Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Kornél pápa és Szent Ciprián püspök, vértanúk

2019. szeptember 16. - Andre Lowoa

sketcipr.jpgSZENT KORNÉL PÁPA, VÉRTANÚ (+253.)

Csak két évig volt pápa. 251 áprilisában választották meg Szent Fábián pápa (+250. jan. 20.) utódjává. Valószínűleg a Cornelius-ok előkelő családjának a sarja volt. Kortársa, Szent Ciprián úgy jellemzi őt, mint békeszerető és nagyon alázatos embert. Sokat kellett szenvednie egy öntelt, római preszbiter, Novacián lázadása miatt, aki mint ellenpápa lépett fel vele szemben. Azonkívül rettenetes pestisjárvány tört ki Rómában, melynek igen sok ember esett áldozatul. Ezt a csapást a pogányok az istenek büntetésének tekintették a pogány kultusz elhanyagolása miatt s erre újra kitört a legvadabb keresztényüldözés. A keresztények boldogságtól sugárzó arccal haltak vértanúhalált. A pápát a császár Centumcellaeba (Civitavecchia) küldte számkivetésbe, ahol az sok szenvedéseibe belehalt 253. júniusában. Testét az üldözés elmúltával Rómában temették el. Az Egyház Szent Cipriánnal együtt szept. 16-án üli ünnepét. Ezt a közös ünnepet Szent Jeromos úgy magyarázza, hogy a két szent „ugyanazon a napon..., de nem ugyanazon évben” halt meg (Brev. Lect. VI.). Ez azonban téves adat, mert egyrészről egészen biztos tény, hogy Szent Cipriánt 258. szept. 14-én fejezték le, másrészről meg Szent Kornéliusról tudjuk, hogy ő 253. júniusában halt meg. A közös ünnepet tehát úgy kell magyaráznunk, hogy Szent Kornéliust szept. 14-én temették el Rómában a Kornélius-kriptában s ezt a napot Szent Ciprián halálának emlékével együtt ünnepélyesen megülték. Később az Egyház a közös ünnepet áttette szept. 14-éről szept. 16-ára.


SZENT CIPRIÁN PÜSPÖK, VÉRTANÚ (+258.)

Észak-Afrika partján, Szicíliával szemben, nem messze Tunisztól, a francia Algír fővárosától mérföldekre terjed egy rommező: rajta néhány szegényes bennszülött falu, legmagasabb helyén egy kápolna áll IX. Szent Lajos (aug. 25) emlékére. A szent francia király ugyanis ezek között a romok között táborozott keresztes hadával és itt halt meg. Ez minden, ami a mai utasnak beszél egy híres, nagy országról és városról, mely egy ideig a világ középpontja volt; Karthágóról van szó, melyet sok évszázaddal K. e. feníciai kereskedők alapítottak. Azután százados harcba keveredett Rómával. A győzedelmes római vezér, Scipio 146-ban K. e. földig lerontotta, a 700.000 lakosból életben maradt 50.000-t eladta rabszolgának, területét fölszántatta. A halálnak és pusztulásnak kellett átvenni örök uralmát - így tervezték az emberek. Isten másképp végezett.

Körülbelül száz év múlva a város újra fölépült. Római kivándorlók népesítették be, s római műveltség hódította meg a vidék pún és berber népét. A római műveltséggel együtt bekopogtatott az evangélium is, és csakhamar megtermette első tavaszának piros rózsáit, a szcili vértanúkat (júl. 13). Karthágó adta az ősegyháznak az első nagy latin egyházi írót, Tertulliánt (200 k.) és a püspöknek első nagy mintaképét Cipriánt, kinek élete és működése olyan, mint a jó homorú tükör: sűrítve meglehet benne látni, milyen volt az ifjú, alig kétszáz éves egyház; milyen bajok szaggatták keblét és milyen orvosságokat készített; miben vívódott és hogyan győzött.

Ciprián 200 táján született Karthágóban vagy környékén, igen jómódú és tekintélyes pogány szülőktől. Maga is pogányságban nevelkedett. Nem röstelli később megvallani, hogy bűnben és sötétségben tévelygett. S ez az éjszaka sokáig tartott, 45 éves koráig. Egy csillaga azonban volt ennek a hosszú éjszakának is: nem vesztette el a magasabb szellemi élettel való kapcsolatát. Ciprián, miként később nagy földije Szent Ágoston (aug. 28), rétorságot tanult, s idővel ünnepelt szónok és tanár, befolyásos és tisztelt ügyvéd lett. Nyilván becsületes lelke nyitotta meg szemét az evangélium világossága számára. Egy derék pap, Cecílián, a kezére járt. És az élete és dicsősége delelőjén álló férfiú tisztelői és barátai általános csodálkozására, sőt megdöbbenésére kereszténnyé lett. Még pedig becsületes, férfias egyéniségéhez híven: egész kereszténnyé.

A keresztvízből mint új ember emelkedett ki. Ezen maga sem győzött csodálkozni: „Hogyan lehetséges ez a pálfordulás? Hogyan lehet egy-kettőre levetni azt, ami vagy születésnél fogva belekeményedett a természetbe, vagy hosszú gyakorlás következtében beléáporodott? Mikor tanulja meg kevéssel beérni, aki dús lakomákhoz szokott? ... Efféléken sokat tűnődtem. Hiszen a pogány életnek sok köteléke tartott fogva, s azt gondoltam, lehetetlen kibonyolódnom belőlük - ennyire rabja voltam a rámaapadt vétkeknek ... s íme, mikor a második születésem (a keresztség) új emberré varázsolt, csodálatos módon egyszerre biztossá vált, ami kétes volt, nyilvánvaló lett, ami előbb zárva volt lehetségessé, ami lehetetlennek látszott.” Így érezte meg a keresztség újraformáló csodás erejét az érett férfi, míg mi ritkán eszmélünk rá arra a kegyelemre, mely tudattalan gyermekkorunkban ölünkbe hullott.

De eszerint is élt. Új emberré lett és teljesen hátat fordított a régi világnak. Lemondott fényes állásáról, vagyonát jórészt a szegények között osztotta ki, sőt még kedvenc tanulmányait is félretette, a pogány szépírókat. Már csak egy könyvet ismert, a Szentírást. De ezt aztán alaposan; nemcsak elméje, hanem élete számára is. Nem csoda, ha az alig kétéves hitújoncot püspöke pappá szentelte, és egy évre rá, a püspök halála után az egész nép viharos hévvel püspöknek követelte. Néhány pap ugyan ellenkezett; nagyon fiatalnak ítélték a hitben Cipriánt, meg aztán egyikük-másikuk úgy gondolta, hogy ismerne ő érdemesebbet is. Azonban a többség nem tágított. Ciprián Afrika prímása lett; és a hozzája fűzött várakozásokat a legteljesebb mértékben valóra váltotta.

Itt is mindenben becsületes, bölcs, érett férfiúnak bizonyult. Ismerte az embereket és az életet; nem kergetett délibábokat, de világosan fölismerte a valóságos szükségleteket és hajthatatlanul követte céljait: teljes szelídséggel, de energiával és ritka szervező tehetséggel.

Volt is rá csakhamar igen nagy szükség. A 250. esztendő elején olyan vihar kerekedett az Egyház ellen, amilyen még nem érte: a Décius császár elrendelte üldözés. A cél a kereszténység gyökeres kiirtása volt. Minden városban és a legkisebb községben is külön bizottság kutatta föl és idézte meg a keresztényeket. Aki vonakodott a pogány isteneknek áldozni, annak elkobozták vagyonát, őt magát börtönre vetették és megfontolt hosszas kínzással hittagadásra iparkodtak bírni. Alkalomadtán a máglya és kard lépett működésbe. Ekkor szerezték meg a vértanúság koronáját Szent Fábián pápa Rómában, Csodatevő Szent Gergely (nov. 7) Újcezáreában, Origenes, a híres tudós (lásd máj. 7) Palesztinában, Szmirnában Piónius pap. Papokra és püspökökre vadásztak elsősorban: úgy gondolták: „megverem a pásztort, és elszélednek a juhok”. Karthágóban is csakhamar fölhangzott a körszínházban a vad kiáltás: Az oroszlánok elé Cipriánnal! Ciprián menekült. Nem gyávaságból, ezt megmutatta nyolc évvel később. Hanem észbe vette az Üdvözítő szavát: Ha üldöznek titeket az egyik városban, fussatok a másikba: És tudta, hogy még nem ütött számára a győzelem és nyugalom órája; sok harcot és fáradságot kell még állnia azokért, akiknek lelkét és gondját a püspökséggel együtt magává vette.

A nyájnak most kétszeres szüksége volt energikus és okos pásztorára. A Décius-féle rendelkezések ugyanis készületlenül találták a hívek nagy részét. Hithűségük az első rohamra megingott. „A bukás általános volt”, írja Alexandriai Szent Dénes a maga egyházánál. Karthágó nem járt jobban. Püspökük alig kezdhette volt meg a harcot fő hibáik ellen; a világiasság, gyűlölködés, rakoncátlanság, durvaság, kapzsiság általános volt, a pogányokkal kötött vegyes házasságok lohasztották a keresztény buzgóságot. Ilyen lelkület nem teremt vértanúkat. Gyáva keresztények tömegesen jelentkeztek a pogány hatóságok előtt áldozatbemutatásra, amiről azután bizonyítványt (libellus) kaptak; mások megidézés és fenyegetés után, némelyek börtön és kínzás közepett tagadták meg hitüket.

Nagy baj és szégyen volt a bukottaknak (lapsi) ez a nagy száma. De új baj szegődött társul. A bukottak nagy részében idővel mégis fölébredt a lelkiismeret. Szerettek volna visszatérni a megtagadott Egyháznak közösségébe. Régebben ez csak úgy volt lehetséges, hogy szigorú és hosszú, többnyire egész életre szóló nyilvános vezeklést vállaltak. Ezt kívánta tőlük Ciprián is; aki a város közelében rejtőzött és nagyszerű pásztorlevelei, meg bizalmas emberei útján kormányozta az egyházat. De akárhány elbukott nemhogy alázatosan vállalta volna az üdvös vezeklést, hanem követelte, hogy vegyék vissza tüstént a hívők közösségébe. Kezükre járt az a néhány pap, kik annak idején ellenezték Ciprián püspökségét és aztán néhány ún. hitvalló (confessor), vagyis olyan keresztények, kik állhatatosan kitartottak hitükben börtön és kínzás közepett is. Ezeknek a konfesszoroknak mindig nagy becsületük volt a régi egyházban, közbenjárásukra a hittagadók vezekléseit a püspökök sokszor enyhítették. A karthágói hitvallók között azonban akadtak, akiknek fejébe szállt a dicsőségük - hisz nem ritka dolog, hogy alázatosság híján még a kegyelmi kiválóság is ellenkezőre fordul. Ezek egyenest követelték a püspöktől, hogy engedje el a bukottaknak minden vezeklésüket és csupán az ő írott szavukra (kibékítő bizonyítvány: libellus pacis) vegye vissza őket az Egyházba.

Ciprián nem tágított. Egy fölséges pásztorlevélben (De lapsis) elsiratja a bukottakat, bűnbánatra hívja föl őket. A hitvallókról nagy tisztelettel szól; de nem helyesli erőszakos követelésüket. Amikor az üldözés Décius korai halálával véget ér, zsinatra gyűjti össze az afrikai püspököket; az a bűnbánókat visszafogadja a közösségbe, de csak kemény vezeklés után. Ugyanígy jár el a római egyház is, Kornél pápával az élén.

Az Egyház békéje visszatér, Ciprián ellenségei (Novátus és a római Novácián) nyíltan szakadároknak vannak bélyegezve. Ciprián pedig az Egyház egységét köti híveinek a lelkére, egy híres pásztoriratban, melyben ezeket a fölséges szókat is mondja: „Egyre, Péterre alapította Krisztus az ő Egyházát”. Az egy napból indul ki a sok sugár, egy forrásból a sok vízfolyás, egy törzsből a sok ág. Ezen az egy Egyházon kívül nincsen üdvösség. „Nem lehet annak Isten az atyja; akinek az Egyház nem anyja.”

Alig kezdett fölocsúdni a karthágói egyház a Décius-féle üldözés csapásaitól, mikor új csapás súlyosodott reá. 252-ben dögvész ütött ki, mely Karthágóban és környékén két álló évig szedte áldozatait. Sok család egészen kihalt; sokan menekültek, övéiket magukra hagyva. A holttestek temetetlenül hevertek az utcán. Ciprián most latba vetette minden szeretetét és indító tehetségét. Megszervezte híveit, kiket az üldözés és vezeklés újra komoly keresztényekké tett. Ezek gondjaikba vették a betegeket, nemcsak hittestvéreiket, hanem Ciprián egyenes utasítására a pogányokat is.

Az ilyen nyilvános csapásokat a felületes agitáció mindig szerette kiaknázni a maga pártcéljaira. Egy Demetrius nevű ember sok pogánynak fölfogását tolmácsolta, mikor azt kürtölte világgá, hogy a dögvész, éhség, a sok háború (akkoriban kezdték a germánok döngetni a római birodalom határait) azért sújtja a birodalmat, mert sokan elhagyták az ősi vallást és keresztények lettek. Keresztények is sokan panaszolták a püspöknek, hogy a dögvész őket is elragadja, éppúgy mint a bűnös pogányokat; keresztény voltukból nincs hasznuk. Ciprián Demetriust kioktatja, hogy a csapások a római birodalmat azért sújtják, mert elaggott és mert bűnökbe merült. A keresztényeknek pedig eszébe idézi, hogy az Üdvözítő az ő követőinek a földön nem háborítatlan jólétet helyezett kilátásba, hanem ellenkezőleg: üldözést, szenvedést, könnyeket. Az ő hazájuk és reményük a mennyország, mely azonban a konok pogányoknak nem int biztatást, mint a hívőknek.

Ciprián tekintélye egyre nőtt. Az ősi karthágói zsinatok, melyeken ő elnökölt, már világszerte eseményszámba mentek. Mindenfelől fölkeresték kétes és pörös felek. Egy ilyen alkalommal szóba került az a kérdés is, vajon érvényesen keresztelnek-e az eretnekek. A karthágóiak azt felelték, hogy nem, s Ciprián ezt a fölfogást nagy hévvel védte és ajánlotta, még akkor is, mikor Szent István pápa határozottan kimondotta a katolikus tanítást: az eretnek is érvényesen keresztel, ha helyesen alkalmazza a szentség anyagát és formáját. Kis híja, hogy ebből szakadás nem lett. Az új pápa, II. Sixtus bölcs mérséklete ennek elejét vette.

Ciprián számára pedig elközelgett az idő, mikor a legcsattanósabb módon megmutathatta, mennyire szerette Krisztust és az ő Egyházát. A gyönge Valérián császár ugyanis fanatikus tanácsosai nyomására újból súlyos üldözést kezdett a keresztények ellen. Ennek lettek áldozatai az agg Szixtus pápa és Lőrinc diakónus (aug. 10) is. Cipriánt pedig az első afrikai vértanú püspökké avatta. Vértanúságának fő mozzanatait egykorú szem és fültanú beszéli el.

257-ben a prokonzul elé kerül: a császár parancsának tegyen eleget, áldozzon az isteneknek. Ciprián feleli: „Keresztény vagyok és püspök. Nem ismerek más istent, mint az egy igaz Istent. Ezt imádjuk éjjel és nappal minden emberért, magának a császárnak az üdvéért is”. A prokonzul ítél: „Számkivetésbe küldlek”. Ciprián: „Megyek”. A prokonzul „Nevezd meg nekem ennek a városnak a papjait”. Ciprián „A törvényeitek bölcsen rendelik, hogy följelentőknek nem kell lenniük. Nem is árulom el és nem jelentem föl őket. A városban megtalálhatók”. A prokonzul: „Aki a császár parancsának nem engedelmeskedik, fejére szól”. Ciprián „Tedd azt, ami parancsod”.

Cipriánt Kurúbisba száműzték. Itt egy látomás értésére adta, hogy egy év múlva elveszi koronáját. Az üldözés ugyanis fokozódott. Parancs ment, hogy a papokat és püspököket ki kell végezni. Cipriánt visszavitték Karthágóba, az új prokonzul azonban Utikában tartott törvényt. De Cipriánnak püspöki székvárosában kellett Krisztusról tanúságot tenni. Ezért elrejtőzött, mikor Utikába akarták hurcolni, s csak akkor mutatkozott megint, mikor a prokonzul Karthágóba tért vissza. Kihallgatása rövid volt.

A prokonzul fölszólította: áldozzon a császároknak. Ciprián: „Nem teszem”. A prokonzul: „Gondold meg”. Ciprián: „Tedd, ami parancsod; ilyen igaz ügyben nincs mit meggondolni”. A prokonzul tétovázott. Előtte állt a szent férfi, kinek tekintete, határozott szava és hangja tiszteletet parancsolt. Körülötte pedig zajongtak és méltatlankodtak még a pogányok is, kiknek élénk emlékezetében volt a püspök pártatlan és áldozatos emberszeretete a pestis idejéből. Végre kinyögte: „Thascius Ciprián kardélre ítéltetik”. Ciprián: „Hála Istennek”.

A hívek között óriási mozgolódás támadt. Mint egy ember fölkiáltottak: Minket is fejezzenek le vele együtt. Aztán kikísérték a vesztőhelyre. A püspök letette felső ruháját, térdre ereszkedett és hosszú imádságba merült. Majd levetette a dalmatikát is; odaadta papjainak és így várta be a hóhért. Mikor megjelent, meghagyta övéinek, fizessenek ki neki 25 aranyat. Övéi lepedőket és kendőket terítettek alája, hogy fölfogják vérét. Ő kezével befogta szemét, és mert maga bekötni nem tudta, egy papja és subdiakónusa tették meg. Így fogadta a halált, amint élt: nyugodt, férfias elszántsággal, összeszedettségben és élő hitben.

Hívei a szorongatás dacára fényes temetést rendeztek neki és utóbb két templomot emeltek tiszteletére, egyet a vértanúsága helyén, egyet tetemei fölött. Emlékét pedig, mondja Szent Ágoston, aki öt beszédben dicsőíti nagy földijét, az egész Egyház üli. És írásait már a régiek „selyemnél és drágakőnél többre tartották”, mint Szent Jeromos mondja.


(Forrás: Dr. Petró József: A szentmise története. Szent István Társulat, Budapest, 1931; Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér - SZENT KORNÉL PÁPA

CAMPOROSSÓI SZENT FERENC MÁRIA kapucinus testvér
*Camporosso, 1804. december 27. +Genova, 1866. szeptember 17.
Giovanni Croese, amint Ferenc testvért hívták családi nevén, 1804-ben született a Ventimiglia melletti Camporossóban. Mivel már nagyon korán segítenie kellett a paraszti munkában apjának és testvérének, nem járhatott iskolába. Húszévesen belépett a kapucinus rendbe, és ekkor kapta a Ferenc Mária nevet. Ezt a szegény, egyszerű pásztort választotta ki Isten, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek. Először a konyhán dolgozott és betegápoló testvér volt, utána pedig koldulóbarátként járta Genova utcáit, hogy a testvérek és sok szegény számára összekoldulja az életük fenntartásához szükségeseket.
Csakhamar megmutatkozott, hogy a szegény koldus voltaképpen nagy ajándékozó. Alig tudott eleget tenni a sok tanács- és segítségkérésnek. Mihelyt reggelente kilépett a kolostor kapuján, máris körülfogták, s déli hazatérésekor is sokan vártak már rá: magas- és alacsonyrangúak, szegények és gazdagok. Az egyszerű testvér hathatós imájába ajánlotta magát sok pap és prelátus, köztük a későbbi genovai bíboros, Alimonde és a novarai Gentile püspök is. ,,Tizennégy éven át láttam hazatérni -- tanúsítja egy szerzetestársa --, gyakran szakadt róla az izzadság, bőrig ázott, télen didergett a hidegtől, de Ferenc Mária testvér kimeríthetetlen türelemmel hallgatott meg minden kívánságot.'' Mindehhez járult még annak terhe, hogy számtalan levélre kellett válaszolnia. Nemsokára pedig egyre több rendkívüli kegyelemadomány nyilvánult meg Ferencen: jóslatai beteljesedtek, belelátott az emberek lelkébe, közbenjáró imádsága gyógyulásokat idézett elő. Csakhamar mindenfelé beszéltek róla. Szent életmódja miatt csak Padre Santo-nak, szent atyának nevezték.
Szegények körében végzett apostolkodása során példaképe és serkentője az Úr volt, akit azért küldött Isten, hogy a szegényeknek elhozza az örömhírt (Lk 4, 18), és aki a kereszthalál önkiüresítésével végbevitte a megváltás művét. Ferenc arra törekedett, hogy megfeszített Mestere nyomdokába lépjen. Egy tányér leves és némi kenyérmaradék elegendő volt neki táplálékul. A hús, gyümölcs és édesség fényűzésnek tűnt számára. Mivel az Emberfiának nem volt hová lehajtania fejét, ő is a legszegényesebben rendezte be celláját: kicsi és csupasz volt, csupán egy nagy kereszt függött a falon. Ágyát, amelyben sem matrac, sem szalmazsák nem volt, durva takaró födte, párnaként egy fahasáb szolgált. Szenvedett amiatt, hogy a nap folyamán olyan kevés ideje jut imádságra. Számtalan ügyért kellett imádkoznia, imádkozott hát koldulás közben, s ezt többször megszakította, hogy valamelyik közeli templom szentségháza előtt imádságban töltsön el egy órát. A csupasz kövezeten térdelt csaknem mozdulatlanul, kezeit összekulcsolva, szemét rezzenéstelenül a tabernákulumra szegezte. Ha megszaporodtak a figyelmébe ajánlott ügyek, éjszakáit is közbenjáró imákra kellett fordítania. Talány marad, hogy volt képes feltört és daganatoktól kínzott lábán és térdein egész éjszakákat is átvirrasztani imádkozva.
Genova pánikba esett, amikor 1866 augusztusának első napjaiban kitört a pestis. A kórházak csakhamar zsúfolásig megteltek, és gazdagon aratott a feketehalál. A város népének szenvedése és aggodalma nagyon a szívére nehezedett a ,,Padre Santo''-nak, mivel huszonnyolc éven át mint koldulóbarát teljesen összeforrott ezzel a néppel. Amikor rendtestvérei átvettek egy nagy járványkórházat, szerette volna a betegeket szolgálni. Felettesei gyenge egészségi állapota miatt elutasították kívánságát, de azt megengedték, hogy a betegeket felkeresse a városban. Ferenc testvér buzgósága sem kíméletet, sem félelmet nem ismert: házról házra, ágytól ágyig sietett, és éppen a legelhagyatottabbakra fordított különleges gondot. Jól ismerte Genova életét, bűnös üzelmeit. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy ez a pestis Isten büntető ítélete. Elhatározta tehát, hogy e szegény emberekért engesztelésül ajánlja életét Istennek. Isten pedig szaván fogta a szentet. Néhány nappal később súlyos betegen vitték a betegek cellájába. ,,Isten hív -- mondta környezetének --, engedjétek, hogy hozzá menjek! Készen vagyok, és ezerszeresen boldognak érzem magam, ha Isten elfogad áldozatul.'' Három nappal ezután hazatért Istenhez Ferenc testvér, halála után pedig a pestis nem szedett több áldozatot.
Halálát követően csakhamar emlékművet állított Genova polgársága ,,Padre Santo''-jának a híres temetőben. Hogy mindenki, még a legszegényebbek is részt vehessenek az emlékmű felállításában, egy-egy embernek csupán négy fillérrel kellett hozzájárulnia. Talapzatának felirata így hangzik: ,,Krisztus kis szegénye, aki egyaránt boldog volt az adakozásban és az elfogadásban, mindenki fájdalmára és ínségére juttatott kenyeret, tanácsot és vigasztalást. Szigorú és szent szerzetesi életét engesztelő halálával koronázta meg az 1866. évi járvány kezdetén.''
A szegények apostolát 1929-ben boldoggá avatták. 1962. december 9-én, a II. Vatikáni zsinat első ülésszakának végén XXIII. János pápa a világ csaknem valamennyi püspökének jelenlétében avatta szentté.
Boldog III. Győző (Viktor)     pápa hitvalló † 1087
SZENT KORNÉL PÁPA
+Centumcellae, 253. szeptember
A 3. század elején mintegy ötven esztendeig a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek, de a váratlanul kitört Decius- féle üldözés ismét nehéz időket hozott az Egyházra. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására: 251-et írtak, amikor Kornélt a római papság köréből megválasztották. Nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus, ez a nagyon tehetséges római pap ellenpápaként lépett föl, és minden befolyását latba vetette Kornéllal szemben. Róma város hívő népe is megoszlott. A különbséget egy gyakorlati kérdés oldása okozta kettőjük között: hogyan kell az Egyháznak viselkednie azokkal szemben, akik az üldözés idején gyengének bizonyultak, megtagadták a hitüket, de most vissza akarnak térni az Egyház közösségébe? Kornél a szelídebb véleményen volt, mely szerint a bűnbánók előtt meg kell nyitni az Egyház kapuját; Novatianus ellenben a szigorú nézetet képviselte, és elutasította e bűnbánókat. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, s amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.
Kornél gyakran váltott levelet Karthagó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az Egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő a rendelkezésére: Gallus császár alatt az ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (a mai Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callistus-katakombába. A 4. sz. közepe óta együtt emlékeztek meg róla Rómában Ciprián püspökkel. Ünnepüket IX. Gergely pápa (1370--1378) szeptember 16-ra tette, mert 14-ét a Szent Kereszt fölmagasztalása, 15-ét Kisboldogasszony oktávája foglalta le.
--------------------------------------------------------------------------------
A legenda elmondja, hogy amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!
Példája:
    Lankadatlanul kell dolgoznunk, támogassuk ebben egymást!

SZENT CIPRIÁN KARTHAGÓI PÜSPÖK - Szent Dorotheosz pusztalakó - Szent Eufémia nagyvértanúnő

SZENT CIPRIÁN KARTHAGÓI PÜSPÖK

*Karthagó, 200/210. +Karthagó, 258. szeptember 14.
Ciprián püspök, teljes nevén Thascius Caecilius Cyprianus az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Jelentőségét azonban nem szabad csak a külső adatok alapján értékelni. Épp ellenkezőleg! Isten nagyon nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének. Feladatának teljesen átadva magát, nagyon viharos időszakban tartotta kézben hajójának kormányát, és higgadt reménységgel vezette nyugodtabb vizek felé, ahová ő maga ugyan nem érkezett meg, de övéi biztonsággal eljuthattak.
A 3. század első felében az üldözések egy időre szüneteltek, s a beállt nyugalomban a keresztények ellanyhultak, elveszítették a vértanúk halálmegvető bátorságát és lendületes hitét. Ciprián igaz ember volt, alkalmas arra, hogy az elgyengült nyáj mellé álljon, s az újabb üldözésben támasza és bátorítója legyen.
Előkelő karthagói családból származott, s kiváló neveltetésben volt része. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában, nagy sikerrel. Gazdagsága lehetővé tette számára, hogy az élet minden örömét megízlelje, de tapasztalta, hogy minden földi öröm közepette is a szívében valami üresség van. Volt egy Caecilius nevű pap barátja, akivel bensőséges kapcsolatot tartott. Az ő hatására hívő lett, és valószínűleg 246 húsvétján megkeresztelkedett. Ad Donatus című munkájában, amelyet már keresztényként írt, örvendezve beszéli el, hogy a keresztségkor teljesen szakított korábbi életével, hogy Krisztusban új életet kezdjen: ,,Második születésében új emberré változott''.
Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katechumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta az Egyház szegényei között. Ezenkívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig -- minden tiltakozása ellenére -- megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.
Püspökségének tíz esztendeje szüntelen szenvedés és harc volt. Tudta, hogy a béke következtében a hívők és a papok körében egyaránt visszaélések harapóztak el. A bajokkal szemben elsősorban a saját példáját állította a többiek elé. Emellett megfontoltan szervezte a szeretet különféle szolgálatait, és józan ítélőkészséggel találta meg a középutat mindig a kegyetlen szigor és a lazaság között.
Épp hogy átvette azonban a püspökséget, amikor Decius üldözése lecsapott az Egyházra. A császár a keresztényeket a birodalom ellenségeinek tekintette, és eltökélte magában, hogy kiirtja őket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult, abból a megfontolásból, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj könnyen felszámolható. 250-ben Decius rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.
Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a nyájat azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elhagyta a várost, és egy éven át rejtőzött a környéken, s onnan irányította híveit. Az üldözés következtében a hívők sorai valóban megritkultak: egy részük életét adta a hitéért, mások hűséges hitvallóként állták a kínzásokat, de sokan voltak olyanok, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Végül olyanok is voltak, akiknek sikerült bizonyítványt szerezniük az áldozatbemutatásról, anélkül, hogy azt valóban megtették volna, s így a börtönt és a kínzást elkerülték.
Azok száma, akik valóságosan vagy csak a kiállított bizonyítvány szerint, tehát látszólag megtagadták a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé állította az Egyházat, sőt szakadás oka is lett. Ciprián e visszatérőknek komoly vezeklést rótt ki engesztelésül és hitük erősítésére.
Vele szemben viszont egy diákonusa, Felicissimus pártot alakított azokból, akik úgy vélték, hogy a püspök nem elég szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is állítottak a városban. E csoport egyik papja, Novatus Rómába utazott, és az ellenpápa, Novatianus pártját erősítette. Akkor a római szakadárok közül néhányan útra keltek, lementek Karthagóba, és egy újabb ellenpüspököt választottak a fanatikus Maximus pap személyében.
Így a karthagói egyháznak egyszerre három püspöke volt: a törvényes Ciprián, valamint Fortunatus és Maximus ellenpüspökök. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta ellenfeleit meggyőzni, de erőszakosságukkal szemben nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, amennyiben újabb üldözés törne ki vagy életveszélybe kerülnek, akkor is megáldozhatnak -- azaz visszatérhetnek az Egyház közösségébe --, ha addig nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő. Ezzel Ciprián a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte, amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspökségére.
252--254 között két esztendeig pestis dúlt az egész római birodalomban, és Észak-Afrikában is sokan meghaltak e betegségben. Ciprián oly nagylelkűen és bölcsen szervezte meg a betegápolást és a nyomorba jutottak megsegítését, hogy pogány kortársai is őszinte csodálattal adóztak neki. De olyanok is voltak, akik a járványért a keresztényeket tették felelőssé, mondván: azért sújtják az istenek e csapással a birodalmat, mert ezek az istentelen keresztények megsértették őket. És levonták a következtetést: ,,Cipriánt az oroszlánok elé kell vetni!''
Amikor Gallus császár 252-ben újabb üldöző rendeletet adott ki, Ciprián egy afrikai zsinat nevében kinyilvánította, hogy a hittagadók vezeklési ideje befejeződött. Ismét fölvehetők az eucharisztikus közösségbe, hogy ,,a következő harcra jól fölkészülhessenek'', és ,,erőt meríthessenek Krisztus testéből és véréből''. ,,Mert -- mondta -- hogyan kívánhatnánk, hogy igyanak az Úr szenvedésének kelyhéből, ha megtagadnánk tőlük azt a jogot, hogy részük lehessen az Úr kelyhéből az Egyházban?'' (57. levél).
Ciprián mindezekről a nehézségekről értesítette Kornél pápát. A pápa és a szent ,,Ciprián atya'' -- ahogy a rómaiak nagy tisztelettel emlegették őt -- nagy egyetértést tanúsított a kérdéses ügyekben. Kornél pápa vértanúsága (252) után azonban heves véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthagó, István pápa és Ciprián között.
A vita ezúttal az eretnekségből megtértek keresztségének érvényessége körül lángolt föl. Ciprián és az összes afrikai püspök ugyanis újra megkeresztelte az eretnekségből megtérőket, mert korábbi keresztségük legtöbbször érvénytelen volt. A pápa ezt a gyakorlatot nem helyeselte. Azért nem, mert azok a szakadárok, akikkel neki Rómában volt dolga, érvényesen kereszteltek, mivel nem hitbeli, hanem fegyelmi kérdések miatt váltak külön az Egyháztól. Ciprián azt az álláspontot védte, hogy ebben a kérdésben a helyi egyházak körülményeihez kell igazodni. Végül is sikerült elérnie, hogy a pápa legalább hallgatólagosan tudomásul vette az afrikaiak újrakeresztelő gyakorlatát. Később pedig, mikor körülményeik a rómaihoz hasonlók lettek, az afrikai püspökök is átvették a római gyakorlatot.
De unitate Ecclesiae (Az Egyház egységéről) c. értekezése mutatja, hogy a püspököt mennyire áthatotta az Egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje.
Ám azok az évek, amelyekben ezen a belső egységen munkálkodhatott, gyorsan elmúltak. 257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak, aki a püspököt száműzetésre ítélte, és egy távoli kisvárost, Curubist jelölte ki számára tartózkodási helyül.
Száműzetése helyén Ciprián töretlen erővel folytatta munkáját, mígnem egy álomból tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie.
258 nyarán Valerianus ismételten kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt, súlyosbított rajta. Az új prokonzul ezért Cipriánt visszavitette Karthagóba, hogy adott alkalommal ismét ítéletet tartson felette. Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el házát és kertjét. Minden percben várta a bíró embereit. Hamarosan le is tartóztatták. Galerius Maximus prokonzul közben megbetegedett, és a város közelében, Sextiben tartózkodott. Ide vitette maga elé a püspököt 258. szeptember 14-én.
A kihallgatást a prokonzul fölényesen kezdte: ,,Te vagy Thascius Cyprianus?'' ,,Én vagyok'' -- hangzott a válasz. ,,Te voltál az atyja (latinul: pápája) ennek az istentelen társaságnak?'' ,,Igen én.'' A helytartó: ,,A legszentebb császár parancsolja neked, hogy mutass be áldozatot!'' Ciprián így felelt: ,,Nem teszem.'' ,,Ajánlom neked'' -- fenyegetőzött a helytartó. A püspök most így válaszolt: ,,Tedd, amit parancsoltak neked. Egy ennyire nyilvánvaló ügyben nincs értelme a töprengésnek!''
Akkor a helytartó tanácsot tartott ülnökeivel, majd reszketeg hangon --pár nap múlva belehalt betegségébe -- kihirdette az ítéletet: ,,Hosszú időn át szentségtörő érzülettel gyűjtötted magad köré pártütő társaidat. Ezért elrettentő például kell szolgálnod azok számára, akik csatlakoztak hozzád. Véreddel fogod helyreállítani a megsértett fegyelmet. Az ítélet formuláját egy írótábláról olvasta föl: ,,Thascius Cyprianusnak kard által kell meghalnia.'' A püspök így felelt rá: ,,Istennek legyen hála!''
A jelenlevő keresztények, akik végighallgatták a pert, mind fölkiáltottak: ,,Vele együtt akarunk meghalni!'' Nagy zűrzavar támadt. Tömeg kísérte Cipriánt a vesztőhelyre, és a Sextus mezején lefejezték.
A Depositio Martyrum tanúsága szerint Cipriánt Kornél pápával együtt már a 4. század közepén ünnepelték Rómában. Napját IX. Gergely pápa helyezte át szeptember 16-ra a Szent Kereszt fölmagasztalása és Kisboldogasszony oktávája miatt.
--------------------------------------------------------------------------------
A karthagói keresztényekkel együtt Ciprián is fájdalommal szemlélte, mily sokan tagadták meg a hitüket. A hatóságok meghatároztak egy napot, amelyen a város fórumán kellett jelentkezniük azoknak, akik nyilatkozatot tesznek, hogy többé nem keresztények. Ciprián szomorúan ír erről a napról: ,,Meg sem várták, hogy elfogják őket. Már a csata előtt vesztesek lettek, és még az összecsapás előtt elterültek a földön. Még csak azt a mentséget sem lehet fölhozni mellettük, hogy kényszerítették őket a bálványok előtti áldozásra, hiszen szabad akaratukból futottak a fórumra. Úgy siettek a lelki halálba, mintha már régóta várták volna ezt a napot, és most nem akarnák elszalasztani a várt lehetőséget. A fórumon oly sokan tolongtak, hogy az est beállta miatt sokuknak másnap újra meg kellett jelenniük, mert nem került rájuk sor.''
Ciprián ekkor rejtekében volt, s a szomorú hírek mellett azt is hallotta, hogy vannak hős hitvallók, sőt vértanúk is. Bátorító leveléből sugárzik az öröm: ,,Vigadozom és örvendek, és szerencsét kívánok nektek, bátor és áldott testvéreim, mert jelentették nekem hiteteket és hősiességteket. Már az is becsületére és dicsőségére vált anyánknak, az Egyháznak, hogy a hitvallók tétovázás nélkül vállalták, hogy ítéletet üljenek felettük. De a ti hitvallástok még ragyogóbb, mert nagyobb a szenvedéstek. Ha hevesebb a harc, nagyobb a győzelem dicsősége... Ó, mily boldog a mi Egyházunk a becsület miatt, amely Isten kegyelméből a vértanúk véréből árad napjainkban! Egyházunk eddig csak fehér ruhát viselt a testvérek jótettei miatt, de most a vértanúk vére bíborba öltözteti. És virágokkal is ékes, melyek közül nem hiányoznak sem a liliomok, sem a rózsák!''
A Valerianus-féle üldözésben Cipriánt is elfogták és Paternus prokonzul elé vitték. Ránk maradt a bírósági jegyzőkönyv, amelyben rögzítették a kihallgatást és az ítéletet. Ezt a hívők akkoriban megszerezték, és terjesztették maguk között.
A prokonzul e szavakkal nyitotta meg a kihallgatást: ,,A szentséges császárok, Valerianus és Gallianus levelet intéztek hozzám, amelyben megparancsolják, hogy mindazokat, akik önként nem vesznek részt az állami kultuszban, kényszeríteni kell a szertartás elvégzésére. Jelentéseket kaptam felőled. Mit válaszolsz?''
Ciprián így felelt: ,,Én keresztény vagyok és püspök. Semmiféle más isteneket nem ismerek, csak az egy, igaz Istent, aki az eget, a földet is a tengert, s mindazt teremtette, ami ezekben van. Ennek az Istennek szolgálunk mi, keresztények, hozzá imádkozunk éjjel és nappal minden emberért, a császár jólétéért is.''
A helytartó megkérdezte: ,,Kitartasz elhatározásodban?''
Ciprián: ,,Az Isten mellett szóló igaz döntésen nincs mit változtatni!''
A helytartó: ,,Kész vagy-e arra, hogy Valerianus és Gallianus parancsa értelmében számkivetésbe menj Curubisba?''
Ciprián: ,,Elmegyek.''
A helytartó: ,,A császárok levele nemcsak a püspökre, hanem a papokra is vonatkozik. Ezért hallani akarom tőled a város papjainak nevét!''
Ciprián: ,,Törvényetek nagyon helyesen tiltja a feljelentgetéseket. Ezért én sem árulhatom el őket. A közösségeikben megtalálhatjátok őket.''
A helytartó: ,,Meg is fogom őket találni!'' -- és hozzáfűzte: ,,A császárok azt is megtiltották, hogy bárhol összejöveteleket tartsatok vagy hogy látogassátok a temetőket!''
Ciprián: ,,Tedd, amit parancsoltak neked!''
Számkivetése helyén álmot látott, amelyet így ír le: ,,Már lefeküdtem, de egészen még nem aludtam el, amikor megjelent előttem egy rendkívül magas ifjú. Úgy jött felém, mintha a bírói széken ülő helytartó elé akarna vezetni. Mikor odaértünk a bíró elé, az íróvesszővel fölírta egy táblára az ítéletemet, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőlem. Az ifjú, aki közben a bíró háta mögé került, beletekintett az írásba, és jellel tudtomra adta, mi áll benne: a kezét kinyújtotta, és olyan mozdulatot tett, mint amikor karddal sújtanak le valakire. Én csak néhány napot kértem, hogy dolgaimat elrendezhessem. Ekkor a bíró ismét írt valamit a táblára, és az ifjú jelezte nekem, hogy kérésem teljesült.''
Pontosan egy évvel ez álom után halt vértanúhalált Ciprián. A halála pedig így történt: Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, Ciprián letette piros palástját és letérdelt imádkozni. Majd levetette dalmatikáját és átadta diákonusának. Vászoningben várta a hóhért. Mikor az megérkezett, a püspök megparancsolta, hogy adjanak neki huszonöt aranyat annak jutalmául, hogy a vértanúság koronájához segíti őt. Saját kezűleg kötötte be a szemét, majd odanyújtotta a kezét, hogy Julianus nevű papja és a szintén Julianus nevet viselő szubdiákonus kösse meg. A hívők egy fehér leplet terítettek a földre, hogy az fogja föl a vérét. Egy pillanat alatt meghalt.
--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!
Példája:
Tehetségedet úgy bontakoztasd ki, hogy ebben társaid is sikeresek legyenek!
Szent Dorotheosz pusztalakó
Thébából származott. 50 éven keresztül az Alexandria melletti pusztában lakott. Ott kitűnt munkaszeretetével, virrasztásaival és önmaga iránti szigorúságával. Palladiosz elenopoliszi püspök, egykori tanítványa mondta el életéről az őt jellemző dolgokat. Nappal a tenger partján követ gyűjtött, hogy abból cellát építsen. Éjjel pálmalevelekből kosarakat font, alatta ajkaival és szívében imádkozott. A kosarak eladásából szerezte meg egyszer táplálékát. Az V. sz. táján fejezte be életét.
Szent Edit     szűz † 984


Szent Eufémia nagyvértanúnő
Szent Eufémia, Filotron szenátor leánya, Kalcedonban szenvedett vértanúságot 304-ben, Dioklécián császár uralkodása alatt. Egy pogány ünnepen, a város keresztényei nem akarván áldozatot bemutatni Mars pogány istennek, elrejtőztek. A prokonzul kerestette a rejtőzködőket. Megtudta, hogy egy házban 49 keresztény rejtőzködik, és keresztény istentiszteleteket végeznek. Katonákat küldött értük és mindenkit elfogtak. Köztük volt Eufémia is. A prokonzul maga elé idézte őket. A szüzesség erényével ékes Eufémia nem félt az üldöző kegyetlenségétől. Az asszonyi gyöngeséget félretéve, bátran vallotta magát kereszténynek. Mivel ellenállt minden csábításnak és rábeszélésnek, először börtönbe került, majd így kínozták egy kínzó kocsihoz kötötték, amelyen éles kések voltak. Egy idő után a kocsi megállt, Isten angyala pedig meggyógyította Eufémiát minden sebtől. Ezután a prokonzul égő kemencébe dobatta. Viktor és Szosztenész katonáknak kellett volna őt bedobni. Isten angyala megjelent nekik, figyelmeztetve, hogy hozzá ne nyúljanak Eufémiához. Ezért ők a parancsot nem merték végrehajtani. Inkább börtönt vállaltak, majd vadállatok elé dobták őket. A vadak nem tettek bennük kárt, ők pedig Istennek adtak lelküket. Eufámiát két másik katona dobta be a kemencébe, belőle kitörő lángok azonnal hamuvá égették őket. A vértanúnőt Jézus Krisztus oltalmazta meg sértetlenül. Végül a prokonzul arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A vértanúnő, Istennek ajánlva lelkét lépett az arénába. A reá eresztett vadállatok nem bántották, sőt a lábait nyalták. Isten megelégelte hű szolgálójának szenvedéseit és az arénában magához vette lelkét. Rögtön utána nagy földrengés rázta meg az egész várost, és nagy rombolást tett benne. Sokat szenvedett lányuk holttestét szülei vitték el és temették el. Később a szent ereklyék Konstantinápolyba kerültek, majd Lemnosz szigetére, aztán újra Konstantinápolyba.

Pünkösd utáni 14. vasárnap

pu14v.jpgA „két úr” vasárnapjának nevezik a mai vasárnapot a szentmise evangéliuma után. De a többi rész is ezzel a tanítással van kapcsolatban. Az egyik úrnak a lélek szolgál, a másiknak a test. Nekünk a test ellen küzdenünk kell, hogy ne a Sátánnak szolgáljunk, hanem felszabadult lélekkel az igaz Úrnak, a mi Istenünknek. Ehhez hívjuk Isten kegyelmét a közös imádságban. A szentlecke elolvasása után elmélkedjünk egy percre, hogy mibennünk a test cselekedetei vagy a Lélek gyümölcsei vannak-e meg, mert ebből tűnik ki, hogy a két úr közül kinek szolgálunk.

Szentlecke. Atyámfiai: Lélek szerint járjatok, úgy a test kivánságait véghez nem viszitek. Mert a test a lélek ellen kiván, a lélek pedig a test ellen; mivel ezek egymással ellenkeznek, hogy ne cselekedjétek mind a mit akartok. Hogyha a lélek által vezéreltettek, úgy nem vagytok a törvény alatt. Nyilvánvalók pedig a test cselekedetei, melyek ezek: paráznaság, tisztátalanság, szemtelenség, bujaság, bálványozás, bűbájolás, ellenségeskedés, visszálkodás, versengés, harag, veszekedés, visszavonás, pártütés, irígykedés, gyilkosság, részegség, tobzódás, és ezekhez hasonlók; melyekről mondom nektek, mint ezelőtt is mondottam, hogy a kik eféléket cselekszenek, Isten országát el nem nyerik. A lélek gyümölcsei pedig ezek: szeretet, öröm, békeség, türelem, kegyesség, jóság, hosszútürés, szelídség, hit, szerénység, megtartóztatás, tisztaság. Ilyenek ellen nincs a törvény. A kik pedig Krisztuséi, testöket megfeszítették a vétkekkel és kivánságokkal együtt. (Gal 5,16-24)

Evangélium. Abban az időben: Jézus így szólt tanítványaihoz: Senki két úrnak nem szolgálhat; mert vagy egyiket gyülölni fogja, és a másikat szeretni; vagy egyiket eltűri, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak. Azért mondom nektek: Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, se testetekről, mibe öltözzetek. Nem több-e az élet az eledelnél, és a test nem több-e az öltözetnél? Tekintéstek az égi madarakat; ezek nem vetnek, nem aratnak, sem csűrökbe nem gyüjtenek; és a ti mennyei Atyátok táplálja azokat. Nem vagytok-e ti azoknál becsesebbek? Ki adhat pedig közőletek gondjai által magasságához egy könyöknyit? És a ruházatról miért aggódtok? Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek, nem munkálkodnak, és nem fonnak; mondom pedig nektek, hogy Salamon minden dicsőségében sem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közől. Ha pedig a mezei füvet, mely ma vagyon, és holnap kemenczébe vettetik, az Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek! Ne aggódjatok tehát, mondván: Mit eszünk, vagy mit iszunk, vagy mivel ruházkodunk? Mert mindezeket a pogányok keresik. Hisz tudja a ti Atyátok, hogy mindezekre szükségtek vagyon. Keressétek azért először az Isten országát és az ő igazságát: és ezek mind hozzáadatnak nektek. (Mt 6,24-33)

Szent Maxim, Aszkliád és Teodot vértanúk - Szent Nikétász nagyvértanú - Szent Porfiriosz vértanú

Szent Maxim, Aszkliád és Teodot vértanúk
Szent Maxim és Aszkliád vértanú az istentelen Maximián császár uralkodása alatt éltek Mysiában Markianopolisz városban. Jámborságuk miatt ismeretesek voltak mindenki előtt. Sokakat tanítottak a keresztény hitre és sokakat vezettek el a keresztségre. Meghallván ezt Tirisz, a thrákiai helytartó, aki éppen Markianopoliszban, megfogatta és ítélet elé vezette őket. Először Maximmal beszélt a hitről, aztán megparancsolta 4 embernek, hogy egész testében verjék őt. Miután Aszkliád is megvallotta Krisztusban való hitét, őt is megverette talpánál. Ekkor jelent meg Teodot és a kínzó szemére hányta embertelenségét. Ezért őt fára függesztették és testét sütögették. 13 nap múlva Tirisz helytartó Adrianopoliszba ment. Ott a 3 szent vértanú újabb sebeket kapott. Megtüzesített rézlemezekkel égették őket, úgy, hogy testük szinte olvadt, azonban mennyei hang vigasztalta és bátorította őket. Néhány napi börtön után arra ítélték őket, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A Maximra és Teodotra bocsátott medve hízelegve simult hozzájuk, az Aszkliadra küldött bika pedig nem mozdult helyéről. A feldühödött helytartó elment a vértanúkkal Filippopoliszba, de már Szaltisz faluban, újabb rábeszélések után, hogy tagadják meg Krisztust, fejvesztésre ítélte őket. Ez a IV. sz. elején történt. Haláluk után. nemsokkal később az ítélőszékben a kínzót villámcsapás érte.


Szent Nikétász nagyvértanú
Szent Nikétász gót harcos volt és a Duna partján élt. Ezen a részen született, a gót egyház püspöke Teotil oktatta az igaz hitre, majd megkeresztelte. Ezután buzgósággal hirdette honfitársai között a keresztény hitet.
Abban az időben a gótokat polgárháború osztotta ketté. Egyik részük egy keresztény embert tartott vezérüknek, a másik rész pedig a kegyetlen Atanarikot. A polgárháborúban Atanarik aratta a győzelmet. Vetélytársa Görögországba futott, és ott sereget gyűjtött a visszavágásra. Mint keresztény vezér, a szent kereszt jelét használva, sikerült győzelmet aratnia. Ettől a keresztény hit egyre jobban terjedt a gótok között. A legyőzött Atanarik újra visszatért hazájába, nagy keresztényüldözést támasztva. Szent Nikétász egyre több embert térített meg, minden keresztényt felkészítve a vértanúságra. A keresztényüldöző királyt leleplezte kegyetlensége miatt, kívánva őt visszatéríteni az igazság és jóság útjára. A kínzások nem tudták benne megtörni Krisztus katonájának bátorságát. Atanarik arra határozta el magát, hogy tűzzel semmisíti meg Nikétászt, akit sebekkel, tagjainak összetörésével és a test marcangolásával nem tudott megölni. Végül tűzbe vetette a vértanút. Ő ott vissza adta lelkét Istennek, de teste sértetlen maradt. Ez 372, szeptember 15-én történt. A temetetlen testet a vértanú barátja: Marián, a sötét és esős éjszakán előbb saját házába, majd Kilikiába vitte. Végül Konstantinápolyba került a szent test.



Arbues Szent Péter     vértanú † 1485


Szent Porfiriosz vértanú
A szent vértanú Kisázsiában, Efezus városában szenvedett A hitehagyott Julián császár születése napján, aki mint színésznek a színházban gúnyolni kellett volna a keresztényeket és nevetni rajtuk. Belement a vízbe, hogy a keresztség szentségét kigúnyolja. A Szentháromság segítségül hívása és Isten kegyelme megvilágosította értelmét és lelki szemeit. A hitetlenből hívő lett, a vízből kilépve nyíltan megvallotta Krisztust. Mivel leleplezte a hitehagyott császárt, 362-ben lefejezték.

Szent Filoteosz pap - GENOVAI SZENT KATALIN özvegy

FÁJDALMAS ANYA ÜNNEPE

FÁJDALMAS ANYA ÜNNEPE              

Simeon megjövendölte Mária szenvedését, a hét Tőrszúrást, latinul "Transfixio"-t. (Lk 2, 34-35) A művészek ábrázolásain gyakori a szenvedő Anya ábrázolása, igen gyakran ölében a halott Fiával szerepel (Pieta). Az Egyház megemlékezik Mária életének, a vértanúk királynéjának többi szenvedésére is.
Isten Anyjának szenvedéseit már a litugikus ünnepek elrendelése előtt is tisztelték. 1233-ban hét firenzei alapító: a szerviták rendjét (Mária szolgáinak rendje) alapította. Feladatul tűzték ki a fájdalmas Anya tiszteletének ápolását és terjesztését. 1304-ben XI. Benedek pápa jóváhagyta a rendet. 1888-ban XIII. Leó pápa a "hét alapítót" szentté avatta és ezt az ünnepet február 11-ére tette.
1423. Kölni zsinat az ünneplést elrendelte ennek az ünnepnek a beiktatását, Húsvét utáni 3. vasárnapjára. XIII. Benedek pápa az ünnepet péntekre tette, a huszita képrombolás kiengesztelésére. 1814 után VII. Piusz pápa a napoleoni fogságból való szabadulása emlékére szeptember harmadik vasárnapjára tette. Most szeptember 15-én ünnepeljük
Gondolat:
    Ki az, aki meg nem indul
    Krisztus anyján, s könnye nem hull,
    Látván őt keseregni?
Szent Filoteosz pap
Filoteosz atya kisázsiai származású volt. Elérvén a felnőtt kort, megházasodott és gyermekeket nevelt. Később áldozópappá szentelték. Életében ettől kezdve nagy szerepet az játszott az ima és a böjtölés. Szent életéért Istentől a csodatevés kegyelmét kapta. Sok csodát tett, és ugyanakkor a keresztény szeretet tetteit is gyakorolta: táplálta az éhezőket és segítette a szükségben levőket. Valószínűleg a X. században halt meg.
GENOVAI SZENT KATALIN özvegy
*Genova, 1447 április/május. +Genova, 1510. szeptember 14/15.
Caterina dei Fieschi 1447 áprilisában vagy májusában született Genovában. Apja, a hatalmas Fieschi családból származó Giacomo, aki 1438--1439-ben Nápoly alkirálya volt, Katalin születése előtt meghalt. Anyja, a genovai nemes Francesca di Negro nevelte fel Katalint négy testvérével együtt.
Katalin életének időszaka egyike volt a liguri köztársaság történetében a legviharosabbaknak. A guelf Fieschi és a ghibellin Adorno család közti állandó harc ideje volt ez.
Aliguri köztársaság politikai változásai 1464-től kezdve még zavarosabbak lettek. Városharcok és háborúk dúltak. Genova gazdasági helyzete Konstantinápoly eleste (1453), Perának és a Fekete-tenger melletti birtokainak elvesztése után súlyossá vált. A lakosságot igen megviselték a háborúk és a drágaság, és többször is meglátogatta a pestis, amely 1493 és 1494 folyamán pusztított a legerősebben.
Mindezek ellenére gazdag és eleven humanista kultúra virágzott fel. A vallásosság olyan érsektől, mint amilyen az 1463 óta uralkodó Paolo Fregoso volt, nem kapott ösztönzést, mégis kibontakozott a megújulás. Ebből a háttérből kell tekintenünk Katalin alakját.
Családi és várospolitikai okokból Katalint már tizenhat évesen férjhez adták Giuliano Adornóhoz, aki akkor Scio sziget kormányzója volt. Katalin külső szépségének megfelelt gazdag lelki élete: tizenkét éves korától az imádságnak szentelte magát; szeretet és részvét ragadta meg Krisztus szenvedése iránt. Nem ilyen volt férje, ,,aki miatt annyit szenvedett, hogy alig bírta elviselni az életet''.
Mivel Giuliano elhanyagolta, házasságának első öt évében magába zárkózott. ,,Menekült e világ embereinek társaságától, szomorúság látszott rajta, amely elviselhetetlen volt a számára anélkül, hogy tudta volna, mit is akar.'' Visszahatásként azután következett egy olyan korszak, amelyben Katalin megkísérelte, ,,hogy úgy tegyen, mint mások'', anélkül azonban, hogy békére lelt volna. Csaknem a kétségbeesés határáig jutott el, és 1473-ban, ünnepének vigíliáján Szent Benedekhez fordult. Másnap nővére tanácsára, aki már jó ideje a Madonna delle Grazie kolostorban élt, elment a nővérek gyóntatóatyjához. Alig térdelt le, teljesen váratlanul ,,végtelen istenszeretet'' ragadta meg ,,szegénységének, hibáinak és Isten jóságának belső szemlélésével'', úgyhogy csaknem eszméletét vesztette, mialatt ,,izzó szeretettel hangzott fel benne: Soha többé a világot, soha többé a bűnt!''
Néhány hónappal ezután férje, Giuliano is megtért. Katalinnal együtt letelepedett a pammatonei kórház egy melléképületében, s a betegek és szegények szolgálatának szentelték magukat. Katalin megtérését négyéves vezeklés követte. Gyakran gyónt, és mindennap szentáldozáshoz járult (ez abban az időben egészen ritka volt). Az 1477-től 1499-ig tartó második korszakot az jellemezte, hogy nem volt pap lelkivezetője. Csak belső sugallat vezette Katalint, tiszta szeretet, amely teljesen áthatotta, átformálta, és teljesen másoknak, felebarátainak a szolgálatára indította. Ezt a mozzanatot így írta le a Lelki párbeszédben: ,,Sohasem akarom -- mondja a Lélek --, hogy választhass, mindig mások akaratát kell tenned. Ezekben a gyakorlatokban (mindenféle jámbor tevékenységben) formállak; meglátom majd, hogy mire lesz szükség, mert a tetszés és nemtetszés minden rendetlenségét ki szeretném kapcsolni. Meg akarlak tisztítani minden tökéletlenségtől, és nem szeretném, hogy valaha vesztegelj, akár tetszésből, akár nemtetszésből. Olyannak kell lenned, mintha meghaltál volna. Ezt pedig a tapasztalat által szeretném meglátni, mert olyan próbák elé akarlak állítani, amelyeket jónak látok.'' 1489-ben a pammatonei kórház vezetőjévé választották, és nyolc évig maradt ebben a szolgálatban. 1497-ben meghalt Giuliano.
A harmadik, 1499-ben kezdődött szakaszban befejeződtek szigorú böjtjei. Cattaneo Marabotto (aki megírta az életrajzát, és lelki üzenetének az áthagyományozójává is vált) lett a lelkivezetője. Tanítványok csoportja sereglett köréje: papok, szerzetesek és világiak, s a tevékenységük révén kórházak, közhasznú zálogházak, oratóriumok, mindenekelőtt pedig az isteni szeretet testvérületei vagy társaságai. Ez a ,,tisztulás'' korszaka volt, a nagy misztikus próbatételeké, a betegségeké, amelyek Katalint 1506/1507 óta kínozták, és haláláig kísérték. Katalin számára Isten szeretet, tiszta, egyszerű szeretet. Katalin válasza is szeretet. ,,Szeretetem oka -- mondta Katalin gyakran -- nem más, mint ez a szeretet.'' Egyébként nem volna igazi szeretet, ,,hanem beszennyezné az önszeretet''. És az önszeretet Katalin számára ,,mindig az igazi szeretet ellentéte''.
Romlatlan testét Genovában őrzik. 1737-ben avatták szentté, miután 1684-ben a Genovai Köztársaság a város védőszentjévé választotta. 1944 óta az olasz kórházak egyik védőszentje.
Imádság:
Istenünk, te rendkívüli kegyelmeiddel Szent Katalint képessé tetted, hogy felebarátai javára sok jót tegyen és érted sok megpróbáltatást elviseljen, add, hogy kegyelmeddel és az ő közbenjárására mi is jótettekben és erényekben gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Hétfájdalmú Boldogasszony (Festum Septem Dolorum B.M.V.) (II. oszt. duplex ünnep)

fsdbmv.jpgMár Fájdalmaspénteken láttuk, hogy különösen a szerviták, - akiknek rendjét egy látomás alapján épp a Szent Szűz fájdalmainak tiszteletére alapították – buzgólkodtak leginkább abban, hogy Mária szenvedései kellő méltatásban és ünneplésben részesüljenek. Mivel pedig Fájdalmaspénteken és Nagyböjtbe esvén, tárgyának jelentősége nem domborodhatott ki eléggé az azt környező nagy ünnepek között, azért nem nyugodtak mindaddig, míg csak XI. Ince pápa (1678-1689) nem engedélyezett a rend számára külön „Hétfájdalmú Boldogasszony” ünnepet szeptember harmadik vasárnapjára. 1734. óta már egész Ausztria megülte, 1814. szept. 18-án pedig VII. Pius pápa Napóleon fogságából való megszabadulása után az egész egyházra kiterjesztette, mint nagyobb duplex ünnepet.[1] X. Pius óta ennek is állandó dátuma van: szept. 15-e, méltóság tekintetében pedig II. oszt. duplexé emelkedett.

Ha az előző, vagyis a fájdalmaspénteki, ünnepen részvétünket fejeztük ki a szenvedő Szűz iránt, a mai nap viszont legyen diadalünnepe a vértanúk királynőjének.[2] Ha pedig igaz az, hogy a bűn által Krisztus Urunkat mintegy újra keresztre feszíti a szerencsétlen bűnös, akkor ez legyen egy újabb szempont bűneink megsiratására és kerülésére: ne növeljük gonoszságunk által szerető mennyei Pátrónánk fájdalmait szent Fiának további kínzása által![3]

Oratio. Isten, kinek szenvedésében Simeon jövendölése szerint Anyádnak, a dicsőséges Szűz Máriának, legédesebb lelkét a fájdalom tőre járta át: engedd kegyesen, hogy akik fájdalmait tisztelettel megünnepeljük, a te szenvedésednek szerencsés eredményét elnyerhessük. Ki élsz és uralkodol...
_____________
[1] Nilles: Kalend. II. 609. o.
[2] Thalhofer: Handbuch I. 705. o.
[3] Lonovics: Archaeologia I. 325. o.

(Forrás: Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest 1923. 301-302. old.)

Szent Pápiász vértanú

Szent Pápiász vértanú
Szent Papiász Mazimián császár uralkodása alatt szenvedett Magnosz elöljáró alatt likaóniai földön. Sokat és sokféleképpen kínozták: összetörték állkapcsát arcát, felfüggesztették és karmokkal tépdesték, végül, szögekkel kivert vascipőkbe tették lábait, és kényszerítették, hogy azokban gyalog járjon. Ilyen kínok között adta vissza lelkét az Úrnak a III. század végén, vagy a IV. század elején.