Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Móric (Maurícius) és társai vértanúk + 300 k.

2019. szeptember 22. - Andre Lowoa

szent_mo_ric_mauri_cius.jpgMaurícius első katonája volt a Thébaiszból, Egyiptomból toborzott római légiónak - 6600 ember, mind keresztény! Mikor Móric, Exupérius és Kandidus vezérlete alatt vonakodtak segédkezni a keresztények üldözésében, Maximiánus Herkúleus császár parancsára megtizedelték őket Martigny, ill. Sankt Moritz (akkor Agaunum) mellett Svájcban. Majd utóbb az egész légiót fölkoncolták. A három vezető vértanúsága hiteles történet.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT MÓR és TÁRSAI vértanúk - Szent Péter, az előbbi vámos

SZENT MÓR és TÁRSAI vértanúk
+Agaunum, 284--293 között(?).
Már a 2. századból maradtak fenn tudósítások, amelyek arról értesítenek, hogy keresztények csoportosan lettek vértanúk. Különösen a császári hadseregben fordult ez elő, mert az üldöző rendeletek a katonákra fokozott szigorral voltak érvényesek. A keleti egyház a negyven szebasztei vértanút (lásd: 136. o.) ünnepli, a latin egyház pedig a thébai légióról emlékezik meg.
Mauritius és társai (név szerint: Exsuperius, Candidus, Victor, Innocentius és Vitalis) a thébai légió katonáiként szolgáltak. A légió onnan kapta a nevét, hogy tagjai az alsó-egyiptomi Théba környékéről származtak. Ez a vidék nagyon korán befogadta az Evangéliumot, ezért semmi lehetetlenség nincs abban, hogy ezek a katonák valamennyien keresztények voltak.
A hagyomány szerint vértanúságuk helye a mai Svájc területén lévő Agaunum (a mai Saint-Maurice, a Genfi-tótól keletre). 293 előtt kellett meghalniuk Krisztusért, mert Nagy Konstantin atyja, Konstantius Chlorus ezt a területet 293-ban kezdte kormányozni, és arról volt nevezetes, hogy egyetlen embert sem végeztetett ki keresztény hite miatt.
A thébai légió vértanúságát Szent Eucherius lyoni püspök (+450 körül) régi hagyomány alapján így beszéli el:
Maximianus, Diocletianus társcsászára a keresztények üldözésére indult. Aki meg merte vallani Krisztust, megkínoztatta vagy megölette. S ha éppen nem kellett hadat viselnie, katonáit is a keresztények ellen vetette be. Volt a hadseregében egy légió, melynek katonái Thébából valók voltak, ,,járatosak a hadviselésben, erényekben nemesek, de még nemesebbek a hitükben; a császárért bátorsággal, Krisztusért áhítattal harcoltak. Fegyverben sem feledkeztek meg az evangéliumi parancsról, mert megadván a császárnak, ami a császáré, Istennek is megadták, ami Istené. Amikor megérkezett a császári parancs, hogy a sereg induljon a keresztények ellen, ez a légió megtagadta az engedelmességet.
Maximianus ott járt a vidéken, nem messze a légió táborhelyétől. Amikor jelentették neki a történteket, éktelen haragra gyulladt... Megparancsolta, hogy tizedeljék meg őket és akire a sors esik, karddal öljék meg. Így akarta megfélemlítéssel engedelmességre kényszeríteni a többieket. Amikor az első tizedelés megtörtént, megismételte a parancsot, ami együtt járt az indulás előtti áldozatbemutatással is. A thébaiak tábora nyíltan megtagadta mind az áldozatbemutatást, mind az indulást. Megvallották, hogy csak az örökkévaló Istent imádják, s inkább meghalnak, mint hogy keresztény hitük ellen tegyenek. A császár tehetetlen dühében ismét tizedelést rendelt el''... Ekkor Mór volt a többiek lelkesítője. Így beszélt a császárhoz:
,,A katonáid vagyunk ugyan, Császár, de szabadon megvalljuk, hogy Isten szolgái is vagyunk. Neked katonai szolgálattal, neki ártatlansággal tartozunk, Tőled zsoldot kapunk, Tőle az élet kezdetét kaptuk. Abban, amit parancsolsz, neked nem engedelmeskedhetünk, mert nem tagadhatjuk meg a teremtő Istent, aki a mi teremtőnk, de akár akarod, akár nem, neked is Urad és Teremtőd. Ha nem olyasmit parancsolsz, amivel őt megbántanánk, ahogy eddig, most is engedelmeskedünk, de ha másként van, akkor inkább engedelmeskedünk Neki, mint neked. Felajánlottuk neked, hogy ellenségeid ellen harcolunk, de gonoszságnak tartjuk, ha ártatlanokra emelünk kezet. A gonoszok és ellenségek ellen jobbunk fegyvert ragad, de képtelen ártatlan polgárokat megsebezni.
Nem felejtettük el, hogy a polgárokért és nem a polgárok ellen álltunk fegyverbe. Mindig az igazságosságért, a jóságért, az ártatlanok megvédéséért harcoltunk, eddig ezekért vállaltuk a veszélyt. Harcoltunk hűségből, de hogyan lehetnénk hűek hozzád, ha most hűtlenek lennénk Istenhez? Először Istenre, utána a császárra esküdtünk; ha megszegjük az elsőt, ki kötelezhet a második megtartására?
Azt parancsoltad, hogy induljunk és kutassuk fel a keresztényeket. Ne keress másutt keresztényeket, előtted állnak, akik vallják mindenek teremtő Atyaistenét és hiszik az ő Fiát, Jézus Krisztust mint Istent. Láttuk, hogy öletted meg társainkat, vérükből ránk is hullott, mégsem siratjuk szent bajtársaink halálát és nem temetjük őket jajgatással. Inkább hálát adunk értük és örömmel állunk testük mellett, mert méltónak találtattak arra, hogy Istenért szenvedjenek.
És most, lássad, az életveszély nem indít zendülésre, nem ragadunk fegyvert ellened, jóllehet nincs reményünk az életre. Kezünkben a fegyver és lásd, nem állunk ellen: mert meghalni akarunk, s nem azt, hogy lemészároljatok, s inkább akarunk ártatlanul meghalni, mint gonoszul életben maradni. Bármit parancsolsz, hogy megégessenek, megkínozzanak, karddal megöljenek, elfogadjuk. Keresztények vagyunk, nem lehetünk katonáid a keresztények üldözésében.''
A császár parancsot adott, hogy a légió minden tagját karddal öljék meg. Ők pedig mint a bárány, letették fegyverüket és szelíden várták a halált.
A vértanúk sírja fölé hamarosan templom épült. Ezt az idők folyamán átépítették, kibővítették, majd kolostor épült melléje és a Szent Mórról elnevezett apátságban mindmáig őrzik a vértanú katonák tiszteletét. Mórt a neve miatt a késő középkorban sötétbőrű lovag vagy katona képében szokták ábrázolni. A középkori lovagrendek és katonák a védőszentjüknek tekintették.
Szent Móric (Mauricius)     vértanú † ~ 300


Szent Péter, az előbbi vámos.
Szent Péter I. Jusztinián császár alatt adószedő volt Afrikában. Keményszívű lévén, nem szeretett alamizsnát adni. Egy alkalommal egy szegény állhatatos kérésére, haragjában, a szegény ember arcába vágott egy kenyeret. Utána látomásban meglátta, hogy ennek a kényszerű jótéteménynek nagy értéke volt Isten előtt. Ettől kezdve, angyali figyelmeztetésre, szívesen adott alamizsnát a rászorulóknak. Máskor egy hajótöröttnek adta oda drága felsőruháját. Éjszakai látomásában Jézust látta felöltözve ruhában. Ezután Péter elosztotta vagyonát a szegények között, elbocsátotta egy kivételével szolgáit, és ketten Jeruzsálembe mentek. Ott Péter eladta magát rabszolgának. Egy keresztény úrhoz kerülve neki szolgált szegénységben és munkában. Meghalt a VI. században.

Szent Fókász vértanúk - Szent Jónás

Szent Emmerám     püspök hitvalló † ~ 650

Szent Fókász felszentelt vértanú.
Pamfil és Mária nevű szülőktől származott szentünk és Szinópé városában élt. Isten fiatal korától olyan erőt adott neki, amivel ördögöket űzött ki és betegségeket gyógyított. Felnőtt korában szülővárosa püspökének választották. Erényes életével és tanításaival sok tévelygőt térített az igaz útra. Isten egy látomásban megmutatta neki vértanúi koronáját. Traján császár uralkodása idején bátorságáért, hogy nem akart a pogány isteneknek áldozatot bemutatni, kínzások alá vetették. Testét sebek bontották, de ő a legnagyobb Szenvedőre, Jézusra tekintett. Ő erősítette meg a Mennyből szenvedő szolgáját. A börtönben mennyei fény ragyogta körül és angyalok vigasztalták. Végül felforrósított gőzfürdőbe zárták. Ott adta vissza lelkét Istennek, és nyerte el a látomásban megmutatott vértanúi koronát 171-ben. Szent testét a hívek temették el. Sírjánál sok csoda történt.
Szent Fókász kertész-vértanú.
Szintén Szinópéban, de későbbi időben élt egy Fókász nevű férfi. Egy kis kertje volt a városban, amiben megtermelte magának az életéhez szükséges növényeket. Szívesen segítette a kert terméséből a szegényeket, vándorokat, rászorulókat. Istenfélő életének híre messzire elterjedt. Hallott róla azon országrész istentelen fejedelme is. Jelentették neki, hogy nemcsak Fókász a keresztény, hanem másokat is magával visz. Szolgákat küldött érte. Szent Fókász előbb megvendégelte őket, és éjszakára is magánál tartotta. Mivel tudta, miért keresik, kertjében megásta sírját, vagyonát szétosztotta szegények között, az éjszakát imádságban töltötte a halálra készülve. Másnap kinyilvánította magát a szolgák előtt, és kérte, hogy szabadítsák meg őt testétől. A szolgák lefejezték és így nyerte el a vértanúi koronát ő is 320 körül. Szent testét az általa kiásott sírba temették, majd föléje templomot építettek.
Szent Jónás próféta.
Szent Jónás, a kis próféták sorában az ötödik, Geth Ofira helységben született. II. Jeroboám Izraeli király alatt jövendölt, Kr.e. a IX. században. A próféta életét és cselekedeteit a nevét viselő ószövetségi szent könyvből ismerjük. Istentől Ninivébe, a bűnbánat hirdetésére küldött próféta nem akart odamenni. Hajóra szállva ellenkező irányba ment, de egy tengeri vihar lecsendesítésére a tengerbe vetették. Egy cethaltól elnyeletve, és abból 3 nap múlva épségben kijutva, Ninivébe ment, hogy isteni küldetését teljesítse. A ninivei emberek, hallva a próféta beszédét, bűnbánatot tartottak és Isten irgalmát elnyerték. Az ő 3 napos tartózkodása a cethalban és kijövetele előképe volt a Megváltó 3 napos síri nyugalmának és feltámadásának. Ezt Jézus kijelentéséből tudjuk.
Szent Jónás atya.
Szent Jónás atyja volt a kánonokat szerkesztő Teofánnak és a „megbélyegzett” Teodornak. Istenfélő és erényes ember volt, kitűnt az idegenek befogadásában és a keresztény irgalmasság cselekedeteiben. Fiait nagy gondossággal maga nevelte a keresztény életre. Amikor megöregedett, meghalt felesége. Úgy határozott, hogy hátralevő életét Isten tökéletes szolgálatában fogja élni. Elvonult Megszentelt Száva atya kolostorába, ahol azelőtt fiai is éltek. Szerzetessé lett és nagy félelemmel munkálkodott üdvösségén. Sokat imádkozva, imádságában mindenkiről megemlékezett. Hosszú életet élt, Istentől a gyógyítás adományát megkapva. Békésen fejezte be életét a IX. sz. első felében.

Pünkösd utáni 15. vasárnap

punkosd_utani_tizen_o_to_dik_vasa_rnap.jpgA legnagyobb hasznot akkor meríthetjük a szentmise szövegéből, ha azt magunkra alkalmazzuk. Ezt nagyon szépen igazolja a mai szentmise: mi vagyunk azok a halottak (ha a lelkünket a halálos bűn megölte), akiket édesanyánk, az Egyház megsirat. És az Úr az Egyház fájdalmát látva, kegyelmével jön a mi feltámasztásunkra, hogy ezután a Lélek szerint élhessünk, mint a szentlecke (Gal 5,25-26; 6,1-10) tanít.

Szeressük tehát a miattunk síró és az értünk imádkozó Egyházat és a liturgia által éljünk az Egyházzal együtt. De nemcsak maga a tény: a naimi ifjú feltámasztása (Luk 7,11-16) tud bennünk bizalmat kelteni, hanem a mód is, ahogy azt az Üdvözítő megtette és az ok, amiért megtette. Irgalmas szíve hajtotta a csodára és az hajtja most is, hogy hallgasson az értünk imádkozó anyánkra, az Egyházra. És vigasztalta szerető szavakkal, mert nemcsak irgalmas, hanem gyengéd is az ő szeretete.

Mennyit tanulhatunk a mai liturgiából! Bizalmat, szeretetet, kitartást, bűnbánatot, irgalmat, gyengédséget, hálát, buzgóságot.

Szentlecke. Atyámfiai: Ha lélek szerint élünk, lélek szerint járjunk is. Ne legyünk hiú dicsvágyók, egymást ingerlők, egymás ellen irígykedők. Atyámfiai! ha az ember bűnre ragadtatik is, ti, kik lelkiek vagytok, az olyat oktassátok a szelídség lelkével; magadra ügyelvén, nehogy te is megkisértessél. Egymás terhét viseljétek, és úgy fogjátok teljesíteni Krisztus törvényét. Mert ha valaki magát valaminek tartja, holott semmi, önmagát csalja meg. Azért kiki maga cselekvését vizsgálja, úgy csak önmagában lesz dicsősége, és nem másban; mert kiki maga terhét fogja viselni. Részesítse pedig, ki az ígében oktatást nyer, tanitóját minden jóban. Meg ne csalatkozzatok. Az Istent nem lehet elámítani. Mert a mit az ember vet, azt fogja aratni is. A ki testében vet, testéből aratja majd a veszedelmet is; a ki pedig lélekben vet, lélekből aratja az örök életet. Jót cselekedni pedig meg ne szűnjünk, mert annak idején aratunk, ha meg nem szűnünk. Tehát míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképen pedig hitfeleinkkel. (Gal 5,25-26; 6,1-10)

Evangélium. Abban az időben: Jézus egy városba méne, mely Naimnak neveztetik, és vele menének tanítványai és nagy népsokaság. Mikor pedig a város kapujához közelgetett, íme egy halott viteték ki, egyetlen egy fia anyjának, ki özvegy vala, és a város igen sok népe ment vele. Kit mikor meglátott az Úr, könyörűlvén rajta, mondá neki: Ne sírj. És oda járulván, illeté a koporsót. (Azok pedig, kik viszik vala, megállának). És mondá: Ifjú! mondom neked, kelj föl. És felüle, a ki megholt vala, és szólani kezde. És átadá őt anyjának. Elfogá pedig mindnyájokat a félelem, és magasztalák az Istent, mondván: Nagy próféta támadott közöttünk, és hogy az Isten meglátogatta az ő népét. (Lk 7,11-16)

Szent Máté apostol és evangélista

szent_ma_te_apostol_e_s_evange_lista.jpgMátét az evangéliumok (Márk 2,14, Lukács 5,27) Lévinek is nevezik. Tehát neki is, mint sok kortársának kettős neve volt: a héber Lévi és az elgörögösített Máté. Az első volt az eredeti, a másik pedig a későbben, talán tanítvány korában fölvett név. Máté annyit jelent, mint „megajándékozott”, s nincs kizárva, hogy ezt a nevet meghívása után magától az Úrtól kapta. Bizonyos, hogy a keresztény közösségben ezt a nevet használta. Kafarnaumban a Genezáret-tó partján lakott. Atyját Alfeusnak hívták. De ez az Alfeus nem azonos az Úr rokonának, ifj. Jakab apostolnak hasonlónevű atyjával. Máté arámi anyanyelvén kívül jól tudott görögül is. Elég jómódú ember lehetett s foglalkozására nézve vámos volt.

Az Úr Krisztus korában a vámosok a római hatóságoktól vámokat béreltek s behajtották a különféle adókat. Egyáltalán nem voltak jó hírben honfitársaik előtt. Az adófizetés akkor sem volt népszerű dolog. Emellett a zsidók többsége a gyűlölt római államhatalom képviselőit látta bennük. Végül sokan közülük szívtelen könyörtelenséggel nyúzták, zsarolták a népet, hisz ki kellett vasalni a bért, amit a római főhivatalnoknak fizettek, és természetesen busás hasznot is akartak látni. Ezért a zsidók általában megvetették őket s igen nagy bűnösöknek tartották. Ez igazságtalan általánosítás volt, de kevesen tudták magukat túltenni rajta. Az Úr Jézus azonban nem a foglalkozást, hanem a jóakaratot nézte az embereknél s Mátét vámos létére is meghívta tanítványai közé.

Maga a meghívás így történt: Miután az Úr Kafarnaumban meggyógyított egy inaszakadtat, „leméne a tenger mellé; és az egész sereg hozzá méne, és tanítja vala őket: És átmenőben látá Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és mondá neki: Kövess engem! És fölkelvén követé őt”. Az új tanítvány előzetesen már jól ismerhette az Urat s ugyancsak érezte, mily nagy ajándékot kapott s hogy nem kis kitüntetés érte. Örömében vendégséget adott Jézus tiszteletére. „És lőn, hogy mikor asztalhoz ült ennek házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; mert sokan valónak, kik követték vala őt.” A farizeusok ellenben nem akarták magukat beszennyezni ezzel a legalább is gyanús „vegyes” társasággal. Máté háza körül ólálkodtak és sanda szemmel nézték az egész vendégséget. „Látván tehát az írástudók és farizeusok, hogy ő a vámosokkal és bűnösökkel eszik, mondák tanítványainak: Miért eszik és iszik a vámosokkal és bűnösökkel a ti mesteretek? Meghallván ezt Jézus, mondá nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; mert nem jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket” (Márk 2,13-17). Maga Máté is elmondja (9,9-13) meghívásinak történetét, alázatosságában azonban elhagyja, hogy a vendégség az ő házában ment végbe s hogy így az Úr az ő hajlékát tüntette ki és szentelte meg jelenlétével.

De az Úr tovább ment az ajándékozásban. Amikor a Hegyi beszéd után nemsokára megválasztotta apostolait, az Isten országának tizenkét új fejedelme között ott találjuk Mátét is. A második és harmadik evangélista (Márk 3,18, Luk. 6,15, Ap.Csel. 1,13) az apostoli névsorban a hetedik helyen említik. Maga Máté azonban (10, 2) szerényen egy hellyel hátrább, nyolcadiknak teszi magát s alázatosan, de boldogan így írja nevét: „Máté, a vámos”. Mintha csak ezt akarná mondani: Nem tagadom, megvetett vámos voltam s az Úr végtelen kegyelme apostollá emelt föl! Mint apostol hűségesen kitartott Mestere mellett. A föltámadás, illetve a húsvét nyolcada után ő is Galileába ment. Ott volt a hegyen az apostolokkal, ahova Jézus rendelte vala őket”. Mint boldog szem- és fültanú írta le ezt a fölséges találkozást az Úrral. „És látván őt, imádjak; némelyek pedig kételkedének. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nekik, mondván: Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében; tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek. És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (28,16-20).

A Szentlélek eljövetele után először palesztinai, főleg pedig galileai honfitársai között hirdette az evangéliumot. Igen szigorú életet élt s a húseledeltől állandóan tartózkodott. Az apostoloknak 42 körül történt szétszéledése után a legnagyobb valószínűség szerint Etiópiában működött. Ez alatt a terület alatt a Kaspi-tengertől délre eső országokat kell értenünk. Ókori hagyomány szerint járt Perzsiában, prédikált a médeknek és pártusoknak, sőt hirdette az Isten országát Európának is Macedóniában.

A Szentlélek Úristennek azonban más szándéka is volt vele. Az apostoli korig visszanyúló források szerint ő az első evangélium emberi szerzője. A hazájától távol fekvő vidékeken folytatott apostoli munka nem szakította őt el első működési területétől és zsidó honfitársaitól. A legrégibb (második századi) hagyomány úgy tudja, hogy amikor Szent Péter és Pál Rómában megalapították az egyházat, vagyis az első század ötvenes, vagy hatvanas éveiben, Máté írásba foglalta igehirdetését. De az sincs kizárva, hogy ez az evangélium már 42 körül, vagyis a palesztinai tartózkodása végén íródott. Az evangélista ebben az írásban honfitársai, a palesztinai zsidókeresztények előtt nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy Jézus az ószövetségben megígért Messiás. Ezért olvassuk az evangéliumában annyiszor: „hogy beteljesedjék az írás ...” Könyvét arámi nyelven írta meg, a maga anyanyelvén, melyen az Úr Krisztus is hirdette az evangéliumot. Egy szavát épen ő őrizte meg drága ereklyeként: Eli, éli, lamma sabaktáni (Istenem, Isten, miért hagytál el? 27,46). Az eredetiből azonban csakhamar, talán egyenesen az evangélista tollából, görög fordítás készült, s a maga egészében csak ez a görög szöveg maradt fönn.

A latin és görög egyházak egybehangzó hagyománya az, hogy vértanúságot szenvedett. Ennek idejéről és körülményeiről azonban megbízható adataink nincsenek. A késői regényes úgynevezett apokrif írások szerint tanítását legfőbb működési helyén, Etiópiában pecsételte meg vérével. Némelyek részleteket említenek: Ifigénia királyleány Máté prédikálásának hatása alatt szüzességet fogadott és semmi áron nem volt hajlandó Hinták királyhoz feleségül menni. A felbőszült fejedelem ezért az apostolt okolta s poroszlóival áldozatbemutatás közben megölette. A kivégzés úgy történt, hogy a földhöz szegezték s körülötte tüzet raktak. Noha a tűz csodálatos módon elaludt, Máté mégis belehalt a kínzásba. A legenda szerint ereklyéi később a szalernói székesegyházba kerültek.

Kifürkészhetetlenek az Isten útjai. Máté életét a megvetett és a gyűlölt vámpadon kezdte. De Isten céljai megvalósítására akárhányszor a világ megvetetteit választja (1Kor. 1,28). Szószékeinket az egész világon a többi evangélista mellett az ő alakja is ékesíti s keze írásán és ajkain keresztül az egész emberiség hallja az Úr Krisztustól nyert „jó hírt”, az evangéliumot.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT MÁTÉ EVANGÉLISTA - Szent Özséb és Priksz vértanúk

SZENT MÁTÉ EVANGÉLISTA
Máté apostolról, akit a hívő nép nagyon tisztel, s akinek sírját Salerno városában őrzik, nem sok olyan adat maradt ránk, amely történetileg hitelesnek tekinthető. Amit a hagyomány a Szentírásban foglaltakon kívül mond (pl. hogy az apostol Etiópiában, a pártusok között vagy Perzsiában működött), tipikusan legendás természetű. Euszébiosz, a történetíró püspök azonban közöl egy fontos tényt: Máté, mielőtt a pogány országokba ment volna, Palesztinában héberül hirdette az evangéliumot. Távozása előtt anyanyelvén írásba foglalta, és hátrahagyta a zsidó-keresztények számára. Euszébiosz e közlését a 2. század elején élt Pápiász presbiterre alapozza, és azonosítja Máté apostolt az első evangélium szerzőjével. Csakhogy épp a Pápiásztól ránk maradt szöveg fölött sokat vitatkoznak a szakértők, nem látván föltétlenül elfogadhatónak az apostol és az evangélista azonosítását.
Az evangélium révén elég mélyen megismerhetjük az evangélista gondolatvilágát, mert alkotása teológiai mestermű. Ezt annak ellenére állítjuk, hogy vannak, akik szerint Máté csak elindítója és gyökere annak a hagyománynak, amelynek végső írásba foglalása az evangélium, a kész mű nem az ő tollából származik, hanem valamelyik tanítványa foglalta írásba röviddel az ő halála után. Eszerint Máté szerzősége épp oly bizonytalan volna az evangéliummal kapcsolatban, mint Salamoné a Bölcsesség könyve vagy Dávidé a zsoltárok esetében.
A Máté-evangélium keletkezését úgy gondolhatjuk el, hogy Máté különös figyelemmel gyűjtötte s őrizte magában az Úr szavait és beszédeit. Miután rendezte, mint mondás- és beszédgyűjteményt adta tovább. A tudósok úgy vélik, hogy e beszédgyűjtemény és Márk evangéliuma volt a forrása annak a műnek, amelyet az Egyház hagyománya Máté evangéliumaként tart számon. Az Úr mondásait Máté úgy foglalta elbeszéléseibe, ahogy az ékszerész foglalja aranyba a drágaköveket. Egymás után fűzte a hasonló tartalmú, de eredetileg függetlenül elhangzott beszédeket, és így jött létre a hegyi beszéd (5--7. fejezet), a példabeszédek (13. fejezet), a farizeusok feletti jajkiáltások (23. fejezet) és az eszkatologikus beszéd (24--25. fejezet) gyűjteménye.
Máté az apostol-névsorok közül kettőben a hetedik (Mk 3,18; Lk 6,15), kettőben a nyolcadik (Mt 10,3; ApCsel 1,3) helyen, Tamás mellett áll. Jézus legszűkebb tanítványai köréhez tartozott tehát, azokhoz, akik nem botránkoztak meg Krisztusban, s pünkösdkor megkapták a Szentlelket és a világra szóló küldetést. A Máté név a latin Matthaeus és a görög Matthaiosz közvetítésével a héber Mattajból ered, ami a Mattanjah rövid alakja, s annyit jelent mint 'Jahve ajándéka' vagy 'a hűséges'.
A Máté-evangélium azt mondja róla, hogy vámos volt és a Lévi nevet is viselte. Márk még azt is tudja róla, hogy Alfeus fia volt. Foglalkozása alapján kissé beleérezhetünk ennek az apostolnak különleges helyzetébe az apostolok testületén belül is: ,,Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, aki ott ült a vámnál. Szólt neki: ťKövess engem!Ť Az fölkelt és a nyomába szegődött. Amikor később a házában vendégül látta Jézust, odajött sok vámos és bűnös, és Jézussal meg tanítványaival együtt asztalhoz telepedtek. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványaitól: ťA mesteretek miért eszik vámosokkal és bűnösökkel?Ť Jézus meghallotta, és így válaszolt: ťNem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok s nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöketŤ'' (Mt 9,9--13).
Lévi-Máté, a vámos Kafarnaumban dolgozott. Kafarnaum ugyanis határváros volt Heródes Antipász országa és Fülöpnek a Jordántól keletre elterülő országa között. Azt nem tudjuk, hogy a város vagy a negyedes fejedelem alkalmazottja volt-e. Mint vámos a zsidók szemében nyilvános bűnös, kitaszított, tisztátalan ember volt. Jézus azonban megszólítja: ,,Kövess engem!'', és csakhamar vendége lesz Máténak. Úgy tűnik, e meghívástól Máté helyzete nem változott, sőt! A vallási vezetők ujjal mutogatnak most már nem csupán rá, a vámosra, hanem Jézusra is, aki odáig alacsonyította magát, hogy közösséget vállal a bűnösökkel, a kitaszítottakkal. Máté pedig tudta, hogy amikor fölkelt a vámasztal mellől, nem egy dúsgazdag ember társaságába került, hanem az Emberfia követője lett, akinek nemhogy elvámolnivalója, de még hajléka sincsen, ahol álomra hajthatná a fejét. Az Emberfiának azonban van hatalma a földön bűnöket megbocsátani! Ez a Jézus az irgalmasság evangéliumát hirdeti és cselekszi, és Máté azzal, hogy meghívást kapott tőle, ennek lett a részesévé!
Jézus nagyon tudatosan vállalta a közösséget a vámosokkal és a bűnösökkel. Ezzel a tettével igazolja azt, amit mond: azért jött, hogy a bűnösöket hívja a bűnbánatra és a bűnbocsánatra. Ezért szól mindenkinek hívó szava, mert az emberek valamennyien bűnösök, de a szó csak azoknak a szívéhez érkezik el, akik tudatában vannak nyomorúságuknak, és engedik, hogy meghívják őket, azaz fölkelnek és követik Jézust. Aki pedig őt követi, az maga is Isten irgalmasságának a tanúja lesz. Annak az irgalmasságnak a tanúja, amely Jézus Krisztusban testet öltött az emberek között. Máté esetében a meghívottból tanítvány, tanú és apostol lesz, aki maga is Isten ajándéka a világnak.
Nagyon könnyen elképzelhető, hogy Máté, aki az írás és a számolás művészetében jártas volt, a mennybemenetel után összegyűjtötte és írásba foglalta azt az anyagot, melyből később kibontakozott a teljes evangélium. Egy apró adat az ő keze nyomát őrzi: Máté evangéliumában meglepően pontosak a pénzzel kapcsolatos közlések. Sokkal többféle pénzt ismer, mint a másik három evangélista, és soha nem véti el, hogy milyen helyzetben miféle pénznemmel kell fizetni!
Ennél azonban sokkal fontosabb számunka, hogy Máténak köszönhetjük az Úr Krisztus szavainak és beszédeinek alapvető forrását. Az evangélium utolsó mondatai összefoglalják az Üdvözítő szándékát, aki a bűnösökért jött, hogy Isten irgalmát hirdesse és megmutassa az embereknek. Apostolait azért küldi szerte a világba, hogy minden népnek elmondják az irgalom evangéliumát: ,,Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. És én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig'' (Mt 28,18--19). A Jeromos-féle martirológium szeptember 21-én hozza Szent Máté ünnepét. Rómában a 11. századtól ezen a napon emlékeztek meg róla.
--------------------------------------------------------------------------------
Máté meghívásának történetét az evangéliumból ismerjük. Életének további eseményeiről csak a hagyomány közöl néhány szórványos adatot.
A legenda szerint az apostolok szétválása után Máté Etiópiába ment, ahol Kandaké királynő kincstárnoka -- akit az Apostolok Cselekedetei elbeszélése szerint Fülöp diákonus keresztelt meg -- fogadta és támogatta. Történt egy napon, hogy a király fia meghalt. A bennszülött varázslók mindent elkövettek, hogy életre keltsék, de hiába. Akkor a kincstárnok azt tanácsolta urának, hívja el Mátét. Ő el is ment és föltámasztotta a fiút. A király ettől olyan boldog lett, hogy örömében egész országába hírnököket küldött, akik ezt hirdették: ,,Jöjjetek, és lássátok Istent, aki emberi formában megjelent közöttünk!'' Az emberek össze is sereglettek, Máté pedig tanította őket, hogy kinek a nevében és erejében támasztotta föl a halott királyfit. Az emberek hittek szavának, megkeresztelkedtek, a király pedig hálája jeléül egy pompás templomot építtetett.
Volt a királynak egy Efigénia nevű leánya, aki szintén megtért, és Máté fölvette az Istennek szentelt szüzek közé. Ezután Egippus király meghalt, és utóda, Hirtacus szemet vetett Efigéniára. Máténak ígérte a fele országát, ha rábeszéli a leányt, hogy legyen a felesége. Egy alkalommal Máté a házasság szépségéről és szentségéről prédikált a szüzeknek és a népnek, és hangsúlyozta, hogy senkit nem szabad elválasztani a házastársától. A király azt hitte, hogy Máté az ő kérésének megfelelő szándékkal szól, és most beszéli rá Efigéniát a vele való házasságra, ezért nagyon megdicsérte a prédikáció után. Ő azonban így válaszolt a királynak: ,,Úgy látom, egészen félreértettél engem, ó király, hiszen tudod, hogy Efigénia az örök Király menyasszonya, és az ő szent fátyolát viseli. Hogyan vehetnéd el annak jegyesét, aki nálad sokkal hatalmasabb?'' E szavaktól Hirtacus szörnyű haragra lobbant és kirohant a templomból. Aztán elküldte a hóhért, és az, miközben Máté kitárt karral imádkozott az oltárnál, hátulról leszúrta.
Egy másik hagyomány szerint Máté máglyán halt meg. Ismét más hagyomány úgy tudja, hogy a máglya az apostol imádságára kialudt, és később Núbiában halt meg békességben.
--------------------------------------------------------------------------------
Urunk, Jézus Krisztus, ki Szent Mátét, a vámost irgalmasan meghívtad apostolaid közé, kérünk, segíts minket, hogy az ő közbenjárására és példája szerint mi is nyomodba szegődjünk, és mindig hűségesen ragaszkodjunk Hozzád!
Példája:
Bűnös ember is lehet Isten szentje,
Istennél nincs előitélet!
Szent Özséb és Priksz vértanúk.
Szent Özséb Föníciáben élt és először titkos keresztény volt. A pogányok abban az időben nagy üldözést támasztottak a keresztények ellen. Aki tudott, megfogadta az Üdvözítő szavát és menekült. Szent Özséb isteni buzgósággal telve azt választotta, hogy az emberek előtt megvallja Krisztust. Felkereste a város parancsnokát és bátran megvallotta keresztény hitét és leleplezte a parancsnok szellemi vakságát. A parancsnok utasítására Özséb meztelen testét a fára függesztették, kínozták, amíg csontjai ki nem látszottak. Aztán sebeibe ecetet és sót öntöttek. A szent vértanú mindent úgy viselt el, mintha nem is testével történt volna mindez. Mivel utána sem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozni, lefejezték. Így nyerte el a dicsőség koronáját.
Szent Priksz Frigiában volt Krisztus hitének követője. Sok pogányt vezetett el Krisztushoz igehirdetésével. A pogányok ezért fára függesztették, testét marcangolták és úgy nézett ki, mint a felszántott föld. Egyes ott állók annyira megdühödtek a vértanúra, hogy levágták fejét.

BOLDOG SPANYOL FERENCES VÉRTANÚK - Szent Hipát püspök és András áldozópap vértanúk - Szent Izsák és Meletiosz püspökök - Magnéziai Szent Kodrát apostol

BOLDOG SPANYOL FERENCES VÉRTANÚK (1936)

2001. márc. 11-én II. János Pál 233 vértanút avatott boldoggá, akik az 1936-39-ig tartó polgárháború alatt szenvedtek vértanúhalált. Ezek közül 46- an tartoztak a Ferenc-rendhez. Hatan MINORITÁK, s a Barcelona közelében lévo Granollers város rendházában éltek. Mind a hatan 1936-ban szenvedtek vértanúságot.
1. Dionisio Vicente Ramos* 67 éves, pap, már vak volt s a közeli kórházban húzta meg magát, de onnét is elhurcolták s agyonlotték júl. 31-én.
2. Alfonso Lopez, 61 éves, pap, a klerikusok magisztere aug. 3-án lotték agyon. Utolsó szavai: Uram, bocsáss meg nekik!
3. Francisco Remón Jativa* sekrestyés-testvér, 46 éves. Ismeroseihez menekült, de felfedezték, fogságba hurcolták és júl. 31-én kivégezték.
4. Modesto Vegas 24 éves, pap. Júl. 27-én végezték ki. Örömmel vallotta magát ferencesnek és papnak.
5. Miguel Remon Salvador 29 éves, laikus testvér. Augusztus 3-án fogták el és végezték ki. „Sohasem tagadom meg - vallotta - azt, amit szerzetesként fogadtam!”
6. Pedro Rivera 24 éves, elozo évben szentelték pappá. Huséges fia volt Szent Ferencnek. Júl. 25-én elfogták, rövid idore szabadon engedték, majd egy hónapra rá újra elfogták és agyonlotték.
A boldoggá avatott vértanúkat az Egyház szept. 22-én ünnepli.
Egy szakérto történész a Spanyolországban fellépo egyház- és vallásellenes tombolásnak három fo okát így jelöli meg:
a.) nagyfokú vallási tudatlanság az alsó néposztályban,
b.) az Egyháznak nem sikerült a társadalom megnyerése,
c.) vallás-és egyházellenes erok fölerosödése a 19. század óta. „Ez a három év a pusztításnak, rombolásnak és a halálnak az ideje volt. A gyulölet áltál megosztott Spanyolországban sokan haltak meg a béke és az igazság védelmében. Az Egyházban igen sokan lettek a hit megvallói és vértanúi.” „A vértanúk a hit igazságáról minden szónál hatásosabb bizonyságot tesznek s vértanúságuk a legkegyetlenebb halálnak is emberi arcot kölcsönöz” - mondotta a szentatya. Beszéde végén egy különleges kérést intézett a boldog vértanúkhoz, „melyet minden jóérzésu ember a szívében hordoz: Érjen véget Spanyolországban a terrorizmus, melyet semmiféle ok vagy ideológia nem igazolhat.”
Imádság:
Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, add, hogy lelki erejük és egyházhuségük számunkra is mindig a hithuség és lelki ero forrása legyen. Krisztus, a mi Urunk által.
Az 1936-tól 1939-ig tartó véres spanyol polgárháború alatt „minden korú és állapotú férfiak és nok, egyházmegyés és szerzetespapok, szerzetesnok, családapák és anyák, fiatalok és idos hitvalló világiak haltak meg. Megölték oket, mert keresztények voltak, mert hittek Jézus Krisztusban, mert az Egyház tevékeny tagai voltak. Kimondottan vallásuk miatt haltak meg. Az ünnepélyes boldoggá avatással az Egyház elismeri, hogy ezek a férfiak és nok Isten kegyelmi segítségével a bátorságnak és a hitben való állhatatosságnak példái.” II. János Pál pápa mondotta ezeket 2001. márc. 11-én, amikor a hitükért életüket áldozók közül 233-at a boldogok sorába iktatott. Negyvenhatan tartoztak Szent Ferenc rendjéhez: Négyen a Kisebb Testvérek, hatan a minoriták, tizenhárman a kapucinusok, négyen a kapucinus novérekhez és tizenkilencen a ferences III. rendhez, kik kapucinus irányítás alatt voltak.
A négy kisebb testvér:
1. Fortuno* Almela pap, 50 éves, a valenciai ferences novícius-rendházban helyettes házfonök volt. Készen állt a vértanúságra. Az üldözés kitörésekor rokonaihoz Villarealba ment, onnét hurcolták el 1936. szept. 7-én s a következo nap kivégezték. Az egyik kivégzoje késobb úgy nyilatkozott: „Ha igaz az, hogy vannak szentek, akkor o egy volt azok közül.”
2. Placido Garcia Gilabert* pap, 41 éves, aki Rómában egyházjogi doktorátust szerzett, okos, jóságos, áldozatos lelku pap volt. Rokonai körébol hurcolták el s kegyetlen kínzás után másnap hajnalban 1936. aug. 16- án kivégezték. Elozoleg rokonai biztatták, tegye le szerzetesi ruháját, mire o így válaszolt: „Mi baj érhet? Elveszik életemet? De hiszen én örömmel adom oda!”
3. Alfredo Pellicer Munoz*, 22 éves, a forradalom elott pár nappal elobb tette le örökfogadalmát. Még kispap volt. Szüleihez költözött. Ajánlották neki, válasszon civil életpályát; o azonban azt mondta: „Inkább vállalom ezerszer a halált, mintsem hitemet megtagadjam vagy ferences hivatásomat elhagyjam.” Okt. 4-én, Szent Ferenc napján lotték agyon.
4. Salvatore Mollar* Ventura, szerzetes testvér, 40 éves, buzgó, imádságos lelku sekrestyés volt a valenciai rendház templomában. Vidám, derulátó, áldozatos lelku szerzetes, akirol azt mondta valaki, hogy olyan, mint az örökmécs az Oltáriszentség elott. Rokonai körébol vitték el és az 1936, okt. 27-rol 28-ra virradó éjszaka agyonlotték.
Imádság:
Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, köztük négy boldog kisebb testvért. Add, hogy hosiességük minket is bátorítson hitünk megvallására és a testvéri szeretetre. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Fókás vértanú † ~ 430


Szent Hipát püspök és András áldozópap vértanúk.
Mindkét szent Lidiában született. Együtt gyermekeskedtek, együtt tanultak, és mindketten ékesek voltak az erényekben. Felnővén, Hipát a szerzetességet választotta a hallgatagság miatt, András az Egyház szolgája lett és nagy buzgósággal hirdette Isten igéjét. Az efezusi püspök, hallván mindkettőjük szent életéről, Hipátot az ázsiai egyház püspökévé szentelte, Andrást pedig áldozópappá. Életükkel és tanításukkal mint két fényes világító ragyogtak az Egyház egén.
Eközben Izauriai Leó császár üldözést támasztott a szentképek és tiszteletük ellen. A két szent ellenállt a császári parancsnak, és a híveket az Egyház tanításának megtartásában erősítette. A császár ezért maga elé idézte őket. Sem az ő, sem bölcselői rábeszélésének nem lett náluk semmi eredménye. Azért börtönbe záratta őket. Utána következtek a kínzások: irgalmatlan verés, fejbőrük lenyúzása, szakálluk bekenése szurokkal és meggyújtása, végül fejükön drága szentképeket égettek el. Mindezeket férfiasan tűrték és Isten erejével életben maradtak. Végül úgy ölték le őket, mint a juhokat. Testüket a kutyák elé vetették, de a keresztények titokban elvitték és tisztességesen eltemették őket. Ezek 730-35 körül történtek.
Szent Izsák és Meletiosz püspökök.
Mindketten Krisztus Egyházának voltak püspökei. Mindketten kitűntek istenfélelmükkel, keresztény erényeikkel. Szüntelenül tanították Isten népét, hogy az Ő utjain járjanak. Szintén kitűntek jótétemények gyakorlásával. Javaikat szétosztották a szegények között, irgalommal voltak mindenki iránt. Istenfélő életükért a csodatevés ajándékát kapták békében és öregségben hunytak el. Szent Izsák ciprusi püspök ott halt meg. Meletiosz később halt meg ugyanaz napon, de ismeretlen helyen.
Szent Jónás


Magnéziai Szent Kodrát apostol.
A Jézus Krisztus által kiválasztott 70 tanítvány egyike volt, aki Istentől kiválasztott tanúja volt az Úr szenvedéseinek. Athénben és Magnéziában volt püspök. Hirdetvén a sötét pogányságban Isten igéjét, olyan volt közöttük, mint egy nagyfényű csillag. Elűzte a szellemi sötétséget, pusztította a bálványáldozatokat, összetörte a bálványszobrokat, imáival lerombolta a pogány templomokat.
Az istentelen hellének, látva, hogy Kodrát lerombolja a bálványokat, kiűzi az ördögöket, üldözést támasztottak ellene. Mint Szent István első vértanút, őt is megkövezték, de Istentől megoltalmazván élve maradt. Utána börtönbe vetették és ott sokáig éheztették. Isten azonban felülről gondoskodott róla. Sok kínzás után fejezte be életét Hadrián császár uralkodása alatt. Szent testét Magnéziában temették el.

CSONG HASZANG SZENT PÁL

Pozádasz Boldog Ferenc     hitvalló † 1713


Szent Fauszta     szűz vértanú † ~ 310
CSONG HASZANG SZENT PÁL           
Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.
Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol. Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.
Példájuk:
    Világiak is hivatottak nagy feladatokra az Egyházban!

Szent Euszták és társai vértanúk

szeusztak.jpgA pogány Placidas, illetve a keresztény Eusztákius (helyesebben Eusztátius) életéről és vértanúságának részleteiről nem állnak rendelkezésünkre egykorú adatok. A jóval később keletkezett életrajzában összefolynak a Szentírás és a görög regényszem irodalom emlékei indiai hatásokkal, az ókori keresztény legendák a középkor lovagi költészetével. Ma már lehetetlen kihüvelyezni a történeti magot a regényes elbeszélésből. A vértanúság ténye úgy áll itt mint egy tisztes ó kőfal, melyet a legenda áthatolhatatlan futónövényei takarnak el a kutató tekintet elől. Sok század szőtte bele azokba a legendákba gyermeki hitét, hívő gyermeki képzeletének tiszteletreméltó aranyszálait; sok nemzedék merített belőlük áhítatot és épülést. És ez a szövögető és épülő áhítat maga is történelmi valóság. Ezt a „második” történelmet tárja elénk a fönnmaradt életrajz.

Placídas nevének megfelelően piacidus szelíd), jó lelkű pogány volt és Traján császárnak tábornoka. Egy vadászat alkalmával Tivoli környékén egy gyönyörű szarvas bukkant föl előtte. Űzőbe vette, de lova nem bírta utolérni. A nemes állat azonban egy dombtetőn hirtelen megállt s szemközt fordult üldözőjével. A vadász nézte a vadat és meghökkent. Agancsai között tündöklő keresztet pillantott meg a fölfeszített Üdvözítővel. Szózatot is hallott: „Miért üldözöl engem? Szeretetből jelentem meg neked ilyen alakban. Én vagyok a Krisztus, akit te öntudatlanul is tisztelsz. Jótékonykodásod hozzám hatott. A vadászatot nagyon szereted, azért vadászaton akartam neked megjelenni. Zsákmányt akartál ejteni, s most az én zsákmányommá válsz”.

Megdöbbenve ugrott le lováról s minden tagjában reszketve térdre borult. Remegő hitvallására egymásután megkapta először az utasítást, hogy keresztelkedjék meg, aztán az engedélyt, hogy a jelenésről családjának is szólhat, végül pedig az ígéretet, hogy másnap ugyanazon a helyen megtudhatja jövendő sorsát.

Menten Rómába sietett s a püspöknél feleségével és két fiával együtt megkeresztelkedett. Ez annál könnyebben megtörténhetett, mert távollétében éjjel hitvese, Trajána felé titokzatos igék hangzottak: „Holnap te, férjed és gyermekeid hozzám jöttök”. A Krisztushoz érkezettek közül a férj az Eusztákius, a feleség a Theopiszta, a fiúk pedig az Agápius és Theopisztus neveket nyerték.

Euszták másnap a jelenés helyén csakugyan megismerte jövőjét. „Szegény sorsra jutsz, mint Jób, jelentette ki az Úr, s hozzá hasonlóan súlyos megpróbáltatásokban lesz részed. De azért ne félj! Amint ama hű szolgámat, téged is gyámolítani foglak kegyelmemmel, s újra szerencséssé teszlek. Rád bízom azonban a választást, most akarsz-e átesni a keserű próbán, vagy csak életed végén.” Euszták inkább a közelebbi megpróbáltatásért esdekelt. Aztán családjával együtt nagy türelemmel várta a csapások kezdetét.

Az Isten-látogatás nem késett. Szolgái és nyájai járvány áldozatául estek. Minden kincse és ruhája a tolvajok prédája lett. Az egész család hirtelen koldusbotra jutott. Az apa övéivel együtt menekülni akart a szégyen elől: hajóra szállt, hogy Egyiptomban szerényen meghúzódjék. Azonban mindjárt az út elején rettenetes gonoszsággal elrabolták feleségét. Teljesen megtörve szállt ki a célnál két fiával együtt. De a keserűség kelyhe még nem telt be. Egy folyón kellett átkelniük. Az apa először az egyik fiút vitte át a túlsó partra, azután a másikért indult. A folyó közepéhez ért, amikor tehetetlenül kellett látnia, mint ragadja el egyik fiát egy oroszlán, a másikat pedig egy farkas.

Fájdalma Jób fájdalmánál is nagyobb volt. Hisz az nem vesztette el feleségét, azt nem vadállatok, hanem jóbarátok vették körül, az legalább saját szemétdombján ülhetett. De Euszták mindezt Jób türelmével viselte. Egy faluban mezei munkásnak szegődött el s tizenöt évig maradt gazdájánál. A hosszú idő alatt törhetetlenül bízott, hogy Isten egyszer még jóra fordítja sorát. Arra azonban még csak gondolni sem mert, hogy viszontláthassa feleségét és gyermekeit. Hiszen még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy Theopiszta kiszabadult a rabságból s hogy fiai a közelben élnek, miután mindkettőjüket földművesek és pásztorok kiszabadították a fenevadak torkából.

Ezenközben a római birodalmat barbár népek támadásai fenyegették. Traján császár ugyancsak sóhajtozott eltűnt hadvezére után. Egy reménysugár csillant meg előtte: hátha még él valahol. Azonnal köriratot intézett a helytartókhoz, hogy kutassanak utána mindenfelé. A nyomozás eredménnyel is járt. A vezért régi sebhelyeiről még földműves gúnyában is fölismerte két volt katonája. Az elveszettnek hitt Euszták újra császári ura szolgálatába állott s Rómától távol hadsereg szervezéséhez fogott.

Ugyanakkor a megmentett két fiú katonának állott be. Mindkettőjüket közösen egy asszony lakására szállásolták el. Az asszony édesanyjuk volt. A két újonc nagyon összemelegedett egymással s egyikük egy étkezés alkalmával elmondta élettörténetét. A másik erre nyakába borult, hisz nyilvánvaló volt, hogy a bajtárs neki testvére. Az elbeszélés egy részét a szállásadó asszony is hallotta, de akkor még nem ismert rá fiaira. Theopisztát közben elfogta a honvágy s Rómába akart térni. Mint egykori hadvezér felesége az ottani hadseregparancsnokhoz fordult katonai fedezetért. A vezér a férje volt. A látogatáskor a két hitves egymásra ismert, s miután Euszták elmondta gyermekeinek szerencsétlenségét, legnagyobb örömükre megtudták, hogy azok a közelükben vannak. Így Isten szinte lehetetlennek látszó utakon összehozta megint a jámbor családot. Most már együtt is maradt, de másképpen, mint ennyi viszontagság után gondolni lehetett.

Euszták seregével győzelmesen küzdött a barbárok ellen s diadalmenetben vonult Rómába. Akkor azonban már Hadrián volt a császár. A bevonulás után hivatalos istentiszteletet tartottak, s minden tisztnek ünnepélyesen áldoznia kellett a pogány istenek előtt. Csak a fővezér hiányzott. Amikor a császár Felelősségre vonta, bátran megvallotta, hogy ő csak Krisztusnak áldozhat. A hitvallásért halállal kellett lakolnia neki is, családjának is.

Először oroszlánok elé dobták a férjet, a feleséget és a két fiút. De a vadállatok megjuhászodtak előttük s nem nyúltak egyikükhöz sem. Erre egy ércökör belsejébe zárták mind a négyüket s a szörnyű kínzóeszköz alá tüzet raktak hadd süljenek meg elevenen. Azonban az érckamrából a legnagyobb izzás idején is örömének hangzott. Amikor pedig három nap múlva kinyitották, hamu helyett élettelen, de teljesen sértetlen holttesteket találtak.

Ez a vértanúság 118 körül történt. Azonban nem Rómában, mint a legenda mondja, hanem valahol keleten. Bizonyos t. i., hogy Euszták tisztelete csak a 8. század elején került át a keleti egyházból Rómába. Onnan aztán elterjedt az egész nyugaton. Lassan bővülő életrajzának elemei átmentek a legtöbb nemzeti irodalomba s Euszták a 14 segítő szent egyike lett. Ahol a „segítő szentek” tisztelete ma is eleven, ott a kétségbeejtően nehéz helyzetekben szoktak hozzáfordulni közbenjárásért. Ezenkívül Szent Huberttel (nov. 3 ) egyetemben, akivel sokszor össze is tévesztik, ő a vadászok védőszentje.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

KIM TAEGON SZENT ANDRÁS - XV. BENEDEk pápa - Szent Eusztát nagyvértanú és családja.

KIM TAEGON SZENT ANDRÁS 

Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.
Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol.
Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.
Példája:
    Mindannyiunknak apostoli küldetése van!
XV. BENEDEk pápa, III. r. (1854-1922)
Della Chiesa* Jakab genovai grófi családból származott. Miután elvégezte a pápai külügyek akadémiáját, Rampolla államtitkár mellé került, hamarosan alállamtitkári beosztással. De amikor nem Rampolla lett a pápa, X. Pius bolognai püspökké nevezte ki (1907-ben). Csak 1914-ben lett bíboros, és három hónap múlva pápa. Az I. világháború kezdetén körlevelében a béke mellett szállt síkra. Ugyanígy többi iratban és beszédében is. Elítélte az értelmetlen háborút, és újra meg újra tárgyalásra szólította fel a nagyhatalmakat. Békeajánlatot is tett több alkalommal. Törekvései azonban meghiúsultak a nemkatolikus vagy liberális és militarista politikusak ellenállásán. A pápa azon is fáradozott, hogy enyhítse a háború áldozatainak szenvedéseit. Szeretetmuvek támogatásával igen sokat tett a hadifoglyok, menekültek, sebesültek és eltuntek ügyben mind a háború alatt, mind utána. Elítélte a legyozött népekre kényszerített békediktátumokat (amilyen a trianoni békeszerodés is volt). 1882 óta a ferences III. rend tagja volt. 1921-i körlevelében tekintélyének egész súlyával ajánlotta a rendet mint gondviselésszeru intézményt. Büszkén vallotta magát terciáriusnak s hivatkozott rá, hogy annakidején az Aracoeli bazilikában tette le fogadalmát. Ír arról, mennyi sok jótékony intézményt hívtak létre a világi rendiek a társadalom nyomorának enyhítésére (itt a reguláris III. rendi közösségekre is gondol), ne hiányozzanak a lelki nyomorban élo testvéreik megsegítésében sem - Szent Péter apostol buzdítása értelmében: „A pogányok... látván jótetteiteket magasztalják majd Istent látogatása napján” (1 Pét,2)
XV. Benedeknek a Ferences III. Rend 700. jubileumi évében kiadott „Sacra propediem” körlevelébol (1921)
„Hasonlóképpen kell a ferences terciáriusoknak terjeszteni Krisztus jó illatát a hit épségében, az élet ártatlanságában, az apostoli lelkesedés buzgalmában, hogy ez figyelmeztetésül és hivásul szolgáljon a helyes ösvényre az eltévelyedett testvéreknek, ezt kívánja s ezt várja tolük az Egyház.”
Imádság:
Istenünk, te háborús idoben adtad Egyházadnak XV. Benedek pápát mint a béke apostolát, add, hogy Szent Ferenc atyánk és e kiváló pápa példáját követve mi is azok közé a békességesek közé tartozzunk, akiket boldognak mond az Úr. Ki él és uralkodik mindökökkön örökké.
Szent Eusztát nagyvértanú és családja.
A pogány Placidas kitűnt jóságával, igazságosságával és irgalmasságával, és bár pogány volt, mégis keresztény erények gyakorlásában élte életét. Nevezetes hadvezére volt Titus és Traján császároknak. Egy alkalommal vadászás közben látomása volt. Ennek hatására feleségével és gyermekeivel megkeresztelkedett. Új neve: Eusztát, feleségéé: Teopiszta, gyermekeié: Agapiosz és Teopisztosz lett. Egy új látomásban meglátta jövendő nehéz sorsát. Rövid idő múlva a türelmes Jób próféta sorsa érte. Elvesztette szolgáit, vagyonát. Eusztát menekülni akart a szégyen elől. Hajóra szállt, hogy Egyiptomban telepedjék le. Az út elején elrabolták feleségét. Egy kis folyón csónakon átkelve egyik fiát oroszlán, a másikat farkas rabolta el.
Egy faluban mezei munkát vállalt és 15 évig ott dolgozott. Közben a római birodalmat barbár népek támadták meg. Traján császárnak nagyon hiányzott régi hadvezére, azért köröztetni kezdte a birodalomban. A nyomozás eredménnyel járt, Eusztát újra katonai szolgálatba állt. Ugyanakkor megmentett két fia is katonának állt be. Mindkettőjüket egy asszonynál szállásolták be. Ott a két fiú felismerte egymást. A szállásadó asszony szeretett volna visszatérni Rómába, és a hadsereg parancsnokához fordult segítségért, aki nem volt más mint férje. A két hitves egymásra ismert. A feleség beszámolt arról, hogy fiai a közelben vannak. Isten így csodálatosan összehozta a szétvált családot.
Eusztát seregével győzelmet aratott a barbárok fölött és diadalmenetben vonult be Rómába. A bevonulása után Hadrián császár hiányolta az áldozatok bemutatásánál a fővezért. Eusztát megvallotta keresztény hitét. A császár ezért oroszlánok elé dobatta az egész családot, de azok nem bántottak senkit. Erre egy megtüzesített ércökör belsejébe zárták, hadd süljenek meg elevenen. Három nap múlva teljesen sértetlen holttesteket találtak. Ez a vértanúság 118 körül történt.