Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Paulin püspök és hitvalló

2019. június 22. - Andre Lowoa

szp17.jpgElőkelő származás és előkelő, gyöngéd lelkület volt Paulin osztályrésze születésénél fogva; hogy milyen az igazán keresztényileg előkelő élet, azt megmutatta azzal, hogy egész életén keresztül a legnemesebbre igyekezett.

Igen gazdag és előkelő szenátori család sarjaként született Bordeauxban 353-ban. Keresztény szülői természetesen igen gondosan nevelték és a tehetséges fiút a kor leghíresebb tanárának, Auzóniusnak iskolájába küldték. A barátjává lett befolyásos tanárának, tulajdon származásának és szellemi kiválóságának köszönhette, hogy alig 25 éves korában a legnagyobb állami méltóságok egyikére emelkedett: konzul lett és Kampánia helytartója.

Azonban már akkor különb nagyravágyás csirái nyiladoztak a feddhetetlen és lelkiismeretes férfiú lelkében. Lemondott a politikai karrier fényes kilátásairól, feleségül vette a spanyol származású jámbor Teráziát, aki legalább éppannyi vagyont hozott, mint amennyi az ő birtoka volt, s Bordeaux környékén levő birtokán visszavonultságban a tudománynak és irodalomnak élt; különösen latin költeményeket szeretett írni mesterének, Auzóniusnak példájára. Előkelő neve és fényes szelleme megszerezte neki a kor legnevesebb embereinek barátságát; levelezésben volt Szent Ágostonnal, Szent Jeromossal, Rufinussal, érintkezett Szent Ambrussal, Szent Márton vienne-i és Szent Delfin Bordeaux-i püspökkel.

Megvolt tehát mindene, ami a világ fölfogása szerint egy embert boldoggá tehet. S ő mégsem találta meg szíve békességét. Az örök haza honvágya feszítette lelkét, és nagy elhatározások sarjadoztak benne. Jött azután a nagy érlelő a szenvedés. Kis fia, kire atyai vágya olyan sokáig várt, meghalt; öccsét megölték, és ő maga csak üggyel-bajjal szabadult a testvérgyilkosság vádjától. Most megérlelődött régen csirázó elhatározása: teljesen lemondani a világról és mindenestül Istennek élni. 391-ben Delfin kezéből fölvette a keresztséget, melyre egész előző életén át készült, eladta rengeteg birtokait, árukat a szegények javára fordította olyan bölcs körültekintéssel, hogy Szent Jeromos szerint Nyugat és Kelet tele volt az ő adományaival; csak egy kisebb fekvőséget tartott meg Spanyolországban. Oda vonult vissza és nejével együtt, akivel kis fia halála után közös elhatározással teljes megtartóztatásban testvérként élt, önmegtagadás, imádság, tanulmány és a keresztény felebaráti szeretet szolgálata között osztotta meg idejét.

Paulin elhatározása világszerte óriási feltűnést keltett. A keresztények ujjongtak, a pogányok elképedtek. Toursi Szent Gergely boldognak mondotta századát, hogy a hit és erény ilyen példájának lehetett tanúja. Szent Ágoston - még ekkor milánói tanár - nemesebbre törő tanítványainak őt állította oda példának és útnak: „Menj, látogasd meg Paulint, mondotta egy előkelő ifjúnak. Nézd ezt a születésére, szellemére, vagyonára oly roppant nagy férfiút. Vedd észre, miként fosztotta meg magát mindentől, csakhogy Istent megnyerje.” Paulin példája Szent Ágostonra is döntő hatással volt (lásd aug. 28.). Auzónius pedig, az öreg pogány rétor, cikornyás versekben adott kifejezést megdöbbenésének, nemértésének és iparkodott visszacsábítani a világba híres tanítványát. Paulin a költeményekre költeményekkel felelt. Bennük látni, mekkora a szakadék a letűnő pogányság és a hajnalodó kereszténység között: ott üres mesterkéltség, léleknélküli jelen-világiság, szellemi elszáradás; itt friss fakadás, zúgó életforrások, üde gondolatok és nemes érzések, egetvívó lelkesedés. Ezen a lelkületen megtörött Auzónius szava.

Sőt Paulin már most erősnek érezte magát az utolsó, döntő lépésre is. Miután 393-ban Barcelonában huzamos ellenkezése után pappá szentelték, eladta utolsó birtokát is és nagylelkű hű feleségével együtt elment a kampániai Nólába, régi vágya helyére: Szent Félix sírja mellé. Ifjú-korától őt választotta égi pártfogóul, neki tulajdonította a testvérgyilkosság vádjától való szabadulást. Neki akarta szánni hátralevő életét. Ezentúl minden évben új költeménnyel ünnepelte halála napját, jan. 14-ét, sírja mellett hevenyészett kis cellában élt kenyéren, vízen és füvön; az egész környék élvezte jótékonyságát, és messze földről jöttek idegenek épülni példáján és követni életét.

Nem csoda, hogy mikor 409-ben meghalt Nóla püspöke, a papság és nép egyhangúlag őt követelte püspöknek. Nehéz szívvel hagyta el magányát. De azután egész lélekkel állt bele súlyos új hivatásába. Lelki előkelősége a gazdag püspöki jövedelmeket is a szegények örökségének tekintette; mindenét alamizsnára, szegény- és kórházak építésére és fönntartására adta. Mikor Alarik gótjai 410-ben Nólát is kifosztották és kínvallatással is rejtett kincsekhez akartak jutni, ő imádkozott így: „Uram, te tudod, hol vannak az én kincseim; ne engedd, hogy pénzért kínpadra húzzanak”. S a vad barbárok csakugyan elálltak a kínvallatástól. A szent püspök mindenkinek mindene lett abban a nehéz időben. Irgalma és béketűrése a gyámoltalanokkal szemben kifogyhatatlan volt; a rakoncátlanokkal szemben is volt egy ellenállhatatlan fegyvere: hatalmas példája és egyénisége. Érthető, a bámuló utókor legendák fényében látta dicső alakját Vandal kalózok el akarták vinni egy szegény özvegynek egyetlen fiát. A szent püspöknek nem telt váltságdíjra, hát önmagát adta rabságra a fiú helyett. Ott Afrikában Genzerik király öccsének vejénél szolgált kertészként. Mikor megüzente a király öccsének, hogy néhány nap múlva meghal, s ez az eléje hívott rabszolgában megrettenve ráismert álmában látott bírájára, kipattant kilétének titka és a többi rabbal nagy tisztességben hazaküldték.

431-ben fejezte be hős életét istenes halállal, közvetlenül szentmise bemutatás után, zsoltárral ajkán. Ereklyéi 1000-ben Rómába kerültek Szent Bertalan templomába.

Paulin mint igazán nagy ember, az alázatosság embere volt. Egy kortársa így jellemzi: Szelíd volt mint Mózes, papi mint Áron, ártatlan mint Sámuel, gyöngéd mint Dávid, bölcs mint Salamon, apostoli mint Péter, szerető mint János, körültekintő mint Tamás, éleslátó mint István, buzgó mint Apollon. S mégis maga az alázatosság volt.

Barátjának, a hazánk földjén élő Szent Nikétásnak (lásd jan. 7.) biztatására belekezdett az Úr Krisztusról egy költeménybe. Csakhamar abbahagyta: olyan bűnös, mint ő, nem méltó rá. Mikor másik barátja, Szent Alipius meg akarta festetni képét a maga számára, nem engedte: „Hogyan festethetném le magamat, miután a Teremtő kezéből kikerült isteni képmásnak vonásait annyira eltorzítottam magamon!” Így lett az újjáalkotó Szentlélek remeke!

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

NOLAI SZENT PAULINUS

Szent Özséb     vértanú főpap


NOLAI SZENT PAULINUS

* Bordeaux közelében, 353/54. + Nola, 431. június 22.

Szent Paulinus püspök (teljes nevén Pontius Meropius Anicius Apulinus Paulinus) pogány családban született. Apja magas rangú császári hivatalnok volt, ősei egy nemes római család tagjai voltak, akik hatalmas vagyont gyűjtöttek össze. Így a családnak Gallián kívül kiterjedt birtokai voltak Hispániában és Dél-Itáliában. Életrajzot nem írtak a kortársak Paulinusról, ő maga azonban művelt íróember volt, ezért a levelezéséből és egyéb munkáiból tudunk néhány részletet az életéről.

Szent Ágoston kortársa volt: születésük és haláluk éve szinte azonos. Paulinus Gallia leghíresebb iskolájába járt Bordeaux-ban, a híres rétor és költő, Ausonius tanítványa volt. A pogány Ausonius és a tanítvány, s feltehetően a két család között is, bensőséges barátság alakult ki. Ausonius fiaként szerette Paulinust, ő pedig atyját és nevelőjét tisztelte tanítójában. E barátság meghatározó szerepet játszott Paulinus pályáján. Ausonius ugyanis 365--367-ben a császár, I. Valentinianus fiának, Gratianusnak a nevelője, majd Itália, Illyria és Afrika prétori prefektusa lett. Érthető, hogy mindent elkövetett kedves tanítványa érdekében, aki szintén hivatalnoki pályára készült. Ennek tudható be, hogy Paulinus hamarosan szenátor, 381-ben pedig Campania kormányzója lett.

Campania népe sokkal jobban befogadta a kereszténységet, mint a Paulinus által ismert Gallia. Különösen meghatotta az az áhítat, amellyel Szent Félix vértanú sírját vették körül január 14-én, amikor nagy tömeg gyűlt össze a vértanú ünneplésére. Paulinus már ekkor, pogányként Szent Félixnek ajánlotta életét. Hivatalát nem sokáig viselte, mert 384-ben lemondott, és feleségével, Teréziával együtt hispániai birtokára indult. Itt végre született egy gyermekük, akit Celsusnak neveztek el, de nagy fájdalmukra a fiú nyolc napos korában meghalt.

Ezt követően elhagyták Hispániát, és aquitániai birtokukra vonultak vissza, hogy felejtsék gyászukat, s távol a közügyektől és háborúskodásoktól a költészet és a filozófia szépségeit élvezhessék. Társaságukban volt Ausonius mester, egy fiatal, még pogány ügyvéd, Sulpicius Severus, a filozófus Jovius és a dúsgazdag Gastidius. Valószínű, hogy ebben az időszakban Paulinus megfordult Milánóban is, és találkozott Szent Ambrussal, akitől -- mint később rá emlékezve mondja -- hitet merített.

E csendes esztendők alatt megérlelődött elhatározása, hogy megkeresztelkedik. A katechumenátust egy Amandus nevű papnál végezte, s a bordeaux-i püspök 389-ben megkeresztelte. Paulinus túl volt már harmincötödik évén, amikor kérte a keresztséget, de ez akkoriban szokás volt. Szent Jeromos és Szent Ágoston is felnőtt férfi volt már, amikor megkeresztelkedett.

A keresztség napja Paulinusnak a megtérés napja volt. Szakított pogányságával és a pogány kultúrával. Korábban sűrűn váltott levelet Ausoniusszal, most válasz nélkül hagyta leveleit, mert maga mögött hagyta a Krisztust nem ismerő antik világot. Feleségével együtt ismét Hispániába utazott, s ott kezdte valóra váltani az evangéliumban hallott igéket. 393-ban eladta hispániai birtokát, és árát szétosztotta a rászorulók között, majd megkezdte ,,szerzetesi'' életét.

A nyugati egyházban ezekben az évtizedekben még nem volt kolostor és szerzetesi regula. Voltak viszont remeték, s kisebb, világtól elvonult közösségek alakultak, melyek tagjai az evangéliumi tanácsok szerint az imádságnak és szellemi munkának szentelték magukat. Szent Márton, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Vercelli Szent Özséb körül is ilyen közösségek születtek. Paulinus is úgy határozott, hogy elvonul a világtól, és az evangéliumból tanult szegénység és alázatosság követője lesz. De ugyanúgy járt, mint Ágoston, akit szintén a nép kívánságára szenteltek pappá. Barcelona népe Paulinust akarta papjaként látni. Ő azonban csak azzal a feltétellel vetette alá magát a nép akaratának, hogy nem köti magát a barcelonai egyházhoz, mert távolabbi terve szerint Nolában akart megtelepedni. 394 karácsonyán Lampius püspök pappá szentelte, Paulinus pedig mindjárt a következő évben útra kelt Nola felé. Vele tartott Terézia, aki ettől kezdve csak lelki társa volt, továbbá néhány barátjuk. Köztük egy másik házaspár: Turcius Apronianus és Avita, valamint a gyermekeik, Eunomia, Asterius, Alfia és Emilius.

Nolába érkezve nem a városban telepedtek meg, hanem Szent Félix sírja közelében, a városon kívüli barlangokban. A szerzetesi közösség -- külön laktak a férfiak és külön a nők -- lélekben és hitben egy volt. Imádságaikat a vértanú sírja körül végezték. Egyszerű ételüket közös asztalnál fogyasztották, és mindig vendégül látták a zarándokokat. Paulinus, aki ismerte a verselés művészetét, minden esztendőben dicsőítő verset írt Szent Félixről a szerzetesi közösség külön örömére. Életük a szegénység és az alázatosság szeretete volt, és ez különös fényt adott lelkületüknek más hasonló közösségek között.

Teréziáról 408 után Paulinus soha nem tesz említést, ebből arra lehet következtetni, hogy még abban az évben meghalt.

409 körül megválasztották Paulinust Nola püspökévé. Fölszentelésének évét csak Szent Ágoston leveleiből tudjuk kikövetkeztetni, aki 408-ban még csak Paulinusnak, 410-ben már Paulinus püspöknek írt.

A következő húsz évről nincsenek adatok. Annyit tudunk, hogy a Szent Ágoston, illetve Pelagius és követői közötti kegyelemtani vitába Ágoston oldalán avatkozott be. Föltételezzük, hogy minden energiáját lekötötte a püspökség, a Szent Félix-zarándokhely és a város gondja, mert előbb a gótok, majd a vandálok vonultak át a vidéken.

A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést. Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök, Symmachus és Acundinus. Velük még szentmisét koncelebrált, majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én reggel halt meg.

Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére. Nem sokkal később, 455-ben a vandálok földúlták a szentélyt, és tisztelete feledésbe merült. Szent maradványait a 11. században vitték Rómába, ahol ettől kezdve tisztelték. Az ereklyéket a Szent Bertalan-templomban helyezték el a Tiberis szigetén. Ezt a templomot III. Ottó császár építtette a prágai vértanú püspök, Szent Adalbert tiszteletére, nevét azonban Bertalan apostoltól veszi, mert maradványait ide hozták. X. Pius pápa 1908-ban elrendelte, hogy Paulinus ereklyéit vigyék vissza Nolába. A szent püspök ünnepét ő terjesztette ki az egész Egyházra.


--------------------------------------------------------------------------------

Sulpicius Severus úgy tudja, hogy aquitániai tartózkodása idején Paulinus szembajt kapott és majdnem megvakult. Betegségéből Szent Márton püspök gyógyította meg csodálatosan.

Megtérése után Paulinus a birtokait pénzzé tette és az Egyház karitatív céljainak szolgálatára átadta Galliában és Hispániában is. Nem így Nolában. Már korábban állt egy kis templom Szent Félix sírja felett. Amikor társaival együtt e sír közelében megtelepedett, itáliai birtokai árán templomot emeltetett a sír fölé. A templomhoz csatlakozott három oratórium, egy keresztelőkápolna, egy szállás a zarándokoknak és azok cellák, amiket maguk használtak. Saját celláját a templom oldalában, az első emeletre helyeztette el, és a falon nyílást vágatott, hogy bármikor láthassa Szent Félix sírját.

E templomot Paulinus igen gazdagon díszíttette. Különlegessége, hogy figyelmen kívül hagyva a kilencven évvel korábbi elvirai zsinat képeket tiltó határozatát, a templom falaira bibliai jeleneteket festetett, és feliratokkal látta el.

Egy legendás elbeszélés szerint amikor a vandálok megtámadták Nolát, foglyul ejtettek egy ifjút, és túszként magukkal akarták vinni. Az ifjú egy özvegyasszony egyetlen fia volt, ezért Paulinus kiváltotta, és maga ment túszként fogságba. A vandál király palotájába került, ahol kertészként dolgozott mindaddig, míg társaival együtt ki nem váltották. A történészek szerint ez az eset egy későbbi Paulinusszal történt, kétségtelen azonban, hogy az evangéliumot megvalósító szerzetespüspök képéhez is illik ez a legenda.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Paulinus püspök a szegénység szeretetével és a lelkipásztori buzgósággal tündököljön szentjeid között, kérünk, engedd, hogy akinek érdemeit ünnepeljük, annak példáját is kövessük a szeretetben!

Példája:
    Sokféle feladat vár mindegyikünket, végezzük azt nagy igyekezettel.

 

FISHER SZENT JÁNOS

FISHER SZENT JÁNOS
* Beverly (Yorkshire), 1479 körül + London, 1535. június 22.
Tizennégy éves volt, amikor már Cambridge-be került, ahol előbb bakkalaureátust, majd doktori fokozatot szerzett teológiából. Huszonöt éves korában pappá szentelték.

Nemcsak lelkipásztor volt, hanem tudós és humanista is. Hamarosan protektorrá, később az egyetem kancellárjává nevezték ki. Amikor a király édesanyja őt választotta gyóntatójává, és minden ügyben tanácsát kérte, rávette, hogy alapítson két teológiai tanszéket, egyet Cambridge-ben, egyet Oxfordban.

1504-ben, mindössze harmincöt évesen, Jánost Rochester püspökévé nevezték ki. Továbbra is igénytelenül és szerényen élt, járta a betegeket és a szegényeket, gyakran személyesen adta fel a betegek szentségeit. Órákon át tartózkodott olyan nyomortanyákon, ahol szolgája sem tudott megmaradni.

Személyes szokásai szigorúak voltak, mint egy szerzeteséi. Így például naponta csak négy órát aludt. Egyetlen szenvedélye volt: a könyvek. Azzal a szándékkal, hogy könyvtárát egykor majd a cambridge-i egyetem örökli, olyan gyűjteményt hozott össze, amely hamarosan Európa legkiválóbb állományai közé tartozott.

Püspök korában is megtartotta a cambridge-i egyetem vezetését. Cambridge az előző években mélyre süllyedt. Könyvtára mindössze 300 kötetre zsugorodott. Nem rendelkezett görög és héber tanszékkel. János püspök mindkettőt fölállította. Negyvennyolc éves korában még elkezdett görögül tanulni, ötvenegy éves fejjel pedig héberül. A híres humanistát, Rotterdami Erazmust meghívta professzornak Cambridge-be.

Az általános fanatizmus korában János püspök mindig megőrizte józanságát. ,,A tévedést gyűlölni, a tévedőt szeretni'': ez lehetett volna jelmondata. Írt ugyan egy négykötetes könyvet Luther ellen, de nem hunyt szemet az Egyház körein belül uralkodó visszaélések fölött sem.

Amikor VIII. Henrik király 1522-ben beleszeretett Boleyn Anna udvarhölgybe, és minden eszközt fölhasznált, hogy a spanyol Aragóniai Katalinnal fönnálló házasságát fölbontassa, azt gondolta, hogy támaszt talál a rochesteri püspökben, aki iránt többször kimutatta jóindulatát. Ebben csalódnia kellett. Pápai legátus érkezett Londonba, hogy kivizsgálja a felbontandó házasság ügyét. Egy ideig úgy látszott, sikerül a király terve, de egyszer csak János, a rochesteri püspök kijelentette, hogy egy házasságot, amely immár húsz éve fennáll, ,,sem isteni, sem emberi hatalom nem bonthat föl; ennek a meggyőződésének hangsúlyozására kész saját életét is föláldozni''. Befejezésül Keresztelő Szent Jánosra utalt, aki a házasság fölbonthatatlanságának védelmezőjeként elszenvedte a halált.

Ekkor valóságos hajtóvadászat kezdődött a püspök ellen. Kétszer bebörtönözték, egyszer meg akarták mérgezni, egy másik alkalommal puskagolyó csapódott be könyvtárának ablakán, de célt tévesztett. Azután megpróbálták -- épp úgy, mint Morus Tamást -- belekeverni a ,,kenti szent nő'' pörébe. Ez a látnoknő ugyanis -- állítólag az Üdvözítő közvetlen parancsára -- föllépett a király új házasságkötése ellen. De mindezeknél fájdalmasabban érintette Jánost püspöktársainak tanácsa, akik kompromisszumot terjesztettek eléje. ,,A várat azok árulják el, akiknek védeniök kellene'' -- jegyezte meg keserűen.

Végül VIII. Henrik esküt követelt alattvalóitól, amely a Boleyn Annával kötött házasságát érvényesnek ismerte el, és a királyra ruházta a legfőbb egyházi hatalmat. Ekkor végképp eldőlt János püspök sorsa.

Börtönbe vetették, és ott tíz hónapon át senyvedett. A pápa eközben kinevezte bíborossá. Henrik király dühöngött: ,,Csak küldjön neki bíbor sapkát a pápa -- kiabálta --, majd gondoskodom róla, hogy ne legyen feje, amelyre föltehesse!''

1535. június 22-én hajnali öt órakor fölébresztették Fisher bíborost. ,,Ma délelőtt ki fogják végezni'' -- mondták neki, mire ő ezt mondta: ,,De még túlságosan korán van, hagyjon még, kérem, egy kicsit aludni.'' Aztán még két órán át oly mélyen aludt, mint egy gyermek.

A hosszú raboskodás annyira elgyengítette az idős férfit, hogy székben kellett a vesztőhelyre vinni. De amikor a vérpadon állt, hangja erősen zengett. Kijelentette, hogy a szent, katolikus Egyházért hal meg, és kérte az embereket, imádkozzanak érte, hogy a végsőkig állhatatos maradjon.

Azután elimádkozta a Te Deumot és a zsoltárt: ,,Te benned bízom, Uram...'' Megbocsátott hóhérjának, és fejét a tőkére hajtotta.

Testét egy napig ott hagyták heverni, aztán valami gödörbe vetették. Fejét póznára tűzve a londoni hídra állították, és ott hagyták tizennégy napig. Azt mondják, olyan volt, mintha élne: orcái enyhén pirosak voltak, és arcvonásain a mélységes béke kifejezése ült. Két hét után nagy barátja, Morus Tamás feje került a helyére.

Mindkettőjüket haláluk után négyszáz évvel, 1935-ben avatta szentté XI. Pius pápa. Életük felett elmélkedve így kiáltott föl a pápa: ,,Tales ambio defensores! -- Ilyen védőket kívánok hitünknek!''


--------------------------------------------------------------------------------

Erről a kiváló angol egyházi férfiúról dicsekedve mondta a királya - -amikor a király még egységben volt Róma püspökeivel --, hogy egyetlen más országnak sincs olyan püspöke, mint Fisher.

A híres humanista, Rotterdami Erazmus, akit a szent püspök meg tudott nyerni a cambridge-i egyetemre, azt mondta róla: ,,Nincs nála bölcsebb emberünk és szentebb püspökünk.''

Fisher János négykötetes munkát írt Luther ellen. Amikor azonban valaki gratulált neki ehhez, azt válaszolta: ,,Talán jobb lett volna, ha helyette inkább imádkozom.''

Hogy Fisher püspök az általános vallási fanatizmus korában mennyire világosan ítélt, mennyire jól látta és néven nevezte a katolikus Egyházban fennálló visszaéléseket is, mutatja egy idézet Luther- könyvéből: ,,Szeretném, ha a római pápák megreformálnák püspökeik erkölcseit, amennyiben a nagyravágyást, mohóságot és fényűző életet száműznék belőlük. Ez az egyetlen eszköz azoknak elhallgattatására, akik a pápát gyalázkodásokkal halmozzák el. Ha ezt halogatja, hamarosan Isten büntető ítéletétől kell tartanunk.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Fisher János életében az igaz hitet a vértanúságban teljesítetted be, kérünk, engedd, hogy szentjeid közbenjárásától megerősödve, a hitet, amit szavunkkal vallunk, életünk tanúságával is bizonyítsuk.

Példája:
    Az emberi gyengeség és bűn ellen szilárdan kell ellenállnunk!
        Nem hódolhatunk be - még ha életünket kell is adnunk.

SALZBURGI SZENT EBERHARD érsek

Szent Ákos     vértanú       



Szent Albán     vértanú, † 303       


SALZBURGI SZENT EBERHARD érsek
*Sittling, 1085 körül. +Rein, 1164. június 22.
Eberhard hatalmas hanyatlás korában született, ez azonban egyben az egyházi élet megújulása is volt. Szerzetesi reformmozgalmak támadtak a kolostorok elvilágiasodása ellen; Nyugatról hadseregek vonultak fel, hogy a Szentföldet elragadják a mohamedánoktól; gyakoriak voltak a panaszok a római Kúria költekező élete és hatalmas pénzkövetelései ellen, úgyhogy a szegénység megszállottjai csakhamar sok követőre találtak; kevéssel utóbb heves hatalmi küzdelem lángolt fel a pápa és a császár között. Az Eberhard korát elsötétítő legnagyobb árnyék mégis az ismételt egyházszakadás volt: pápa és ellenpápa igényelte az Egyház vezetését, kölcsönösen kiátkozták egymást és pártokra szaggatták a kereszténységet. A forrongó nyugtalanság e békétlen idejében jótékonyan emelkedik ki környezetéből a salzburgi érsek alakja. Amikor életrajza a Hegyi beszédből a békességesek boldognak magasztalását adja ajkára, ez egyben életművét is találóan jellemzi. A pártviszályok fölött állt; eljutott arra a békességre, melyet mások oly fájdalmasan keresnek, de nem találnak, mert a világ nem adhatja meg nekik.

Sittling-Biburgi Eberhard a Duna melletti Sittlingben született 1085 körül. Első iskolai képzését a bambergi káptalan iskolájában kapta. Serdülő korában megszökött az ott uralkodó szigor miatt, de erőszakkal visszavitték, és tanítója kíséretében további tanulmányok végzésére Párizsba küldték. Párizs akkoriban fénylő tudományos hírnévnek örvendett, és sok német diákot vonzott magához. Visszatérte után Eberhard kanonok és tanár lett Bambergben Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök idejében, de élt benne a szerzetesi élet utáni vágy.

1125-ben Eberhard belépett a Regensburg melletti prüfeningi bencés apátságba. Ezt az 1109-ben alapított reformkolostort Hirsauból való szerzetesek népesítették be. Kiváló apátjai rövid idő alatt felvirágoztatták: az apátság művészet és tudomány, elsősorban a fal- és könyvfestészet otthona lett. Az Eberhard család 1133-ban megalapította Alsó-Bajorországban Biburg kettős kolostorát. Az első szerzetesek Eberhard vezetésével érkeztek Prüfening apátságából. 1138-ban Eberhard elkísérte Bamberg püspökét Rómába, ahol őt II. Ince pápa apáttá szentelte és Biburg első apátjává rendelte. Tizennégy éven át vezette Biburg kolostorát, ebből kilenc évig apátként. Vezetése alatt gyorsan fellendült a kolostor. Szerzeteseivel a Clunyben és Hirsauban kialakult szerzetesi életet élte; ennek jellemzői: szigorú hallgatás, ünnepélyes szentmise és zsolozsma, kereszt- és Mária-tisztelet. Az apátság hirsaui mintára épített templomát 1140-ben szentelték fel. Eberhard apátot messze földön ismerték és becsülték.

Amikor I. Konrád salzburgi érsek halála után, 1147-ben összeült a választógyűlés, egyhangúan Eberhard apátot választották meg salzburgi érsekké. Vonakodva fogadta el a választást. 1147. május 11-én szentelte fel Boldog Freisingi Ottó püspök.

Salzburg érsekeként Eberhard tizenhét éven át áldásos tevékenységet folytatott. Kiterjedt egyházmegyéje vezetéséről, a kolostorok és templomok érdekének sikeres védelméről számos megmaradt okmány és levél tanúskodik. Jelentős egyházpolitikai tevékenysége mellett lelkipásztori kötelességeit sem hanyagolta el, és mindenekelőtt püspöki hivatalának ilt. Hogy a német nyelvterület többi részével ellentétben a délkeleti terület később mentes maradt a szakadástól, és engedelmességet tanúsított III. Sándor pápa iránt, az Eberhard érdeme. Egyházmegyéjének világi papsága és szerzetesei egyhangúan melléje álltak. Kapcsolatai messzire: Aquilejáig és Velencéig, Francia- és Magyarországig nyúltak. Az ő befolyása tartotta vissza Magyarországot is attól, hogy elismerje IV. Viktor ellenpápát.

Érdemeket szerzett azáltal is, hogy magasra emelte egyházmegyéje papságának és népének erkölcsiségét. Kortársai magasztalták benne a Szentírás különleges ismeretét, csodálták határtalan jótékonyságát. Megalapította az ágostonos kanonokok kolostorát a stájerországi Vorauban, a magyar határhoz közel, s ez a vallási élet központja lett. Számos kolostor és templomalapítás fűződik nevéhez. Salzburgban és Regensburgban zsinatokat tartott. Előmozdította a Mária-tiszteletet; a jelentősebb Mária-ünnepeket oktávával látta el.

Amikor I. Barbarossa Frigyest, III. Konrád császár unokaöccsét ez utóbbi javaslatára 1152. március 4-én királlyá választották, majd három évvel később IV. Hadrianus pápa császárrá koronázta, a birodalomban hiányzott a pápai párt. Eberhard bátran síkraszállt ugyan az Egyház szabadságáért, ő azonban nem volt harcos politikus, sem politikai vezér. Életrajza tanúsága szerint az volt az alapelve, hogy hagyni kell mindenkit lelkiismerete szerint cselekedni. Eberhard megfontolt, körültekintő, mérlegelő ember volt, döntéseiben inkább habozó, mint gyors, hűségesen kitartó és különösen nemes lelkületű. Az 1159. évi vitás pápaválasztás után Eberhard bölcs megfontolással III. Sándort ismerte el törvényes pápának. Kifejezte jókívánságait Sándornak, és kérlelte, hogy győzelmét használja fel az Egyház egységének megőrzése érdekében. Sándor iránti lelkesedéséről azonban éppoly kevéssé beszélhetünk, mint Frigyes elutasításáról; különösen, mert Sándor pápa oktalan magatartásával Eberhardban, mint sok másban is, megütközést váltott ki: a pápa kiközösítette a császárt, és feloldotta alattvalóit a hűségeskü alól. Ennek ellenére Eberhard, miután III. Sándort törvényes pápának ismerte el, a pápa fő támasza lett a birodalomban a császár ama törekvéseivel szemben, hogy ismét megvalósítsa a Karoling- Ottó-i birodalmi egyházat, továbbá IV. Viktor ellenpápa jogtalanságával szemben, aki az egyházi reform képviselőjeként lépett fel.

A császár már egy szeptember 16-i írásában sürgetően figyelmeztette Eberhard érseket, hogy se ő, se püspöktársai ne hamarkodják el a pápaválasztás elismerését, és ne tegyék azt a vele való egyetértés nélkül; Eberhard maga is eltökélte, hogy csak olyan személyt ismer el, aki szavatolja a birodalom méltóságának és az Egyház jogának és szabadságának megtartását. A császár 1160. január 13-án zsinatot hívott össze Páviába, s erre Eberhard érseket is meghívta. Amikor aztán a zsinatot megkésve, február 5-én megnyitották, mintegy ötven püspök jelent csak meg. III. Sándor elutasította, hogy megjelenjen a gyűlés előtt. Eberhard is hiányzott: fele útján, Trevisóban megfordult, és megelégedett azzal, hogy távolmaradását kimentse a császárnál.

1160/61 telén megjelent Eberhard egy követe III. Sándornál Anagniban. A pápa leplezetlen örömmel fogadta. 1162. március 16-án III. Sándor egy írásában biztosította Eberhardot, hogy nincs hőbb vágya, mint a béke a császárral. A pápa békemisszióval bízta meg az érseket. Milánó meghódítása után Barbarossa Frigyes császár 1162. március 30-án zsinatot tartott, amelyen Eberhard is részt vett. A császár tiszteletteljesen fogadta ugyan, béketörekvései azonban meghiúsultak.

1163 áprilisában Eberhard, aki időközben Németország pápai legátusa lett, Mainzban újból találkozott a császárral. IV. Viktor halála (1164. április 20.) után III. Sándor ügye kedvezőre fordult Itáliában és Franciaországban; Németországban azonban III. Sándor követőit súlyos csapás érte Eberhardnak 1164 nyarán bekövetkezett halálával.

Eberhard érsek egész életében arra törekedett, hogy vitás esetekben közvetítsen. Ellenfelei -- így I. Barbarossa Frigyes császár is -- időnként megharagudtak rá, de mindig tisztelték. Békét teremtett a regensburgi püspök és Henrik bajor herceg között. A kibékítés gyakran csak évekig tartó fáradozás után sikerült, sőt egyes esetekben csak Eberhard halála után járt eredménnyel. Jól beleillik Eberhard életének képébe, hogy utolsó szolgálata is a béke műve volt. Ama kísérlete, hogy békés megegyezést hozzon létre a steiermarki Ottokár őrgróffal való viszálykodásban, aki Leibnitz érseki várkapitány ellen vonult Seckau vára elé, kimerítette a koros érsek végső erejét. A megegyezés létrejött, az aggastyánt azonban súlyos betegen vitték a Graz melletti Rein (Reun) ciszterci kolostorába, ahol 1164. június 22-én meghalt. Holttestét Salzburgba szállították.

Egy Salzburgból való kortársi tudósítás ezeket közli a lakosság Eberhard halála utáni magatartásáról: ,,A hírt minden szomorúsága mellett is szívesen nevezném örömtelinek, tudniillik, a bélpoklosok összegyűltek, hogy adományaikkal, imáikkal, panaszukkal és áldozataikkal az utolsó, jól megérdemelt tiszteletet tanúsítsák iránta... A szegények az ég felé kiáltozták: ,,Atyánkat veszítettük el, micsoda csapás ez számunkra!'' Még a tehetősek is panaszkodtak -- egyik, mert urát, másik, mert barátját és atyját vesztette el.''

Bár a 15. század közepén elkezdett szentté avatási per nem járt eredménnyel, Eberhardot a salzburgi egyházmegyében és a bencés rendben a szentek között tisztelik. Úgy szokták ábrázolni, amint a szegényeknek szolgál az asztalnál.

Gonzága Szent Alajos hitvalló

gsza.jpgSzent Alajos alig élt 24 évet. Ilyen fiatalon véghezvihet-e az ember oly nagy dolgokat, hogy a legnagyobbak közt foglalhasson helyet?

III. Ottó német-római császár trónralépésekor 16 éves volt, 22 évvel pedig már a sírba szállott s mégis a legnagyobb uralkodók közé tartozik. Nagy Sándor mint 22 éves ifjú világhódító s 33 éves korában halott. A 18 éves Pico della Mirandola 22 nyelven beszélt s 31 éves korában bekövetkezett halálakor (1494) kora egyik legnagyobb tudósa volt. Petőfi 27 évet sem élt s mégis a legnagyobb magyar költő. A fiatalság nem akadálya a nagyságnak. Szent Alajos egész fiatalon a legnagyobb dologban lett naggyá: az életszentségben; s így váltotta valóra az ószövetségi bölcs szavát: „Rövid időn vége lévén, sok időt töltött be”. (Bölcs. 4,13.)

A kiváló ősi Gonzága olasz főúri család ivadéka. Született 1568 márc. 9-én a Mantua melletti Castiglione várában mint Ferdinánd uralkodó őrgróf elsőszülött fia.

Jámboréletű édesanyja, Santena Márta, a leggondosabb vallásos nevelésben részesítette. Hét éves lehetett, amikor atyja magával vitte egy hadgyakorlatra, hadd ismerje meg minél előbb azt az életet, amely reá vár. A fiúcska az egyik katonától elvitt puskaporral megtöltött egy ágyút s azt elsütötte. Ez a csíny végzetessé válhatott volna: kevés híja, hogy a hátravetett ágyú ki nem oltotta életét. Ugyanakkor a katonáktól eltanult egy-két trágár szót, amelyeket ismételt anélkül, hogy tudta volna jelentésüket. Amikor figyelmeztetésre a két gyerekességnek - élete e két legnagyobb hibájának - tudatára ébredt, heves bánat nyilallott lelkébe s megsokszorosította áhítatgyakorlatait. Ettől kezdve nem egyszer külön kellett figyelmeztetni az áhítatba elmerült fiút, hogy az imádságra szánt idő már régen lejárt. Amikor meg pajtásai „zálogot” játszottak s arra akarták rávenni, hogy csókolja meg az egyik lányka árnyékát, a legnagyobb méltatlankodással utasította ezt vissza. Nem akart játszani sem a maga, sem más szívével. Alig volt 9 éves, amikor titokban már örök tisztaságot fogadott Istennek.

Tízéves korában Medici Ferenc fejedelem firenzei udvarába került öccsével együtt apród-szolgálatra. Itt is mindjárt föltűnt tudatos lelkiélete. Az udvarnál szokásos gyermekbálok alkalmával a világért sem tudták rávenni, hogy táncoljon. Sőt a tisztaságot fenyegethető minden veszedelem elkerülése végett kemény elszántsággal megfogadta, hogy semmiféle, még rokon nőre sem fog soha föltekinteni. Itt, Firenzében végezte el nagy bűnbánatban első szentgyónását s kétévi itt-tartózkodás után visszatért a családi házba.

Otthon újabb nagy esemény volt lelke számára első szentáldozása. Ekkor járt ott apostoli útjában Milánó nagy érseke, Borromeo Szent Károly (nov. 4.). Alajos az ő ajkáról hallhatta az útbaigazításokat, az ő kezéből vehette a Legszentebbet. Az Oltáriszentségben rejtőző Istenember leereszkedő szeretete Alajost az eddiginél még nagyobb szeretetre sarkalta. A mantuai őrgrófság fiatal örököse kemény önmegtagadásokhoz fogott: hetenként háromszor kenyéren és vízen böjtölt, hasábfát tett ágyába, hogy az alvás kényelmétől szabaduljon; titokban éjjelenkint fölkelt imádkozni. Ebbe az időbe esik szerzetesi hivatásának kialakulása is. A tehetséges ifjú nagy érdeklődéssel olvasta a jézustársasági misszionáriusoknak Indiából írt leveleit.

Ezek azt az elhatározást érlelték meg benne, hogy jezsuita lesz. Azonban sokat kellett küzdenie, míg ez a szándéka megvalósult.

Újabb fordulatot jelentett életében az az idő (1581-1584), amelyet családjával együtt Madridban töltött. Az akkori világ legnagyobb uralkodójának, II. Fülöpnek udvarában teljesített apródi szolgálatot. Ő azonban többre vágyott: a királyok királyát akarta szolgálni. Itt tárta föl szülei előtt régóta érlelt vágyát, hogy t. i. jezsuita akar lenni.

Édesanyjának ez a bejelentés nagy örömet szerzett, atyjának azonban nagy gondot hozott. Hisz elsőszülöttét utódjának szánta. Miképp törődhetnék tehát bele, hogy fiából szerzetes lesz? Talán egy hosszabb utazás kiveri fia fejéből a szerzetesi hivatás gondolatát! Azonban hiába utaztatta fiát egy éven át Olaszországban s hiába kísérelt meg mindent: Alajos törhetetlen maradt és győzött.

17 éves volt már, amikor hivatása érdekében az utolsó lépésre szánta el magát.

Édesatyja köszvényben feküdt. Ő maga öt óra hosszat imádkozott s utána nyugodtan lépett be atyja szobájába. Tiszteletteljesen, de határozottan így szólt hozzá: „Hatalmadban vagyok, atyám, s te rendelkezel velem. De tudd meg, hogy Isten engem a Jézus-társaságba hív s te az Isten akaratának állod útját, ha hivatásomat ellenzed”. Megfordult és eltávozott. Atyja lelkében fájdalmas vívódás indult meg. A kínos lelki tusának az lett a vége, hogy magához hivatta fiát s könnyek közt adta beleegyezését.

Alajos lemondott öccse javára az elsőszülöttségi jogról s Rómába sietett, ahol 1585 nov. 21-én a jezsuita noviciátusba lépett. A 18 éves főúri újoncnövendék a legnagyobb engedelmességgel és alázattal vállalta a legalacsonyabb rendű teendőket. A különféle önmegtagadásokban annyira ment, hogy parancsszóval kellett mérsékletre inteni. „Görbe vasdarab vagyok, mondotta s azért jöttem a szerzetbe, hogy ki egyenesítsen az önmegtagadás és vezeklés kalapácsa.” A kétévi noviciátus után letette egyszerű fogadalmát, fölvette a kisebb rendeket s hozzáfogott a hittudományokhoz. Tehetségével és szorgalmával itt annyira vitte, hogy nagy tudományos jövőt jósoltak neki.

A második tanulmányi év végén családja iránti szeretete hazaszólította. Öccse érvényes, de titkos házasságban élt egy alacsonyabb rangú nővel, ami az egész főúri család békességét földúlta. A fiatal Alajos annyi tapintattal és ügyességgel nyúlt bele ebbe a kényes ügybe, hogy öccse nyilvánosan is törvényes feleségének ismerte el élettársát. A család békéje helyreállt.

Az 1591. év tavaszán kitört római pestis szentünket a könyvek mellől a betegekhez szólította. Március hónapban egy pestises beteget cipelt be az utcáról a kórházba s elkapta tőle a vészt. Június elején megható módon búcsúzott el édesanyjától (atyja noviciátusa alatt halt meg) s ugyanezen hónap 21. napján visszaadta ártatlan lelkét teremtőjének.

Halálos ágya mellett ott volt lelkiatyja, Bellarmin Szent Róbert (máj. 13), kora legnagyobb hittudósa, aki később örömmel bizonyította, hogy Szent Alajos sohasem követett el halálos bűnt. Édesanyjának az a ritka boldogság jutott osztályrészül, hogy megérte fia boldoggá avatását (1605) s fiának oltárképe előtt dicsőíthette Istent, aki nagy az ő szentjeiben. 1726-ban avatták szentté.

Szent Alajos a tisztaság hőse. Angyali ifjúvá lett, mert kemény kézzel biztosította a lélek uralmát a test fölött. „Nem gondolom, szokta mondani, hogy a kegyelem vezeklés nélkül hosszabb időre úrrá tud lenni a természeten.” Jelszava „Quid haec ad aeternitatem”! (Mit érnek e földi dolgok az örökkévalósághoz képest!) Ez bizonyítja, mennyire rendelkezett a tudományok tudományával, a természetfölötti bölcsességgel.

Végül: tökéletes művésze volt a szeretetnek. Órák hosszat tudott elmerülni Istenben. Arcán ilyenkor megjelentek a szeretet tüzes rózsai; káros, szórakoztató gondolat nem bántotta. Saját vallomása szerint neki éppoly fáradságába került gondolatait elfordítani Istentől, mint másnak hozzá emelni! Példája belekiáltja a századokba, hogy az Isten országában egészen naggyá lenni - ennek nem akadálya semmi életkor és akármilyen rövid életidő.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

GONZAGA SZENT ALAJOS - BOLDOG BERNARDA BÜTLER szűz

GONZAGA SZENT ALAJOS
* Castiglione, 1568. március 9. + Róma, 1591. június 21.
A Gonzaga család nevének abban az időben jó csengése volt. Egyik elődjük a brandenburgi választófejedelem leányát vette feleségül. A terület, amelyen a Gonzagák uralkodtak, kicsi volt. Ezért vagy a császár szolgálatába szegődtek, és vakmerő katona, esetleg kíméletlen zsoldosvezér lett belőlük, vagy az Egyház szolgálatába álltak, s ott tűntek ki. A Gonzagákat nem ritkán két bíboros is képviselte a szent kollégiumban. Kétségkívül tetterős, becsvágyó és életrevaló nemzetség volt a Gonzaga család.

Alajos 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése -- mint trónörökösnek -- előre meghatározta várható életútját. Alig volt tíz éves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. A fejedelmi fiúk és lányok között, akikkel együtt élt, ott volt a későbbi francia királyné, Medici Mária is. Megtartottak minden egyházi előírást, de az udvar valójában távol állt a keresztény lelkiségtől. A gyilkosságtól sem visszariadó kegyetlenség és a féktelen, léha viselkedés mindennapos volt. A fejedelmi családok úgy érezték, fölötte állnak a köznépnek, sőt a jognak és a törvényeknek is. Ebben a légkörben Alajos elhatározta, hogy megőrzi függetlenségét, és nem engedi, hogy környezete magával ragadja. Kora szerint még gyermek volt, de már tudta, mit kell tennie. A firenzei Angyali Üdvözlet- templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.

Firenzéből 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. A herceg volt az egész Gonzaga-ház feje. Ott állítólag már kifejezésre is juttatta meggyőződését: ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni.'' Életmódjának merőben eltérő formája állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. Mivel ezek száma nem volt csekély, nem lehet csodálkozni, hogy az ő másfélesége föltűnt, sőt kihívásként hatott.

1581-ben Alajost apródként Máriának, V. Károly legidősebb leányának, II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki spanyol hazájába készült visszatérni. Alajos szülei és testvérei vele együtt hajóztak a tengeren. Az apa játékszenvedélye miatt kényelmetlen pénzügyi helyzetbe sodródott Spanyolországban, s a tizennégy éves Alajosnak kellett levélben közbenjárnia a rokonságnál. Úgy látszik, apja nagyon bízott elsőszülöttének diplomáciai képességeiben. Amikor II. Fülöp király 1583-ban több évi portugáliai tartózkodás után visszatért Madridba, Alajost választották ki a latin üdvözlő szónoklat elmondására. Ez a beszéd ugyan a kor szokványos iskolai feladata volt, mégis elárul valamit az ifjú szónok tehetségéből. Ott Spanyolországban lett egészen világos a trónörökös előtt jövendő életútja. Be akart lépni a jezsuita rendbe, és ezzel hosszú küzdelem kezdődött apjával, aki abba még csak beleegyezett volna, hogy fia egyházi szolgálatot vállaljon, amelyet a bíborosi méltóság koronázhatott volna meg, a szerzetességet azonban kevésnek találta elsőszülötte számára.

1584 nyarán a család visszatért hazájába, csak egyik nővére maradt a madridi udvarban. Odahaza az édesapa még egyszer megkísérelt mindent, hogy fiát a szerzetesi hivatástól eltérítse. De ezúttal is alábecsülte fia határozottságát és bátorságát. 1585. november 2-án a trónörökös ünnepélyesen -- minden formaság betartásával -- lemondott összes jogáról, és a trónöröklést Rudolf öccsére ruházta. Nem volt véletlen, hogy halottak napját választotta alkalmul, mert valóban meghalt ennek a világnak. Két nap múlva Alajos már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét. Néhány hónappal később apja haláláról értesült.

Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg, szükség volt a legidősebb testvér tanácsára és segítségére. Rudolf öccse, akinek átadta az őrgrófságot, sok gondot okozott. A családi tanács által elhatározott házassági ajánlatot semmibe véve megszöktetett egy polgári származású leányt, és titokban feleségül vette. Alajos alig bírta rávenni, hogy vállalja, azaz hozza nyilvánosságra a megkötött és érvényes házasságot, és ezzel szüntesse meg a törvénytelen együttélés botrányát. Eközben Rudolf a mantovai herceggel Solferino birtoklásáért pörlekedett. Alajos először csak egy sornyi -- anyjának írt -- levéllel avatkozott az ügybe. Anyja egyébként a területi viták ügyében még Prágába is elment a császári udvarba. A viszályt azonban nem sikerült rendezni. Ekkor a mantovai herceg anyja azt javasolta, hogy Alajos legyen a döntőbíró. A rend általános főnöke elfogadta az ajánlatot, és megengedte, hogy Alajos hazatérjen, s ott a helyszínen oldja meg a vitás kérdéseket. Az, hogy az alig húsz éves fiatalembert bízták meg ezzel a feladattal, világosan mutatja, mekkora tekintélyt élvezett a családi körben. A közvetítés sikere tényleg nem maradt el, és helyreállt a béke. (Alig három évvel később azonban Rudolf erőszakos halállal meghalt, és egyik öccse lépett a helyébe.)

Alajos így szerencsésen megoldotta mindkét nehéz feladatát, amelyek miatt Lombardiába jött. Most visszahívták Rómába, hogy ott a Római Kollégiumban, a rend központi tanulmányi intézetében folytassa teológiai tanulmányait.

Egy alkalommal Rómát ,,igazi hazájának'' mondta, s az is lett földi útjának utolsó állomása. 1590/91 tele éhínséget hozott Itáliára, s vele pestist, amellyel szemben akkoriban szinte tehetetlenül álltak.

A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába, s életének utolsó heteiben Alajos több más bátor emberrel együtt a római ,,fekete halál'' ellen harcolt. Az egyik napon az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú ekkor kapta el a halál csíráját. Fájdalmas betegeskedés következett. Rögtön fölvette a betegek szentségét, de a betegség elhúzódott.

1591. június 21-én halt meg a Római Kollégiumban. Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én szentté avatták. Ünnepét 1842- ben vették föl a római kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Az ,,ifjúság példaképeként'' gyakran túlzottan lágy és színtelen egyéniségként rajzolták meg alakját, az életéből ránk maradt források azonban nemes jellemének és életszentségének határozott körvonalait tárják elénk.

Már ifjú udvaronc korában megmutatkozott egyenes lelkülete. Egyszer terített asztalnál azzal szórakozott egy hetvenes éveiben járó úr, hogy a fiatal nemesurak tetszését keresve mocskos tréfákat mesélt. Alajos e szavakkal fordult hozzá: ,,Nem szégyenli Ön, hogy a maga korában és rangjával így beszéljen fiatalemberek előtt? Nem tudja, hogy a rossz beszéd megrontja a jó erkölcsöt?''

Alajos kemény és határozott harcot vívott apjával, aki szenvedélyesen szembeszállt fiának azzal a szándékával, hogy a jezsuita rendbe lépjen. Sem harag, sem ígérgetés nem tudta az elszánt fiút szándékától eltéríteni. Amikor egyszer apja veréssel fenyegette, Alajos azt válaszolta: ,,Boldognak fogom tartani magamat, hogy ilyesmit szenvedhetek Istenért.'' Amikor apja azt kérdezte, hogy miért éppen a jezsuitákhoz akar menni, ezt felelte: ,,Éppen azért választottam a jezsuita rendet, mert abban senki sem vállalhat kitüntető tisztséget. Ha ilyesmire törekednék, a világban maradnék, ahol mint elsőszülött megkapnám az őrgrófságot.''

Öccse, aki Alajos helyett őrgróf lett, mint már mondtuk, titokban megszöktetett és feleségül vett egy polgárleányt. De rendje gondolkodásában megrekedve nem volt elég ereje, hogy nyíltan bejelentse ezt a ,,rangon aluli'' házasságot. Így látszatra törvénytelenül éltek együtt. Alajos sürgette öccsét, hogy szüntesse meg a botrányt, és hozza nyilvánosságra házasságkötését. Ezért határozott hangú, szinte a szeretet határait átlépő levelet írt neki: ,,Ha ezt nem érem el nálad, nem ismerlek el többé édestestvéremnek, és egyáltalán nem akarlak többé ismerni. Magam több mint négy év óta a család számára halottnak számítok. Igazán szégyenlenem kellene magamat magam előtt, ha most, miután Krisztus szeretetéért mindent, még magamat is elhagytam, emberi vonzalom miatt Krisztust elárulnám, és a neki okozott sértést semmibe venném... Tizenkét napig maradok itt, addig várok a válaszra. Ne késlekedj abban, ami kötelességed, ne késlekedj, és még egyszer: ne késlekedj! Jól jegyezd meg, hogy háromszor ismételtem ezeket a szavakat! Mert biztosan meg fogod bánni, ha megtagadod kérésemet.'' És Alajos végül elérte, amiért öccsét annyira ostromolta: a titokban tartott házasságkötést nyilvánosságra hozták, elviselve a nemesség megrökönyödését.

Betegségében is bizonyságot tett arról a nemes lelkű viselkedésről és bátorságról, amely egész életét jellemezte. Anyjához írt egyik levelében ezt mondja: ,,Egy hónappal ezelőtt már közel álltam hozzá, hogy megkapjam Istentől az elnyerhető legnagyobb kegyelmet, vagyis hogy az ő kegyelmében meghaljak. De úgy tetszett Istennek, hogy a halált elodázza, és helyette állandó lázt küldjön rám. Most is ettől szenvedek. Az orvosok, akik nem tudják, mi lesz a dolog vége, mindent megkísérelnek a test egészségéért. Nekem azonban fontosabb arra gondolnom, hogy Isten, a mi Urunk adjon nekem jobb egészséget, jobbat, mint amit az orvosok adni képesek. És tulajdonképpen boldog vagyok, mert remélem, hogy Isten, a mi Urunk néhány hónapon belül a holtak országából az élők birodalmába fog hívni.''

Erős hitével fölkészítette anyját arra a pillanatra, mikor majd halálhírét veszi. Fennmaradt egy 1591. június 10-én írt levele: ,,Mindezeket azért írtam, hogy teljesedjék egy különleges kívánságom: Fölséged az egész családdal együtt drága ajándékként fogadja halálom hírét. Adja rám anyai áldását, és álljon mellettem hazamenetelem alkalmával. És ezeket a sorokat azért írtam különösen szívesen, mert semmi másom sincs, amivel szeretetemet és gyermeki tiszteletemet kifejezhetném. Azzal fejezem be soraimat, hogy még egyszer alázatosan kérem áldását.''

Amikor közölték vele, hogy hamarosan meg fog halni, lázban égő szemei fölragyogtak az örömtől. ,,Örömmel megyek, nagy örömmel!'' Ezt ismételgette. Egyik társát, aki meglátogatta, ezzel fogadta: ,,Jó hírt kaptam: nyolc napon belül meghalok. Énekeld velem a Te Deumot!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, égi ajándékok szerzője, ki Szent Alajosban az ártatlanságot csodálatosan egyesítetted a bűnbánó lelkülettel, az ő érdemeiért és közbenjárására add meg, hogy akik az ártatlanságban nem követtük, bűnbánatáról példát vegyünk!


BOLDOG BERNARDA BÜTLER szűz, III. r., rendalapító (1848-1924)
A svájci Auw-ban született. Nyolcan voltak testvérek. Szülei Isten és felebarát iránti szeretetben nevelték. 15 éves korában szüzességi fogadalmat tett, 19 évesen pedig belépett Altstattenben a Segíto Szuz Mária ferences novérekhez. Itt néhány idos novér élt akkoriban. A Verena keresztneve helyett itt kapta a Mária Szent Szívérol nevezett Mária Bernarda nevet. A szerzetben értékes emberi tulajdonságai és erényei révén hamarosan a novíciák mesternoje, majd a ház elöljárója lett. Sürgette a szabályok megtartását, a fegyelem terén mutatkozó lanyhulás megszuntetését. Bevezette az Oltáriszentség állandó imádását. Mindezek következtében a szerzetesi élet virágzásnak indult, a hivatások száma örvendetesen emelkedett. Egy ecuadori püspök 1887-ben novéreket kért hazájába. Mária maga indult el hat társával a misszióba, ahol különösen a szegények felkarolásával segítette az Egyházat. Már itt tervezte szerzete átalakítását missziós renddé. A nyolc évi termékeny munkának azonban vége szakadt, amikor Alfaro tábornok átvette a hatalmat és egyházüldözést támasztott. Elvette az egyházi vagyont, a szerzeteseket elkergette. Így Bernarda novérnek és társainak is el kellett hagyniuk az országot. 1895. aug. 2-án a kolumbiai Cartagoban telepedtek le, ahol a kongregáció gyorsan növekvésnek indult. 1912-ben Cartago érseke egyházmegyei szinten jóváhagyta a Segíto Szuz Mária Ferences Missziós Novérek kongregációját, mely Kolumbiában, késobb Brazíliában, Ausztriában, Olaszországban létesített házakat. Az ifjúság oktatásával, a szegények, betegek gondozásával foglalkoztak. Bernarda anya halála elott négy évvel lemondott fonöknoi tisztségérol. Cartagoban hunyt el 1924. máj. 19-én. Különösen a szegények és a hátrányos helyzetuek gyászolták. II. János Pál 1995-ben avatta boldoggá.
„Igazi eros no, okos, sokak lelki vezetoje, jeles ferences és misszionárius. Egyházának és a ferences Családnak fényes tanúságtételt hagyott az evangéliumnak és a legkisebbeknek való teljes elkötelezettségrol. Karizmája továbbra is eleven az Egyházban - elsosorban kongregációjában. Megosztotta a szegények szenvedéseit, fáradozott Isten gyermekei méltóságának elismertetésén.”
A Ferences Postulatio beszámolójából - 1995.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Bernardát arra segítetted, hogy a Ferences Missziós Novérek társulatát megalapítsa, s novérei elott példájával világoskodjék. Add, hogy közbenjárására és példájára téged itt a földön egyre igazabb szeretettel szeressünk, az örök életben pedig színrol színre meglássunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.



Tiszteletreméltó Rigby János     vértanú, † 1600       


Szent Julián     tarzusi vértanú


Szent Lujza


Szent Olga     özvegy, † 969   
   

Úrnapja (Festum SS. Corporis D. N. Jesu Christi) (I. oszt. duplex ünnep II. oszt. kiváltságos nyolcaddal) Szentháromság vasárnap után való csütörtökön – Parancsolt ünnep.

Szentháromság vasárnap után való csütörtökön – Parancsolt ünnep.

corpuschristi.jpgE szép ünnep késői keletkezésének okául jóformán ugyanazt lehet elmondani, mint a Szentháromság vasárnapéról. Mert vajon mi egyéb a Szentmise-áldozat bemutatása, mint a kenyér és bor színe alatt rejlő Isten hitének megvalIása, felségének imádása, kegyelmeinek gyümölcsöztetése, röviden szólva az Úr Jézus ünneplése az Oltáriszentségben? Ilyen körülmények között nem is mutatkozott külön eucharisztikus ünnep szükségessége — jobban mondva — nem vették észre ennek hiányát mindaddig, míg csak nem akadtak emberek, akik elég merészek voltak a Szentírás megdönthetetlen szavai[1] és a sok százados hagyomány[2] tanúbizonysága ellenére Krisztus Urunk valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben tagadni vagy kétségbe vonni.[3] Ennek a mozgalomnak ellenhatásaképpen fakadt ki a hívő szívek melegéből, mint a kora nyári időben a sok szép virág, a mai ünnep.

Egy egyszerű ágostonrendi apáca[4] által hintette el az Úr az eszmét az arra hivatottak elméjében és a Gondviselés munkája siettette[5] a kivitelt. Végül IV. Orbán, és V. Kelemen pápa rendelete[6] tette Úrnapjának megünneplését az egész egyházban kötelezővé.[7]

A mai ünneplés legkimagaslóbb pontja: a fényes körmenet, nem egykorú az ünnep keletkezésével. Nem egyházi előírás, hanem a szokás honosította meg, a szentségi Jézushoz ragaszkodó hívek szeretete, amely ezzel is nagyszerűbbé, felségesebbé akarta tenni az Oltáriszentségben való hitének megnyilatkozását.[8] V. Márton és IV. Jenő pápák azután búcsúkat engedélyeztek a körmeneten résztvevőknek, miáltal e szép szokás az egyház szentesítését megnyerte.[9]

Már IV. Orbán pápa nyolcadot rendelt Úrnapjának utóünneplése gyanánt, melyet azután X. Pius II. osztályú kiváltsággal látván el. Vízkereszt nyolcadának méltóságára emelt.

A szertartások méltatására elég azt tudnunk. hogy azokat Aquinoi Szent Tamás szerkesztette.[10] A „Doctor angelicus” valóban az angyalok nyelvét szólaltatta meg az angyalok Kenyerének ünnepén. A legpontosabb theologiai szabatosság párosul e magasztos imák és hymnuszokban egyrészt a forma tökéletességével, másrészt pedig a lélek emelkedettségének olyan fokával, melyre valóban csak egy szent lehetett képes. Olyan művet alkotott itt a szent tudós, mely előtt még a hitetlenségnek is tisztelettel kell meghajolnia, akárcsak a kölni dóm előtt, melynek néma kövei is a művész lelkének vallási ihletettségét lehelik ki magukból.[11] Azt kell mondanunk e mennyei harmónia hallatára, hogy Szent Tamás művében a Szentlélek alkotott méltó keretet a Legméltóságosabb megdicsőitéséhez!

Mivel úgysem tudnánk megfelelő szavakat találni a zsolozsmának magyarra való átültetéséhez, azután meg a hely kimértségére való tekintettel is avatottabbakra bízzuk e munka teljesítését és megelégszünk a hívőkre nézve a legszükségesebbel: a Szentmise és körmenet szertartásainak ismertetésével.

A Szentmisében előforduló zsoltárrészek: 80. zsolt. (Intr.) és 144. zsolt. (Grad.) — az isteni Eledel és az abban rejlő lelki öröm kifejezései.[12] A Szentlecke Szent Pál apostol előadásában az Oltáriszentség alapítását és vételének föltételeit tartalmazza,[13] a szent evangélium pedig Krisztus Urunk ígéretét azok számára, akik szent testét és vérét magukhoz veszik: élni fognak mindörökké.[14] Az Offertoriumban igen helyesen inti az egyház papjait a hivatásukhoz szükséges életszentség és tisztaság gyakorlására. Ha már az ószövetség papjának — aki pedig csak az Oltáriszentség előképét (szentelt kenyeret) áldozta Istennek — ez erényekkel kellett ékeskednie, mennyivel inkább ki kell tűnnie bennük Krisztus papjának! A „Lauda Sion” sequentia, Szent Tamás remeke, nem szorul külön méltatásra,[15] csak az nagy kár, hogy nincs külön Praefatioja is ez ünnepnek.[16] E napon két nagyostyát változtat át a miséző, melyek egyikét magához veszi a szentáldozáskor, a másikat díszes szentségmutatóba teszi[17] és velummal lefedve, azt az oltár közepére helyezi.[18] Szentmise végeztével a pap leveti a miseruhát és karkötőt és fehér vecsernyepalástot vévén magára megtömjénezi a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Majd a segédkezők selyem velumot tesznek vállaira, mely velumnak elől lelógó részével betakart kezeibe fogván a szentségmutatót a nép felé fordul és a „Pange lingua”[19] kezdetű hymmnuszt intonálva megindul a körmenet a virágokkal, lombokkal, szentképekkel, zászlókkal és gyertyákkal pompásan fölékesített útvonalon.[20] Menet-közben Szent Tamás gyönyörű hymnuszait éneklik,[21] vagy más szép énekeket az Oltáriszentségről.[22] Németországban a XII. és XIV. század között keletkezett az a szokás, hogy útközben négy oltárnál megállapodik a körmenet és evangéliumok olvasása, valamint szentségi áldás után vonul tovább.[23] Ennek a rómaitól eltérő szokásnak eredete valószínűleg a püspökök szertartáskönyvének egy rendelkezésére vezethető vissza, mely megengedi, hogy hosszú útvonal esetén a menet egy-két templomban vagy oltárnál pihenőt tarthasson és innét a megfelelő könyörgés elmondása és áldás után induljon tovább.[24] Azonban lehetséges, hogy az időjárásért könyörgő körmenetek mintájára[25] honosodott meg Úrnapján is a négy égtáj felé való evangéliumolvasás.[26]

Visszatérvén a templomba a „Te Deum” hymnusz eléneklése után ismét tömjénezés történik és az Oltáriszentséggel utoljára is áldás (az ötödik) adatik, mégpedig épp úgy mint a feltámadási szertartás befejezésekor régi magyar (Pázmány-féle) rítus szerint.[27]

Örvendezzünk e szent napon a hit diadalának. Az édes Üdvözítő irántunk való végtelen szeretetéből ugyanegy tényével megalázta saját isteni Fönségét, hogy lelkünk táplálékává lehessen az örök életre, de megalázta egyben az ágaskodó és ellenkezni szerető emberi értelmet is, mert nagy myszteriumot adott eléje, melyet ha az önmagát le nem győzi és alázatos hittel el nem fogad, nem lehet méltó Őhozzá!

Azután emlékezzünk meg e napon nagy hálával e fölséges szentség alapításáról is[28], mert ez tette számunkra lehetővé, hogy szeretett Jézusunk állandóan köztünk lévén, minden bajunkban és bánatunkban rögtöni oltalmat és vigaszt nyerhessünk szent hajlékánál, lelkünk éhségét szentséges Testének vétele által enyhíthessük és mi porszemek, végtelen értékű áldozatot mutathassunk be a Mindenhatónak!

Bánjuk meg méltatlan vagy kevés áhítattal végzett szentáldozásainkat, melyekkel megszomorítottuk Krisztust a szeretet szentségében; fogadjuk meg, hogy a jövőben gyakori szentáldozásaink alkalmával[29] sem fogunk soha megfelejtkezni arról, hogy a végtelen fölségű Isten az, akit ekkor szívünkbe fogadunk. „Boruljunk le és rettegve imádjuk e Szentséget,
Mint igaz Istenséget!”
_________________
[1] Ján. 6, 52. sk. (ígéret); Mt. 26, 26. sk; Mk. 14, 22. sk; Luk. 22, 19, sk; I. Kor. 11, 23. sk. (alapító szavak) stb., mely utóbbiak alapján Luther sem merte Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben tagadni. (Luther: Das diese Wort Christi: Das ist mein Leib etc. noch fest stehen wyder die Schwermgeister. Nürnberg 1527.) és 1524-i levele, (de Wette kiad. II. 576. sk. o. l. bőv. Pesch: Comp. Theol. Dogm. IV. 78. sk.)
[2] L. ágazatos hittan.
[3] A XI. században Berengarius toursi kanonok: „De coena Domini” (1073), de VII. Gergely pápa józan és szeretetteljes fölvilágosítására ő is visszavonta tévedését 1079-ben. Mint szentéletű remete halt meg 1088-ban. (L. bőv. Hefele-Knöpfler: Egyház történet I. 257. sk.) A dokéták, monophysiták, majd később a katharok és waldiak csak közvetve voltak a valóságos jelenlét tanának tagadói, amennyiben ők ezt nyíltan nem vetették el, azonban tanításuk alapján fönntartani sem volt lehetséges. Wiklif és Hus próbálkozásai után Zwingli és Kálvin voltak első számottevő tagadói.
[4] Julianna (szül. 1193-ban Retinnesben, +1258-ban Fossesben — l. bőv. Bollandisták Ápr.) mont cornilloni (Lüttich mellett) apáca 1209 körül egy látomásban a teli holdat látta, melyből azonban egy darabka hiányzott. Belső felvilágosítás révén megtudta, hogy a hold az egyházi évet jelképezi, hiánya pedig az Oltáriszentség ünnepe. Csak 1230-ban merte látomását tudós és szentéletű lüttichi papoknak, különösen troyesi Pantaleon Jakab esperesnek elmondani, minek az lett az eredménye, hogy Róbert püspök 1246-ban a lüttichi egyházmegyében elrendelte Úrnapjának megülését, amit a püspök halála ellenére 1247-ben először végre is hajtottak. Innét terjedt lassanként az ünnep különösen Németország nyugati részében.
[5] Pantaleon Jakab 1261-ben pápa lett: IV. Orbán néven; 1262-ben történt a bolsenai mise. (Egy pap feldöntvén a kelyhet összehajtotta a corporalét, hogy vigyázatlanságát a hivek észre ne vegyék, azonban a szent vér áthatolt a corporalén és annak másik oldalán ostyaalakú vörös nyomokat hagyott. E corporalét az orvietói székesegyházban őrzik.) IV. Orbán 1264. szept. 8-án „Transiturus” bullában az egész egyházra kiterjeszti az ünnepet, napjává pedig a Szentháromságvasárnap után való csütörtököt jelöli ki.
[6] „Si Dominum” bulla az 1311-i viennei egyetemes zsinaton.
[7] Nálunk már 1292 és 1298-ból vannak emlékeink Úrnapjáról. (Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 156.)
[8] Először Kölnben 1279, majd Würzburg 1298, Hildesheim 1301, Augsburg 1305, Worms 1315, Aachen 1319, Prága 1355, hazánkban csak 1424-ben említtetik először. (Mihályfi: i. h.) Kramp a nagycsütörtöki körmenetben keresi eredetét. (i. m. III. 155)
[9] X. Pius ugyan törölte a parancsolt ünnepek sorából, a körmenetet pedig a következő vasárnapra tette át, azonban számos püspök kérésére ez a rendelkezés nem maradt fönn. A Cod. iur. can. már többször idézett 1247. can. 1. § -a ismét a parancsolt ünnepek között említi Úrnapját: „Festum sanctissimi Corporis Christi”.
[10] IV. Orbán pp. felszólítására. Előtte már lausannei János lültichi kanonok is készített officiumot.
[11] Hasonlóan ír Baumgartner (id. Müller: Das Kirchenjahr. 475.) És vatóban pl. Lonovics idézi is a protestáns Augusti magasztaló szavait Úrnapjának szertartásáról. (Arch. I. 265. o. 3. j.)
[12] Wolter III. 168. és V. 416.
[13] I. Kor. 11, 23—29.
[14] Ján. 6, 56—59.
[15] Kevésbé sikerült fordítását l. Kiss: Imádkozzunk 292.o.
[16] A karácsonyit kell venni. Régen nem volt ez így, pl. Lonovics közöl is mutatóban egy Oltáriszentségről szóló Praefatiót régi francia Missalékból.
[17] A XVI. század óta; előbb csak díszes kehelyben hordották körül, mert szentségmutató még nem volt használatban. Nálunk első említése 1580-ból való.
[18] Miként az Offertórium a papokat, úgy figyelmezteti a Communio (I. Kor. 11, 26. 27.) a többi híveket az Oltáriszentség vételéhez szükséges lelki tisztaságra. A Comniunio végén kissé furcsán hangzó Alleluja azt az igazságot juttathatja eszünkbe, hogy végeredményben minden Isten dicsőségére szolgál. A méltatlan áldozások elviselése megmutatja Isten végtelen türelmét, jövő büntetésük pedig igazságosságát.
[19] Kiss: Imádkozzunk 297. o.
[20] A Rit. Strig. is megjegyzi, hogy ez a legszebb körmenet az egész évben. (Tit. IX. cap. 5. p. 1.)
[21] Pange lingua, Sacris solemniis, Verbum supernum
[22] A Rituálé még a „Salutis humanae sator” és az „Aeterne Rex altissime” hymnuszokat (Áldozócsütörtökről), a Te Deumot, Benedictust és Magnificatot említi, melyekhez hozzáadható a napi Sequentia is. (Mihályfi: i. m. 606.)
[23] Így Thalhofer: i. m. 667. és Kellner: Heortologie. 94., míg Müller: i. m. 475. a XV. századra teszi keletkezését.
[24] Így Rajner Lajos (l. Mihályfi: i. m. 156. o.)
[25] V. ö. Búzaszentelő.
[26] Így Thalhofer : Handbuch ... I. i. h. Németországban a négy evangélium kezdetét olvassák, nálunk Ján. 6, 56—59. (a napi evangélium) ; Luk. 11, 9—13. (az Úr meghallgatja az imádságot) ; Mk. 11, 22—26. (az imádsághoz bizalom és megbocsátás kell) és Ján. l, 1—14. (az Ige megtestesülése) : Ennek „éneklése odacéloz, hogy imádó tiszteletünket ápolja és növelje az Oltáriszentségben jelenlévő azon véghetlen fölségű Úr iránt, kinek öröklétét, istenségét s csodálatos megtestesülését az apostol ugyanott a legmagasztosb szavakban hirdeti.” (Lonovics: Archeológia. I. 267. o.)
[27] L. fent 193. o.
[28] Nagycsütörtök, az alapítás tulajdonképpeni évfordulónapja, az Úr szenvedésének közelsége miatt nem alkalmas arra, hogy kellőképp kifejezhessük érzelmeinket isteni Üdvözítőnk végtelen ajándékát illetőleg. Azért rendelt külön ünnepet az egyház, még pedig a húsvéti idő után következő első csütörtökön.
[29] Föl kell tételeznem, hogy az olvasó gyakori szentáldozó, amennyiben ez egy buzgó kereszténynél magától értetődik.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 260-266. old.)

 

Szent Szilvér pápa és vértanú

szszilv.jpgSzent Szilvér I. Agapitus utódaként 536 és 537 között Krisztus Urunk földi helytartója. Theodatus gót király, a Honorius és Nagy Teodorik közti jó kapcsolatra való tekintettel, bár a klérus tiltakozott, pápává választatta.

A királyt hamarosan megölték, és a Szent Szilvér az Itáliáért harcoló gótok és bizánciak áldozata lett.

536 decemberében ugyanis Belizár bizánci hadvezér seregével elérte Rómát. Szent Szilvér a szenátussal együtt harc nélkül átadta a várost. 537 március elején azonban Vitige gót király zárta körül a várost.

Közben megérkezett Konstantinápolyból Vigilius Theodóra császárné levelével, aki megbízta Belizárt, hogy ültesse Péter székébe Vigiliust, akit II. Bonifác utódának jelölt ki. Belizár próbálta lemondásra bírni Szilvért, de hiába. Ekkor elfogták a pápának egy állítólagos levelét, amelyben értesítette Vitigét, hogy a Laterán melletti városkaput ki fogja nyitni előtte.

Március 11-én Belizár számadásra hívta Szilvért, de ő könnyedén el tudta hárítani magától a vádat. Egy héttel később Belizár elfogatta, a lykiai Patara városába száműzte és március 29-én pápává tette Vigiliust. A patarai püspök azonban megjelent Justinianus császár előtt, és a pápa rehabilitálását kérte. A császár elrendelte, hogy ha Szilvér pápa vétkes, akkor legyen valamelyik itáliai város püspöke, de ha ártatlan, akkor kapja vissza pápai székét.

Szilvér visszatért Rómába, de Vigilius a Belizártól kapott fölhatalmazás alapján elfogatta és Ponza szigetére deportálta, ahol Szilvér november 11-én lemondott, és nem sokkal később belehalt az átélt viszontagságokba. Sírja a szigeten van.

 

BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz

Szent Szilvér    pápa és vértanú, † 537       


BOLDOG URSULA* LEDOCHOWSKA* szűz, orsolyita, rendalapító (1865-1939)

Az ausztriai Loosdorf-ban született grófi családból, lengyel apától és osztrák anyától. Keresztneve Júlia. A hét testvér közül egyik: Boldog Mária Terézia, egy másik: Vladimir, jezsuita generális. Szülei buzgó, vallásos emberek. A család 1883-ban Krakkó közébe költözött. Júlia Krakkóban megismerkedett az orsolyita novérekkel s 1886-ban a rendbe lépett. Rendi neve Orsolya lett. Közel húsz évig tanított a novérek leányiskoláiban, 1904-ben a ház elöljárója lett. 1906-ban a cári Oroszországból, Szentpétervárról kérelem érkezett a krakkói novérekhez, az ottani leánykollégiumot a megszunés veszélye fenyegette. Júlia néhány novértársával elment s átvette a kollégium vezetését. Civil ruhában szabadott csak járniuk. Két év múlva önálló rendházat alkottak, hamarosan a kollégium élete felvirágzott. Az orosz hatóságokkal történt összekülönbözés miatt Orsolya kénytelen volt elhangyni az országot (1910). Ekkor a finnországi Merentahtiben a Balti-tenger partján gyönyöru vidéken középiskolát, internátust alapít lengyel leányok számára. Kis paradicsomnak nevezik. Az elso világháború azonban letarolja a novérek munkáját. Kénytelenek Svédországba távozni - még 1917 elott. Itt Stockholmban iskolát vezetnek nyelvek oktatására. Dániában is muködnek. Orsolya anya 1920-ban visszatér hazájába s megalapítja az orsolyita rendnek egy új ágát: az Agonizáló Jézus Szívérol nevezett Orsolyita Novérek Kongregációját. A Szentszék 1923-ban hagyta jóvá szabályukat. Fo muködési területük: az ifjúság nevelése és a szegények gondozása. Lelkiéletük központja az Oltáriszentség. Példaképük a Boldogságos Szuz. Önmegtagadásuk: a mindennapi munka. A két világháború között Lengyel-, Olasz- és Franciaországban 35 házat létesítenek, a novérek 800-an vannak. 1929-ben letelepednek Rómában, itt lesz az anyaház. Orsolya anya mint általános elöljáró itt éri meg szerzetes életének 50. jubileumát 1939-ben, s ez év máj. 29-én hal meg Rómában. II. János Pál pápa 1983-ban avatta boldoggá Poznanban, felejthetetlen ünnepség keretében.
„Isten fenntartotta magának a jogot, hogy a kereszt által üdvözítse a világot. Nekünk pedig azt a feladatot hagyja, hogy könnyítsük meg másoknak a fájdalmas keresztútjárást, - hogy magunk körül a jóság és öröm sugarait árasszuk. S ezt gyakran megtehetjük. Egy jóakaró, biztató mosoly... Ez a mosoly Isten jóságáról és szeretetérol beszél.”
Orsolya anya: „A mosoly apostolsága” írásából.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Ursulát új szerzetestársulat alapítójává tetted. Add, hogy erényeit követve az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.