Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

MAGDEBURGI SZENT ADALBERT püspök - Szent Arisztoklész és vértanútársai

2019. június 20. - Andre Lowoa

MAGDEBURGI SZENT ADALBERT püspök

+Zscherben, Merseburg mellett, 981. június 20.
A középkori német császárok nagy feladatai közé tartozott Kelet- Európa misszionálása. Szorosan együttműködve az uralkodókkal, akik arra törekedtek, hogy a nyugati és déli szlávok egyes csoportjait beolvasszák a birodalomba, a kereszténység előrehatolt a pogány keleti vidékekig, és kiépítette egyházi szervezetét. Már Nagy Károly alatt megkezdődött a keleti misszió, de csak az Ottó nevű uralkodók alatt vált rendszeressé. Amikor Nagy Ottó császár 955-ben a Lech-mezőn legyőzte a magyarokat, megfogadta, hogy új püspökséget alapít Merseburgban, és egy új egyháztartományt létesít, amelynek székhelye a kedvelt pfalzi Magdeburg lesz. Onnan azután el kell jutnia majd a keresztény hitnek Lengyel- és Oroszországig. Tervét nem sokkal halála előtt sikerült végrehajtania.
Adalbertnek, Magdeburg első érsekének fiatal éveiről nem tudnak a források. Bizonyára Lotharingiából származott, és 950 körül érseki okiratkészítő lett Kölnben. 953-tól 958-ig I. Ottó kancelláriáján jegyző volt, majd 959-től 961-ig szerzetes a trieri Szent Maximin reformkolostorban. Itt hallott először a keleti misszióra szóló felhívásról. Szvjatoszláv kijevi orosz nagyfejedelem anyja, Szent Olga, aki meg akarta nyerni a hit számára fiát és honfitársait, a német királytól püspököt és papokat kért. Mainzi Vilmos (929?--968) érsek ajánlatára a császár a trieri szerzetest, Adalbertet választotta ki erre a feladatra. Ő engedelmesen követte a hívást, bármilyen kevéssé egyezett is meg akaratával. 961-ben néhány munkatársával együtt útra kelt Kijevbe. Alig érték el a határt, a pogány oroszok megtámadták, társait megölték, egyedül ő tért vissza 962-ben. Rövid ideig II. Ottó kancelláriáján dolgozott, majd a császár kinevezte a Lauter melletti Weissenburg kolostorának apátjává. Ebből az időből megmaradt Prümi Regino (840 körül--915) krónikájának folytatása, amelynek szerzősége nagy valószínűséggel Adalbertnek tulajdonítható. Átfogja a 907--967 közti éveket, és Adalbert oroszországi útjának néhány részletét olyan pontosan közli, hogy csak ő maga jöhet szerzőként szóba.
Amikor 968-ban nagy nehézségek után Ottó császár Magdeburgra vonatkozó tervei megvalósultak, Adalbertet magához hívta Itáliába. A ravennai zsinaton 968 októberében megalapították a magdeburgi érsekséget és Adalbertet nevezték ki érsekké. Maga XII. János pápa (955- -964) szentelte fel Rómában. Ez már jelezte, hogy milyen kiemelkedő rangot ért el Magdeburg a császár akarata szerint: őt illette meg az elsőség a Rajna jobb partján levő valamennyi német egyház között, és ugyanazokat a kiváltságokat kapta, mint a régi érsekségek: Trier, Köln és Mainz. Római mintára a magdeburgi dómhoz 12 papot, hét diákonust és 24 szubdiákonust rendeltek.
Adalbert mindjárt a felszentelése után elutazott Rómából. Megérkezését követően a magdeburgi dómban ünnepélyesen beiktatták, majd már a 968. év karácsonyán felszentelte új püspökségeinek: Merseburgnak, Meissennek és Zeitznek megyéspüspökeit. Hermann Billunggal szorosan együttműködve Adalbert a következő években egyháztartományának megszervezésén fáradozott. Emellett különösen szívén viselte a szorbok evangelizálását, s ezt az ország alig művelt vidékein át tett, nagy nélkülözésekkel teli, hosszú útjain messzemenően saját maga lendítette előre.
Magdeburgban a klerikus utánpótlás számára püspöki iskolát alapított, s az nagy tekintélyre emelkedett. Amikor I. Ottó császár 973-ban meghalt, kívánságának megfelelően Adalbert a dómban temette el első felesége, Editha (+946) mellé.
A császár halála után Magdeburgnak mint a német keleti misszió előőrsének jelentősége csökkent, de az érsekség maradt a továbbiakban is a keleti misszió kiindulópontja. Adalbert egy vizitációs útján halt meg a merseburgi püspökség területén 981. június 20-án. Magdeburgba szállították, és a dómban temették el.
Szent Arisztoklész és vértanútársai
Arisztoklész ciprusi származású volt, Tamasza városában született és később a város papja lett. Makszimián császár üldözése alatt elrejtőzött egy hegyi barlangban, a pusztában. Imádság idején egy hang megparancsolta neki, hogy menjen a szalarniszi metropoliába, hogy Krisztus vértanúja lehessen. Arisztoklész útra kelt, egy erdőben szent Barnabás templománál találta Demeter diakónust és Atanáz felolvasót. Mindketten vágytak a vértanúságra. A városba érve, keresztényeknek vallották magukat, és a pogányok azonnal fejvesztésre ítélték őket. Az ítéletet 306 körül hajtották végre rajtuk.

Szent Leukiosz püspök - BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca - Szent Methód püspök

Szent Florentina (Florencia, Flóra) szűz és szerzetes, † 610       


Szent József     hitvalló, † ~400       


Kölni Boldog Krisztina     szűz, † 1312       


Szent Leukiosz püspök
Szentünk Antiochiában született egyszerű szülőktől. Tízéves volt, amikor anyja meghalt. Atyja egyetlen fiával Eutropiosszal elment az Alexandria vidékén levő Szent Hermiász nevű kolostorba. Atyja szerzetessé lett, fiát pedig átadta, hogy könyveket tanuljon. Éles elméjű gyermek lévén, hamar elsajátította a szükséges ismereteket. Ezenkívül szelíd volt és engedelmes. 25 eves korában isteni sugallatra pappá szentelték és megválasztották kolostorfőnöknek. Atyja látomása után neve Leukioszra változott. Aztán szent élete miatt az itáliai Brindisi püspökévé szentelték. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki és sok csodát tett általa. Sok pogányt térített Krisztus hitére. Békében hunyt el az V. században.
BOLDOG EBNER MARGIT domonkos apáca
*Donauwörth, 1291 körül. +Maria-Medingen, 1351. június 20.
Margit az augsburgi püspökség Donauwörth nevű helységében az Ebnerek jómódú és tekintélyes nemzetségéből született. A szülői házban nőtt fel, és tizennégy vagy tizenöt éves korában belépett a szülővárosától nyugatra fekvő Medingen domonkos kolostorába.
Korábbi vallási életéről egyszer bevallotta, hogy Isten mindig megtartotta atyai hűségében és oltalmában. 1312. február 6-án súlyosan megbetegedett; három éven át ágyhoz kötötték szívbántalmai és bénulásai. Eleinte nem tudott mit kezdeni betegségével. Földi orvosságok nem hoztak számára gyógyulást, lelki vigasztalásai hiányoztak; nővértársai pedig mindinkább visszahúzódtak tőle; egy számára különösen kedves ,,boldog nő'' azonban beszélt neki az Istenért elviselt szenvedés értékéről és az imádság áldásáról. Ekkor felismerte Margit, hogy egyedül Isten az igazi hűség. Ettől kezdve eltűnt a szenvedésével szemben érzett ellenszenve, sőt már azt sem kívánta, hogy egészséges legyen, hanem teljesen át akarta magát adni Isten akaratának. 1326-ig gyakran szenvedett, de idővel javult az egészségi állapota.
Amikor 1324--25-ben a kolostor közösségének háborús veszély miatt ideiglenesen szét kellett szóródnia, Margit egy nővértársa kíséretében a szülői házába ment, s ott ugyanolyan visszavonultan élt, mint azelőtt a kolostorban. Örömmel tért vissza Medingenbe ,,azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben valóban Isten akarata szerint él, és egyedül csak Őt keresi. A következő évtizedben az addiginál biztosabban járta Istenhez vivő útját.''
1332. október 29-én Nördlingeni Henrik (+1379 után) világi pap meglátogatta a kolostort; ,,Margit kilépett magányosságából, hogy hallja Isten igaz barátjának hangját, ő pedig felismerte, hogy Isten nagyot akar tenni Margit lelkével. Henrik jóságos, lélekkel telített szava olyan volt számára, mint a tél hosszú dermedtsége utáni tavaszi eső.'' Tizenkilenc éven át maradt Margittal lelki kapcsolatban. Henrik még nyolcszor járt Medingenben, s amit szóban nem tudtak elrendezni, levélváltással folytatták. Ebből a német nyelven fennmaradt első levelezésből megmaradt Margitnak egy Henrikhez szóló levele és Henriknek Margithoz intézett ötvenhat levele. A Nördlingeni Henrikkel való első találkozástól kezdve Margit ,,Isten barátai'' közé tartozott. Már régebben is hallott róluk, de visszavonultságában nem kereste, hogy csatlakozzék hozzájuk. ,,Isten barátai''-nak, akik közé világiak, papok és szerzetesek tartoztak, a keresztény élet volt a céljuk abban a vigasztalan időben, amikor a pápák Rómából Avignonba települtek át. Margit Henrik révén került velük közeli kapcsolatba.
1335. február 28-án Margit rendkívüli kegyelmekben, misztikus élményekben részesült. Miközben a nővérek kórusának oltára előtt térdelt, nagy szeretet ébredt benne Jézus neve iránt. Olyan lenyűgöző módon tapasztalta meg Isten szeretetét, hogy úgy érezte: elvesztette a szívét. Betegsége miatt semmiféle nehezebb vallási gyakorlatot nem vállalhatott magára. Lemondott mégis némely ételről, így a húsról, halról, gyümölcsről és borról, s kemény fekhelyen aludt. Panasz nélkül, sőt vidáman, hálásan és mindig szeretetre méltón viselte el szenvedéseit. Minden földi dolog elhalványult számára Isten valósága előtt, és áthatotta csodás ereje. A későbbi években is meglátogatták testi szenvedések, de mindent elviselt abban a tudatban, hogy valamennyi kínja ahhoz teszi hasonlóvá, akit mindenekfölött szeret: a keresztre feszített Úrhoz.
1344-ben Nördlingeni Henrik arra kérte Margitot, hogy rendezze és foglalja össze lelki élményeit, amelyeket 1312 óta naplószerűen feljegyzett, vagy Henrikhez intézett leveleiben rögzített. Margit 1344 decemberében és 1345 januárjában teljesítette a megbízatást.
Henrik megdicsérte ugyan a munkát, de még pótlását és a naplók további vezetését kívánta. Így jött létre a feljegyzések második része, amely kiegészítéseket tartalmaz, és újakat is 1345-től 1348-ig terjedően. Első megfogalmazásának nyoma veszett. Egy 1353-ból való másolaton kívül, amelyet a medingeni kolostorban őriznek, és amely az 1882. évi kritikai kiadás alapjául szolgált, vannak még különféle másolatai és kivonatai, valamint két latin fordítása. A Napló józan, csaknem egyhangú nyelvezetű, de a feltétlen igazság bélyegét viseli magán. Ezekkel a szavakkal fejeződik be: ,,Semmit sem kívánok azon kívül, amit Jézussal és Jézusból és Jézusban kapok.'' Ebből a beállítódásból magyarázható Margit bensőséges szeretete a gyermek Jézus, a kereszten, a szentségben, az oltáron lévő Üdvözítő, az Úr neve, sebei, Szíve és drága Vére tiszteletére végzett ájtatosság iránt.
Margit utolsó hónapjairól nem tudunk semmi közelebbit. 1351. június 20-án halt meg Maria-Medingenben. Halála után is tartott az a tisztelet, amely már élete folyamán is megnyilvánult iránta a kolostoron belül és kívül egyaránt. Margitot nem közönséges sírboltba temették el, hanem a káptalanterem közepén. A sírjához fűződő alapítványok és fogadalmi táblák tanúsítják évszázadok óta tartó tiszteletét, melyet a Szentszék 1979. február 24-én megerősített.
Szent Methód püspök
Életének körülményeiről nagyon keveset tudunk. Fiatal korában Isten szolgálatára adta magát. Istennek tetsző élete miatt püspökké szentelték. Egyesek szerint Patára város püspöke, mások szerint Olimposz püspöke volt. Mint tehetséges és szentéletű ember, szellemi nyáját szelíd oktatásokkal vezette a tökéletesség fele. Püspöksége napjaiban támadt Origenész tévtanítása, amely sokakat megtévesztett, A szent főpap világos és buzgó tanításokkal védelmezte a hitet és állt ellent a tévtanításnak, Ez a tevékenysége ellene hangolta a bálványimádó pogányokat, akik elfogták és 312-ben lefejezték.

Boldog Özséb     szerzetes           


Szent Ráfáel

Szent Zoszimász vértanú

Szent Zoszimász vértanú

Traján császár uralkodása idején (89-117) Apollónia városában élt egy hellén katona Zoszimász, aki igyekezett Krisztus hitének követője lenni. Meghallva, hogy Domitián helytartó közeledik a város felé, hogy a keresztényeket megkínozza, elhagyta a katonai szolgálatot és megkeresztelkedett, tiszta életet élt imádságban és böjtben. Amikor a helytartó a városba ért, feljelentették előtte Zoszimászt. Maga elé hivatta, kihallgatta, és mivel nem akart a pogány isteneknek áldozni, kínzások alá vetette. Ütötték, oszlopra feszítették, ruhátlanul megtüzesített rostélyra feszítették, belül hegyes szögekkel kivert szandálban járatták, fáklyákkal égették. Ezek után június 19-én, karddal lefejezték.

PESAROI BOLDOG MICHELINA özvegy - SZENT ROMUÁLD

PESAROI BOLDOG MICHELINA özvegy, III. r. (1300-1356)
Loreto közelében az Adriai-tenger partján van Pesaro*. Itt született Michelina a gazdag és nemes Metelli családból. Már 12 éves korában férjhez adták egy fiatal nemesnek a Malatesta családból. Szerette férjét és kisfiát. Férje azonban egy ragályos betegségben meghalt, s o húsz évesen özvegy maradt. Nehezen viselte a megpróbáltatást. Ebben az idoben egy jámbor terciáriusno érkezett Pesaroba, aki buzgóságával és életszentségével nagy hatással volt az egész városra. Michelina házába hívta, hogy nála lakjék. A vele való beszélgetés közben Michelina ráébredt, mennyire tökéletlen még szeretete Isten iránt, mily nehéz elszakadnia a földiektol, kisfiától, akit bálványozott. „Akkor kérjük együtt az Istent - tanácsolta neki társa -, tegye szabaddá szívedet mindattól, ami akadálya Isten iránti szeretetednek.” Michelina beleegyezett. A következo reggel szentmisén vettek részt. Szentmise után Michelina hallotta bensejében az Úr szavát: „Szabaddá akarlak tenni. Fiadat magamhoz veszem, te pedig ezután egészen hozzám tartozol.” Mikor hazaértek, a fiút betegen találták, hamarosan meg is halt. Michelina szíve ezután már nem tapadt mulandó dolgokhoz. Elosztotta a szegények között nagy vagyonát, nem törodve rokonai tiltakozásával. Belépett a ferences III. rendbe, gondozta a rászorulókat, mint új családját. A kórházban látogatta a betegeket, segített rajtuk azzal is, amit adományként kapott, azzal is, amit keze munkájával szerzett. Azt is megtette, hogy mezítláb kéregetett. Életmódja rokonait felboszítette. Egy toronyba zárták és megkötözték, sot meg is verték. Michelinát azonban nem tudták megtörni és visszatéríteni útjáról. Mikor megszabadult, buzgó zarándokok társaságában a Szentföldre ment. A Kálvária hegyén elragadtatásba esett. Utána megindult szavakkal beszélt Urunk szenvedésérol, úgyhogy hallgatói könnyekre fakadtak. Visszaérve szüloföldjére megkettozte imádságait s vezeklo gyakorlatait, jócselekedeteit. Halála napját elore mondva 1356. jún. 19-én fejezte be életét. Ravatalánál és sírjánál csodák történtek. A pesaroi Szent Ferenc templomban temették el. A Szentszék 1737- ben erosítette meg évszázados tiszteletét. Pesaro pedig patrónájává választotta.
„Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,37-39.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Michelinát a világi életbol az Istennek szentelt életre hívtad, hogy kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Közbenjárására segíts, hogy hivatásunkban huségesen kitartsunk és eljussunk a mennyei hazába. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Protáz     vértanú, † ~200       


SZENT ROMUÁLD
* Ravenna, 951/52. + Val di Castro, 1027. június 19.
Romuáld 951-ben Ravennában egy Sergius nevű nemes fiaként született. Amikor húsz éves lehetett, viszály támadt atyja és néhány rokona közt, amit fegyverrel döntöttek el, s Romuáld apja megölte egyik ellenfelét. Mikor pedig vonakodott a vezekléstől, apja helyett Romuáld vonult negyven napra a S. Apollinare in Classe-kolostorba, hogy elégtételt adjon Istennek. Egy éjszaka virrasztása közben megjelent neki Szent Apollinaris, s Romuáld ekkor elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben ebben a kolostorban tette le a szerzetesi fogadalmat, miután Honestus ravennai érsek rábeszélésére apja beleegyezését adta. Később Sergius is belépett a S. Severo ravennai kolostorba, és szentség hírében halt meg.

Romuáld három évig maradt a S. Apollinaréban. A kolostorban uralkodó laza fegyelmet azonban oly nyíltan helytelenítette, hogy szerzetestársai meggyűlölték. Egy halálos merényletet éppen hogy megúszott. 975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet élhessen. A velencei síkságra távozott, és ott egy Marinus nevű remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy Romuáld nincs fölkészülve a szerzetesi életre. Ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására.

Romuáld és Marinus körülbelül három éven át tartózkodott velencei területen. Kapcsolatba kerültek Pietro Orseolo dózséval, aki 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt. A Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály- kolostor apátja, Guarino már korábban megkísérelte rábeszélni: mondjon le és legyen szerzetes. Romuáld és Marinus is ugyanezt a tanácsolta neki, mire velük és Grandenicus nevű barátjával, valamint Guarino apáttal titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg.

988-ban Cuxa hűbérura, Oliba gróf ugyancsak lelki tanácsot kért Romuáldtól. Ő is engedett a rábeszélésnek, hogy legyen szerzetes. Mivel vazallusainak ellenállásától tartottak, Oliba, Guarino, Grandenicus, Marinus és Romuáld Montecassinóba mentek. Oliba itt szerzetesi fogadalmat tett, de már két év múlva meghalt. Grandenicus még harminc éven át élt remeteként a kolostor közelében, Guarino Jeruzsálembe zarándokolt. Marinus Dél-Itáliába indult, de hamarosan megölték a fosztogató szaracénok.

Így Romuáld 989-től több évre magára maradt. Mélységesen megérlelte az a tizenhárom éves képzés, amelyben Marinustól részesült. Éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt.

Végül Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre északnyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Életében először komoly egyházi ügyekbe kellett beavatkoznia.

Megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte a S. Apollinare apátjának. Nehezen egyezett bele, s egy év múlva lemondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatalra. Montecassinóba ment, hogy meglátogassa Grandenicust, akit már tizenegy éve nem látott. Súlyos betegsége egy éven át ott tartotta, s így megismerte Beneventói Benedeket, barátjának egyik tanítványát. Vele Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált: Querfurti Brunót, Ottó császár rokonát, a S. Alessio szerzetesét, és Tamás német nemest, a császár barátját. 1001-ben, amikor fölkelés tört ki Rómában, Romuáld visszatért Pereumba. Remeteséget alapított, ahová újabb tanítványok jöttek, köztük I. Boleszláv lengyel király egyik fia.

Beneventói Benedek 1003-ban vértanúságot szenvedett Lengyelországban, Querfurti Bruno pedig hét éven át missziós munkát végzett Közép- és Kelet-Európa népei közt.

1004-ben Romuáld remeteséget alapított Pioggo közelében, Val di Castróban. Az évek folyamán további közösségeket és egy apácakonventet csatolt hozzá. Amikor öt évvel később eljutott hozzá korábbi tanítványa, Querfurti Bruno halálhíre, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanúság koronáját. Húsz kísérővel útra kelt Kelet- Európa felé, de kora és gyenge egészsége hamarosan vállalkozása feladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett meg. Hét évig maradt ott, és zsoltár-kommentárokat írt. Nem sokkal 1023 után Romuáld kis remeteséget alapított Camaldoliban, Arezzo közelében. Később ez lett a kamalduli szerzet anyakolostora. Annak a legendának, amely ezt az alapítást egy Maldolus nevű nemesnek tulajdonítja, nincs történelmi magva.

Amikor Romuáld halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg 1027 június 19-én. Öt évvel később még romlatlan állapotban találták tetemét, s Róma engedélyezte szentként való tiszteletét. 1481-ben átszállították ereklyéit Fabrianóba, és 1595-ben VIII. Kelemen pápa az átszállítás napját, február 7-ét az egész egyház ünnepévé tette. Az új naptár halála napján üli meg ünnepét. A Romuáld utasításai szerint élő remetéket később a kamalduli rendben egyesítették.


--------------------------------------------------------------------------------

Romuáldból vonzó lelkierő áradt, ezért püspöke figyelmeztette, hogy ne zárkózzék be remeteségébe, hanem menjen oda, ahol a legtöbb lelket tudja megnyerni: ,,Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy, és Isten házában mindenkinek világoskodnod kell!'' A szerzetes követte a fölszólítást, és az emberek közé ment, hogy a maga módján segítsen rajtuk. Ezért sohasem maradt sokáig ugyanazon a helyen, hanem újra és újra fölkerekedett, hogy másutt szolgáljon Istennek és az embereknek.

Egyszer egy Rainer nevű gróf közelében telepedett le. Ez a lovag egy olyan embernek a feleségével élt együtt, akit párbajban megölt. A gróf félt Romuáld ítéletétől. Úgy akarta leszerelni, hogy nagy ajándékot kínált föl Isten szent emberének. Romuáld határozottan elutasította az ajánlatot, mert nem akarta szavát áruba bocsátani, inkább vezeklésre szólította föl a nagyurat. A gróf pedig engedelmeskedett, vallomása szerint: ,,Sem a császár, sem egyetlen más ember nem ébresztett bennem akkora tiszteletet, mint Romuáld tekintete. Jelenlétében nem ismertem többé semmi mentséget, és szorongás fogott el a bűneim miatt.''

Romuáld mély alázattal fogadott mindent, és megvolt az a készsége, hogy a jogtalanságot is nyugodtan eltűrje. Azt mondják, egyik kolostorában élt egyszer egy nemesi származású szerzetes, aki nem tudott leszokni féktelenségeiről. Romuáld megintette őt, és fölajánlotta neki segítségét. A bűnös erre elkezdte rágalmazni elöljáróját, és az övéhez hasonló bűnnel vádolta a nyilvánosság előtt. Meggondolatlan szerzetestársai hitelt adtak neki, és kemény vezeklést szabtak ki Romuáldra: megtiltották neki, hogy misézzen. Romuáld szó nélkül elfogadta a meg nem szolgált büntetést. Fél év múlva belső megvilágosítás nyomán újra oltárhoz lépett. Hosszú elragadtatásba esett, és a mennyei dicsőséget szemlélte. Egyúttal megbízatást kapott, hogy könyvet írjon a zsoltárokról.

Amikor III. Ottó császár megismerte a szentet, így kiáltott föl: ,,Bárcsak a te testedben lehetne az én lelkem!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Romuáldot arra választottad, hogy Egyházadban újra fölvirágoztassa a remeteéletet, kérünk, engedd, hogy magunkat megtagadva és Krisztus nyomában járva, eljuthassunk a mennyek országába!


Példája:
    Az erények segítenek a mindég szentebb életre.

Falconieri Szent Juliána szűz; Szent Gervázius (Gyárfás) és Protáz vértanúk

fszj.jpgFlórencben született az előkelő Falconieri-családból. Apja fiatalabb éveiben könnyelmű életet folytatott. Az öregkor küszöbén azonban magábaszállt. Testvérének, boldog Falconieri Eleknek, a szervitarend egyik alapítójának figyelmeztetései is segítették a megtérésben. Rómába ment, meggyónt IV. Orbán pápának. Megtérését egészen komolyan vette. Flórencben hatalmas templomot építtetett a boldogságos Szűz tiszteletére. Házassága eddig gyermektelen volt. Most, öregkorában, buzgó imádságára született leánya, Juliána.

Az öreg Falconieri ifjúsága bűneit akarta engesztelni Juliánában. A legnagyobb gonddal ügyelt tehát fejlődésére. Már a bölcsőben Jézus és Mária nevére tanította először. A kisleány vallásos nevelésében segítségére volt nagybátyja, Boldog Elek, aki elragadtatva látta Juliána haladását s azt szokta mondani, hogy sógorasszonya angyalt szült e világra.

És Juliána igazán angyali ártatlanságban élt itt a földön. A bűnnek még említését sem tudta elviselni. Mikor egy alkalommal valami botránkoztató esetet beszéltek előtte, elájult. Már kiskorában kezdte az önmegtagadást böjtben, szemeinek fékezésében.

Tizennégyével korában ő lett első tagja a szerviták harmadrendjének. Benito Szent Fülöp adta rá a fátyolt. Fehér volt a fátyol, a tiszta szív jelzője. Fekete a köntös, hogy a Fájdalmas Anyára emlékeztessen és bőröv fogta össze, nem ért egészen a földi, hogy a munkában, betegápolásban ne legyen akadály. Könyvet adott a kezébe, az Úr szenvedéséről szólót, hogy arról elmélkedjék; égő gyertyát, hogy azzal várja a mennyei jegyes érkezését.

Juliána ekkor lemondott örökségéről, de szüleinek haláláig otthon élt. Szerdán és pénteken semmit sem evett, mert az Oltáriszentséghez járult. De a többi napokon is szigorúan böjtölt. Egy kis kenyéren meg vízen élt. Anyja eleinte nehezen törődött bele, hogy leánya lemondott a világról. Mikor azonban látta szent életét, megnyugodott és hálát adott Istennek, hogy gyermekét ilyen nagy kegyelemmel tüntette ki.

Juliána példáját sokan követték a flórenci leányok közül. Szülei halála után ezekkel közös életet kezdett, most már klauzúra és szigorú szerzetesi szabályok alatt. A haldokló Benito Szent Fülöp az ő gondoskodásába ajánlotta az egész szervitarendet.

A nagy tisztelet dacára, amivel körülvették, magáról mindig alázatosan vélekedett.

Mindenki, mint mesterére és anyjára figyelt rá a rendben, mégis ő végezte a legutolsó házimunkát. Fáradhatatlan volt a viszálykodások csillapításában és a betegek papolásában. A fekélyes sebeket sokszor szájával szívta ki és gyógyította meg. Az erőt imádságos életéből merítette hozzá. Gyakori elragadtatásokkal is vigasztalta az Úr.

Élete vége felé az állandó böjt és szigorú önmegtagadás annyira elgyöngítette, hogy teste már nem tudott semmiféle táplálékot feldolgozni. Türelemmel és vidám arccal viselte Szenvedéseit. Csak azt fájlalta, hogy a szentáldozásról is le kellett mondania.

Minél inkább fogyott az ereje, annál jobban nőtt benne a vágyakozás az Oltáriszentség után. Kérte tehát lelki atyját, hogy hozza be a szobájába. Így legalább közelében lesz és imádhatja. Mikor kívánságát teljesítették, még hevesebben föllángolt benne a vágyakozó szeretet. Ha már nem tudja magához venni, kérte, terítsenek a keblére egy korporalét s tegyék oda a szentostyát. Ezt is megtették. Ragyogott arca az örömtől, hogy a szívén pihentethette mennyei Jegyesén. És még egyszer egyesülhetett itt a földön Vele. Utoljára. A szentostya csodálatosan elhint a szíve fölül. És akkor lelke is elköltözött, 1341 június 19-én.

Holttestén szíve fölött bevésődve ott látták a szentostya lenyomatát, rajta a kereszttel. Halála pillanatában a kis Jézust látta még, amint virágkoszorúval közeledik. Azután angyalok jöttek galambok képében s vitték magukkal azt, aki már a földön testvérük volt.

 

Ugyanerre a napra esik:

Szent Gervázius (Gyárfás) és Protáz vértanúk

Szent Ambrus (ápr. 4.) fényes új templomot épített Milánóban. De főtt a feje, honnan szerez ereklyét. Erre álmában jelenése lett, amely megmutatta neki, hol keresné Milánó első vértanúinak, Gyárfásnak és Protáznak tetemeit. Csakugyan megtalálták és ünnepi menetben vitték a templomba. Útközben egy régebben megvakult közismert mészáros hívő lélekkel szeméhez emelte szemfedőjüket és visszanyerte látását. Ezt az első csodát, melynek szemtanúja volt Szent Ambrus és Szent Ágoston, számos más követte. Nem is tudunk egyebet a két vértanúról; de holtuk (200 táján) után is mindmáig olyan dicső tanúságot tesznek az ereklyék tiszteletének katolikus igazságáról, hogy nevüket az imádkozó egyház mindennap ajkán hordja: belekerültek a misekánonba (ambrózián rítus!) és a Mindenszentek litániájába.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

 

Szent János atya - Szent Judás Tádé apostol

Szent Bonifác     vértanú, † 1008


Szent Gerváziusz (Gyárfás)     vértanú, † ~200       


Szent János atya


János atya a VI, században élt egy barlangban, Jeruzsálem közelében. Egy Istenszülő képen kívül semmi vagyona nem volt. Ez előtt gyújtott mécsest és imádkozott nagy buzgósággal. Isten előtt nagy kegyelemre talált. Nagyon kívánta látni a különböző szent helyeket, el is látogatott oda, és amikor akár több hónapi távollét után visszatért, a mécses mindig égett a szentkép előtt. János atya munkában és böjtben sok évet töltött el. Békében hunyt el.



Falkonieri Szent Juliánna     szűz és szerzetes, † 1341       


Szent Judás Tádé apostol


Jézus rokona, Jakab testvére: így különbözteti meg a Szentírás az áruló Júdástól. Az egyházi nyelvhasználatban Júdás-Tádé elnevezés a szokásos. Mint az ifjú Jakab apostolnak, neki is Kleofás volt az atyja, Mária pedig az anyja, Ezt a Máriás szent János evangéliuma az Úr közeli rokonának nevezi, Júdást Jakab, József és Simonnal az Úr testvérének, vagyis unokatestvérének mondja. Családos ember, volt. Meghívása előtt Júdás is földműves lehetett valahol Galileában. Életéről nem sokat tudunk. A Szentlélek leszállása és az apostolok szétoszlása után a hagyomány szerint Palesztinában, Júdeában, Szíriában, Mezopotámiában, főleg Edesszában és Perzsiában hirdette az evangéliumot. Valószínűleg itt is szenvedett vértanúságot 70 körül. A Szentírásban egy levél maradt tőle ránk.

A mi Urunk Jézus Krisztus legdrágább Vérének ünnepe (I. oszt. duplex ünnep)

jszv.jpgAzok után, amiket Jézus Szent Szívének ünnepénél elmondottunk, itt már nincs sok hozzáadni valónk. E két ünnep mintegy kiegészítése és megismétlése az Úrnapnak, mert isteni Megváltónk emberi természetének imádását célozzák ezek is. A Szent Szív ünnep az emberré lett isteni Ige Testét imádja annak legnemesebb részében, míg a mai napon Szent Vérét juttatja eszünkbe az egyház.

Kérjük a mai alkalommal az édes Jézust, engedje meg, hogy a mi vérünk is az Ő legdrágább Véréhez hasonlóvá válhassék. Nemesítse meg isteni Vérével a mienket, hogy ezentúl csak olyan dolgokért hevüljön, amelyek Őneki tetszenek és így üdvünkre szolgálnak.

A régi időben Jézus Vérét pár egyházmegyében a Nagyböjt alatt ünnepelték: Feketevasárnap előtt való pénteken. Mikor IX. Pius pápának a forradalom miatt menekülnie kellett Rómából, akkor terjesztette ki a Szent Vér ünnepét az egész egyházra, mégpedig július első vasárnapját tűzvén ki idejéül.[1] X. Pius óta tétetett ár vasárnapról állandóan a mai napra.
__________________
[1] Meghatóan írja a pápa 1849. aug. 10-én Gaetából, ahová menekült, hogy tisztelni kell a Szent Vért, amely minket megváltott és megtisztított, különösen a mostani időben, „melyben az ellenséges ember az Úr szántóföldjére ráhintette a konkolyt és sok csellel, csalással és tévedéssel megtéveszteni és tévútra vezetni törekszik.” (Id. Nilles: Kalend. II. 494. o.) A mi korunkban sem szűnt meg még ez az ok.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 276-277. old.)

 

Szent Leontin és vértanútársai - SZENT MARCELLINUSZ - GAMBACORTI BOLDOG PÉTER remete,

Szent Arnold


Schönaui Szent Erzsébet     szűz, † 1165       


Szent Leontin és vértanútársai


Veszpazián császár uralkodása alatt (70-79) Rómában, egy kegyetlen, keresztényeket gyűlölő szenátor: Adorján, meghatalmazást kapott a császártól, hogy Fönícia területen a keresztényeket felkutassa és megölje. A föníciai Tripoliszban élt Leontin, aki születésére nézve görög volt, mint hadvezér szolgált a császári hadseregben. Értelmes ember és a könyvek ismeretében bölcs, tiszta életű és a szegények iránt irgalmas, és az idegenek befogadásában is kitűnő volt. Az üldözések idején Hypát tribunus és társa Theodul, Tripoliszba mentek, hogy elfogják Leontint. Leóntin mindkettőjüket Krisztus hitére térítette. Amikor rövidesen Tripoliszba érkezett Adorján szenátor, hitükért mindhármukat kínzások alá vetette. Hypát és Theódul kard által lettek vértanúk, Leontin, pedig még a kínzások között meghalt.


Szent Márk     vértanú, † 286       


SZENT MARCELLINUSZ (MARCELLIN) pápát
296. június 30-án választották meg. Római volt és jó ideig békében tudta az egyházat kormányozni. Diokletianus császár, császártársa Maximianus és alcsászára Galerius úgy látták, hogy a pogány államvallásra veszélyt jelentenek a keresztények, ezért 303. február 23-án rendeletben megparancsolták a templomok lerombolását, a szentkönyvek elégetését és a keresztények polgárjogának megvonását. A keresztényekre halálbüntetés vagy kényszermunka várt.

A Diokletianusz-féle keresztényüldözéskor, 304-ben, Rómában szenvedett vértanúságot, együtt Szent Péter vértanúval. Az esetről Szent I. Damazusz pápa (uralk. 366-384) leírásából tudunk. Ő magától a hóhértól hallotta a történetet.

Egy bozótos helyen lefejezték őket, de maradványaikat a Via Labicanán levő temetőbe vitték két babérfához. Sírjuk fölé a türelmi rendelet kiadása után bazilikát emeltek. Sírjukat 1896-ban találták meg Rómában.

Példája:
    A kereszténység mindég veszedelmes a pogányságra!
        Nekünk mégis szeretnünk kell a Világot!


Etiopiai Szent Mózes     vértanú, † 400       


GAMBACORTI BOLDOG PÉTER remete, III. r. (1355-1435)

Apja a Pisai Köztársaság elnöke volt. Péter fiatal korában könnyelmu életet élt. 22 éves korában azonban megtért, elsosorban Klára novérének hatására, aki szerzetes volt. Miután belépett Szent Ferenc III. rendjébe, az Urbino melletti Cessano* hegyre remeteségbe vonult. Itt kemény bunbánó életet élt. Hamarosan tanítványok gyultek köréje, akiket ferences III. rendi közösségbe szervezett s részükre szabályzatot szerkesztett. A Montebello hegyi remeteség lett a Szegény Testvérek központja. A kongregációt V. Márton pápa 1421-ben hagyta jóvá. Péter halála (1435) után a közösség Pesaroban, Trevisoban, Páduában, Urbino környékén alapított remeteközösségeket. Késobb más remetekongregációk (Korzikai Angelusz, Furcapalenai B. Miklós stb. remeteségei) beolvadtak a Boldog Péter alapította kongregációba. Pisai Gambacorti Péter tiszteletét XII. Ince pápa 1693-ban hagyta jóvá. Péter remetéi - ha kevesen is -, de még ma is léteznek.
„Ha a Kelet misztikusaihoz hasonlóan sikerül kiüresítened a lelkedet minden gondolattól és minden vágytól; visszavonulsz önmagad központjába, és mindent arra a pontra összpontosítasz magadban, ahol életed Istenbol fakad - mégsem találhatod meg igazán Istent. Semmiféle természetes gyakorlat nem hozhat Vele eleven kapcsolatba. Ha O nem mondja ki magát benned, ha nem ejti ki nevét lelked mélyén, nem fogsz tudni többet róla, mint a ko a földrol, amelyen tehetetlenül fekszik.”
Thomas Merton

Imádság:
Istenünk, te Boldog Pétert a remeteéletre hívtad s társainak vezetojévé tetted. Add, hogy a világ forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod kincseihez. A mi Urunk Jézus Krisztus által.