Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Nagyboldogasszony vigíliája (szigorú böjt)

2019. augusztus 14. - Andre Lowoa

vigil-of-the-assumption.jpg1. Hol halt meg Szűz Mária? – Krisztus Urunk mennybemenetele után a Boldogságos Szűz, mint az apostolok erősítője és vigasztalója szerepel az Apostolok Cselekedeteiben s jelen van a Szentlélek eljövetelén is (ApCsel. 2,1-13). Egyébként csak annyit tudunk róla magából az evangéliumból, hogy János apostol „magához vette őt”, tehát, hogy a szűzi tanítvány különös gondjába vette s nála, vele lakott (Jn. 19,27). Az apostolok még egy ideig azután is Jeruzsálemben maradtak s így itt maradt velük Szűz Mária is. Bizonnyal ebben az időben közölte az apostolokkal, majd Lukács evangélistával a Jézus születésére s ifjúságára vonatkozó adatokat is.

Hogyan töltötte napjait a Szent Szűz Krisztus mennybemenetele után? Nem nehéz elképzelni. Szent Fiának élő emléke töltötte el lelkét; bizonnyal százszor sorra járta a szent helyeket, hol szent Fia élt, szenvedett s megdicsőült; imában, boldog elragadtatott elmélkedésben s az Oltáriszentség gyakori vételében töltötte idejét s örömmel legeltette szemét a fejlődő Anyaszentegyházon. A hívek növekvő számával nőtt az ő gyermekeinek serege, s akik felvették a keresztséget s Jézusban hittek, bizonnyal ájtatos tisztelettel hódoltak az üdvözítő még élő, köztük időző Anyjának is.

Mikor halt meg a Szent Szűz, nem tudjuk. Egyesek régi iratokra hivatkozva, 48-ra teszik halálát. Hogy meghalt, hogy lelke, legalább egy pillanatra, elvált testétől, kétségtelen az Egyház állandó hitéből, mellyel a Szent Szűz haláláról beszél. Illett is, hogy bár szeplőtelen volt s a halált nem érdemelte meg, mégis ebben a tekintetben hasonló legyen Krisztushoz. Halálát bizonnyal nem betegség vagy fájdalom, de az Isten iránti szeretet s Fia utáni olthatatlan vágyódása okozta.

Szűz Mária halálának helyére nézve kétféle a vélemény. Egyesek szerint Szent Jánossal együtt Efezusba ment s ott halt meg, mások szerint Jeruzsálemben fejezte be földi életét. A kérdést nem tudjuk eldönteni. Tekintettel arra, hogy midőn Szent Pál Efezusban járt, János még bajosan volt ott (legalább az Apostolok Cselekedetei nem beszélnek Pál és János efezusi találkozásáról). Az ősi hagyomány szerint az apostolok Szűz Mária halálára mind odasereglettek hozzá és sírjához – ami a 42-ben történt „apostolok oszlása” előtt vagy 51-i apostolgyűlés alkalmával volna legkönnyebben érthető – s másról mint jeruzsálemi apostoltalálkozásról tudomásunk nincs. Bizonyos valószínűséggel bír az a feltevés, hogy a Szent Szűz Jeruzsálemben halt meg, esetleg már 42 előtt s hogy csak az ő halála után ment Szent János Efezusba.

Egy a IV. századból eredt irat „De transitu beatae Mariae” mondja, hogy a Boldogságos Szűz testét a Getszemáni-kertben temették el s egy V. vagy VI. századbeli másik irat, mely Jeruzsálem nevezetességeit sorolja fel („Breviarius de Hierosolyma”), Szűz Mária sírjának templomát is említi a Getszemáni telek közelében, a Jozafát-völgyben. Viszont egy Theodózius nevű jeruzsálemi zarándok (530 körül) s egy másik névtelen piacenzai zarándok 580 körül tudnak ugyan egy Mária-templomról a Jozafát völgyében, de nem beszélnek Mária sírja templomáról. Minthogy pedig a „De transitu” irat apokrif (nem hiteles) irat, ennek s a tőle valószínűleg függő ,,Breviarius”-nak tanúsága sem döntő bizonyíték.

Emmerich Katalin látomásaiban Efezust jelöli meg a Szent Szűz halálának helyéül s a leírásokat, amelyeket a Szent Szűz ottani lakásáról és sírjáról ad, feltűnően igazolni látszanak az Efezusban azóta végzett ásatások. A jeruzsálemi és efezusi feltevésnek tehát egyként vannak valószínűsítő érvei.

2. A sírban maradt-e a Szent Szűz teste? Damaszkuszi Szent János, korának egyik legnagyobb tudósa (+ 754 után), több homiliát (szentbeszédet) írt Szűz Mária haláláról. Ezek egyikében van egy részlet, melyet azonban, sajnos, nem tekinthetünk valódinak[1].

Előadja, hogy Szent Pulcheria császárnő, ki 450-ben kezdett uralkodni, Juvenalis jeruzsálemi püspöktől Szűz Mária testét kérte, vagy legalább valamely ereklyéjét egy templom számára, melyet Szűz Mária tiszteletére építtetett. Juvenalis erre azzal felelt, hogy a Szent Szűz teste nincs a földön, mert, úgymond, régi hagyomány szerint az apostolok a Szent Szűz halála idején csodálatosan Jeruzsálembe vitték s itt az angyalok serege fogadta s a Getszemáni-kertbe vezette őket, hol három napig vártak a késedelmeskedő Tamásra. Majd felnyitották a sírt, ahová az angyalok éneke vezette őket s a sírt üresen találták; amiből megértették, hogy Isten a Szent Szüzet feltámasztotta s a mennybe felvette.

Ha ez a bájos legenda nem is jelent történeti érvet, s ha hasonló legendás iratokat az Egyház nem fogadott is el, annak mégis jelei ezek is, hogy a Szent Szűz mennyekbe való felvételét a legendás környezettől függetlenül is az Egyház ősrégi időktől vallotta. Ha nem is hittételként, de mint természetes következményét s folyományát annak, amit a Boldogságos Szűzről a kinyilatkoztatásból tudunk (Itt megjegyezendő, hogy 1950 óta az Egyház hittételként vallja ezt a hitigazságot - a szerk. megj.)

Az Egyház hagyományos hitének s felfogásának nagy bizonyító ereje van, mert Krisztus Urunk ígérete alapján tudjuk, hogy amit az egész Egyház huzamos ideig vall, az tévedés nem lehet. Márpedig a hagyomány ősrégi idő óta állandóan úgy beszél a Szent Szűz haláláról, mint amely csak átmeneti volt s rövid ideig tartott, s amely után csakhamar bekövetkezett a Boldogságos Szűz testi feltámadása és mennybe felvétele is.

Ezt mutatja már az is, hogy augusztus 15-ét ősidőktől fogva mint Mária „menybevitelének” (assumptio) napját üljük, úgyhogy mennybevitelen nemcsak lelki, hanem testi felvételét is értjük Szűz Máriának.

Már az ősrégi Sacmmentarium Gregorianum így magyarázza az ünnep jelentőségét: „E napon...halt meg test szerint az Isten szent anyja, úgymond; de nem nyűgözhette le a halál bilincse azt, aki a te Fiadat, a mi Urunkat, midőn testet öltött, e világra szülte”.

Ahogy már Nagy Szent Albert magyarázza e szöveget: „nem nyűgözhette le a halál bilincse, azaz nem hamvadhatott el. S ha azonnal fel nem támad, elhamvadt volna, mint a többi testek; tehát valóban feltámadt”. Hasonlóképp beszél a gót-gall misekönyv, melyet a VIII. századig Galliában használtak, s amelyben a mennybemenetel napja január 18-án van. Így beszél a spanyol úgynevezett mozarab misekönyv is (az V. század utáni időből), melyben az ünnep már augusztus 15-re esik. Számos más tanújelét idézi az Egyház régi hitének bármely teológiai tankönyv. Régi ünnepnek nevezi e napot Krétai Szent András is (+ 720), aki bőven kifejti, hogy az evangélium s a régi atyák iratai csak azért nem foglalkoznak a Szent Szűz halálával s megdicsőülésével, mert figyelmük egyelőre Krisztus személyére hárult; de hogy természetesen, amint a Boldogságos Szűz szülése nem ártott meg szüzességének, s minden testi romlás nélkül történt, úgy a halála sem okozhatta teste felbomlását.

Krisztus Urunk teste Szűz Mária testéből vétetett s vele bizonyos tekintetben egy volt. Amint tehát Krisztus testéhez nem illett a feloszlás, úgy Máriáéhoz sem, kire Fiának dicsősége áthárul. Alig is képzelhető, hogy Isten azt a testet, amelyben a második isteni személy megtestesült, az enyészet zsákmányává engedte volna lenni. A Szent Szűz végtelenül tiszta volt, benne a bűnnek nyoma, árnya sem akadt; az enyészet azonban a bűn következménye; nem illett tehát, hogy őt elérje. S ha Isten egyébként is oly rendkívüli adományokkal s csodálatos kegyelmekkel halmozta el Szűz Máriát, hogy szinte mindenben Jézushoz hasonló lett, miért vonta volna meg tőle a Jézussal való hasonlóságot abban is, hogy azonnal feltámassza s már a végítélet előtt testben is megdicsőítse?

A testek feltámadásában úgyis mindnyájan hiszünk; ha tehát Isten az összes holtakat feltámaszthatja az utolsó napon, mi akadálya volt annak, hogy a Boldogságos Szüzet azonnal feltámassza s testben is az örök boldogság hazájába felvegye?

„Felvétetett Mária az égbe – zengi az egyházi antifóna Nagyboldogasszony ünnepén –; örvendenek az angyalok s magasztalják az Isten Fiát.” örüljünk mi is az angyalokkal Nagyasszonyunk méltó megdicsőülésének, ki immár testben is feltámadva élvezi Isten színe látását s az örök élet örömeit s kérjük őt, hogy könyörgésével minket is segítsen fel az örök feltámadás és mennybemenetel dicsőségébe.
___________
[1] L. Schäfer–Selbst: Handbuch der biblischen Geschichte. II. 384. 2. jegyzet.

 

(Forrás: Bangha Béla S.J.: Szűz Mária halála és megdicsőülése. Mária-kongregáció XIV. évf. 1920. júniusi száma)

Szent Makszim hitvalló - SZENT PONTIANUS PÁPA és SZENT HIPPOLITUS PAP - SZENT RADELGUNDIS apáca

Szent Makszim hitvalló

Szentünk 622. augusztus 13-án hunyt el. A mai napon ereklyéinek átvitelét ünnepeljük.
SZENT PONTIANUS PÁPA és SZENT HIPPOLITUS PAP
+Szardínia szigete, 235.
Nyolc évvel Callistus pápa vértanúsága után I. Orbán pápát követte a római püspöki székben Pontianus. Öt évig volt pápa (230--235). Maximus Thrax császár (235--238) -- elődjének kereszténybarát politikájától eltérően -- törvényekkel fordult a keresztények ellen, és elsősorban a papokat, a püspököket és a pápát vette célba. Ennek az üldözésnek lett áldozata Pontianus pápa is.
Nem végezték ki, hanem Szardínia szigetére száműzték. Ő, annak érdekében, hogy a nyáj pásztor nélkül ne maradjon, 235. szeptember 28- án lemondott a pápaságról. Így lehetőség nyílt az utód megválasztására. Ez a pápaság történetében az első olyan esemény, amelyet krónikások nap szerinti dátummal rögzítettek.
A szigeten a száműzötteket bányában dolgoztatták. A bánásmód kegyetlenségére utal az is, hogy akkoriban csak a Halál szigetének hívták. Pontianus pápa holttestét Fábián pápa idejében (236--250) Rómába vitték, és a Callistus-katakombában temették el.
A római naptár Pontianusszal együtt említi Hippolitust is, aki pap volt, és a pápával együtt a számkivetésben halt meg. A történészek számára azonban nem könnyű feladat tisztázni, hogy ki is ez a Hippolitus.
Általában arra gondolnak, hogy az a római teológus, aki Callistus pápával szemben lépett föl. Egy fontos írása ránk maradt, amelyben szembeszáll a korabeli eretnekségekkel. Kezdetben csak teológiai és lelkipásztori kérdésekben volt más véleményen mint a pápa, később azonban a szembenállás odáig fajult, hogy ellenpápa lett, és szembenállását még Pontianus idejében is folytatta. Csak a számkivetésben tért meg és nyújtotta kezét kiengesztelődésre.
A római martirológium ezzel szemben másnak tudja Hippolitust: Valerianus császár idejében fogták el Rómában. A dajkájával együtt hittagadásra akarták kényszeríteni. Mikor kitartottak keresztény voltuk mellett, kegyetlen kínzás után ló farkára kötötték, és addig vágtattak vele, amíg meg nem halt. (A Hippolitus név görögül Hippolytosz, s annyit jelent: 'aki betöri a lovat'.)
Prudentius, a hispániai költő (+ 405 után) a két történetet ötvözte, és drámai hőskölteményt írt Hippolitusról, aki előbb szakadár, majd hős vértanú lett.
Pontianus pápa ünnepét a 12. században vették fel a római naptárba, november 19-re. 1969 óta mindkettőjüket augusztus 13-án ünnepeljük, azon a napon, amelyen a Depositio Martyrum (354-ben) átvitelükről emlékezik
meg.
--------------------------------------------------------------------------------
A szent pápa életéről oly kevés adat maradt fenn, hogy még a legendák sem tudnak róla jóformán semmit. Az egyik legenda úgy tudja, hogy botokkal verték halálra; egy másik szerint a gyilkos éghajlat és a malária ölte meg hosszú, kínos szenvedés után.
Szent Hippolitus Pontianus pápa társa lett a szenvedésben és a halálban. Úgy ölték meg, hogy kezét-lábát összekötve egy vízzel teli gödörbe dobták.
Ha a római vértanú történetét hallgatjuk a legendából, akkor megtudjuk, hogy katonatiszt volt, annak a börtönnek a parancsnoka, amelyben Lőrinc diákonust tartották fogva. Lőrinc megtérítette és megkeresztelte. Hippolitus temette el a vértanú testének maradványait. Amikor kiderült, hogy Hippolitus keresztény, bíróság elé állították. Megfosztották ruháitól, és különféle kínzásokkal arra akarták kényszeríteni, hogy áldozzon a bálványoknak. Dajkája, Concordia, akit a háznép többi tagjával együtt elfogtak, így válaszolt a bírónak: ,,Inkább akarunk urunkkal együtt tisztességben meghalni, mint becstelenségben élni!'' A bíró így dühöngött: ,,Ezt a szolganépet nem lehet másként jobb belátásra bírni, csak durva büntetéssel'', és ólmos ostorokkal verette meg Concordiát. Hippolitus pedig így biztatta övéit: ,,Testvérek, ne féljetek! Van nekünk egy nagyon jó Urunk!'' Erre a bíró egész házanépét a szeme láttára lefejeztette, Hippolitust pedig egy ló farkára köttette, majd tövises bozótban addig nyargaltak vele, amíg ki nem lehelte lelkét.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kinek szemében drága a szentek szenvedése, kérünk, Szent Pontianus és Hippolitus vértanúid érdemeiért a szeretetet gyarapítsd, a hitet pedig tedd egyre erősebbé a szívünkben!
SZENT PONCIÁNUSZ Példája:
    Békében, üldözésben, mindent a helyzetnek megfelelően, Isten nagyobb dicsőségére!
SZENT HIPPOLITUSZ Példája:
    A lelkiismeretünk tévedhet, de mindég rá hallgatva cselekedjünk!
SZENT RADELGUNDIS apáca
*Thüringia, 518 körül. +Poitiers, 587. augusztus 13.
Gyermekkorát véres testvérharcok és háborúk árnyékolták be. Apját, Berthachárt, a thüringiai tartomány királyát saját testvére, Hermanefried ölte meg; anyja és csaknem minden testvére árulás folytán vesztette életét. Csak Radelgundis és egy öccse menekült meg a vérfürdőtől, s apjuk gyilkosa magával vitte őket a várába. Röviddel ezután a Meroving királyok, Theuderik és Klothár zsákmányoló és bosszúhadjáratot indítottak Thüringiába. Pusztították az országot, elűzték a királyi családot, a tizenkét éves Radelgundist és testvérét hadifogolyként vitték magukkal. Klothár, Neustria királya Radelgundist koronabirtokára küldte, hogy ott a jövendő királynővé neveljék. Talán csak ekkor keresztelkedett meg. Mindenesetre itt tárult fel számára a keresztény hit mélysége. Jártasságot szerzett az ókori műveltségben: tanult latinul, görögül, olvasta a Szentírást, az egyházatyákat és a latin klasszikusokat.
Tizenkilenc éves koráig tartott ez a békés élet, ekkor a király esküvőre parancsolta Soissons-ba. Jól tudta, hogy ki az a Klothár, akihez férjhez kellett mennie: legkegyetlenebb a rémes Meroving nemzetségből. Tönkretette a hazáját, rokonait elűzte vagy megölte, saját kezével szúrta le két kis unokaöccsét. Fáradhatatlan hatalomvággyal és alattomosan halmozott gonosztettet gonosztettre. Az anyakirályné, Szent Klotild elhagyta udvarát, és visszavonult Tours-ba. Klothár palotájában két ágyasa és ezek gyermekei vetélkedtek uruk kegyéért. Radelgundis menekülni próbált, de elfogták és Soissons-ban megünnepelték lakodalmát.
A király bizonyára nagyon szerette. Nagyszerű nászajándékkal, gazdag ingatlanokkal ajándékozta meg. Ajándékokkal azonban nem lehetett betölteni azt a szakadékot, amely a házastársak között tátongott. Radelgundis ezzel a rémes emberrel, akit megkereszteltek ugyan, a szívében azonban megtéríthetetlen pogány maradt, aki ma durván és kegyetlenül kínozta, másnap meg ékszerrel és drága ruhákkal akarta mosolyra kényszeríteni, több mint tíz évig élt olyan házasságban, amely vértanúság lehetett számára. Bizonyára azt akarta Isten, hogy Klothár mellette tanulja meg -- még ha csak sejtelemszerűen is --, hogy milyennek kell lennie voltaképpen a kereszténynek. Látta az istentiszteleten és a Szentírás olvasásakor, amint felgyúlt benne a hit és a szeretet. Kemény vezeklései, éjszakai imádsága, böjtjei nem maradhattak tartósan rejtve előtte, s azt is gyanította, hogy az ő bűneiért engesztel. Ajándékait továbbadta a szegényeknek és a nyomorgóknak. Átélte, hogy milyen szelíden fogadta mohóságát, szeszélyeit és keménységét, de csak rosszkedvűen morgott: ,,Apácával kötöttem házasságot, nem királynővel.''
Egy napon azután Radelgundis megtudta, hogy Klothár megölte a testvérét; az egyetlent, aki nemzetségéből megmaradt, aki a legközelebb állt hozzá és akit a legjobban szeretett, akiben még megbízhatott, akivel anyanyelvükön tudták megérteni egymást. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. Minden felgyülemlett benne, s ezekben az órákban úgy érezhette, hogy elsüllyedt egész addigi élete. A rémítő ürességbe követelően beledobbant a vérbosszú ősi kötelezettségének hangja. Csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy megöli testvérének gyilkosát, vagy elhagyja, és ezzel a meneküléssel ment meg mindent, ami hazája elvesztése óta betöltötte az életét. Elmenekült. Noyon templomában térdre vetette magát Szent Medárd (560 körül) püspök előtt, és a remegő idős embertől kikényszerítette az áldást, amely Istennek szenteltté tette őt, és kivonta az őrjöngő király hatalma alól. A felkiáltás, amellyel Radelgundis a püspököt megindította, kinyilvánította, mennyire veszélyeztetettnek érezte kereszténységét ebben a pillanatban: ,,Ha most nem szentelsz fel, egykor Isten tőled kéri majd számon a lelkemet.'' Jellemző a kor különös ellentmondásosságára, hogy Klothárt, akinek politikai cselekvéseiben nem számított egy gyilkosság, a hitvese Istennek szenteltsége előtt olyan mély tisztelet fogta el, hogy lemondott minden erőszakról, csak kérlelésekkel és tárgyalásokkal próbálkozott, végül pedig teljesen békén hagyta. Nagylelkű hangulatában később még neki ajándékozta Poitiers kolostorát is. Egyebekben azonban a király élete végéig folytatta kicsapongó és erőszakos életét. 561-ben halt meg csodálkozó szavakkal az ajkán: ,,Micsoda Úr lehet a mennynek ez az Istene, hogy meg mer ölni olyan hatalmas embert is, mint a frankok királya!''
Radelgundis egy ideig Tours-ban és Saix-ben élt, ápolta a betegeket, különösen a bélpoklosokat, és ekkoriban adta el minden személyes vagyonát. Utolsó ékszerdarabját, egy pompás arany tűt elcserélte egy remetével vezeklőruháért. Végül belépett a Miasszonyunk poitiers-i kolostorába. Attól kezdve csak kenyéren és zöldségféléken élt, keveset aludt, és mindig a csupasz földön; ostorozta magát, és nehéz vezeklőláncokat hordott. Saját megtisztulásáért folytatott küzdelmének hősies megfeszítettsége sejteni engedi: azon fáradozott, hogy elhagyott férjét is képviselje Isten előtt.
A frankok egész országából áramlottak asszonyok és lányok Radelgundis kolostorába. Az őt emésztő önátadás mint tűzjel hatolt bele a vad és mégis az üdvösségre annyira éhes, sötét korba. Már akkor is, mint a halála után is, egyre több csodájáról tanúskodtak. Alázatos határozottsággal intézte kolostora ügyeit. Miután az arles-i Szent János-kolostorban, ahol Szent Caesarius (lásd. 459. o.) reguláját követték, meggyőződött ennek az életmódnak az előnyeiről, kérte és meg is kapta az ottani apátnőtől, Szent Caesariától a regulát az apácái számára. Saját személyében lemondott minden rangról, és engedelmesen meghajolt a fiatal Szent Ágnes apátnő vezetése előtt, akinek a megválasztását ő tette lehetővé.
Radelgundis végre békében, Isten csendjében, olyan világban élt, amelyre voltaképpen a kiválasztása szólt. Kolostorából titokzatos erőtér lett, amely egy napon a nagy tehetségű Szent Venantius Fortunátust (530 körül--600 után) is magához vonzotta, akit a kor nyugtalansága és saját nyughatatlan szelleme hosszú utakra űzött, át egész Itálián és Gallián, egészen eddig a kolostorkapuig. Ott maradt, és a szent anyai barátsága szelíden, de ellenállhatatlanul átalakította ezt a kóborló költőt. Pap, majd Poitiers püspöke lett. A római liturgia értékes énekszövegeket köszönhet neki, és ő állította össze Radelgundis életrajzát is.
A Szent Kereszt nagy ünnepe lehetett Radelgundis életének csúcspontja. I. Jusztiniánusz bizánci császár (527--565) Poitiers királyi apácájának ajándékozta a Szent Kereszt egy részecskéjét. Amikor az ereklyét ünnepélyes körmenetben vitték a kolostor templomába, első ízben csendültek fel Venantius kereszthimnuszai: a Vexilla regis prodeunt (Királyi zászló jár elöl) és a Pange lingua (Mondj éneket, zengő nyelvem).
Radelgundis 587-ben halt meg. Tours-i Szent Gergely (538--594) temette el poitiers-i kolostorában. Sírtemploma még ma is az ő nevét viseli.

Szent Ipoly és Kasszián vértanúk

Szent Ipoly vértanú + 303.

Szent Ipoly (Hippolytus) Valerián császár testőre volt. Szent Lőrinc térítette meg; s ő tartotta vissza, hogy ifjú buzgalmában önként nem jelentkezett a bírák előtt. Szent Lőrinc holtteste körüli szorgoskodása azonban elárulta. A legsúlyosabb korbácsolások alatt állhatatos maradt: „Keresztény vagyok, Krisztusért szenvedek”. A városparancsnok aztán börtönbe vetette, családját, mely szintén kereszténnyé lett, kivégeztette, őt magát lófarkhoz kötöztette és végig hurcoltatta a városon. Közben visszaadta hű lelkét Teremtőjének.

Szent Kasszián vértanú + 303 k.

A négyszázharmadik esztendő táján Honórius császár kíséretében Róma felé tartott Prudencius, az ókori kereszténység legkiválóbb költője, a császár bizalmas embere. Több ízben viselt magas méltóságokat, teljesített fontos megbízatásokat. Most utoljára teszi szolgálatát a császár körül. Azzal a szándékkal megy az örök városba, hogy ott visszavonul a közélettől.

Megérkeznek a Forum Cornelii (később: Imola) nevű városkába. Mikor a költő megtudja, hogy a templom egy vértanú sírja fölött épült, nem tud átmenni a városon, míg el nem zarándokol hozzá. Nagy áhítattal kereste föl eddig is a régi, hősi idők emlékeit. Most élete alkonyán van. Még jobban érzi azoknak az igazát, akik az Úr Jézus Krisztusért szembe néztek a halállal, vállalták a kínokat, vérüket ontották. Tudja, hogy az örökkévalóságban nyertek hervadhatatlan pálmát. De azért a maga koszorúját is meg akarja fonni s fejükre illeszteni - a mi kedvünkért: szegény zarándokok biztatására. Himnuszokat ír a vértanuk koszorújáról (Peri stephanon). Kilencedik himnuszát az Imolai Szent tiszteletére szánja. Ebben írja:

„Odamentem a sírhoz, melynek ékessége Szent Kasszián vértanú dicsőséges teste. Földre borultam. Sírva gondoltam vissza életem küzdelmeire, csapásaira, minden metsző fájdalmára. Azután felemeltem arcomat. Előttem állt a vértanú bíborszínekben ragyogó képe. Ezer seb rajta, megtépve minden tagja ... Körülötte egy sereg gyerek. Rettenetes látni, amint az összeszurkált testen vésnek íróvesszőikkel, azokkal, amikkel máskor a viasztáblán rótták a sorokat. Most is penzumot írnak”.

Míg nézi a képet s a maga életének szenvedéseit hozzáméregeti a vértanú kínjaihoz, megszólal a kalauzoló klerikus. Magyarázni kezd: „Nem üres vénasszony-mese az, amit itt látsz! Való történetet ábrázol a kép. Könyvben is megírták, s a régi idők hitelessége látszik az eseten”.

Igaz, hogy régen volt. Valamikor Dioklécián Császár alatt, az utolsó nagy üldözés idején, a háromszázharmadik vagy negyedik esztendőben. És az a század, ami Kasszián halálától Prudencius zarándoklásáig eltelt, hosszú idő. Azóta koronákra került ékességnek a kereszt, s a vértanuk sorsa csak könyvekből, aktákból volt ismeretes. Nekünk még régebbi idő! Az aktákból sok elveszett; Kassziáné is. Csak a költő himnusza ad kommentárt az Imolai székesegyház most is meglevő sírjához. Azt mondja el, amit kalauzától hallott ott a kép előtt. Hogy milyen tudós ember volt az a Szent Kasszián! Jártas a gyorsírásban: jeleivel szóról-szóra tudta követni a beszédet. Volt is sok tanítványa! Szigorú tanító volt. És hát a fiatalság nem nagyon tűri a szigorúságot meg a fegyelmet. Bizony Kassziánt sem nagyon szerették pogány tanítványai.

A keresztény tanítványokról nem szól a klerikus históriája. Pedig ilyenek is lehettek. Hiszen a Szent azért vállalkozott a tanításra, hogy közben az evangélium érdekében apostolkodhassék. Térítő szándékáért még inkább meggyűlölték a pogány fiúk. Érthető. Abban az időben még szörnyű rágalmak jártak a keresztényekről. Alávaló, söpredék népségnek tartották őket s minden baj okát bennük keresték. Hát még mikor a birodalom hivatalos hatalma is megmozdult ellenük! Mikor Dioklécián üldözése kezdődött, ismét feltámadt minden régi, százszor megcáfolt vád és új erővel lázított a keresztények ellen.

Kassziánról is kiderült, hogy a keresztények közé tartozik. Elfogták és rá akarták kényszeríteni, áldozzon a bálványok előtt. Megtagadta. A bírák, amint tovább beszéli a klerikus, egészen különleges büntetést találtak ki számára. Át kell adni tanítványainak. Írásra tanította őket, írjanak most a mester bőrén. Megkötözve állítják közéjük. Nem kell sok biztatás. Az üldözés fanatizmusa benn van a levegőben, s óriásivá nagyítja a régi sérelmeket. S azután egyik kegyetlenség hívja a másikat. Táblájukat a vértanú fején törik össze, s azután előveszik stílusaikat. Nehéz velük halálos sebet adni, de annál tovább tart a gyötrés. Csakhamar az egész test apró sebekből vérzik. S mikor kínjai közt fölsóhajt a Szent, gúnyolni kezdik:

„Mit sóhajtozol? Magad adtad kezünkbe az íróvesszőt. Csak fölmondjuk most a leckét a sok ezer írásjelről, amire tanítottál. Csak nem haragszol azért, mert írunk? Magad parancsoltad, hogy sohase nyugodjék a stílus a kezünkben. Most nem kérünk tőled szünetet. Eddig fösvény módon megtagadtad. Ha kedved tartja, kijavíthatod a rád írt sorokat, ha esetleg hibásan írt volna valamit a kezünk. Parancsolj csak! Jogod van megbüntetni azt, aki közülünk most is lanyha volt az írásban”.

Lassan az apró sebeken át is elfolyik a vér. S a küzdelmet szemmeltartó Krisztus magához szólította vértanújának lelkét. Befejezi a klerikus a magyarázatot: „Ezt látod itt a képen, idegen zarándok, ragyogó színekkel megfestve: Szent Kasszián dicsőségét!”

Ráborul a sírra a költő. Elrebegi még egyszer vágyait, aggodalmait és tovább indul Róma felé. Hogy megfonja ezt a koszorút is: Szent Kassziánét.

A 9. században tovább szövik a legendát. A brixeni egyházmegye területén úgy tisztelik Kassziánt, mint a püspökség megalapítóját, akit a pogányok elűztek hívei közül s így került Imolába gyorsírástanítónak.

Ünnepét ma tartja az anyaszentegyház Hippolitus vértanúéval együtt, hadd elmélkedjenek Kasszián mesterségének utódai, szülők, tanárok, tanítók: szigorú, következetes nevelők! Imádkozzanak, szentelődjenek, elmélkedjenek, hogyan lehet és lesz az ő számukra is vértanúi koszorúvá az a sok apró szúrás, mely onnan jő, ahová csak szeretetet és gondoskodást adtak. Elmélkedjenek az evangéliumi nevelés-tanítás során: „Nemde, jó magot vetettél? Honnan vagyon tehát konkolya?” (Máté 13,27.)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Szent Ipoly és vértanútársai - BOLDOG XI. INCE PÁPA - BERCHMANS SZENT JÁNOS jezsuita növendék

Boldog Gertrud szűz, † 1297

Szent Ipoly és vértanútársai
Ipoly Rómában volt a börtönben felügyelő. Látva Szent Lőrinc vértanú állhatatosságát a kínzások között, ő maga is Krisztus híve lett. Ezért megvadított lovakhoz kötözték és úgy vonszolták. Eközben adta vissza lelkét Istennek. Idős dajkáját Konkordiát vastűkkel vagdalták. Szent Irén és Abundasz azért szenvedtek vértanúságot, mert tisztelettel eltemették szent Ipoly testét. Mindnyájan Rómában szenvedtek vértanúságot 258-ban.
BOLDOG XI. INCE PÁPA
*Como, 1611. május 19. +Róma, 1689. augusztus 12.
A Comóból származó Odeschalchi Benedek nagyon gyors és sikerekben gazdag egyházi pályát futott be. Kezdetben katonatiszt akart lenni, Nápolyban jogi doktorátust szerzett, majd elhatározta, hogy pap lesz. 1645-ben, mindössze harmincnégy esztendősen bíboros lett. Közismert volt példás élete: tisztasága, egyszerűsége, fáradhatatlan jótékonysága. A harmincéves háború utolsó éveiben Ferrarában volt pápai követ. Miközben a mindenfajta népből való csapatok átvonultak a velencei köztársaság területén és nyomorgatták az egyébként is éhező népet, Benedek ,,a szegények atyja'' nevet vívta ki magának. XIV. Lajos királlyal és udvarával szemben mindvégig a pápa oldalán állt, amit a király nem felejtett el neki. 1670-ben ugyanis, mikor a pápaválasztáson Odeschalchi kapta a legtöbb szavazatot, vétót jelentett be és megakadályozta megválasztását. Hat évvel később, mikor ismét konklávét tartottak, a választás újra Odeschalchira esett. Két hónapig tartottak a tárgyalások, míg XIV. Lajos hozzájárult a koronázáshoz. XI. Ince ilyen körülmények között foglalta el Szent Péter székét.
A pápa Versailles erkölcstelen légkörével szemben az élő lelkiismeret volt. Isten törvényeit képviselte, és útjáról sem hízelgéssel, sem fenyegetésekkel nem tudták letéríteni. Védte az Egyház szabadságát a király önkényével és az állam mindenhatóságával szemben. Kitért minden diplomáciai fogás elől, és egyetlen felség, a felséges Isten előtt hajolt meg. A korabeli laza erkölcsi fölfogást, melyet teológusok és erkölcstan-professzorok is védelmeztek, hatvanöt tételben foglalta össze és ítélte el. A keresztényektől erőik teljes megfeszítését kívánta a törvény megtartása és üdvösségük érdekében. Ilyen tételekről volt szó: ,,Isten nélkülünk akar működni bennünk, ezért minden egyéni cselekedet rossz, amit valaki magától végez. A lelki élet abban áll, hogy elhagyva mindent, Istenre hagyatkozik az ember, mellőzve a bűnbánatot, a szentek tiszteletét, az imádságot; még a kísértésekkel sem kell törődni.'' A pápa ilyen kérdésekben nem volt elnéző a híres római lelkivezetővel, de még a pápai szenátus tagjával sem: a spanyol Molinát bebörtönöztette, Petrucci bíborosnak pedig vissza kellett vonnia tanítását.
Legnagyobb összecsapása a francia királlyal, XIV. Lajossal volt. A harc nem az Egyház hatalmi vagy területi követelései, hanem szabadsága körül folyt. Amikor két francia püspök -- akiket a király elmozdított hivatalukból, mert nem ismerték el beavatkozási jogát -- Rómába föllebbezett, Ince úgy látta, lépnie kell, hogy megakadályozza Franciaország fokozatos elszakadását Rómától. Három hivatalos levelet küldött a királynak, mondván: szeretné megőrizni őt az ég haragjától, de semmi áron sem hajlandó álláspontján változtatni, s inkább hajlandó az igazságért mindent elviselni. A király válasza az volt, hogy összehívta a francia papságot, s a gyűlésen megfogalmazták az úgynevezett Gallikán Artikulusokat, melyekben leszögezték a francia egyház függetlenségét a pápával szemben. Kinyilvánították, hogy a király világi dolgokban teljesen független az egyházi hatalomtól, s a pápának nincs joga a király letételére.
A pápa hatalmát az egyetemes zsinatok és a gall egyház szokásai korlátozzák, s tanítás dolgában is, ha dönteni akar, szüksége van az egész Egyház beleegyezésére. A pápa így kezdte válaszlevelét: ,,Anyám fiai ismét reám támadtak'', és teljes határozottsággal elutasította a törvénycikkeket. A pápai tiltakozás rendkívüli hatást váltott ki a hívő francia nép körében. A nép zöme ugyanis nem állt az udvar által kinevezett püspökök oldalára, de a király hatalmi kormányzásával szemben nem merték nyíltan megvallani fölfogásukat. A király a püspökjelölteket meg akarta esketni a négy törvénycikkre, a pápa ellenben megtagadta a kinevezéshez való hozzájárulást, így nem kevesebb mint harmincöt püspöki szék maradt hamarosan betöltetlen. Amikor a francia küldöttek egyre követelőzőbben léptek föl Rómában, a pápa kiközösítéssel válaszolt, s közölte a királlyal, hogy rá is vonatkozik az egyházi büntetés. XIV. Lajos végül is engedett, de csak két évvel Ince halála után.
Ha a pápa föltétel nélkül engedett volna a királynak, s főként támogatta volna I. Lipót császár elleni támadásait, talán megnyerhette volna a Napkirály segítségét saját nagy célja szolgálatára. A pápa életének nagy célja ugyanis, melyért halála pillanatáig küzdött, az volt, hogy megszabadítsa a török veszedelemtől a Nyugatot. Ez nemcsak az egykori fiatalember romantikus terve volt, aki szívesen szállt volna hadba a török ellen, hanem mint pápa, ebben látta az egyetlen ellenszerét annak a veszedelemnek, amely Isztambul felől leselkedett a kereszténységre. Ince megválasztásával majdnem egyidőben ugyanis új nagyvezír került az oszmán haderők élére, Kara Musztafa, kinek terveiről szörnyűségeket regéltek. Meg akarta hódítani Pozsonyt, Bécset, Prágát, majd Németországon keresztül el akarta érni a Rajnát, hogy leszámoljon XIV. Lajossal, majd Itáliába vonulva legyőzze Rómát, és szultáni istállóvá alakítsa a Szent Péter-templomot. 1683 tavaszán mintegy 160.000 fős török sereg indult el, hogy Thököly csapatai segítségével megdöntse a Habsburgok birodalmát, s utána diadalmas hadjáratokat folytasson nyugat és dél felé.
A pápa tudott erről a veszedelemről. Többéves tárgyalással sikerült I. Lipót és Sobieski János lengyel király között létrehoznia a szövetséget, melyhez később Velence és Olaszország is csatlakozott. Franciaországtól csak szép szavakat és a tervei meghiúsítására folytatott titkos aknamunkát kapott. Lajos király fölbujtotta a törököket Ausztria ellen; megpróbálta minden áron távol tartani a lengyel királyt a szövetségből, s a maga oldalára állítani a legerősebb német választófejedelmeket, pl. Brandenburg és Bajorország fejedelmeit. Közben a pápa fáradságot nem ismerve dolgozott a keresztény erők összefogásáért, és minden módon próbálta megteremteni a hadviselés anyagi feltételeit.
XI. Ince pápa személyes odaadása, melyet a papság általános lelkesedése kísért, az egész világot fölrázó intelmek s a szüntelen imádság végül nem maradt eredménytelen. A török sereg július 12-én elérte és ostrom alá vette Bécset. A császár, a lengyel király és a birodalmi rendek, valamint a királyi Magyarország egyesült serege, mely a Bécs melletti Kahlenbergen táborozott, két hónap múlva fölszabadította a várost. A törökök teljesen fölbomlott hadrendben menekültek, s kb. tízezer embert veszítettek.
A győzelem alkalmából veretett éremre a pápa ezt íratta: ,,A te jobbod, Uram, lesújtott az ellenségre''. Örök időkre elrendelte, hogy hálaünnepként szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat megszabadulása emlékére. Néhány ütközet erejéig próbáltak a törökök ellenállni, de a győztes hadjárat folytatódott, s egymás után szabadult föl Esztergom, Buda, Belgrád. A pápa keresztes hadjárata a törökök ellen így teljes sikert aratott.
Ince pápa 1689. augusztus 2-án halt meg. A 18. század végén indították el boldoggáavatási eljárását, melyet a franciák tiltakozása miatt félbe kellett szakítani, így a boldoggá avatásra csak 1956. október 7-én kerülhetett sor.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Boldog XI. Ince pápát megerősítetted, hogy biztosítsa Egyházad szabadságát, győzelmet arasson a hit ellensége fölött, s a hívekben megújítsa az erényes életet, közbenjárására, kérünk, engedd, hogy mi is erős hittel diadalmaskodjunk a gonosz lélek cselvetésein, és elnyerjük Tőled az örök élet jutalmát!
BERCHMANS SZENT JÁNOS jezsuita növendék
*Diest, 1599. március 13. +Róma 1621. augusztus 13.
1619. november 23-án írta a húszéves János atyai barátjának, Froymont kanonoknak Rómából: ,,Mégiscsak szeretném tudni mielőbb, hogy pontosan mennyi idős vagyok; mindeddig ugyanis nem tudom.'' Ezután megkérte, hogy nézessen utána a diesti keresztelési anyakönyvben, és az eredményt közölje majd vele. A fiatal flamand ezt megelőzően nyilván nem került olyan helyzetbe, hogy válaszolnia kellett volna a korára vonatkozó kérdésre. Először Rómában kívánták tudni pontosan személyi adatait. Rövid életének adatait tekintve mi jobban értesültek vagyunk.
Apja cipész volt, anyja, az akkori polgármester leánya, Van den Hove Erzsébet viszont a városi nemességből származott. A család csak hosszú ellenállás után egyezett bele házasságukba. János 1599. március 13-án született a brabanti Diestben, és a következő napon megkeresztelték a Saint Sulpice-templomban. Jánost még három fiú és egy leány követte. A család kitűnt jámborságával és hithűségével. Az iskolában János élénk, tehetséges ifjúnak mutatkozott. Ennek ellenére -- anyagi okokból -- apja mégsem akarta taníttatni. Végül azonban megoldódott ez a nehézség: egy ismerős pap gondjaiba vette. Először szülővárosa latin iskolájába járt. Még ebből az időből maradt meg egy jó latinsággal írt dolgozata a tanulásban való kitartásról. János e szavakkal zárta sok idézettel megtűzdelt fejtegetéseit:
,,Amit egyszer megragadtatok, tartsátok is meg állhatatosan!'' E munka több volt, mint csupán egy szorgalmas tanuló fogalmazványa. Kitűnik már belőle annak az ifjúnak jelleme, akinek egész élete e latin munka záró szavainak beteljesítése lett. 1612-től Mechelenben tanult. Hogy gondoskodjék életfenntartásáról, egy fiúintézetben vállalt szolgai munkát. Emellett a város Grande École-jába (nagy iskolájába) járt. E nagyon jó hírnévnek örvendő nyilvános iskola mellett 1615-ben jezsuita kollégiumot létesítettek. Itt tanult János utolsó iskolaévében, és csaknem minden tárgyból első lett. Buzgó tagja volt a kollégiumban működő Mária-kongregációnak, és világosan felismerte hivatását: pappá és a Jézus Társaság tagjává kell lennie.
Amikor döntését először közölte, apja utánament, hogy eltérítse szándékától, János azonban kitartott. Életének nagy döntése volt ez, és töretlenül hű is maradt hozzá. 1616. szeptember 24-én Mechelenben belépett a noviciátusba. Két hónappal később elvesztette hosszú ideje betegeskedő édesanyját. Apja elhatározta, hogy felszámolja üzletét, és maga is pappá lesz. Csak kiskorú gyermekeiről való gondoskodása tartotta vissza attól, hogy kövesse legidősebb fiát, és maga is jezsuita legyen. Így a mecheleni érsekség szolgálatába lépett, és rövid tanulás után pappá szentelték. Fia, János is tanúja volt a mecheleni székesegyházban 1618. április 14-én felszentelésének.
Jánost a kétéves noviciátus után Antwerpenbe küldték, hogy megkezdje bölcseleti tanulmányait, de ebből csak egy nagyon rövid, átmeneti tartózkodás lett. Október 18-án a növendékház rektora közölte vele, hogy tüstént Rómába kell indulnia, s majd ott folytatja bölcseleti tanulmányait. Két nappal később meg is kezdődött a hosszú út, amelyet János egy másik növendékkel együtt gyalog tett meg. Útközben meg akarta még látogatni Diestet, de Mechelenben arról értesült, hogy apja néhány nappal azelőtt meghalt. Így hát csak levélben búcsúzott el rokonaitól.
A római zarándokok útja Párizson és Lyonon át Savoyába vitt. Rövid milánói pihenő után Piacenzán és Bolognán át Loretóba mentek, ahol a názáreti szent házat tisztelik. (Az akkoriban északról Rómába tartó jezsuiták nem mulasztották el az alkalmat, hogy Loretón át tegyék meg az utat.) A kis csoport éppen december 24-én érkezett oda, így a karácsonyt a zarándoktemplomban ünnepelhette meg. December 29-én nekivágtak útjuk utolsó szakaszának, és 31-én este Rómába érkeztek. A fiatal növendékeket szívélyesen köszöntötte a rend generálisa, Mutius Vitelleschi. Nem mindennapi az antwerpeni provinciálishoz írt levele: ,,Levelét átadta Berchmans János, aki egészségesen érkezett meg Rómába december 31-én. Dicsértessék érte Isten! Már első pillantásra, és a módból, ahogyan köszöntött engem, könnyen megállapíthattam, hogy amit Ön ajánlásául írt nekem, teljesen megfelel az igazságnak. Erősen bízom benne, hogy mind az erényben, mind a tudományban nagy előrehaladást tesz majd, amennyiben egészségben be tudja fejezni tanulmányait.''
A Római Kollégium XIII. Gergely (1572--1585) által emeltetett épületében akkoriban több mint 2.000 növendék tanult. E legnagyobb és legjobb tanulmányi intézet nemcsak a jezsuita rend főiskoláinak, hanem az egész Egyház főiskoláinak mintaképe volt. Jézus Társasága -- gyakran nem csekély áldozattal -- a legjobb erőit bocsátotta a filozófiai és teológiai oktatás rendelkezésére. Az itáliaiak mellett csaknem minden európai rendtartományból válogatott fiatal jezsuiták végezték tanulmányaikat a Római Kollégiumban. Közéjük tartozott Berchmans János is, aki előtt egy új világ tárult fel a nemzetközi társaság és a nagyszerű lehetőségek közepette.
A kollégiumban még elevenen emlékeztek a három évtizeddel azelőtt elhunyt Gonzaga Szent Alajosra (lásd: A szentek élete, 274. o.), akinek élete és halála a növendékek számára csodált, követésre méltó eszménnyé vált. János naplójában és leveleiben gyakran szó esik a már mintegy szentként tisztelt Alajosról, akinek egykori szobája éppen neki jutott. Ez szinte előjel volt. Csakhamar elkezdték ugyanis a kollégiumban Jánost összehasonlítani Alajossal, és annyi megegyezést állapítottak meg köztük, hogy csakhamar második Alajosnak nevezték.
Az élet a növendékházban tervszerűen és különösebb események nélkül folyt. Amit János tett, alaposan tette. Naplója, amely olvasmányai kivonatait, elmélkedéseinek rövid pontjait, egyes beszélgetések számára különösen fontosnak tűnő megjegyzéseit és saját, teljesen határozott szándékait tartalmazza, beszédes bizonyítéka egy céltudatos, nemes lelkű törekvésnek. Csak néhány példa: ,,Ha most, ifjú koromban nem leszek szent, sohasem leszek az.'' -- ,,A legkisebbre is mint nagyon fontosra kell ügyelni!'' -- ,,Kevés beszéd, inkább cselekvés!'' -- ,,Az vagy a valóságban, amilyen Isten előtt vagy, nem pedig amilyennek az emberek szemében látszol.'' -- ,,Sohase tedd azt, ami másokban nem tetszik neked, hanem tedd azt, ami tetszik másokban!''
János számára mindez nem üres beszéd, és nem is pillanatnyi fellángolás, hanem a mindennapokba átültetett program volt. Tanulmányaiban is sikereket ért el, és a legtehetségesebbek egyikének tartották. Így a hároméves filozófiai oktatás lezárásaként 1621 nyarán kijelölték, hogy nyilvános vitában, úgynevezett actus publicus-ban védjen meg egy sor tantételt a professzorok és más tanulók ellenvetéseivel szemben. Ez volt élete első és utolsó ragyogó, kifelé megnyilvánuló tette. Néhány héttel később vérhasjárvány áldozata lett. 1621. augusztus 13-án halt meg. A rend generálisának rendelkezésére oda temették el, ahol az időközben már boldoggá avatott Alajos koporsója állt. Mindkét szent földi maradványai a római Szent Ignác templomban nyugszanak. -- Jánost 1865-ben boldoggá, 1888. január 1-én pedig szentté avatták.

Szent Kasszián vértanú, † 304

Szent Sándor felszentelt vértanú

Szent Sándor felszentelt vértanú

Sándor vértanú Kománé városában élt Neocezáreában. Először mint egyszerű szénégető élt, ezzel a foglalkozással szerezte meg kenyerét. Fekete alakja és egyszerű ruházata miatt egyszerű, tudatlan embernek tartották. Pedig nem így volt. A munkák szünetében talált magának időt, hogy művelje és gazdagítsa elméjét hasznos elfoglaltságokkal és a Szentírás olvasásával. Szíve tisztaságával felülmúlt mindenkit. Püspökük halála után a város lakói kérték csodatevő szent Gergely püspököt, hogy adjon nekik új püspököt. Sok, látszólag rátermett embert ajánlottak Gergelynek, de ő isteni utasításra várt. A város lakói azt mondták, hogy ha nem figyel rájuk, akkor a szénégető Sándort teszik püspökké. Gergely látni akarta őt, de az emberek kinevették. Gergely titokban kikérdezte Sándort és miután megmosdott és illő ruhába öltözködött, és mindenki meggyőződött okosságáról, Isten akaratát látva benne egyhangúlag választották meg püspökké. Ő mint püspök teljesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Buzgón jótéteményekkel, szelíden és fáradhatatlan munkássággal kormányozta Isten szellemi nyáját. Dioklécián császár üldözése alatt vértanúsággal pecsételte meg hitét.

AVIANOI Boldog MÁRK kapucinus - Szent Pamfil és Kapiton vértanúk

AVIANOI Boldog MÁRK kapucinus (1631-1699)
17 éves korában lép be a kapucinus rendbe a velencei rendtartományban. 24 éves korában pappá szentelik ugyan, de az igehirdetésre és gyóntatásra nem kap engedélyt, csak 11 év múlva, miután a teológiát sikeresen elvégezte. A hosszú várakozás (próbatétel) után nagy erovel lát az igehirdetéshez. Az emberek életének megjobbítása és a vallásosság elmélyítése terén nagy eredményeket ér el. Többször megismétlodik a Schio-i eset: a beszéd végén sírt a hallgatóság, az emberek mellüket verve könyörögtek Isten irgalmáért. 1676- ban Páduában a 13 éve ágyban fekvo Vicenza novér Márk atya áldására gyorsan meggyógyul. Ettol kezdve áldása sokszor bizonyul csodás erejunek. Velencei missziójáról a házfonök azt írja: „Ha Márk atya beszél és áldást ad, tömve a templom. Ha a városban jár, vagy egy házba betér, körülözönlik a segélykérok. Két hét alatt mozgásba jött egész Velence.” De Márk atya a lényegesre törekszik. Többre tartja az emberek megtérését, mint a gyógyulását. A szentségek (gyónás, áldozás) feltétele annak, hogy valaki méltó legyen a gyógyulás elnyerésére. Sokszor beszél a bun súlyosságáról (errol könyvecskét is ír), hasonlóképpen a tökéletes bánatról. (Az inkvizíció azonban gyanúsnak tartja a dolgokat. Megtiltják Márk atyának, hogy nyilvánosan áldást adjon. A tilalom nem sokáig marad érvényben, mert maguk az orvosok veszik az atyát védelmükbe, igazolva, hogy a gyógyulások természetes okokkal nem magyarázhatók.) A törökveszély árnyékában missziókat tart Észak-Olaszországban, Dél- Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Svájcban. (Franciaországból a Napkirály, XIV. Lajos kitiltja, mert Márk atya muködése számára nemkívánatos.) Mikor a török sereg már Bécshez közeledik, XI. Ince pápa ot bízza meg, hogy szövetségbe tömörítse a keresztény uralkodókat. Ez sikerül is. I. Lipót császár, Sobjeski János lengyel király, a bajor és környékbeli hercegek mintegy 60 ezres serege 1683. szept. 12-én Bécs mellett dönto gyozelmet arat a túleroben lévo (200 ezres) török sereg fölött. A következo években felszabadítják Budát (1686), majd csaknem az egész országot (1699). Mindebben elvitathatatlan érdeme van Avianoi Márk atyának. Bécsben halt meg szentség hírében 1699. aug. 13-án. Ott is van eltemetve a kapucinusok kriptájában. Boldoggá avatási eljárása 1912-ben kezdodött el, s 2002-ben fejezodött be. A tökéletes bánat. (A gyónás alkalmával vagy életveszély esetén kell felindítani.) Teljes szívembol bánom minden bunömet, mert azokkal jó és szeretetreméltó Istenemet megbántottam. Erosen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bunre vezeto alkalmakat elkerülöm.
Imádság:
Istenünk, te boldogemléku Márk atyát néped javára sokféle karizmával tuntetted ki s a kereszténység eros védelmezojévé tetted; segíts minket, hogy lelkünk javát és felebarátaink megsegítését mindig tevékenyen szolgáljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Pamfil és Kapiton vértanúk
Krisztus hitének megvallásáért karddal lefejezve nyerték el a vértanúságot. Haláluk ideje nem ismert.

Szent Porkáriusz és ötszáz társa     vértanúk, † ~ 732

Szent Fotiosz és Anikétász vértanúk - SZENT JONES* JÁNOS és SZENT WALL* JÁNOS vértanúk

Szent Fotiosz és Anikétász vértanúk

Anicét vértanú Nikomédiában volt egy sereg katona vezére. Amikor kitört Dioklécián császár keresztényüldözése, Anicét bátran elment a császárhoz, kereszténynek vallotta magát, megrótta a császárt a bálványok tisztelete miatt, és hogy ártatlan keresztény embereknek ontja ki vérét. A haragvó császár megverette, úgy, hogy kilátszottak csontjai. Azután a vadállatok elé dobatta, de azok nem nyúltak hozzá, ő eközben imádkozott. Imádsága alatt földrengés támadt, a bálványtemplom, és a város falainak egy része sok pogányt megölve leomlott. A császár ezek után megparancsolta, hogy fejezzék le a vértanút. A hóhér, aki kihúzta kardját, érzéketlenül földre esett. Ezután próbálták Anicétot égetni, de a tűz kialudt, beledobták olajba, de az meghűlt. Ekkor Anicét unokaöccse Fotiosz üdvözölte őt, és bátran megszégyenítette a császárt. Akkor Fotioszt megkötözték, a hóhér feléje emelte kardját, de a hóhért ölte az meg. Eközben nagy kemencét építettek, hogy abba dobják a vértanúkat. Elsőnek Fotiosz és Anicét mentek bele, utána több más keresztény is. Imádsággal az ajkukon mindnyájan meghaltak 306 körül.
Szent Hilariusz (Hilária),     † 366           


SZENT JONES* JÁNOS és SZENT WALL* JÁNOS vértanúk
Angliában VIII. Henrik után törvénytelen leánya, I. Erzsébet királyno alatt (1558-1603) szigorú törvények sújtották a katolikusokat: Felségsértés vádja érte azt, aki papi szolgálatot végzett vagy aki ilyet elfogadott vagy aki papoknak szállást adott. Emiatt kb. 124 pap és 61 laikus szenvedett vértanúságot hitéért.
Ezek között van Szent Jones János, aki Grenwich*-ben lett ferences, szerzetesi neve: Gottfrid. Hamarosan számkivetésbe kellett mennie. Egy ideig Franciaországban, majd Rómában élt, de 1592-ben titokban visszatért Angliába, hogy katolikus honfitársainak segítségére legyen. 1596-ban felfedezték kilétét s bebörtönözték. Kétévi fogság után ítélték halálra, felségsértés vádjával. O elismerte, hogy mint katolikus pap a lelkek üdvéért tevékenykedett s örömmel vállalta a vértanúhalált. 1598. júl. 22-én halt meg, felakasztották. XI. Piusz avatta boldoggá, majd XII. Piusz szentté.
Szent Wall János 1620-ban született Angliában, de Rómában tanult és itt szentelték pappá. Szerzetesi neve: Szent Annáról nev. Joachim volt. 1655-ben újra angol földre lépett és húsz évig tudott honfitársai között titokban mint pap muködni. 1678-ban, II. Károly király alatt újabb katolikusüldözés tört ki. Akkor elfogták s bebörtönözték. Halálra ítélték. Halála elott megjövendölte, hogy ez az utolsó üldözés, melyet megélnek az angol katolikusok. „Remélem - mondta -, Isten megadja mindenkinek a kegyelmet, s nekem is, hogy mindvégig kitartsanak. Isten akarata teljesüljön a földön és a mennyben is, ahova kísérjen az O kegyelme.” Ot is felakasztották 1679. aug. 22-én. XI. Piusz 1929-ben boldoggá, VI. Pál 1970-ben szentté avatta oket. Egyébként XI. Piusz 137 angol vértanút avatott boldoggá II. János Pál pedig 1987-ben újabb 85-öt. Ezek közt öt ferences pap vértanú van:
1. John Woodcock (+1646-ban), felakasztották, kegyetlenül megkínozták;
2. Thomas Bullaker (+1642-ben), felakasztották, élve kibelezték, lefejezték Londonban;
3. Henry Heath (+1643), Londonban felakasztották;
4. Arthur Bell (+1643), Londonban felakasztották;
5. Charles Mechen (+1679), Ruthinben felakasztották.
Szent Wall János szavai:
„Aki helyesen gondolkodik a földi dolgokról, elonybe helyezi a börtönt a palotával szemben, és a hit miatti bebörtönzést jobban becsüli, mint a szabadságot. Mindenesetre boldog vagyok, csak az Úr kegyelmet adjon és a hívek imája kísérjen.”
Imádság:
Istenünk, te boldog vértanúidat a katolikus hit kiváló védoivé tetted. Közbenjárásukra kérünk, hogy azok a népek, akiket szintén kereszténynek neveznek, az igaz hit egységére jussanak. A mi Urunk Jézus Krisztus által.