1864-ben már 32 helyen tevékenykedtek. A kongregáció ferences irányítás alatt, ferences Regulával muködött. Az 1864. évben azonban – a lengyel felkelés leverése után – a cári önkény sok szerzetesrend muködését megszuntette. A novérek egy része Krakkóba vagy olyan területre ment, ahol szabadon muködhettek (így a klauzúrás novérek is), a többiek titokban fejtették ki tevékenységüket. Angéla anya ezután a klauzúrás novérekkel maradt, az aktív novéreknek másik novér lett az elöljárója. Élete utolsó 30 évében – részben egyre növekvo nagyothallása miatt – visszavonultan élt Krakkóban, imában, testi-lelki szenvedései türelmes viselése közepette. Lelkiatyjához, Honorát atyához írt levelei bevilágítanak eros., áldozatos lelkébe. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.
Boldog Angéla anya buzdítása szétszórtságban élo novéreihez:
„Ha nem engedik meg, hogy mint feliciána novérek éljetek, éljetek úgy, mint Krisztus igaz szolgálói, a Legszentebb Szuz leányai. A szerzetesi ruha helyett öltsétek magatokra a jámborság, alázatosság, szelídség, ártatlanság ruháját, így Krisztus jó illatát árasztjátok a világban és világít a ti világosságtok az emberek elott, azok pedig magasztalják mennyei Atyátokat.”
Imádság:
Add Urunk, hogy huséges jegyesed, Boldog Mária Angéla példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott, Egyházad dicsoségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A Boldogságos Szűz Mária anyasága II. oszt. duplex ünnep

szmistany.jpgMária Isten anyja, nem mintha Jézusnak isteni természete szerint anyja lehetne, hanem mert a személy, akinek emberi természete szerint anyja lett, Isten. Ezzel Máriát Isten a legmagasabb méltóságra emelte, amely emberileg elképzelhető.

Az V. században föllázadt Nestorius, a konstantinápolyi pátriárka, aki a szent Szűztől az „Istenanya” (Theotokos) díszcímet akarta elvitatni, merthogy Mária Jézusnak mint embernek anyja ugyan, de mint Istennek nem. Azonban az Efezusban egybegyűlt püspökök 431-ben keresztülláttak az álokoskodáson s megmentették a Boldogságos Szűz legszebb címét, kifejtvén, hogy Mária ugyan Jézusnak nem, mint Istennek anyja, de azért mégis Jézusnak, az Istennek anyja, tehát megilleti őt a „Theotokos” cím.

Az efezusi zsinat 1500 éves évfordulójára rendelte el ezt az ünnepet XI. Pius pápa 1931-ben.

Szent Fülöp apostol, diakónus - BOLDOG GRIESINGER JAKAB domonkos testvér

A VII. egyetemes zsinat atyáinak emléke - A Boldogságos Szűz Mária anyasága

Október 11-18. között
A VII. egyetemes zsinat atyáinak emléke
Ezt a zsinatot a szentképek tiszteletének helyreállítása ügyében hívták össze 787-ben, Niceában. Ez a II. niceai zsinat. Bár a képrombolás látszólag megszűnt, amikor a kiskorú Konstantin császár helyett 780-ban Iréné özvegy anyacsászárnő vette át az uralmat, de a belső szakadás a pártok között megmaradt. Hogy ezt megszüntessék, Tarasius pátriárka egyetemes zsinat összehívását látta szükségesnek. Kérését a császárné is támogatta I. Adorján pápánál. Először 786-ban gyűltek össze az atyák Konstantinápolyban. A szentképek tisztelete visszaállításának okairól tárgyaltak. Az ellenpárt katonái betörtek a templomba, és a püspököket szétűzték. Csak 787-ben folytatták a tanácskozást Niceában. Összegyűjtötték a képtisztelet Szentírási bizonyítékait és a hagyományokat, majd elfogadták a zsinat hitvallását. A szentképek, a kereszt és az ereklyék Krisztus, az Isten és a szentek személyére emlékeztetnek. Külső tiszteletadás: proszkünézus illeti meg őket, ami különbözik az egyedül Istennek kijáró imádástól a latreiától. Ezenkívül még más egyházfegyelmi határozatokat is hoztak.
A Boldogságos Szűz Mária     anyasága       
Szent Fülöp apostol, diakónus.
Szentünk a palesztinai Cezareából származott. Házasságra lépett, 4 leánya született, akik később prófétáltak. Fülöpöt az apostolok a 7 diakónus közé álasztották, hogy a szegényekre legyen gondjuk. István vértanúi halála után a keresztények sokan elszéledtek Jeruzsálemből Judea és Szamaria vidékére. Fülöp Szamariában hirdette az evangéliumot agy sikerrel. Hittek beszédének és sokakat megkeresztelt. Köztük Simon varázslót is, aki sokáig ámította varázslásaival a népet. Isten angyalának parancsára elment a Jeruzsálemből Gáza felé vezető útra, találkozott az etióp főemberrel, hirdette neki is Jézust, és egy tónál megkeresztelte. Onnan Cezareába tért vissza, ahol saját házában együt lakott 4 próféta leányával. Ezután visszatért Jeruzsálembe, ahol az apostolok püspökké szenteltek, és Kisázsiába, Trallia városába küldték. Ott is evangéliumot hirdetve sok csodával erősítette meg szavait. Késő öregségében hunyt el. Tetteiről az Apostolok Cselekedeinek könyvében, a 6. és 8. fejezetben olvashatunk. Nem tévesztendő össze a 12 apostolhoz tartozó Fülöp apostollal.
BOLDOG GRIESINGER JAKAB domonkos testvér
*Ulm, 1407. +Bologna, 1491. október 11.
Dietrich Griesinger tehetős molnár volt Ulmban. Feleségével együtt kitűnt élő hitével, nagy jótékonyságával, erkölcsi szigorúságával és jámborságával. Második gyermekük volt az 1407-ben született Jakab. Testileg és lelkileg apjára hasonlított s kedvence is lett. Alapos kiképzést kapott az olvasásban, írásban, számolásban és a latinban, de nem a kereskedői vagy a papi hivatást választotta. Az Ulmban meghonosodott üvegfestészet vonzotta. Tanulóideje alatt gazdag technikai tudást sajátított el.
1432-ben néhány hasonló korú társával együtt elhatározta, hogy Rómába zarándokol. Egy februári reggelen a székesegyház terén gyülekeztek, hogy együttesen keljenek útra. Bár az utazás hozott némi örömet, sok áldozatot is kívánt, Jakab azonban római útján elsősorban zarándoknak érezte magát.
Róma sok temploma és látnivalója feltárult nyitott és lelkes tekintete előtt. Nagycsütörtökön életgyónást végzett, hogy jól előkészüljön IV. Jenő pápa (1431--1447) áldására és a teljes búcsúra.
Fordulóponton is állt egyben. Pénzét felemésztette az utazás és az alamizsnálkodás. Amikor meghallotta, hogy Aragóniai Alfonz zsoldosokat toboroz, hogy elfoglalja a nápolyi királyságot, beállt zsoldosnak. Gaeta erődítménye és kikötővárosa előtt kellett szolgálnia; a gaetaiak azonban nemsokára megfutamították őket, majd részt vett a szerencsétlenül végződött aversai csatában is.
Négyévi szolgálat után felhagyott a katonaélettel. Capuában házmesterséget vállalt egy jogtudósnál, majd anélkül, hogy teljes bérét és holmiját magával vitte volna, csakhamar elhagyta ezt az állását is, és észak felé vette útját. Bolognában pihenőt tartott, de úgy gondolta, hogy hamarosan elindul hazafelé. Imádkozott a székesegyházban, majd összetalálkozott néhány társával, akik kilenc évvel azelőtt vele együtt indultak a római zarándoklatra, és mint ő is, Itáliában maradtak. Azt javasolták neki, maradjon velük, és vállaljon szolgálatot a helyőrségen, s utána majd együttesen térnek haza. Jakab hamarosan elnyerte századosa bizalmát. Szabad óráiban a templomokat látogatta. Különösen a San Domenico templom vonzotta, ahol gyakran imádkozott Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) sírjánál. Itt világosodott meg hivatása, jelentkezett Szent Domonkos rendjébe laikus testvérnek, s harmincnégy éves korában be is öltözött. A ,,német Jakab testvér'' néven került bele a bolognai domonkos kolostor történetébe. Ez a közösség lett életének, imádságának, munkájának és halálának helye. Földi hazája és vándorlásai helyett állandó helyet talált további élete számára. A bolognai nagy, száz szerzetest befogadó domonkos kolostorban a zsolozsmában, prédikálásban és szentségek kiszolgáltatásában megszentelődő papok mellett laikus testvérként megtalálta helyét. A konventnek jó hagyománya volt a kolostori fegyelemben.
Jakab testvér a konyhában és a templomban, valamint a betegápolásban segédkezett. ,,Aki látta, hogyan ápolta a betegeket, egyetért azzal, hogy lobogott benne a szeretet és a jóság'' -- terjedt el róla. Egy pestis sújtotta évben -- tehát 1449-ben vagy 1457-ben -- szerető vnátadása nem ismert határt. Elöljárói később azzal bízták meg, hogy tanult mesterségét, az üvegfestészetet elevenítse fel. E munkájára vonatkozó bizonyítékok, ahogy jórészt maguk a művek is, sajnos az évszázadok folyamán elvesztek. 1463-ban megbízták, hogy a San Petronio templom hat nagy kerek ablakába illesszen négyszögletű címerképet. Elkészítette továbbá a jegyzők egyesülete kápolnájának üvegablakait is.
A San Domenico homlokzatának nagy rózsaablakát is Jakabnak tulajdonítják. A könyvtár kialakításában is közreműködött. Szava mértékadó volt a boltozatok, falak és párkányzatok színezésében, valamint az oszlopfők kiképzésében. 1468-ban készítette az ablakok tervrajzait, s 1472-ben beillesztették az utolsókat is. A számadáskönyvek bejegyzéseiből kiderül, hogy Jakab festő-, kovács- és lakatosként is tevékenykedett. 1473-ban Szent Domonkos szarkofágját művészi díszítéssel látták el. Ez alkalommal két kerek ablakot helyeztek el a Domonkos kápolna előtti új keresztboltozatban; ez is Jakab testvér munkája volt. (1730-ban egy átalakítás áldozatai lettek.)
Amit a San Petronio és a San Domenico számadáskönyvei az üvegfestő és kézműves Jakab munkáira vonatkozóan jelentenek, azt jelenti lelkiségére vonatkozóan életrajza, melyet egyik tanítványa, Ambrogino Tormoli testvér szerkesztett.
Jakab lelki életéről azt írja Ambrogino testvér, hogy Isten számára nem volt elég neki semmiféle idő. Miközben a klerikusok a kóruson zsolozsmát mondtak, ő mint laikus testvér a Miatyánkot imádkozta. Munka közben megőrizte belső összeszedettségét és a hallgatást, tartózkodott a haszontalan beszédtől. A felebaráti szeretet és az engedelmesség gyakorlása többet jelentett számára művészi munkáinál. Türelme a munkában és magatartásában, szelídsége, vezeklőkészsége közmondásos volt. Különösen az Egyházért és rendje ügyeiért imádkozott. Már életében a szentség hírében állt, betegeket vittek hozzá, hogy meggyógyítsa őket. Calabria hercege Bolognán átutazóban maga is látni akarta, és tisztelettel ölelte át.
Élete vége felé súlyos betegségét nagy megadással viselte el. 1491. október 11-ről 12-re virradó éjszaka halt meg.
A San Petronio napfényben még ma is ragyogó üvegablakainál nem csekélyebb jelentőségűek a századok távlatából felénk sugárzó erényei, melyek az isteni világosságot és erőt hirdetik.
1825. augusztus 3-án XII. Leó pápa megengedte ulmi Boldog Jakab ünnepének megülését Bologna érseksége és a domonkos rend számára. Rottenburg püspöksége is felvette ünnepi naptárába a Svábföldről származó boldogot.

Szent Teofil hitvalló - Szent Teoteknosz vértanú

Szent Paulinusz     püspök és hitvalló, †644


Szent Teofil hitvalló.

Szentünk istenfélő bolgár szülőktől származott. Hároméves korában a szent keresztségben részesült. Egy alkalommal szüleivel együtt elmentek egy hegyre, hogy ott István atya áldását kérjék. Az atya elbeszélgetett velük, majd megáldva mindnyájukat, haza bocsátotta. Ettől kezdve Teofll nagy előrehaladást tett a Szentírás könyveinek olvasásában az alázatosságban és a többi erényben. Tizenhárom éves korában visszament István atyához, hogy vele szerzetesi életet éljen. Három év múlva István atya bemutatta őt a kolostor főnökének, és átadta, hogy szerzetessé tegye. A főnök ezt megtette, Teofil a kolostorban maradt. Mint tökéletes és kipróbált szerzetes élt a többiek között.
Izauri Leó uralkodása idején üldözés támadt a szentképek tisztelői ellen. Teofil atyát is megkínoztatta állhatatossága miatt. Ő békén tűrt el mindent a szentképekért. A kínzások után visszatért kolostorába. Halálának idejét istentől megtudva, békén távozott el a világból a VIII. században.
Szent Teoteknosz vértanú.
Maximián császár, egyszer Antiochiába jövet nagy ünnepséget rendezett, ahol a pogány isteneknek kellett áldozatot bemutatni. A katonák között sok volt a keresztény, akik inkább elhagyták a hadsereget és a vértanúságot vállalták, de nem akartak áldozatot bemutatni. Közöttük volt egy nemes katona, Teoteknosz, aki Antiochiából származott és az egész városban ismeretes volt. Mivel megtagadta az áldozat bemutatását, a császár női ruhába öltöztette gúnyból, majd különféle kínzások után a börtönbe vetette. Ott volt két fiatal keresztény lány is. Az egyikkel Teoteknosz ruhát cserélt, hogy elmenekülhessen a leány. Az őrző pogány százados, miután rájött erre a cserére, megkínoztatta Teoteknoszt. Végül a nyakába követ kötve a folyóba dobatta. Testét később Kilikiában találták meg, ahol a keresztények eltemették hazájában, a III. század végén vagy a IV. század elején.

Borgia Szent Ferenc hitvalló

borgia_szent_ferenc_hitvallo.jpgBorgia Szent Ferenc a fejedelmi trón magasáról szállott alá, hogy egyszerű szerzetes lehessen. Mint egykoron Ábrahám, az Úr egyetlen szavára kiment rokonsága köréből és atyja házából, odahagyott rangot, vagyont, fényes pályát, és habozás nélkül követte a kegyelem hívó szózatát. S ezzel a lépésével nagyobb szolgálatot tett az Egyház ügyének, mintha vaskos köteteket írt volna a lemondás erényének szépségéről és érdemszerző erejéről. Mert fönséges példájára az egész katolikus világ felfigyelt; sokan önként nyomába szegődtek, mások legalább magukba tértek és komolyabbra fordították életük irányát.

Borgia (Borja) Szent Ferenc a szó legigazibb értelmében királyi vérből eredt. Atyai részről ugyanis VI. Sándor pápának, anyai részről pedig Katolikus Ferdinánd spanyol királynak volt a dédunokája. 1510 okt. 28-án született, mint János gandiai herceg és Janka spanyol királyi hercegnő elsőszülött gyermeke. Mivel anyját már tízéves korában elvesztette, neveléséről nagyanyja, a jámbor Mária Henrika gondoskodott. Később nagybátyjának, a szaragosszai érseknek udvarába került, ahol különösen egy jeromosrendi híres hitszónok volt reá nagy hatással. Irodalmi és bölcseleti tanulmányok mellett nagy kedvvel foglalkozott lovagi gyakorlatokkal. Jámborsága és magába mélyedésre való hajlandósága szintén korán megnyilatkozott. Különösen nagy kedve telt a prédikációk hallgatásában. A szónoknak úgyszólván minden szavát elleste és utána családi körben szívesen elismételte a hallottakat. Így feljegyezve találjuk róla, hogy tízéves korában több apáca rokona beöltöztetése alkalmával olyan szívhez szólóan beszélt a mi Urunk keserves kínszenvedéséről, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon.

Tanulmányai befejeztével a világbíró V. Károly császár udvarába került az ifjú herceg, akit nemcsak bizalmába fogadott, hanem barátságával is megajándékozott. Ugyanerre az időre esik házassága is (1529). Hitvesével, Castrói Eleonorával mindvégig a legteljesebb egyetértésben és harmóniában élt. Egyébként az udvari élet nem sokat változtatott megszokott életrendjén. Mindennap meghatározott időt fordított imádságra, olvasmányra: a Szentírást, szentek életét, lelki könyveket naponként olvasta. Ha olyant talált, ami különösen megfogta, szokása volt a könyvet becsukni és az olvasmányt mintegy megemészteni. Mindennap hallgatott szentmisét, minden hónapban áldozott. Az akkor nagyon dívó kártyajátékot kerülte. Az volt a meggyőződése, hogy ott az ember négy drágakövet veszít el: időt, pénzt, áhítatot és sokszor a lelkiismeretességet. Annál jobban szeretett szabadidejében solymászni és még inkább bölcs emberekkel társalogni. Irodalmi és művészi tanulmányokkal is szívesen foglalkozott; különösen a zenei komponálást űzte nagy kedvvel.

Egyes, véletlennek látszó események közbejötte még közelebb vitte Istenhez. Így súlyos betegsége, melyben már beszélőképességét is elvesztette, először döbbentette rá az élet mulandóságának tudatára és először villantotta fel lelkében a világtól való elszakadás gondolatát. Egy kényes megbízás, a halott Izabella császárné tetemeinek Toledóból Granadába való szállítása még jobban megerősítette őt e gondolatban. Mikor ugyanis Granadába érve hivatalból fölnyittatta a koporsót, hogy a hatóság előtt tanúságot tegyen a halottnak azonosságáról, látta, hogy az enyészet mennyire kikezdte a császárné hajdan világhíres szép arcát. Ekkor szentül feltette magában, hogy mihelyt csak teheti, teljesen szakít e romlandó világgal. De a császár semmiképpen sem akart lemondani szolgálatairól; sőt éppen ekkor (1539) nevezte ki a Szent Jakab rend lovagjának és a katalán tartomány alkirályának. Ferenc meghajolt a kényszerűség előtt. Nyájasságával, másrészt a gonoszok, rablók és útonállók iránt tanúsított szigorúságával rövidesen megnyerte katalán alattvalóinak szívét. Egyidejűleg azonban fokozta önsanyargatásait és az Oltáriszentség iránti odaadását. Mindennap áldozott, deszkán hált, nagy lakomákon is csak kevés zöldséget evett és egy pohár vizet ivott, s így a valaha testes ember csakhamar aszkétává aszott. Éjnek idején is személyesen utánajárt, nem történik-e valami kereszténytelen dolog nagyszámú cselédségében; gyermekeit maga tanította elmélkedni, magával vitte kórházakba és szegényekhez. 1542-ben másodszor kérte elbocsátását, Károly azonban csak 1543-ban mentette fel.

Ekkor végre komolyan gondolhatott terve kivitelére. A különböző rendek közt való választás nem okozott neki gondot. Amióta Barcelonában megismerkedett Szent Ignác lelkigyakorlatainak szellemével, végérvényesen a jezsuita rendbe való belépés mellett döntött. Feleségének 1546 márc. 27-én bekövetkezett halála az utolsó akadályt is elhárította útjából. Levélben még abban az évben felvételét kérte tehát Szent Ignáctól, ami okt. 9-én meg is történt. Mivel azonban családi ügyeinek rendezése és nyolc gyermeke jövőjének biztosítása hosszabb időt igényelt, III. Pál pápa engedélyével egyelőre a világban maradt, és titkon tette le szerzetesi fogadalmait (1548 febr. 2). Utána, még mindig titokban, szorgalmasan hozzálátott a teológiai ismeretek elsajátításához. Miután családi ügyeit nagyjából sikerült elrendeznie, 1550 őszén Rómába indult. Itt újabb küzdelem várt rája. III. Gyula pápa bíborossá akarta kinevezni. Az alázatos szent megdöbbent. Ő nem azért mondott le világi rangjáról, hogy most újabb rangot vegyen magára. Szent Ignác a fenyegető veszedelem elhárítására legjobbnak látta őt eltávolítani a kúria szeme elől. 1551 elején tehát visszaküldte Spanyolországba. Itt végre megkapta a császár beleegyezését, lemondásába. Kevéssel utána (1551 máj. 24) megtörtént pappá szentelése is. Az egykori gandiai herceg és alkirály, pápák és királyok vérszerinti leszármazottja, most már, mint szegény láthatott munkához. Bár ekkor már 42. évében járt, ifjú buzgalommal vetette magát új hívatása betöltésére. Néhány társával szegény kolostort alapított s itt a legteljesebb szegénységben és szigorú önmegtagadásban élt. Sokszor mezítláb és zsákkal a hátán ment végig azokon az utcákon, melyek alkirálynak látták. Apostoli útjain alázata és igénytelensége nem ismert határt. Egy régi barátja ki is fejezte csodálatát: hogyan bírja a szegényes szállásokat? „Nem olyan veszedelmes a dolog, felelte a szent; mindig előre küldöm kvártélymesteremet.” A barát meghökkenésére aztán megmondta: „Az önismeretem és érdemtelenségem tudata, az az én szálláskészítőm és fullajtárom.” Szent sóvársággal kereste a megalázást. De minél inkább kereste, annál határozottabban az ellenkezőt érte el: „a szent herceg” lett a neve, és amerre megfordult, még az utcán is letérdeltek az emberek, hogy áldását vegyék. Prédikációja csodákat művelt. Vén bűnösök magukba szálltak, egész községek bűnbánó társulatokká alakultak, előkelő ifjak és híres tudós férfiak tódultak a Jézustársaságba. Sőt puszta megjelenése és egyénisége volt a leghatásosabb prédikáció. Egyszer Evorában kellett neki a böjti prédikációkat tartani. Egy reggel jelentik az érseknek, Ferenc annyira fáradt, hogy nem tud prédikálni. Az érsek erre azt üzente: „Nem akarom én, hogy prédikáljon. Csak menjen föl a szószékre, hogy a hívők lássák azt, aki mindent elhagyott Isten szeretetéért.”

Nem csoda, ha rendi elöljárósága ezt a ritka kincset a szerzet érdekében kívánta kamatoztatni. Szent Ignác megbízta a négy spanyol, illetve portugál rendtartomány ügyeinek vezetésével (1555 nov. 13); Ferenc már ekkor komisszárius minőségben számos jelét adta ritka szervező képességének. Alattvalóihoz szerető, figyelmes és megértő volt; a regula betűjéből azonban soha egy hajszálnyit nem engedett. Időnként mégis nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösen az udvar bizalmatlansága és a családjában előfordult kínos esetek okoztak neki sok keserűséget. Később az inkvizícióval gyűlt meg a baja. Valdés Ferdinánd sevillai érsek, nagyinkvizítor ugyanis egy a neve alatt megjelent, de csak részben tőle származó könyv alapján eretnekséggel gyanúsította. Ferenc a készülő vihar elől egy időre Portugáliában húzódott meg, s onnét egy terjedelmes levélben igazolta II. Fülöp király előtt a maga és rendje igazhitűségét, 1561-ben pedig IV. Pius pápa egyenes meghívására Rómába ment, és a trienti zsinatra távozott Laynez generális helyett egy időre átvette a rend vezetését. Majd amikor négy évre rá Laynez meghalt, az egyetemes káptalan bizalmából ő lett a generális (1565 júl.).

Szent Ferenc mint generális nagyon sokat tett rendje felvirágoztatására. Új provinciákat állított; emellett Mexikóban, Floridában, Peruban, Brazíliában, Afrikában és a Kanári-szigeteken hatalmas területeket nyitott meg a missziós munka számára. Különös gondot fordított a rend benső szellemének fejlesztésére. A regulák holt betűjét minden módon igyekezett átlelkesíteni. A napirendben nagyobb teret biztosított az imádságnak és az eddiginél sokkal erőteljesebben hangsúlyozta az elmélkedés alapvető fontosságát. Reformtörekvéseiben leghathatósabb eszköze egyéniségének ihlető ereje volt. Nyájasság, alázatosság, szerénység, engedelmesség, imádságos buzgóság, lemondás és a földiektől való teljes elszakadás tekintetében egyaránt előttük fényeskedett példával. Még komisszárius korában történt, hogy egyszer beszélni kellett volna rendtársaihoz. „Jobb a tett a szónál, mondotta és végigcsókolta a lábukat.” Ez a szellem kísérte, mint generálist is.

A kemény önsanyargatás és a megállást nem ismerő munka időnap előtt felőrölte a szentnek amúgy sem erős szervezetét. Már súlyos kórral küzdött, mikor 1571-ben V. Pius pápa kívánságára a törökellenes keresztes hadjárat ügyében Bonelli bíboros társaságában Spanyolországba, Portugáliába és Franciaországba utazott. Spanyolországi és portugáliai útja valóságos diadalmenetté alakult. Barcelonában, Valenciában, Madridban, Lisszabonban fejedelmet megillető fénnyel fogadták. II. Fülöp spanyol és Sebestyén portugál királyok készségesen megígérték a tervezett keresztes hadjáratban való közreműködésüket. Annál ridegebb magatartást tanúsított a francia udvar. Ez a kudarc elkedvetlenítette a szentet. Leverten és súlyos lázzal küzdve indult vissza Rómába, hová 1572 szept. 28-án érkezett meg. Három nappal rá már halott volt.

Rendtárai azonnal szorgalmazni kezdték szentté avatását és serényen gyűjtögették a bizonyító anyagot. De ünnepélyes boldoggá nyilvánítása csak ötven évvel később, 1624-ben, szenttéavatása pedig újabb félszázadra rá, 1671-ben következett be. Tetemeit eredetileg Rómában helyezték örök nyugalomra, de unokája, Lerma Ferenc herceg 1617-ben a madridi jezsuita templomba szállíttatta át. A művészi tekintetben is nagy értéket képviselő templom 1931-ben áldozatul esett az egyházellenes forradalmárok vandalizmusának. Így dúlta föl a vadkan a nemes szőlőt (Iz. 5), melyet olyan szentek öntöztek, mint Loyola, Borgia, Szent Teréz és kortársaik.

„Kelj föl, Isten, védd meg ügyedet! Emlékezzél meg arról, hogy az oktalan naponként gyalázattal illet! Ne engedd át a vadállatoknak a benned bízó lelkeket, ne feledd el végképp szegényeidet!” (Zsolt. 73, 22. 19).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális - BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius

BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális
*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
Ferenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.
1529-ben házasságot kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne''.
Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác 1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.'' A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint -- ,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a világ füle''.
Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket, és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.''
1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555): ,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''. Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598) spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.
Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta. Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő maga csak néhány oldalt írt.
Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: ,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén a harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik generálisnak.
A pogány missziók mellett különleges gondot fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719. o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk, mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet teszünk, mint amennyit tudunk.''
1570 nyarán Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.
,,Semmire sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában, amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét: ,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.''
Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi ostromának.
Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam, hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy érette olyan sokat feláldozott.''
Határozd el:
    Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!


Szent Gereon     vértanú, † 304
BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius
*Valencia, 1526. január 1. +Valencia, 1581. október 9.
Juan Luis Bertrán 1526. január 1-én született a Földközi-tenger spanyol partja mellett fekvő Valenciában. A katolikus reformmozgalom szelleme és az Újvilág fölfedezése valódi megújulást jelentett Spanyolországban. János Lajos gyóntatóatyja vezetésével már gyermekként szigorúan vezeklő életet élt, amint a szentek életéről szóló olvasmányaiból megismerte.
Egészen fiatalon kérte felvételét a domonkosoknál, de gyenge egészségi állapota miatt ismételten elutasították. Végül 1544. augusztus 26-án megkapta e 16. században olyan rendkívüli módon virágzó, sok teológust és hithirdetőt adó rend fehér ruháját. Novíciusként szigorú életet élt. 1545. augusztus 27-én tett szerzetesi fogadalmat. Rendkívül szigorú vezeklő élete oda vezetett, hogy teljesen elzárkózott. Egészségi állapota egyre rosszabb lett, ám a következő időkben mégis nagy veszedelmeket, egészségtelen éghajlatú vidékeket és életformákat kellett vállalnia és elviselnie. Eleinte, mint a lelki élet sok nagyja, ő is elutasította a skolasztikus teológiai tanulmányokat; idővel mégis felismerte, hogy igazi és szilárdan megalapozott lelki élet lehetetlen teológia nélkül. Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) teológiájával foglalkozott, és szeretettel, megértéssel otthonossá is lett benne, miután felfogta a skolasztikus rendszert és terminológiáját.
1547 októberében mondta első miséjét. Ezután a Valencia közelében levő Bombaybe küldték. Hamarosan újoncmesterré választották; olyan tisztség volt ez, amelyre különösen alkalmassá tette buzgó imaélete, állandó vezeklése, szolgáló szelleme, valamint a mindennapi életben gyakorolt felebaráti szeretete. Amilyen jóságos és szeretetre méltó volt minden szerzetestársa iránt, olyan rendkívüli szigorúságot tanúsított önmagával szemben, és mégis folytonosan aggályoskodott. Bár novíciusai lelki előrehaladását többre becsülte, megkövetelte a megfelelő szellemi képzést is. Ő maga is nagyon sokat olvasott, és mivel nem volt jó az emlékezőtehetsége, mindig kellett egy bizonyos idő, amíg az olvasottakat el tudta raktározni magában.
Ezután az Albaida grófságban levő Santa Anába küldték, ahol kezébe vette a konvent újjászervezését. A népnek tartott prédikációival elnyerte hallgatói szeretetét, mert személyes példáján túl szavait mindenkihez, még a tudatlanokhoz is intézte. Valenciába való visszatérése után, 1557-ben fáradhatatlanul dolgozott a várost sújtó pestisjárvány idején. 1560-ban ismét újoncmesterré tették.
Egy latin-amerikai indió, aki konventjébe érkezett, tájékoztatta az újonnan felfedezett világrész helyzetéről. A hallottak mélyen érintették lelkiismeretét és keresztény felelősségtudatát, és azt kérte, hogy osszák be hittérítőnek. Hazája, Katalónia kevéssé volt kapcsolatban Amerikával, mert az mindenekelőtt Kasztília és Aragónia hatáskörébe tartozott, ezért nem volt könnyű számára megszerezni a misszionáriusi küldetést. Végül 1562-ben mégis hajóra szállhatott Sevillában, s Új-Granadába és Tierra Firmébe (a mai Venezuelába és Kolumbiába) vitorlázott. Cartagena kikötőjében lépett amerikai földre. Először a domonkos kolostorban lakott.
Egy idő múlva elhagyta a kikötővárost, és beljebb ment Tubará vidékére, ahol három éven át hirdette az Evangéliumot az indióknak. Nem tudta jól elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, mégis -- elsősorban felebaráti szeretetével -- sikerült megnyernie és megkeresztelnie a környék 3.000 indióját. Összetörte a bálványképeket, és azon fáradozott, hogy megtérítsen egy bennszülött varázslót. Eleinte sikertelenül, de egy halálos veszélyben a varázsló -- miután látta a szent csodás tetteit -- kérte a keresztséget. Minden indió, akiknek a közösségében élt, jól ismerte, mégsem sikerült neki, hogy teljesen behatoljon hitvilágukba. Többek között a cipavák és a paluatók között munkálkodott, és mint beszélték, mintegy 15.000 bennszülöttet térített meg. Végül kinevezték a Santa Marta egyházmegyében lévő Tenerife plébánosává, s ez lehetővé tette számára, hogy a mai Kolumbia egész északi részén, a Goajira-földnyelvtől az Urabá-öbölig hirdesse az Evangéliumot. Ezenkívül meglátogatta még a Leeward-, San Thomé- és Windwards-szigeteket is. Mivel ismerte az indiókat, jó kapcsolata volt a spanyolokkal és önfeláldozó keresztény életet élt, kinevezték a bogotai konvent priorjává (1568), de nem foglalta el új hivatalát, hanem visszatért Spanyolországba.
Váratlan visszatérésének oka kétségtelenül összefügg spanyol telepesekkel szemben tanúsított magatartásával. Hála Bartolomé de Las Casas (1474--1566) fáradozásainak, aki domonkosként végzett hosszú tevékenysége után Chiapa püspöke lett, a domonkosok a szószékről fölemelték szavukat a jogtalanság ellen, amelyet a telepesek követtek el az indiókon, amennyiben rabszolgákként bántak velük, bár külsőleg egyenlőek voltak a bérmunkásokkal (amint azt a spanyol királyok által az indiók számára kibocsátott törvények: Leyes de Indias kívánták). Új- Granada egy része tiltakozott az atyák beállítottsága ellen. Ezért tért vissza Bertrán János Lajos 1569-ben Spanyolországba; nem volt ugyanis olyan harcos természetű, mint Las Casas, inkább a szemlélődés és az emberi jóság felelt meg természetének.
Amerikai tevékenysége kétségtelenül mély nyomokat hagyott hátra. Először is a domonkos rendben, azután a Santa Marta egyházmegyén belül az indiók iránt tanúsított nyitottságával egy olyan élet jó emlékét hagyva, melyet az Evangélium betű szerinti követésében, a vezeklésben és szolgálatkészségben töltött.
1570-ben a San Onofrio konvent priorjává választották. Ezután Valenciában lett újoncmester és prior. Ez alatt az idő alatt levelezésben állt Avilai Nagy Szent Terézzel (lásd: A szentek élete, 589. o.), tanácsadója volt Boldog Ribera János (1533--1611) pátriárkának, Boldog Nicolás Factornak (1520--1583) és más kiemelkedő személyiségeknek. 1581. október 9-én írta le ezeket a szavakat: ,,Úr Jézus Krisztus, bárcsak meghalnék a szereteted iránti szeretetből, Érted, aki az én szeretetem iránti szeretetből meghaltál a kereszten''.
Ezen a napon visszaadta lelkét az Úr kezébe.
1608-ban V. Pál pápa boldoggá, 1671. április 12-én X. Kelemen szentté avatta. 1690-ben VIII. Sándor Új-Granada királyságának (ma Kolumbia) fő patrónusává nyilvánította.

 

Basszián atya - SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk - Szent Eulamp és Eulampia vértanúk

Basszián atya.

Szentünk Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel. Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.
SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.
Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.
Maximián császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró, látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére, Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.