Testvérem, ha nem találod az adott napot, akkor egy évvel előtte biztosan megtalálod

Szentek köztünk élnek,a múlt róluk beszélnek

Szent Teofil hitvalló - Szent Teoteknosz vértanú

2019. október 10. - Andre Lowoa

Szent Paulinusz     püspök és hitvalló, †644


Szent Teofil hitvalló.

Szentünk istenfélő bolgár szülőktől származott. Hároméves korában a szent keresztségben részesült. Egy alkalommal szüleivel együtt elmentek egy hegyre, hogy ott István atya áldását kérjék. Az atya elbeszélgetett velük, majd megáldva mindnyájukat, haza bocsátotta. Ettől kezdve Teofll nagy előrehaladást tett a Szentírás könyveinek olvasásában az alázatosságban és a többi erényben. Tizenhárom éves korában visszament István atyához, hogy vele szerzetesi életet éljen. Három év múlva István atya bemutatta őt a kolostor főnökének, és átadta, hogy szerzetessé tegye. A főnök ezt megtette, Teofil a kolostorban maradt. Mint tökéletes és kipróbált szerzetes élt a többiek között.
Izauri Leó uralkodása idején üldözés támadt a szentképek tisztelői ellen. Teofil atyát is megkínoztatta állhatatossága miatt. Ő békén tűrt el mindent a szentképekért. A kínzások után visszatért kolostorába. Halálának idejét istentől megtudva, békén távozott el a világból a VIII. században.
Szent Teoteknosz vértanú.
Maximián császár, egyszer Antiochiába jövet nagy ünnepséget rendezett, ahol a pogány isteneknek kellett áldozatot bemutatni. A katonák között sok volt a keresztény, akik inkább elhagyták a hadsereget és a vértanúságot vállalták, de nem akartak áldozatot bemutatni. Közöttük volt egy nemes katona, Teoteknosz, aki Antiochiából származott és az egész városban ismeretes volt. Mivel megtagadta az áldozat bemutatását, a császár női ruhába öltöztette gúnyból, majd különféle kínzások után a börtönbe vetette. Ott volt két fiatal keresztény lány is. Az egyikkel Teoteknosz ruhát cserélt, hogy elmenekülhessen a leány. Az őrző pogány százados, miután rájött erre a cserére, megkínoztatta Teoteknoszt. Végül a nyakába követ kötve a folyóba dobatta. Testét később Kilikiában találták meg, ahol a keresztények eltemették hazájában, a III. század végén vagy a IV. század elején.

Borgia Szent Ferenc hitvalló

borgia_szent_ferenc_hitvallo.jpgBorgia Szent Ferenc a fejedelmi trón magasáról szállott alá, hogy egyszerű szerzetes lehessen. Mint egykoron Ábrahám, az Úr egyetlen szavára kiment rokonsága köréből és atyja házából, odahagyott rangot, vagyont, fényes pályát, és habozás nélkül követte a kegyelem hívó szózatát. S ezzel a lépésével nagyobb szolgálatot tett az Egyház ügyének, mintha vaskos köteteket írt volna a lemondás erényének szépségéről és érdemszerző erejéről. Mert fönséges példájára az egész katolikus világ felfigyelt; sokan önként nyomába szegődtek, mások legalább magukba tértek és komolyabbra fordították életük irányát.

Borgia (Borja) Szent Ferenc a szó legigazibb értelmében királyi vérből eredt. Atyai részről ugyanis VI. Sándor pápának, anyai részről pedig Katolikus Ferdinánd spanyol királynak volt a dédunokája. 1510 okt. 28-án született, mint János gandiai herceg és Janka spanyol királyi hercegnő elsőszülött gyermeke. Mivel anyját már tízéves korában elvesztette, neveléséről nagyanyja, a jámbor Mária Henrika gondoskodott. Később nagybátyjának, a szaragosszai érseknek udvarába került, ahol különösen egy jeromosrendi híres hitszónok volt reá nagy hatással. Irodalmi és bölcseleti tanulmányok mellett nagy kedvvel foglalkozott lovagi gyakorlatokkal. Jámborsága és magába mélyedésre való hajlandósága szintén korán megnyilatkozott. Különösen nagy kedve telt a prédikációk hallgatásában. A szónoknak úgyszólván minden szavát elleste és utána családi körben szívesen elismételte a hallottakat. Így feljegyezve találjuk róla, hogy tízéves korában több apáca rokona beöltöztetése alkalmával olyan szívhez szólóan beszélt a mi Urunk keserves kínszenvedéséről, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon.

Tanulmányai befejeztével a világbíró V. Károly császár udvarába került az ifjú herceg, akit nemcsak bizalmába fogadott, hanem barátságával is megajándékozott. Ugyanerre az időre esik házassága is (1529). Hitvesével, Castrói Eleonorával mindvégig a legteljesebb egyetértésben és harmóniában élt. Egyébként az udvari élet nem sokat változtatott megszokott életrendjén. Mindennap meghatározott időt fordított imádságra, olvasmányra: a Szentírást, szentek életét, lelki könyveket naponként olvasta. Ha olyant talált, ami különösen megfogta, szokása volt a könyvet becsukni és az olvasmányt mintegy megemészteni. Mindennap hallgatott szentmisét, minden hónapban áldozott. Az akkor nagyon dívó kártyajátékot kerülte. Az volt a meggyőződése, hogy ott az ember négy drágakövet veszít el: időt, pénzt, áhítatot és sokszor a lelkiismeretességet. Annál jobban szeretett szabadidejében solymászni és még inkább bölcs emberekkel társalogni. Irodalmi és művészi tanulmányokkal is szívesen foglalkozott; különösen a zenei komponálást űzte nagy kedvvel.

Egyes, véletlennek látszó események közbejötte még közelebb vitte Istenhez. Így súlyos betegsége, melyben már beszélőképességét is elvesztette, először döbbentette rá az élet mulandóságának tudatára és először villantotta fel lelkében a világtól való elszakadás gondolatát. Egy kényes megbízás, a halott Izabella császárné tetemeinek Toledóból Granadába való szállítása még jobban megerősítette őt e gondolatban. Mikor ugyanis Granadába érve hivatalból fölnyittatta a koporsót, hogy a hatóság előtt tanúságot tegyen a halottnak azonosságáról, látta, hogy az enyészet mennyire kikezdte a császárné hajdan világhíres szép arcát. Ekkor szentül feltette magában, hogy mihelyt csak teheti, teljesen szakít e romlandó világgal. De a császár semmiképpen sem akart lemondani szolgálatairól; sőt éppen ekkor (1539) nevezte ki a Szent Jakab rend lovagjának és a katalán tartomány alkirályának. Ferenc meghajolt a kényszerűség előtt. Nyájasságával, másrészt a gonoszok, rablók és útonállók iránt tanúsított szigorúságával rövidesen megnyerte katalán alattvalóinak szívét. Egyidejűleg azonban fokozta önsanyargatásait és az Oltáriszentség iránti odaadását. Mindennap áldozott, deszkán hált, nagy lakomákon is csak kevés zöldséget evett és egy pohár vizet ivott, s így a valaha testes ember csakhamar aszkétává aszott. Éjnek idején is személyesen utánajárt, nem történik-e valami kereszténytelen dolog nagyszámú cselédségében; gyermekeit maga tanította elmélkedni, magával vitte kórházakba és szegényekhez. 1542-ben másodszor kérte elbocsátását, Károly azonban csak 1543-ban mentette fel.

Ekkor végre komolyan gondolhatott terve kivitelére. A különböző rendek közt való választás nem okozott neki gondot. Amióta Barcelonában megismerkedett Szent Ignác lelkigyakorlatainak szellemével, végérvényesen a jezsuita rendbe való belépés mellett döntött. Feleségének 1546 márc. 27-én bekövetkezett halála az utolsó akadályt is elhárította útjából. Levélben még abban az évben felvételét kérte tehát Szent Ignáctól, ami okt. 9-én meg is történt. Mivel azonban családi ügyeinek rendezése és nyolc gyermeke jövőjének biztosítása hosszabb időt igényelt, III. Pál pápa engedélyével egyelőre a világban maradt, és titkon tette le szerzetesi fogadalmait (1548 febr. 2). Utána, még mindig titokban, szorgalmasan hozzálátott a teológiai ismeretek elsajátításához. Miután családi ügyeit nagyjából sikerült elrendeznie, 1550 őszén Rómába indult. Itt újabb küzdelem várt rája. III. Gyula pápa bíborossá akarta kinevezni. Az alázatos szent megdöbbent. Ő nem azért mondott le világi rangjáról, hogy most újabb rangot vegyen magára. Szent Ignác a fenyegető veszedelem elhárítására legjobbnak látta őt eltávolítani a kúria szeme elől. 1551 elején tehát visszaküldte Spanyolországba. Itt végre megkapta a császár beleegyezését, lemondásába. Kevéssel utána (1551 máj. 24) megtörtént pappá szentelése is. Az egykori gandiai herceg és alkirály, pápák és királyok vérszerinti leszármazottja, most már, mint szegény láthatott munkához. Bár ekkor már 42. évében járt, ifjú buzgalommal vetette magát új hívatása betöltésére. Néhány társával szegény kolostort alapított s itt a legteljesebb szegénységben és szigorú önmegtagadásban élt. Sokszor mezítláb és zsákkal a hátán ment végig azokon az utcákon, melyek alkirálynak látták. Apostoli útjain alázata és igénytelensége nem ismert határt. Egy régi barátja ki is fejezte csodálatát: hogyan bírja a szegényes szállásokat? „Nem olyan veszedelmes a dolog, felelte a szent; mindig előre küldöm kvártélymesteremet.” A barát meghökkenésére aztán megmondta: „Az önismeretem és érdemtelenségem tudata, az az én szálláskészítőm és fullajtárom.” Szent sóvársággal kereste a megalázást. De minél inkább kereste, annál határozottabban az ellenkezőt érte el: „a szent herceg” lett a neve, és amerre megfordult, még az utcán is letérdeltek az emberek, hogy áldását vegyék. Prédikációja csodákat művelt. Vén bűnösök magukba szálltak, egész községek bűnbánó társulatokká alakultak, előkelő ifjak és híres tudós férfiak tódultak a Jézustársaságba. Sőt puszta megjelenése és egyénisége volt a leghatásosabb prédikáció. Egyszer Evorában kellett neki a böjti prédikációkat tartani. Egy reggel jelentik az érseknek, Ferenc annyira fáradt, hogy nem tud prédikálni. Az érsek erre azt üzente: „Nem akarom én, hogy prédikáljon. Csak menjen föl a szószékre, hogy a hívők lássák azt, aki mindent elhagyott Isten szeretetéért.”

Nem csoda, ha rendi elöljárósága ezt a ritka kincset a szerzet érdekében kívánta kamatoztatni. Szent Ignác megbízta a négy spanyol, illetve portugál rendtartomány ügyeinek vezetésével (1555 nov. 13); Ferenc már ekkor komisszárius minőségben számos jelét adta ritka szervező képességének. Alattvalóihoz szerető, figyelmes és megértő volt; a regula betűjéből azonban soha egy hajszálnyit nem engedett. Időnként mégis nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösen az udvar bizalmatlansága és a családjában előfordult kínos esetek okoztak neki sok keserűséget. Később az inkvizícióval gyűlt meg a baja. Valdés Ferdinánd sevillai érsek, nagyinkvizítor ugyanis egy a neve alatt megjelent, de csak részben tőle származó könyv alapján eretnekséggel gyanúsította. Ferenc a készülő vihar elől egy időre Portugáliában húzódott meg, s onnét egy terjedelmes levélben igazolta II. Fülöp király előtt a maga és rendje igazhitűségét, 1561-ben pedig IV. Pius pápa egyenes meghívására Rómába ment, és a trienti zsinatra távozott Laynez generális helyett egy időre átvette a rend vezetését. Majd amikor négy évre rá Laynez meghalt, az egyetemes káptalan bizalmából ő lett a generális (1565 júl.).

Szent Ferenc mint generális nagyon sokat tett rendje felvirágoztatására. Új provinciákat állított; emellett Mexikóban, Floridában, Peruban, Brazíliában, Afrikában és a Kanári-szigeteken hatalmas területeket nyitott meg a missziós munka számára. Különös gondot fordított a rend benső szellemének fejlesztésére. A regulák holt betűjét minden módon igyekezett átlelkesíteni. A napirendben nagyobb teret biztosított az imádságnak és az eddiginél sokkal erőteljesebben hangsúlyozta az elmélkedés alapvető fontosságát. Reformtörekvéseiben leghathatósabb eszköze egyéniségének ihlető ereje volt. Nyájasság, alázatosság, szerénység, engedelmesség, imádságos buzgóság, lemondás és a földiektől való teljes elszakadás tekintetében egyaránt előttük fényeskedett példával. Még komisszárius korában történt, hogy egyszer beszélni kellett volna rendtársaihoz. „Jobb a tett a szónál, mondotta és végigcsókolta a lábukat.” Ez a szellem kísérte, mint generálist is.

A kemény önsanyargatás és a megállást nem ismerő munka időnap előtt felőrölte a szentnek amúgy sem erős szervezetét. Már súlyos kórral küzdött, mikor 1571-ben V. Pius pápa kívánságára a törökellenes keresztes hadjárat ügyében Bonelli bíboros társaságában Spanyolországba, Portugáliába és Franciaországba utazott. Spanyolországi és portugáliai útja valóságos diadalmenetté alakult. Barcelonában, Valenciában, Madridban, Lisszabonban fejedelmet megillető fénnyel fogadták. II. Fülöp spanyol és Sebestyén portugál királyok készségesen megígérték a tervezett keresztes hadjáratban való közreműködésüket. Annál ridegebb magatartást tanúsított a francia udvar. Ez a kudarc elkedvetlenítette a szentet. Leverten és súlyos lázzal küzdve indult vissza Rómába, hová 1572 szept. 28-án érkezett meg. Három nappal rá már halott volt.

Rendtárai azonnal szorgalmazni kezdték szentté avatását és serényen gyűjtögették a bizonyító anyagot. De ünnepélyes boldoggá nyilvánítása csak ötven évvel később, 1624-ben, szenttéavatása pedig újabb félszázadra rá, 1671-ben következett be. Tetemeit eredetileg Rómában helyezték örök nyugalomra, de unokája, Lerma Ferenc herceg 1617-ben a madridi jezsuita templomba szállíttatta át. A művészi tekintetben is nagy értéket képviselő templom 1931-ben áldozatul esett az egyházellenes forradalmárok vandalizmusának. Így dúlta föl a vadkan a nemes szőlőt (Iz. 5), melyet olyan szentek öntöztek, mint Loyola, Borgia, Szent Teréz és kortársaik.

„Kelj föl, Isten, védd meg ügyedet! Emlékezzél meg arról, hogy az oktalan naponként gyalázattal illet! Ne engedd át a vadállatoknak a benned bízó lelkeket, ne feledd el végképp szegényeidet!” (Zsolt. 73, 22. 19).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális - BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius

BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális
*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
Ferenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.
1529-ben házasságot kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne''.
Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác 1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.'' A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint -- ,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a világ füle''.
Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket, és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.''
1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555): ,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''. Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598) spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.
Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta. Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő maga csak néhány oldalt írt.
Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: ,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén a harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik generálisnak.
A pogány missziók mellett különleges gondot fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719. o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk, mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet teszünk, mint amennyit tudunk.''
1570 nyarán Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.
,,Semmire sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában, amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét: ,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.''
Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi ostromának.
Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam, hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy érette olyan sokat feláldozott.''
Határozd el:
    Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!


Szent Gereon     vértanú, † 304
BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius
*Valencia, 1526. január 1. +Valencia, 1581. október 9.
Juan Luis Bertrán 1526. január 1-én született a Földközi-tenger spanyol partja mellett fekvő Valenciában. A katolikus reformmozgalom szelleme és az Újvilág fölfedezése valódi megújulást jelentett Spanyolországban. János Lajos gyóntatóatyja vezetésével már gyermekként szigorúan vezeklő életet élt, amint a szentek életéről szóló olvasmányaiból megismerte.
Egészen fiatalon kérte felvételét a domonkosoknál, de gyenge egészségi állapota miatt ismételten elutasították. Végül 1544. augusztus 26-án megkapta e 16. században olyan rendkívüli módon virágzó, sok teológust és hithirdetőt adó rend fehér ruháját. Novíciusként szigorú életet élt. 1545. augusztus 27-én tett szerzetesi fogadalmat. Rendkívül szigorú vezeklő élete oda vezetett, hogy teljesen elzárkózott. Egészségi állapota egyre rosszabb lett, ám a következő időkben mégis nagy veszedelmeket, egészségtelen éghajlatú vidékeket és életformákat kellett vállalnia és elviselnie. Eleinte, mint a lelki élet sok nagyja, ő is elutasította a skolasztikus teológiai tanulmányokat; idővel mégis felismerte, hogy igazi és szilárdan megalapozott lelki élet lehetetlen teológia nélkül. Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) teológiájával foglalkozott, és szeretettel, megértéssel otthonossá is lett benne, miután felfogta a skolasztikus rendszert és terminológiáját.
1547 októberében mondta első miséjét. Ezután a Valencia közelében levő Bombaybe küldték. Hamarosan újoncmesterré választották; olyan tisztség volt ez, amelyre különösen alkalmassá tette buzgó imaélete, állandó vezeklése, szolgáló szelleme, valamint a mindennapi életben gyakorolt felebaráti szeretete. Amilyen jóságos és szeretetre méltó volt minden szerzetestársa iránt, olyan rendkívüli szigorúságot tanúsított önmagával szemben, és mégis folytonosan aggályoskodott. Bár novíciusai lelki előrehaladását többre becsülte, megkövetelte a megfelelő szellemi képzést is. Ő maga is nagyon sokat olvasott, és mivel nem volt jó az emlékezőtehetsége, mindig kellett egy bizonyos idő, amíg az olvasottakat el tudta raktározni magában.
Ezután az Albaida grófságban levő Santa Anába küldték, ahol kezébe vette a konvent újjászervezését. A népnek tartott prédikációival elnyerte hallgatói szeretetét, mert személyes példáján túl szavait mindenkihez, még a tudatlanokhoz is intézte. Valenciába való visszatérése után, 1557-ben fáradhatatlanul dolgozott a várost sújtó pestisjárvány idején. 1560-ban ismét újoncmesterré tették.
Egy latin-amerikai indió, aki konventjébe érkezett, tájékoztatta az újonnan felfedezett világrész helyzetéről. A hallottak mélyen érintették lelkiismeretét és keresztény felelősségtudatát, és azt kérte, hogy osszák be hittérítőnek. Hazája, Katalónia kevéssé volt kapcsolatban Amerikával, mert az mindenekelőtt Kasztília és Aragónia hatáskörébe tartozott, ezért nem volt könnyű számára megszerezni a misszionáriusi küldetést. Végül 1562-ben mégis hajóra szállhatott Sevillában, s Új-Granadába és Tierra Firmébe (a mai Venezuelába és Kolumbiába) vitorlázott. Cartagena kikötőjében lépett amerikai földre. Először a domonkos kolostorban lakott.
Egy idő múlva elhagyta a kikötővárost, és beljebb ment Tubará vidékére, ahol három éven át hirdette az Evangéliumot az indióknak. Nem tudta jól elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, mégis -- elsősorban felebaráti szeretetével -- sikerült megnyernie és megkeresztelnie a környék 3.000 indióját. Összetörte a bálványképeket, és azon fáradozott, hogy megtérítsen egy bennszülött varázslót. Eleinte sikertelenül, de egy halálos veszélyben a varázsló -- miután látta a szent csodás tetteit -- kérte a keresztséget. Minden indió, akiknek a közösségében élt, jól ismerte, mégsem sikerült neki, hogy teljesen behatoljon hitvilágukba. Többek között a cipavák és a paluatók között munkálkodott, és mint beszélték, mintegy 15.000 bennszülöttet térített meg. Végül kinevezték a Santa Marta egyházmegyében lévő Tenerife plébánosává, s ez lehetővé tette számára, hogy a mai Kolumbia egész északi részén, a Goajira-földnyelvtől az Urabá-öbölig hirdesse az Evangéliumot. Ezenkívül meglátogatta még a Leeward-, San Thomé- és Windwards-szigeteket is. Mivel ismerte az indiókat, jó kapcsolata volt a spanyolokkal és önfeláldozó keresztény életet élt, kinevezték a bogotai konvent priorjává (1568), de nem foglalta el új hivatalát, hanem visszatért Spanyolországba.
Váratlan visszatérésének oka kétségtelenül összefügg spanyol telepesekkel szemben tanúsított magatartásával. Hála Bartolomé de Las Casas (1474--1566) fáradozásainak, aki domonkosként végzett hosszú tevékenysége után Chiapa püspöke lett, a domonkosok a szószékről fölemelték szavukat a jogtalanság ellen, amelyet a telepesek követtek el az indiókon, amennyiben rabszolgákként bántak velük, bár külsőleg egyenlőek voltak a bérmunkásokkal (amint azt a spanyol királyok által az indiók számára kibocsátott törvények: Leyes de Indias kívánták). Új- Granada egy része tiltakozott az atyák beállítottsága ellen. Ezért tért vissza Bertrán János Lajos 1569-ben Spanyolországba; nem volt ugyanis olyan harcos természetű, mint Las Casas, inkább a szemlélődés és az emberi jóság felelt meg természetének.
Amerikai tevékenysége kétségtelenül mély nyomokat hagyott hátra. Először is a domonkos rendben, azután a Santa Marta egyházmegyén belül az indiók iránt tanúsított nyitottságával egy olyan élet jó emlékét hagyva, melyet az Evangélium betű szerinti követésében, a vezeklésben és szolgálatkészségben töltött.
1570-ben a San Onofrio konvent priorjává választották. Ezután Valenciában lett újoncmester és prior. Ez alatt az idő alatt levelezésben állt Avilai Nagy Szent Terézzel (lásd: A szentek élete, 589. o.), tanácsadója volt Boldog Ribera János (1533--1611) pátriárkának, Boldog Nicolás Factornak (1520--1583) és más kiemelkedő személyiségeknek. 1581. október 9-én írta le ezeket a szavakat: ,,Úr Jézus Krisztus, bárcsak meghalnék a szereteted iránti szeretetből, Érted, aki az én szeretetem iránti szeretetből meghaltál a kereszten''.
Ezen a napon visszaadta lelkét az Úr kezébe.
1608-ban V. Pál pápa boldoggá, 1671. április 12-én X. Kelemen szentté avatta. 1690-ben VIII. Sándor Új-Granada királyságának (ma Kolumbia) fő patrónusává nyilvánította.

 

Basszián atya - SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk - Szent Eulamp és Eulampia vértanúk

Basszián atya.

Szentünk Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel. Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.
SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.
Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.
Maximián császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró, látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére, Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.

BOLDOG GUANELLA LAJOS - BOLDOG MÁRIA FRANCISKA RUBATTO III. r., rendalapító - Szent Péter atya - Szent Poplia

BOLDOG GUANELLA LAJOS III. r. (1842-1915)
A 19. századbeli nagy három torinoi szenthez (Cafasso, Cottolengo, Don Bosco) csatlakozik negyediknek Boldog Guanella Lajos. Az elozo háromhoz hasonlóan, mielott megalapította saját szerzeteskongregációját, tagja volt Szent Ferenc III. Rendjének. Szüleinek 13 gyermeke közül o volt a kilencedik. A Como*-i egyházmegye egy kis falujában született. 1866-ban szentelték egyházmegyés pappá. 1875-1878-ig Don Bosco társa és a szalézi közösség tagja volt, de amikor ideiglenes fogadalma lejárt, püspöke kérésére visszatért saját egyházmegyéje szolgálatába, Comoba. Miután több helyen mint segédlelkész muködött, Comoban megalapította a „Gondviselés Házai” elnevezésu intézménye elso házát. 1908-ban alapította meg a Szeretet Szolgái nevezetu saját szerzeteskongregációját. Szent Ferenc és annak III. rendje iránt megmaradt érdeklodése. Rövid Szent Ferenc életrajzot írt, ebben ismertette a III. Rendet s annak szerepét. Társ-alapítója lett egy szerzetesnoi kongregációnak is, a Gondviselésrol nevezett Szuz Mária Leányai kongregációnak. 1886- ban Comoba telepítette át a novéreket s ezzel megszilárdította az intézményt. Késobb Szent X. Piusz pápa buzdítására és anyagi támogatásával Rómában is alapított egy Gondviselés-házat, Szent Józsefnek, a haldoklók védoszentjének tiszteletére (1902). Noi szerzetét 1912-13-ban Chicagoban telepítette le. Washingtonban megcsodálta a ferences atyák kolostorát a Szentföld helyeinek másolataival. Hazatérve Olaszországba, hasonló másolatokat épített Comoban a megnagyobbított Szent Szív templomban. Életcélját így összegezte 1886-ban: „Össze akarom valahova gyujteni az árvákat, aggokat, süketeket, a szellemi fogyatékosokat, a társadalom kivetettjeit. Lelki fiai és leányai ezeknek gondozását végzik a világ különbözo részein. Lajos atya 1915. okt. 24-én halt meg 73 éves korában. VI. Pál pápa 1964-ben, Guanella atya boldoggá avatásakor mondta: „Bosco Szent János az újonnan boldoggá avatottnak nagy barátja és tanítómestere volt. Az o tanítása és példája segítette Guanella atyát szerzetalapító hivatásának kifejlesztésében.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Lajost arra indítottad, hogy több karitatív intézményt alapítson a szegények, fogyatékosok felkarolására. Ssgíts, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit, és eljussunk szentjeid közé, akiket egykor majd áldottnak nevezel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
BOLDOG MÁRIA FRANCISKA RUBATTO III. r., rendalapító (1844-1904)
A torinoi egyházmegyében született Carmagnola* városban vallásos szüloktol, akik korán elhunytak. Ekkor Anna Mária Torinoba került s egy nemesaszszonyhoz szegodött szolgálónak. Itt járt iskolába, majd késobb munkája végzése mellett talált idot arra, hogy betegeket, szegényeket látogasson s szeretetszolgálatot végezzen. Munkaadója halála után a tengerparti Loano-ba ment, ahol a. kapucinusok templomába járva s velük kapcsolatba kerülve belépett a. ferences III. rendbe, s rendi testvéreivel folytatta Torinoban kezdett szeretet- tevékenységét. Segítotársaiból aztán szerzetes kongregáció alakult: az egyházmegyés püspök megbízásából o lett a Loanoi Kapucinus III. rendi Novérek alapítója s elso elöljárója. (Késobb Rubatto anya Novéreinek is nevezték oket.) A szerzetes társulat a kor szükségletét elégítette ki: a betegeket gondozták, elsosorban az otthonukban tartózkodókat, akiket felkerestek, s ha szükséges volt, vallási oktatásban is részesítették oket. „A szegények szolgálói vagyunk, s tartozunk nekik minden szolgálatot elvégezni” - tanította. Sok fáradozást, utazást is vállalt a közösség ügyében. „Nem szükséges - vallotta -, hogy mindig a templomban legyünk; imádkozni és jó példát adni mindenhol tudunk.” Szent Ferenc igazi követoje volt: lelkületben s a szegénység szeretetében, élésében. A közösség évrol-évre gyarapodott, Latin-Amerikában is letelepedtek. Amikor Uruguayban, Montevideoban novéreit látogatta, súlyos betegségbe esett, ekkor a. lelki eronek s a türelemnek hosi példáját adta leányainak. Itt halt meg 1904-ben. A novérek, a szegények s a betegek egyaránt siratták. Boldoggá avatási eljárása a montevideoi egyházmegyében 1941-49-ig tartott, a genovai érsekségen 1947- 48-ig. Boldoggá avatása 1993-ban történt.
„Isten szolgálója, Maria Franciska Rubetta. Istenhez hu, éber és tevékeny, mindig kész testvérei megsegítésére, egész életét felebarátai szolgálatára szentelte. Élete különleges tanúságtétel a szeretetrol, melyet Isten a kicsinyekre és az alázatosakra áraszt.”
A boldoggá avatási dekrétumból.
Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Franciskát kiválasztottad, hogy a betegek és szegények istápolására új szerzetescsaládot alapítson s jópéldájával elottük világaskodjék. Add, hogy akik ot a szeretetben követni igyekszünk, egykor dicsoségében is részesedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Péter atya.
Galáciából származott, az ikonromboló Teofil császár uralkodása alatt élt. Először Leontinnak hívták. Szép testi külsővel és nagy testi erővel rendelkezett. Ezért a császári kiíéret tagjai közé vették fel. A császártól sokféle katonai kitűntetésben részesült. Nem sokáig szolgált katonaként. Mindent elhagyva szerzetes lett a Dafneonban levő kolostorban. Később több kolostorban is megfordult. Istennek tetsző hosszú élet után békében hunyt el Bazil császár idejében Szent Fókász kolostorban, a IX. században.
Szent Poplia.
Szentünk a hitehagyott Julián császár idejében élt. Antiochiából származott. Fiatalon egy ideig házasságban élt és egy fia született. Férje halála után maga köré gyűjtötte a szüzeket és özvegyeket, akik hozzá hasonlóan Istennek akarták szentelni életüket. Mindnyájuk számára egy istenfélő közösséget szervezett. Egy alkalommal az istentiszteleten az erőtlen bálványokról szóló zsoltárt énekelték. (134.) Julián császár is meghallotta az éneket és megparancsolta, hogy hagyják abba. Mivel Poplia mint kórusvezető még hangosabban énekelt, a császár megparancsolta kíséretének, hogy üssék arcon. Nemsokára ezek után meghalt. Ez a IV. század második felében történt.

Szent Ruszticusz     áldozópap és vértanú † 285    

Leonardi Szent János hitvalló

leonardi_szent_ja_nos_hitvallo.jpg1574 óta néhány pappal együtt a Madonna della Rosa kistemploma mellett lakott Lukka városában. A közös életet élő társaságnak ő volt a vezetője. A társak egymás között írott szabályok szükségességét kezdték emlegetni. A lelkipásztori munkától agyoncsigázott János azonban nem igen ért rá az írásra. De úgy látszik akkor még nem is látta annak értelmét. Egyszer azután nyíltan álltak elő társai s írott szabályzatot kértek tőle. Erre ő a kért törvénykönyvet megírta a legvelősebb rövidséggel. Elővett egy papírlapot s reá nagy betűkkel mindössze ennyit írt: „Engedelmeskedni”. A meleg szívű, de nem gyönge kezű Jánosnak ez a megnyilatkozása azt hangsúlyozza, hogy a közösség számára a legjelentősebb erény az engedelmesség. Élete viszont azt mutatja, hogy ő maga tudott alázatosan és alkudozás nélkül engedelmeskedni, bölcsen és elvszerűen parancsolni. Az ő vezérsége alatt az engedelmesség nem volt nehéz dolog.

1543-ban született egy kis olasz faluban, Diecimoban. Szülei jómódú polgáremberek voltak. Atyját Leonardi Jánosnak, anyját Lippi Jankának hívták. A vallásos és tehetséges fiú korán került a közeli Lukkába. Gyógyszerésznek készült. Lelki ügyeivel az új környezetben is komolyan törődött s belépett a Colombini Szent Jánostól (júl. 30) világiak számára alapított jámbor és karitatív egyesületbe. Amikor 16 éves korában kitanulta a gyógyszerészséget, az egyesület egyik vezetőjének szolgálatába állott. Gazdája egyszerű, jó lélek volt. Lakását kórházzá alakította át s azt kézimunkájával tartotta fenn. Ennél a kis kórháznál alkalmazta Jánost is. Az ifjú készítette az orvosságokat, emellett pedig teljes önfeláldozással ápolta a betegeket. Tíz éven át folytatta ezt az áldozatos munkát. Jutalmul megkapta Istentől a papi hivatás kegyelmét.

A hívásnak engedelmeskedett. Legelőször a ferencrendieknél kopogtatott fölvételért. A 26 éves gyógyszerész kérése azonban itt nem talált meghallgatásra. Erre nem átallott a latin iskolát kezdő fiúkkal egy padba ülni, s két év alatt megszerezte a papsághoz szükséges tudományt. Az 1571. esztendő végén pappá szentelték. Püspöke a lukkai plébániára küldte káplánnak. A késői hivatás érett elszántságával fogott hozzá a lelkipásztori munkához. Felnőttek számára nagyszabású beszédeket tartott, összegyűjtötte különösen a szegény-sorsú gyermekeket és ifjakat keresztény oktatásra, sokat gyóntatott s gyakran érintkezett a hívekkel. A Jukkai börtön lakói és a kórházak betegei is jól ismerték irgalmas szeretetét. De minél jobban hatolt bele a lelkek vezetésének művészetébe, annál jobban érezte a krisztusi igék igazságát: „Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés” (Luk. 10, 2). Kérte is az aratus Urát, hegy küldjön munkásokat az ő aratásába. Imája meghallgatásra talált. Elsőnek egy jóra való varga, Arringhini György és egy Cioni János nevű nemesember csatlakoztak hozzá. Azután jöttek mások is; az egészen egyszerű embereken kívül nagyon előkelőek is.

Csakhamar rákerült a sor a közös életre (1574). A társak ugyanazt tették, amit a vezetőjük: dolgoztak a maguk megszentülésén és embertársaik üdvén. A Jukkai püspök, Giudiccioni Sán-dor nagyra becsülte segítségüket. János működése ezután még több területre terjeszkedett ki. Ügyes katekizmust szerkesztett az ifjúság számára. A városban meghonosította a farsangvégi 40 órás szentségimádást, úgy amint ezt megkezdte néhány évtized előtt Zaccaria Szent Antal (júl. 5) Milánóban. Bevezette a karnevál tobzódásainak ellensúlyozásául a farsangkeddi általános szentáldozást. Keményen küzdött a föl-fölbukkanó eretnekek ellen. Püspöke méltán nevezhette egyházmegyéje apostolának. Azonban János ilyen apostoli működés mellett sem tudta megszerezni a polgárság egy részének rokonszenvét a maga és kis társasága számára. Első lakásukból pl. valósággal kidobták őket. De a S. Maria Corteorlandini templomának papja megkönyörült rajtuk, s 1580-ban meghúzódhattak az ő házában. Itt kapták meg három év múlva (1583) a lukkai püspöktől az első egyházi megerősítést is. János kora gyermekségétől fogva nagy tisztelettel volt az Isten anyja iránt s intézményét „Az Isten anyjáról nevezett szabályozott papok” társaságának nevezte el. A tagok igehirdetéssel s különösen a szegény gyermekek lelki gondozásával akartak foglalkozni.

Az alapítás után néhány évre, a kezdet kezdetén álló intézményeknél nem ritka csapás kopogtatott: magában a társaságban meghasonlás állott be. Amikor János a pápai megerősítés érdekében tett egyik római útja után haza akart térni, a hatalmas várfallal körülvett Lukka kapui lezárultak előtte. A régi ellenségekhez első munkatársainak hívei is csatlakoztak, s a lakosság mindenféle hamis ürügy alatt nem engedte be a városba. „Tulajdonába jött, de övéi őt be nem fogadták” (Ján. 1,11). A keserves ügy egészen a nagy V. Szixtus pápáig (1585-90) jutott el. János egy ideig a legnehezebb helyzetben volt: az ellene fölhozott vádak mintha eleinte hitelre találtak volna. Ártatlansága azonban csakhamar kiderült. De a reánézve kedvező ítélet ellenére sem tartotta alkalmasnak az időt a visszatérésre. Rómában maradt s ott a legbensőségesebb barátságban élt az örökvárosnak akkor talán legnagyobb emberével, Néri Szent Fülöppel (máj. 26). Főtörekvése az volt, hogy lendítsen Róma kórház- és iskolaügyén.

VIII. Kelemen (1592-1605) személyében hatalmas pártfogóra talált. Az ifjúság lelki gondozását annyira szívén viselő pápa igen megbecsülte őt. 1593-ban jóváhagyta szerzetének részletes szabályait s kongregációját kivette a püspöki joghatóság alól. Sőt a lukkai kedélyek lecsillapításával lehetővé tette számára a hazatérést. János 1596-ban csakugyan elment Lukkába, azonban ott rövidesen be kellett látnia, hogy másutt eredményesebben tud munkálkodni. A Szentszék erre egymásután a legkényesebb föladatokat bízta rá. A bizalomnak teljesen megfelelt; a reábízott ügyeket nagy tapintattal és tetterővel intézte el. Így apostoli biztosként a nápolyi királyságba kellett mennie a Montevergine szerzet reformjának végrehajtására. Nagy sikerrel fáradozott a vallumbrózaiak megújhodásán. Ugyancsak őt bízták meg a szervitarend anyaházának, a Montesenarionak hivatalos látogatásával. Ilyen megbízásai egyházmegyékre vonatkozólag is voltak. Mint jó szervező szerzetén kívül több hasznos egyesületet hívott életbe. Sok-sok fáradozásának jutalmául végre 1601-ben VIII. Kelemen jóvoltából szerzete Rómában is megtelepedhetett.

Mint szerzetének legfőbb elöljárója rengeteget fáradozott annak terjesztése érdekében. 1603-ban a nagy oratoriánus-bíboros, Barónius Cézár (+ 1607) lett a kongregáció védője, ami igen nagy segítséget jelentett a szerzetnek. János Rómában különösen a nemesség köreiben örvendett nagy népszerűségnek. Amikor pl. 1604 táján a római iskolamesterek az ingyen tanító Kalazanci Szent József (aug. 27) ellen a kegyes-iskolák demokratikus jellegének fölhánytorgatásával csináltak hangulatot a nemesség között, VIII. Kelemen őt bízta meg a szülők megnyugtatásával. Ezt a feladatot a legnagyobb tapintattal végezte s szívesen fáradozott abban, hogy az ő szervezete és Kalazancius fiai közt barátság szálai szövődjenek.

Sok viszontagság és sok siker után 1609 okt. 9-én a Szentvárosban dühöngő járvány áldozata lett. Boldoggá avatási pere halála után nemsokára megindult, de csak IX. Pius alatt 1861-ben ért véget. Szentté XI. Pius pápa avatta 1938-ban.

Olaszországban és Belgiumban élő rendi fiain kívül (ezek 1621 óta ünnepélyes fogadalmas szerzetesek) főleg a piaristarendben tisztelik. Ez nemcsak az említett megértésért van így, hanem elsősorban azért, mert halála után öt évre szerzete egyesült a kegyes-iskolákkal s fiai három éven át (1614-17) Kalazanciussal közösen dolgoztak a szegény ifjúság nevelésének szent ügyében.

Ugyanerre a napra esik: Szent Dénes püspök, Rusztikus és Eleutérius vértanúk

szent_de_nes_pu_spo_k_rusztikus_e_s_eleute_rius_ve_rtanu_k.jpgSzent Dénes egyike volt ama keveseknek, kik Szent Pál prédikálására megtértek Ménben (ApCsel. 17,34). Többet nem tudni róla. Későbbi legendák azt beszélik, hogy Athén első püspöke volt; aztán Rómába ment, majd I. Szent Kelemen pápa meghagyására Galliába, s több éven keresztül Párizs püspökeként működött s a neve alatt forgalomba került híres könyveket írta. Majd Rusztikus áldozópappal és Eleutérius diakónussal együtt dicső vértanúságot szenvedett, s lefejezetten is 2000 lépésnyire vitte a fejét. Franciaország védőszentje és a 14 segítő szentek egyike.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

SZENT GÜNTER - Szent Jakab apostol, Alfeus fia - LEONARDI SZENT JÁNOS

SZENT GÜNTER

*vsz. Käfenburg (Arnstadt mellett), 955 körül +Prága közelében, 1045. október 9.
Életének első 50 esztendejéről csak annyit tudunk, hogy iskolás műveltséggel nem rendelkezett, s katona volt. 1006 februárjában vagy márciusában az elégtételként vállalt római zarándokútjáról visszatérőben belépett a niederaltaichi bencés kolostorba. Vagyonáról lemondott a göllingeni kolostor javára. Az eset nagy visszhangot váltott ki, s még Hersfeldi Lambert is megemlékezik róla évkönyveiben: ,,1006: Günter, nemes türingiai férfi, szerzetes lett Hersfeldben, de később Godehard apát tanácsára átment Altaichba''.

Günter a kolostorban nem találta meg nyugalmát, ezért 1008-ban kivonult remetének a bajor erdőkbe. 1011-ben Rinchnach közelében telepedett meg, ahová 1012-ben más szerzetesek is jöttek és egy közösséget alkottak. Templomukat a passaui püspök 1019. augusztus 29- én áldotta meg. A szerzetesek különálló kis cellákban laktak, de imádságra és étkezésre összejöttek.

Günter missziós tevékenységet is folytatott Magyarországon és Csehországban, mert rokona volt Gizella magyar királynőnek. Valószínűleg a királynő szavára hívta meg Szent István király Güntert, hogy vegyen részt a magyarok térítésében. Először 1015-ben vagy 1016- ban jött Magyarországra, és kezdeményezésére alapította a király a bakonybéli remeteséget, ahol egy ideig Szent Gellért is élt.

Günter tanácsadóként állt II. Konrád mellett, amikor az Burgundiát akarta meghódítani. 1040-ben elhagyta Rinchnachot, s élete öt utolsó esztendejét teljes magányban töltötte. 90 éves korában, 1045. október 9-én halt meg. A Prága melletti brewnowi kolostorban temették el. Hamarosan nyilvános tiszteletben részesítették, de hivatalos eljárást nem folytattak. Ereklyéit 1420-ban a husziták szétszórták.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Günter Türingiában, királyi családból született. Az összes történészek szerint Szent István hitvesének, Gizellának volt rokona atyai ágon. Ifjúkorát a királyi udvar elpuhult romlottságában töltötte. Ennek jóvátételére, búcsút mondva a hiúságoknak, visszavonult az emberektől, és szerzetes lett. Életét annyira megjobbította, hogy vezeklésének, virrasztásainak, megalázkodásának hamarosan széltében-hosszában híre ment. Szentségének híre Magyarországra is eljutott, aminek Szent István nagyon megörült, s hogy példájával őt is az erények szeretetére gyújtsa, magához hívatta. Günter azonban, attól tartván, hogy az udvar közelébe kerül, a második és harmadik hívást is elutasította. Végül mégis eljött. Amikor a királyi asztalhoz ültették, és sült madarat hoztak elé, imádságával a madarat életre keltette, és szárnyára bocsátotta, nehogy megszokott böjtje ellenére hús evésére kényszerítsék. Nem soká maradt a királyi udvarban, mert az udvar zsivajánál többre becsülte az aszkéták magányát. Szent István király, hogy mégis Magyarországon tudja tartani, egyik budai birtokán, melyet Bélnek neveztek, remeteséget alapított számára. Mivel Günter az udvar zajától itt sem érezte biztonságban magát, a nagyobb tökéletesség szeretetéért magányos remeteségre törekedett, és 38 éven át Magyarország és Csehország erdőiben élt. Végül Brediszláv egy szarvasvadászaton fölfedezte, mivel egy menekülő szarvas Günternél talált menedéket. Günter a szent útravalóval megerősítve, az általa előre megmondott órában1045. október 9-én, miután megáldotta a jelenlevőket, a remeteségből átment a Paradicsomba.



Szent Jakab apostol, Alfeus fia.

Jakab, Alfeus fia, a hagyomány szerint a vámosból lett apostolnak: Szent Máténak volt a testvére. Maga az Úr Jézus hívta meg a 12 apostol közé.(Mt. 10,3.) A Szentlélek leszállása után az apostol egy kis időre Jeruzsálemben maradt, aztán az elsőnek meghívott Szent András apostol kísérő társa lett az Evangélium hirdetésében. Edesszában, Gázában, Eleuteropoliszban és a körülötte levő helységekben hirdette Jézus tanítását, aztán Egyiptomba ment. Itt, Osztracina városában vértanúhalállal fejezte be apostoli munkáját. Keresztre feszítették.


LEONARDI SZENT JÁNOS
*Diecimo (Lucca mellett), 1541/43. +Róma, 1608. október 8.
János a Lucca melletti Diecimóban született, Giacomo Lippi és Giovanna asszony hetedik gyermekeként. 1553--1558 között Villa Basilica plébániai iskolájába járt, majd Luccába küldték a szülei, hogy egy jámbor gyógyszerész, Antonio Parigi mellett tanulja ki a gyógyszerész mesterséget. Itt ismerkedett meg több fiatallal, akik a domonkos Bernardini atya vezetése mellett arra társultak, hogy komolyabban éljék a keresztény életet, és ahogy lehet segítségére legyenek a szegényeknek és a zarándokoknak. Ezt a laikus társulatot ,,Colombini''-nek nevezték. János arra gondolt, hogy belép a ferencesek közé. Kérte is felvételét, de elutasították.

Egyre inkább érlelődött az elhatározása, hogy pap lesz. Gyóntatója tanácsára huszonhat évesen felhagyott a gyógyszerészséggel, és özvegy édesanyja tiltakozása ellenére megkezdte teológiai tanulmányait. 1571. január 6-án elmondhatta első szentmiséjét.

Papi tevékenysége eleinte prédikálásból és gyóntatásból állt. Püspöke rábízta a S. Giovanni della Magione-templomot (a máltai lovagok tulajdonában volt). János hamarosan iskolát szervezett a templomban. Így akart lehetőséget teremteni arra, hogy a trienti zsinat tanítását az egyszerű emberek felé is közvetíteni tudja. A Colombini társaság tagjai segítségével összegyűjtötte a kerület gyermekeit, akik oly nagy számban sereglettek hozzá, hogy a püspök az egész város területére tanítói megbízást adott neki. Óráira azonban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is jöttek. 1574-ben írásba foglalta tanításának módszerét és rövid tartalmát.

Katekéziseinek híre és hatása hamarosan túllépett Lucca falain, és a környező falusi plébániákra is eljutott. S ez azért különösen jelentős, mert részben a reneszánsz szellem következtében, részben a Luccában fellépő protestáns prédikátorok hatására nagyon ellanyhult a nép vallásos élete.

János a hitoktatás folytatására és szélesebb körben való elterjesztésére fontosnak látta, hogy társakat vehessen maga mellé, ezért megalapította a Keresztény Tanítás Társulatát laikusokból, s előbb a püspökétől, majd 1604. december 7-én VIII. Kelemen pápától is jóváhagyást kapott. Az alapszabályt ő maga állította össze. A kongregáció hamarosan megtelepedett több itáliai városban, még Nápolyban is. Luccában pedig egyre inkább terjedt a negyvenórás szentségimádás jámbor szokása, különösen a karnevál utolsó napjaiban, valamint a gyakori szentáldozás. A mozgalom további gyarapítása érdekében 1574. szeptember 1-én papokból alakított egy testvérületet, a Szűzanya Megreformált Papjainak Testvérületét. Ez a testvérület később, V. Pál pápa alatt nyerte el végső formáját és nevét: Isten Anyjának Reguláris Klerikusai (1614). A kongregáció jellegzetessége a szegénység, az engedelmesség és a bűnbánat. Lelki vezetőik az első időkben a luccai S. Romano konvent domonkos atyái, különösen Francesco Bernardini és Benedetto Onesti voltak.

A zsinati megújulásért fáradozó kezdeményezés hamarosan ellenállásba ütközött részben a protestánsok, részben a papok és a laikus hívők oldaláról. Egész odáig fajult a dolog, hogy megfosztották őket jogos javadalmuktól és koldulniuk kellett. Ez az ellenségeskedés arra késztette Jánost és társait, hogy elhagyják első templomukat, és áttelepüljenek a mai S. Maria Nera-templomba. Az ellenséges támadások dacára 1581-ben elnyerték a püspöki jóváhagyást. Két évvel később megtarthatták az első általános káptalant, amelyen rektori szereppel általános elöljáróvá választották Jánost. Ekkor útra kelt, hogy Rómában megszerezze a pápai jóváhagyást is.

Távollétében azonban fellángolt ellene a gyűlölet, és rágalmak özönével árasztották el. A városi elöljáróság ítéletet ült felette, távollétében száműzték a városból mint felforgatót, aki a közjó ellensége. Az ítéletet a pápa nem fogadta el, de a luccaiak elérték, hogy bizonytalan időre távol kellett maradnia városától. János megkísérelte a fellebbezést, de eredménytelenül; továbbra is a köztársaság ellenségeként kezelték. Mindez nagyon fájdalmasan érintette, csak növelte a fájdalmát a kongregáción belüli széthúzás, amit azzal sem tudott megszüntetni, hogy egy rövid időre a tilalom ellenére visszatért Luccába.

Római tartózkodása idején a pápáknak volt alkalmuk megismerni szent életét és rendkívüli adottságait. Egymás után bíztak rá nagyon kényes ügyeket, amelyeket előtte éveken át képtelenek voltak megoldani a pápai küldöttek. János a maga szelíd bölcsességével sorban oldotta meg a nehezebbnél nehezebb diplomáciai feladatokat. Joghatósági vitákat tisztázott; széteső szerzeteket reformált meg.

1599-ben az aversai püspök kérte, hogy az egyházmegyében uralkodó viszályok elsimításában segítsen neki. Meg is tette, de a luccai helyzet csak nem változott. Igaz, hogy két évvel korábban, 1597-ben a pápa apostoli vizitátorrá nevezte ki Luccába, de az ellenségeskedés lehetetlenné tette küldetése végrehajtását. Amikor másodszor is megválasztották általános elöljárónak, olyan lázadás tört ki, hogy jobbnak látta visszamondani a megbízást.

A kongregáción belül is nehézség támadt: a városi elöljáróság hatására több pap eltért az eredeti szabályzattól. János ez alkalommal is nagyon szelíden járt el, senkit nem akart büntetni, de az eredeti elgondolását próbálta megőrizni.

1601-ben Benedetto Guistiniani bíboros megbízta a vallumbrózai rend reformjának felügyeletével. Immár szokásos módján teljesítette a feladatot, amelyet hamarosan a szervitákhoz szóló küldetése követett.

Az általa alapított kongregáció 1601-ben Rómában is nyitott egy házat a S. Maria in Portico-templom mellett. Áldásos hatással volt a Városra a gyakori szentáldozás és a keresztény tanítás terjesztésével. Jelentős segítséget kaptak Baronius bíboros személyében, amikor őt nevezték ki a kongregáció protektorává. A tudós oratoriánus nagy szeretettel és megértéssel kezelte a kongregáció ügyeit. Ő sürgette, hogy a luccaiak minden tiltakozása ellenére Jánost válasszák meg általános elöljárónak.

János érdeklődése és apostoli buzgósága nem szorítkozott csak hazája egyházára. Miután megismerkedett a spanyol G. B. Vivesszel, vele együtt megtervezte egy olyan papi kongregáció megalapítását, amelynek tagjai a hitetlenek között terjesztik majd a keresztény tanítást. Így született meg 1603-ban az az intézmény, amelyből később a Collegium Urbanum Propagandae Fidei bontakozott ki, és amely a missziók római központjává lett. Egy ideig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy Szűz Mária Reguláris Klerikusai közül néhányat misszióba küld, de erről lebeszélték.

Rómában szentekkel volt barátságban: Vives és Baronius mellett bensőséges kapcsolatban állt Néri Szent Fülöppel (lásd május 26-án) és Kalazanci Szent Józseffel (lásd augusztus 25-én), aki nagy tisztelettel volt iránta és tanúskodott is erényeinek hősiessége mellett.

Leonardi Szent János élete utolsó éveit Rómában töltötte, itt is halt meg 1609. október 8-án. Először a S. Maria in Portico-templomban temették el, majd -- amikor ez a templom lett a kongregáció központja -- átvitték a S. Maria in Campitelli-templomba.

XVI. Benedek elismerte János hősi erényeit, a szentté avatás azonban hosszan elhúzódott. A boldoggá avatásra 1861. november 10-én, a szentté avatásra 1938. április 17-én került sor. Ünnepét 1940-ben vették fel a római naptárba, október 9-re.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, minden javak bőkezű osztogatója, ki Szent János áldozópapod által hirdetted a népeknek az evangéliumot, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy az igaz hit mindig és mindenütt gyarapodjék!

Ábrahám ősatya és unokaöccse, Lót - Szent Andronik és felesége, Atanázia - PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI

Ábrahám ősatya és unokaöccse, Lót.


Mindketten Krisztus születése előtt 2000-1700 évvel éltek. Életükről a Teremtés könyvében olvashatunk részletesen. Ábrahám atyja Terah volt. 75 éves korában elhagyta Mezopotámiát és Kánaánba költözött. Itt kettévált a két rokon életútja. Mivel sok nyájuk volt, Ábrahám javaslatára elhagyták egymást. Lót először Szodomában lakott. Itt csodálatosan kimenekült az égő városból. Aztán Szegorban lett a lakhelye. Ábrahám sokáig gyermektelen volt. Isten ígérete alapján a 100 éves Ábrahámnak és 90 esztendős feleségének Izsák nevű fia született. Ábrahám 175 éves korában halt meg és a machpelai barlangban temették el felesége mellé. Lót további életéről nem szól a Szentírás.


Szent Ádám


Szent Aladár     vértanú, † 285       


Szent Andronik és felesége, Atanázia.

Nagy Teodóz bizánci császár uralkodása idején élt Antiochiában egy Andronikosz nevű aranyműves. Feleségül vette Atanáziát, egy másik aranyműves leányát. A házaspár istenfélő életet élt, életüket sok erény gyakorlása tette értékessé. Különösen az irgalmasság erényének gyakorlásában voltak kiválóak. Két gyermekük hirtelen halála után elhatározták, hogy mindketten szerzetesek lesznek. Andronik Dániel atya tanítványa lett az egyik egyiptomi szkétiben, Atanázia pedig a tabenniszi kolostorba lépett. Miután 12 évet töltöttek szerzetesként, egymásról nem tudva, Jeruzsálembe indultak a szent helyek meglátogatására. útközben találkoztak, de Andronik nem ismerte fel feleségét, aki férfi szerzetesi ruhában volt. Ezután együtt élték szerzetesi életüket. Először Atanázia halt meg. Halála után derült ki, hogy nő volt. Andronik atya 7 nappal élte túl felesége halálát. Egymás mellé temették őket. Ez az V. század elején történt.


PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI
+Párizs, 250 után
Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk.

Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250--251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.

A történeti bizonyítékok szétszórva találhatók a Meroving-kori forrásokban. Így például az 520 körül keletkezett Szent Genovéva- életrajz arról tudósít, hogy Genovéva (+ 502 körül) bazilikát építtetett a vértanú Dénes püspök emlékezetére. A 6. század végén Venantius Fortunatus versben ünnepli Leontius bordeaux-i püspököt, mert restauráltatta az elődei által emelt bazilikát.

Ennél valamivel többet mond Tours-i Szent Gergely (594) Historia francorum c. művében: Dénes egyike volt a galliai egyházat alapító hét püspöknek, akik Decius császár idején Rómából Galliába jöttek. A hét püspökség, amelyeknek püspökeit Gergely leírása megnevezi, valóban a 3. század közepén keletkezett. Gergely kifejezetten állítja, hogy a párizsi püspököt karddal végezték ki, Genovéva életrajza pedig megnevezi az utcát is, ahol a kivégzés történt: ,,Vicus Catulliacus''.

A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért. Későbbi források úgy tudják, hogy Rusticus pap, Eleutherius pedig diákonus volt. Mindezek a bizonytalanságok csak arra utalnak, hogy Dénes püspök és társai vértanúságáról kezdettől fogva csak kevés biztos adatot ismertek.

Mint már említettük, Szent Genovéva volt az, aki 475 körül bazilikát építtetett Szent Dénes sírja fölé. Genovéva életrajzírója megjegyzi, hogy a párizsi klérus nagyon tartózkodó volt az építéssel szemben, s hogy valóra vált, csak a szent kezdeményezésének és kitartásának köszönhető. Kétségtelen, hogy a párizsi egyház alapító püspökének sírja feledésbe soha nem merült, de az is természetes, hogy a bazilika építése ösztönzően hatott a tiszteletére. Aztán idők múlásával, ahogy a hívők adományokkal látták el a templomot, úgy nőtt a bazilika és papságának jelentősége.

A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották.

Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor -- pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett -- a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult.

Dagobert király idejében (626--636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.

A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése -- a 6. és 8. század között -- más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.

A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.

Hilduin mesterien kiszínezett legendájával szemben már a kortársak közül is szót emeltek néhányan. Lyoni Florus, Viennei Adon és Usuard a martirológiumaikban makacsul őrzik a régi adatokat. Ebben az igazolhatta őket, hogy nem a párizsi Saint-Denis-kolostorhoz, hanem más egyházakhoz és kolostorokhoz tartoztak. Később Abaelardus, aki a Saint-Denis-kolostor szerzetese lett (1125), hivatkozott Béda Venerabilisnak az Apostolok Cselekedeteihez írott kommentárjára, amelyet ő gondosan áttanulmányozott, és nyíltan megtámadta a Hilduin- féle legendát. Mikor azonban az apát a többi szerzetessel együtt nagyon határozottan szembeszállt vele, bocsánatot kért és elfogadta a véleményüket.

Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit ,,jámbor történetei'' és a ,,tudósok meséi'' között. És Hilduin esete azt is mutatja, hogy a tudományosság nem mindig tudja biztosítani a történeti hitelességet.

Már a Jeromos-féle Martirológium október 9-én emlékezik meg Szent Dénes és társai párizsi vértanúságáról. Rómában a 11. század óta ünneplik őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Párizs első püspökének és vértanú társainak életéből csak a legendás elbeszélések alapján alkothatunk valami képet.

A pápa küldte Dénest Párizsba Eleutheriusszal és Rusticusszal együtt. Általuk a kegyelem fénye oly nyilvánvalóan ragyogott fel e vidéken, hogy a pogány papság felháborodott és lázadást szított ellenük, de mikor a felbujtott tömeg meglátta a szentet, lecsillapodott, mert Dénes hitével és szelídségével rácáfolt minden koholt vádra. Sokan a lába elé vetették magukat és megtértek.

Fescennius prefektus azonban eljárást indított a párizsi keresztények ellen, és egy prédikációja közben Dénest is letartóztatta. Társaival együtt először gúnyt űztek belőle, majd mindannyiukat megkínozták a börtönben. Dénest utána rostélyhoz bilincselték és tűz fölé helyezték; ezután vadállatok elé dobták, végül keresztre szegezték. De sem a hitét, sem az életét nem tudták kioltani. Akkor ismét visszavitték a börtönbe, ahol sok halálra ítélt keresztény jelenlétében misézett. E mise közben megjelent neki az Úr Krisztus, kenyeret nyújtott át és azt mondta: ,,Fogadd ezt, kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam.'' Mise után az őrök kivonszolták a börtönből és egy Merkur-bálványkép előtt lefejezték.

Amint lefejezték -- mondja a legenda --, Dénes kezébe vette a tulajdon fejét, és egy angyal elvezette a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum, a francia Montmartre) két mérföld távolságra egy helyre, ahol a sírjának kellett lennie. Itt angyali énekszó fogadta.

A bíró megparancsolta, hogy Rusticus és Eleutherius holttestét vessék a Szajnába. Egy nemes asszony azonban a férfiakat, akik teljesíteni akarták a parancsot, meghívta vacsorára, s mikor azok jóllaktak és lerészegedtek, az asszony fogta a két vértanú testét, és a saját földjén eltemette őket. Később a maradványaikat átvitték Dénes mellé.

Tours-i Szent Gergely tudósít arról, hogy milyen csodálatos erő áradt a szent püspök sírjából. 574-ben katonák kifosztották a templomát, és egyéb kincsekkel együtt magukkal vitték zsákmányként azt a drágakövekkel és aranyérmékkel ékes takarót is, amely a sírt fedte. A sír őrei elmenekültek és hagyták, hogy kirabolják a templomot, a szent azonban megvédte magát: a katona, aki a nyakába akasztott egy aranyat, amit a takaróról tépett le, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a vezér annyira megrémült, hogy az elrabolt takarót visszavitette a sírhoz, nehogy tovább haragítsák a szentet.

A Szent Dénes és Areopagita Dénes azonossága körüli későbbi vitába beleszólt -- mégpedig sajátos módon -- III. Ince pápa is, akinek sem a Saint-Denis apátjától, sem a francia királytól nem kellett tartania: Párizsban abban az időben újra fellángolt a vita az említett kérdés körül. A pápa ezért 1215. január 4-én egy tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem foglal állást a vitában. Ugyanakkor küldött a szerzeteseknek egy ajándékot, amelyet bizonyára keserű szájízzel fogadtak. Elküldte nekik ugyanis azokat a csontokat, amelyeket bíboros legátusai a közelmúltban hoztak Görögországból Rómába. E csontokat a görögök úgy tisztelték mint Areopagita Dénes ereklyéit. A pápa a vitát ezzel döntötte el: ,,Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Dénest és társait elküldted, hogy a pogány népek között hirdessék dicsőségedet, és amikor szenvedniük kellett, megajándékoztad őket az állhatatosság erényével, kérünk, segíts, hogy példájukból erőt merítve semmibe vegyük a világ dicsőségét, és nehézségeitől vissza ne riadjunk!


Szent Dénes     püspök és vértanú, † 285       


Szent Dénes     hitvalló       



Szent Eleutériusz szerpap